 |
    |
 |
Dicső öregség Élet a nyugdíj után Milyen hatással van az emberekre az a hirtelen életmódváltozás, amit a nyugdíjbavonulás hoz magával? Az élet során sokféle változáson megy át az ember. Csecsemőből járni, beszélni tudó gyermek, majd iskolás lesz. Aztán a kamaszkort is átvészeli a maga hallatlan fizikai, hormonális és pszichés változásaival. Talán 25 éves korára eljut oda, hogy némi fogalma lesz róla: kicsoda, micsoda, mit is akar. Aztán jön a bizonyítás ideje: mennyit is tudunk megvalósítani az álmainkból. Majd jön a nyugdíj, szinte egyik napról a másikra. És ez már végleges változás örökké tart. Mint ahogy a halál gondolatával különböző emberek különféleképp birkóznak meg, így igaz ez a nyugdíjaztatás esetében is. Igenis, ez is mehet simán. Ha egy harmonikusan kialakult személyiségről beszélünk, aki minden lehetőséget megragadott, tehát jó kapcsolatot alakított ki az élettársával, gyermekeivel, barátokkal, értelmet talált a munkában, és megtalálta az érdeklődését az élet minden területén, nem kell aggódnunk. Aki ilyen ember, végül is élvezheti, hogy több figyelmet fordíthat arra, amire eddig nem volt elég ideje. Persze, az egyre mindennapibbá váló anyagi nehézségek még ebbe az idillikus helyzetbe is sok gondot kevernek. Talán a legtipikusabb sikertelen nyugdíjas élet azé, aki csak a munkának élt. Muszáj volt sokat dolgoznia, de ráadásul a munka ürügyén menekülni tudott az emberi kapcsolatoktól is. Egy ilyen családban a papa folyton dolgozott, a mama nevelte a gyereket, ő látta el a háztartást, járt a szülői értekezletekre. A szülők keveset beszélgettek, mert fáradtak és ingerlékenyek voltak. Jött a nyugdíj, s a papa elvesztette szerepét az életben. A konyhában láb alatt van, folyton tévét néz, barátai már régen nincsenek, próbál valamit barkácsolni, de kinek van kedve hozzá. A feleség a barátnőkkel beszéli meg az élet dolgait, mert hozzászokott, hogy férje elfoglalt, s kényelmetlenül feszeng, ha érzésekről van szó. Még nagyobb a krízis, ha a családfőt váratlanul nyugdíjazzák, akarata ellenére. A kiábrándulás és a keserűség súlyos depresszióhoz vezethet. Sokszor, mire pszichiáterhez kerül a beteg, már állandóan ideges, nem alszik, nincs étvágya, nem tud koncentrálni, feleslegesnek érzi magát, s minden reménye elhagyta. Nehéz a kezelés, mert orvossággal vissza lehet állítani a fiziológiai egyensúlyt, de nehéz új életformát találni, új értelmet adni az életnek. Nőkkel is megeshet, de sokkal ritkábban, mert a társadalom jobban megköveteli a nőktől, hogy más téren is működjenek, tehát a munka kevésbé válhat az egyetlen életformává. A másik ok az, hogy a nőknek mindig több szükségük van érzelmi kapcsolatokra, s így kevésbé hanyagolják el a barátnőket, a családot. Hogy mit gondolnak rólunk mások, mindannyiunk számára fontos, de még fontosabb annak, akinek lehetőségei beszűkültek. Cicero szerint négy oka van az öregkori boldogtalanságnak: az idős kor elszakít az aktív élettől, elgyengíti a fizikai életerőt, megfoszt az élvezetektől, s csak egy rövid út a halálig. Pedig voltak társadalmak, melyek dicsőítették az öreg kort: szellemi érettségéért, tapasztalatáért, a csendesebb, kiegyensúlyozottabb érzelmi életéért magasztalta az időseket. A modern, mindent profitban mérő társadalomban a teljesítmény a fontos, minél hamarább s minél többet kihozni mindenből, tehát az öreg használhatatlan nyűg lesz. Ez talán az Egyesült Államokban látható legjobban, ahol az anyagi jólét után rohanó törtetésben kimustrálják az öreget, a beteget, a csúnyát, a kövéret, a butát, egyszóval a sikertelent. Pedig az ember, aki kilép a munkából, nem változik gyökeresen. Aki előtte is kesergő, panaszkodó természetű volt, az a nyugdíj után is az lesz. Aki aktív volt az élet különböző területein, mint nyugdíjas is megtalálja a maga szerepét. A civilizált társadalmak emberisége elöregedett. Lecsökkent a születő gyermekek száma, megnőtt az időseké. A nagy család széthullott, a nagyszülők szerepe lecsökkent. Pedig mennyivel jobban érzi magát az ember, ha valakinek szüksége van rá - legyen az a társadalom, a család. a városi vagy az egyházi közösség... Nem gyógyszer és nem pszichiátria, hanem józan belátás szükséges ahhoz, hogy a társadalom változásai humánusabb irányt vegyenek, s hogy az aktív életből nyugdíjba távozó idősek megtalálják az öregkor nyugalmát, békéjét és szépségeit. Dr. Agnes Larson (Kalifornia) Beszéljünk egyszer az 1. sz. seregről is! Kéri Kálmán: ,,Alkalmatlan volt bármilyen hadműveletre" Sokat és sokan foglalkoztak mára 2. magyar hadsereg tragikus sorsával. Nem esik szó azonban arról, hogy mi lett az 1. hadsereggel? az 1. hadsereg „Kárpát csoport"-ja 1941. július 1-jén lépte át a határt Szombathelyi Ferenc parancsnoksága alatt. Ezt valamivel később a „gyorshadtest" követte Dálnoki Miklós Béla vezérezredes parancsokságával. A súlyos veszteségek nyomán - mint hadműveletekre alkalmatlan egységet - a gyorshadtestet december 4-én hazarendelték, és egyidejűleg megszüntették a „Kárpát csoportot" is. Az 1. magyar hadsereget ugyan újraszervezték, de már azzal a feladattal, hogy az országot a határon és a Kárpátok előtti terepen védje. Amikor pedig az orosz gőzhenger már Lengyelországban zakatolt, az 1. hadsereget újra feltöltötték hadiállapotra, de ütőképes fegyverekkel nem rendelkezett. Erről Kéri Kálmán nyugalmazott vezérezredes (akkor vezérkari ezredes), az1. hadsereg vezérkari főnöke így nyilatkozott: Hadseregünk teljes létszáma 220 000 főt tett ki. A gyalogság fegyverzete nem volt korszerű. Páncéltörőink siralmas állapotban voltak. Tüzérségünk számszerűleg elegendő volt, de minőségileg nem. Páncélos hadosztályunknak korszerű volt ugyan a felszereltsége, de ha néhányat kilőttek közülük, utánpótlást már nehezen kaphattak. Ez a hadsereg alkalmatlan volt bármilyen hadműveletre.” Amikor 1944-ben a románok átálltak szovjet oldalra, az 1. hadsereg lehetetlen helyzetbe került. Erdélyben 80 százalékos veszteségeket szenvedett. A megmaradt erőket - főleg a páncélosokat - Budapesthez közel telepítették. Az első hadsereg zöme elesett itt a harcokban, sokan átszöktek az ellenséghez, számosan dezertáltak, vagy hadifogságba kerültek, és csak évekkel későbben tértek haza, ha egyáltalán életben maradtak. (f. r.) Grósz Károly a Nagy Imre-dokumentumokról Nem lett volna etikus egy jogtalanul halálra ítélt ember múltjáról ilyen információkat nyilvánosságra hozni - mondja Nagy Imre NKVD-s. szerepéről Grósz Károly. Az MSZMP egykori főtitkárától azután kértünk interjút, hogy a torinó1 La Stampa moszkvai levéltári dokumentumokra hivatkozva arról irt a múlt hét végén: a mártír miniszterelnök, az '56-os szerepéért halálra ítélt Nagy Imre a harmincas években a szovjet titkosszolgálat ügynöke volt. - Az olasz cikk korrekt, a leírtak megfelelnek a valóságnak, legalábbis annyira, amennyire egy olasz lap jól informált lehet ebben az ügyben - teszi le gödöllői lakásának asztalára a La Stampa cikkének nyersfordítását Grósz Károly. - Ezek szerint ön tud azoknak a dokumentumoknak a létezéséről, amelyek bizonyítják, hogy Nagy Imre NKVD-ügynök volt? - Igen. Még 1989 tavaszán - a pontos dátumra nem emlékszem - az egyik KB-ülésen valaki felvetette: kérjünk dokumentumokat a szovjetektől Nagy Imre emigrációbeli és 1956-os tevékenységéről, hogy helyesen ítélhessük meg a rehabilitálására indított kezdeményezéseket. Én akkor segítséget kértem ebben az ügyben Gorbacsovtól, aki utasította a KGB főnökét, Krjucskovot, hogy álljon rendelkezésünkre. Krjucskov egy tiszttel elküldte a dokumentumok fotokópiáit, és közölte, hogy ez csak az anyagnak egy része, mert „nincs rendezve az irattár". Ígérte azonban, hogy az archívum feldolgozása után az esetleg előkerülő újabb dokumentumokat is rendelkezésünkre bocsátják. - Ez mikor történt? - Ez '89 májusában lehetett. Ezután egy munkatársamat kiküldtem Moszkvába Krjucskovhoz azzal a kéréssel, hogy mutassák meg neki az eredeti okmányokat. Ő meggyőződött arról, hogy a dokumentumok nem hamisítványok, sőt újabb anyagok másolatait hozta magával. - Mik ezek a dokumentumok? - Nagy Imre beszervezési nyilatkozata, amelyről az olasz cikk szerzője végül is nem tudja eldönteni, hogy 1930-ban vagy 1933-ban íródott. Nincs ebben semmi rejtély, Nagy ugyanis már 1930-ban fölajánlotta szolgálatait az NKVD-nek, de csak 1933-ban fogadták el a jelentkezését. Gondolom, addig megfigyelték a szovjetek, környezettanulmányt készíttettek - ilyenkor ez így szokás. A dokumentumok között vannak Nagy Imre kézzel írott feljelentései; akikről a La Stampa ír, azoknak a meghurcolásához valóban köze volt Nagy Imre feljelentéseinek. Egyébként az emigrációban élő magyar kommunisták közül 30-35-öt jelenthetett fel, de az emigráns németek közül ennél is többet, körülbelül hetvenet. - Hitelesek ezek a papírok? - Nem véletlenül ellenőriztettem a dokumentumokat Moszkvában. Mi csak másolatokat kaptunk, az eredeti papírokat ma is ott őrzik. Kaptunk egyébként a szovjetektől olyan információt is, amelyet nem tekinthetünk hitelesnek, tekintve, hogy azt nem tudták dokumentumokkal igazolni. Erről azonban hadd ne beszéljek. - Ön megkapta a fotókópiákat. Mi történt azután? - Tájékoztattam a politikai bizottságot, amely megbízott azzal, hogy az ügy lényegéről - a. dokumentumok részletes ismertetése nélkül - számoljak be a központi bizottságnak. Ez meg is történt. Nem volt külön napirendi pont, hanem a „különfélék" címszó alatt egy húsz-harminc perces beszámolóban tájékoztattam a központi bizottságot. A hír nagy megdöbbenést váltott ki. Én azt kértem, hogy ezt ne publikálják, ne nyilatkozzanak róla. Azzal érveltem, hogy - mivel akkor már áttanulmányoztuk a Nagy Imre-per anyagát, és láttuk, hogy a halálos ítélet megalapozatlan volt - egy jogtalanul elitélt emberről ilyen információkat közzétenni nem volna etikus. Az érvelésemet elfogadták. - Szavaztak erről? - Nem, erről nem kellett határozatot hozni. Voltak kérdések, de végül a javaslatomat tudomásul vették, más javaslat nem hangzott el. A pártszervezeteket sem tájékoztattuk az ügyről. Ma is úgy gondolom, helyesen döntöttünk. Nem akartuk, hogy ez a kérdés politikai kampány részévé váljon. - Ön szerint milyen politikai hatása lehetett volna annak, ha ezeket a dokumentumokat publikálják? Krjucskov lehetőséget látott arra, hogy ezzel politikai ellenfeleik soraiban zavart kelthetnek... - A kérdés történelmietlen, erre a válasz csak spekuláció lehet. Nem ez volt az alapprobléma. Magyarországon számottevő ellenzék nem volt, noha most egyesek hőstetteket regélnek a Kádár-rendszerrel szembeni dicsőséges ellenállásukról. A törésvonal nem köztünk és az akkori ellenzék között húzódott, hanem köztünk és a magyar közvélemény között. A magyar társadalom a tízéves pangás miatt - amely után már megkésve történt a vezető váltás - elégedetlen volt a párttal és a vezetéssel. Nekünk nem Nagy Imre megítélésében volt konfrontációnk a közvéleménnyel, hanem a gazdasági helyzet romlása, az életszínvonal csökkenése miatt. Ezen a hangulaton a Nagy Imre-féle dokumentumok publikálásával sem lehetett volna változtatni. Az akkori ellenzék soraiban talán némi zavart kelthetett volna egy ilyen lépés, de az alapkonfliktuson nem segíthetett. Ugyanakkor nem lett volna tisztességes. - Eddig Magyarországon csak a Szabadság, az MSZMP lapja adott hírt e dokumentumok létezéséről 1990 júniusában. Honnan tudhatták? - Sok helyről. A KB-ülésen több mint kétszáz ember vett részt, az ülésről magnófelvétel, jegyzőkönyv készült. A pártarchivum sorsa is rendezetlen volt néhány hónapig, onnan is kivehette, lemásolhatta valaki. Egyébként jóval több anyag van itt Magyarországon is, mint amennyit az olasz lap publikált. - Változtattak-e ezek az információk valamit az ön Nagy Imre képén? - Semmit. - Eszerint ön mar 1989 előtt is tudott minderről? - Sok mindent tudtam Nagy Imréről, Kádárral sokat beszélgettünk róla. Én elsősorban az '56-os szereplését akartam megérteni. Éjszakába nyúló beszélgetéseken sok mindent hallott az ember, csak azok az állítások nehezen voltak kontrollálhatók. - Kádár János még élt, amikor ezek a dokumentumok előkerültek. Beszéltek erről egymással? - Igen, elmondtam neki, hogy beszámolok a központi bizottságnak az ügyről. Ő ezt helyeselte, de más tanácsot nem adott. Akkor ő már nem volt pártelnök, nyilván nem akarta a döntésünket befolyásolni. Freész Károly Tehetséges társulat - hálás közönség A Melódia gálájáról A hajdani műkedvelő előadások családias, hamisítatlan hangulata lengte át vasárnap délután az MMIK-t: a karonülő gyermektől a nagymamákig és nagypapákig, rokonok, ismerősök, érdeklődők ültek még a lépcsőn is, virágcsokrok zizegtek – szeretet - és várakozásteljes volt a hangulat. A tizenegy év alatt szinte profivá érett Melódia Együttes adott operett gálaműsort, amelyet Nagy János énekművész álmodott és szervezett meg, a rendezést is magára vállalva. - Magunkénak érezzük már ezt a lelkes, tehetséges kis csapatot, tulajdonképpen nekünk kellett volna megrendezni ezt a műsort is, de mindent maguk csináltak. Mi csak helyet adtunk hozzá, s ezután is megadunk minden tőlünk telhető segítséget - mondta az előadás előtti beszélgetésünkkor Horváth György, az intézmény igazgatója. És más szponzor is akadt: a már említett Nagy János énekművészen kívül a városi önkormányzat; a Prenor Kertészeti Vállalat ezúttal is csodálatosan díszítette fel a színpadot (amelyről csak azt a vörös drapériát tudnánk feledni...!), nyitott térben zajlott végig játék. A tíztagú együttes vagy száz főnyire duzzadt a közreműködőkkel: Kalocsai Andrea mértéktartó, kellemes műsorvezetését Steiner Sándor elmaradhatatlan humora egészítette ki. Mindenki nagy tapsot kapott, s a közönség külön szeretettel fogadta a magyarul-németül remekül beszélő-éneklő osztrák énekművésznőt, a gyönyörű hangú, dekoratív, a közönséget kosztümváltásaival is megtisztelő Susanna Cordest Bécsből, aki megígérte, hogy ha hívják, mindenkor szívesen lép fel ezzel az együttessel. A műsor első részében a halhatatlan Csárdáskirálynőből kaptunk részleteket, prózában is megfogalmazott keresztmetszetet több „felállásban", hiszen három olyan szereplő is jelen volt, aki évtizedekkel ezelőtt már nagy sikerrel szólaltatta meg a Postás műkedvelőknél Kálmán operettjét: Madló István, Bándli István és Steiner Sándor, míg Kolozsváron Antal Betty (aki maga a csoda) énekelte valaha Sylviát. Színházi légkört varázsolt a színpadra a rendező, s ez köszönhető volt a remekül szóló szombathelyi pedagógus kórusnak (amely Bencsicsné Hajkó Gyöngyi irányításával, maga is élvezve a játékot, nagyestélyiben vett részt az előadáson), s a Gyermekek Háza formációs csoportjának: vezetőjük, Rimányiné Kiss Anikó mindig tud valami meglepetéssel szolgálni koreográfiával... A második rész az operetteké volt, s prózában a jókedvé. A már említetteken kívül ebben jeleskedett Chikány Sándorné, Frohman Edina, a két István, Bándli és Madló visszafogottan, mégis kacagtatóan komédiáztak, s itt szereztek mulatságos perceket a Zsebmetszők dalával a Derkovits Általános Iskola tehetséges kis diákjai. A zongoránál láthatatlanul végig cipelte a „terhet" szokás szerint Gerlei Emma, s remekül alkalmazkodott az énekesekhez, az eseményhez a szombathelyi szimfonikusokból álló kisegyüttes. A finálé előtt az előadás csúcsa volt a Hegedűs... musicalből előadott esküvői bordal: ebben bizonyította Nagy János, hogy nem hiába hívják Bécsben „kis Pavarottinak". A rojtosra tapsolt tenyerek, a kétórás kellemes együttlét újabb bemutatóra inspirálja a mindig úton lévő mini-társulatot, mert kell a dal, a kacagás, az önfeledt kikapcsolódás akkor ha azt ilyen színvonalon csinálják hivatásosok és amatőrök együtt, saját és mások gyönyörűségére. Szakály Éva | |
