 |
    |
 |
Horváth Ferenc meghalt „Nem a hüvely fontos, melyben a lelek / játszotta egykor kis játékait, / csak a benne szikrázó tiszta szellem, / mely mint a tinta a papírra folyva / amíg él áld, gyógyít, hinni tanít...” Két éve, hetvenedik születésnapja alkalmával vetette papírra e sorokat a költő, a tudós, a hajdanvolt levéltáros: dr. Horváth Ferenc. Akkor még nem készült a halálra; hatezer oldalnyi kézirat, rengeteg jegyzet várt feldolgozásra, s mellette apróbb dolgok publikálására is vállalkozott. „Még befejezetlen a mű - jegyezte meg a társak, a kollégák gratulációira -, az ember hetven évvel a vállán még nem állhat félre.” Az élet alkonyán - erős hittel és meggyőző erővel - még lefoglalta a tudományos munka, a hivatás szeretete: a tenni vágyás. Percekkel ezelőtt kaptam a szomorú hírt: két nappal hetvenkettedik születésnapja után Feri bácsi végleg félreállt, befejezte földi pályafutását, május 8-án meghalt a szombathelyi kórházban. Megyénk utolsó polihisztora nem élt matuzsálemi kort. A szellem ösvényeit járta, az alkotó, a teremtő ember felkészültségével és szorgalmával dolgozott a szűkebb pátriáért. Szombathelyen született 1921. május 6-án. Édesapját, a biztosítási tisztviselőt 1945 februárjában halálra gázolta egy nemet gépvontatású ágyúüteg, miközben fia a hadifoglyok keserű kenyeret ette. Kisdiákként a püspöki elemi iskolába járt, nyolc évig a premontrei gimnáziumba, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett tanári oklevelet. Paizs Dezsőnél doktorált magyar nyelvészetből: az első magyar nyelvtörténeti szótár alkotója, Kresznerics Ferenc életét, munkásságát választotta disszertációja témájául, s a tudományos igényű dolgozat mindmáig az egyik leghitelesebb feldolgozás a nyelvtudósról. A hadifogságból hazatérve egy ideig népművelőként dolgozott, majd 1950-től levéltáros, harmincegy éven át a megyei levéltár igazgatója. Vonzalma a helytörténet iránt ebben az időben mélyült el, majd, amikor 1958-tól újra indult a Pável Ágoston alapította Vasi Szemle, egy ideig munkatársa, majd 1964-től a folyóirat főszerkesztője lett. A kitűnő levéltáros az intézmény élén új alapokra segítette a honismeret művelését, a Szemle főszerkesztőjeként pedig arra törekedett leginkább, hogy a tudomány minden ága képviselve legyen a folyóiratban. Átlépve a megyehatárokat, igyekezett a legjobb szerzőket megnyerni a lap számára, s a folyóirat kiskönyvtáraként számos önálló művet jelentetett meg. Együttműködésre törekedett a szomszédos Ausztria két tartományával: Burgenlanddal és Stájerországgal, valamint Szlovéniával és Horvátországgal; a közös tudományos kutatások szorgalmazása mellett egyik előmozdítója volt annak, hogy megyénk bekapcsolódott a Mogersdorf Kultúrtörténeti Szimpozion munkájába. Kapcsolatai e szomszédos országokkal haláláig megmaradtak. A történettudományok kandidátusa címet 1980-ban szerezte meg. Nem sokkal előtte látott napvilágot Paragvár című verses életrajzának első kötete, melyet személyes ismerősének, lírai ihletőjének, Szabó Lőrincnek ajánlott. Az intellektuális indíttatású tudós, lírikus a világ és önmaga viszonyának egyesítésére törekedve a Tücsökzene mintájára, 74 versben örökítette meg életrajzát az utókornak. Írásai, versei számos folyóiratban láttak napvilágot. Három gyermeke közül fía követte őt a pályán: levéltáros. Egyik lánya lapszerkesztő, a másik pedagógus. Négy unokája jelenleg tanul, egy közülük a párizsi Sorbonneon. Özvegyével együtt gyermekei, unokái, rokonai gyászolják, s barátainak, ismerőseinek sokasága megrendülten veszi tudomásul végleges távozását. Lapunk, a Vas Népe is gyakran adott helyet Horváth Ferenc publikációinak. A bevezetőben idézett vers utolsó soraival, fájó szívvel veszünk tőle végső búcsút mi is: „...a hüvely porrá lesz, szertefoszlik / mint szellő fútta szürkülő hamu, / s utána már a szellem él csupán / mint cáfolhatatlan, hiteles tanú.” A temetés időpontját később közöljük. P. J. | |
