Egy főpap a visszamenőleges igazságszolgáltatásról

…tethetőségét megbírálni. Ezen ítélkezésnek már most a parlamenti bíróságtól való elvonásában, és nem is a hivatásos bíróságra való bízásában a vád alá helyezett miniszterek is a közélet érdekeinek oly súlyos sérelmét találom, ami eddig nem csak hazánk, de a körülöttünk élő más kultúrállamok alkotmányos berendezésében is ismeretlen.
5. Ha már most ezek mellett meg reámutatok arra, hogy a népbírósági eljárásban az esetek legtöbbjében nincs helye jogorvoslatnak, nincs tehát helye a netáni bírói tévedések kicorrigálásának, és hogy a bizonyításban nagy szerepe van azon kétes értékű rendőri nyomozásoknak, amelyek szerteszét az országban állandó gravamenek tárgyai a gyanúsítottakkal szemben jogosulatlanul alkalmazott letartóztatások is sokszor borzalmas, testi fenyítések miatt - akkor röviden rámutattam azon indokokra, amelyek ezeréves jogállamunkban a népbírósági eljárás liquidálását is történelmi bíróságaink hatáskörének visszaállítását követelik. Szilárd meggyőződésem ugyanis, hogy a népbíróságok által hozott halálos ítéleteket megnyugvással végrehajtani nem lehet - és az ezer- és ezerszámra meghozott hosszú időtartamú szabadságvesztésre szóló büntetések is revízióra várnak. Mindezek kezdeményezése is keresztülvitele érdekében fordulok kérelemmel Miniszterelnök Úrhoz.
6. A pápa Őszentsége a halálra ítélt fasiszták életéért közbenjárt. Ezt teszem én is az erkölcs, az ember is emberi élet legfőbb őrét követve. Annál nyugodtabban tehetem azt, mert az előző rendszer engem bebörtönzött, ellenem statáriumot hirdetett, Kőhidán tartott is tábornoki vészbíróság elé vitte ügyemet.

Fogadja Miniszterelnök Úr őszinte tiszteletemet, amellyel vagyok
Esztergom, 1945. november hó 23.

Mindszenty József
hercegprímás esztergomi érsek


1 Tildy Zoltán
2 Az 1945. szeptember 11-én elfogadott 1945. VII. tc. négy miniszterelnökségi rendeletet összegzett, amelyek a háborús és népellenes bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonását tartalmazták. Közülük a két legfontosabb: a 81/1945 - 1945. február 2-ától - és az 1440/1945. ME. - 1945. május 1-jétől - volt hatályban.
3 A „nullum crimen sine lege” - nincsen bűncselekmény törvény nélkül; a „nulla poena sine lege” - nincsen bűntettes törvény nélkül, azaz büntetni csak a tett elkövetésekor érvényben lévő törvény alapján lehet - klasszikus jogelvek.
A hercegprímás fogalmazása: „nullum crinen sine lege poena” - nincsen bűncselekmény büntetőtörvény nélkül.
4 „Lex posterior nequit trahi ad facta praeterita” - a későbbi törvénynek nincs visszaható ereje.
5 Mindszenty József levelének kelte napján - 1945. november 23-án - ítélte halálra a Budapesti Népbíróság Imrédy Béla, azt megelőzően - 1945. november 3-án - Bárdossy László miniszterelnököket.
6 Mindszenty Józsefet -a nyilasok 1944. november 27-én letartóztatták, december 24-én Sopronkőhidára, majd Sopronba hurcolták. A soproni harcok elülte - április 1-je - után tért vissza Veszprémbe.

Miniszterelnök úr!
Egyházi és közjogi állasomból eredő kötelességek adják kezembe a tollat, hogy Miniszterelnök Úr előtt reávilágítsak azon lelkiismereti és jogi aggodalmakra, amelyek a népbíróságok ítélkezésével kapcsolatban engem is velem együtt még sok más magyart az országban nyugtalansággal töltenek el. Eltöltenek pedig azért, mert az ítélkezés alapjául szolgáló népbírósági rendeletek is az abban lefektetett jogelvek nélkülözni látszanak azon gránitalapokat, amelyeken egy országban felépülhet az az igazság, ami az államélet fundamentuma. A háborús bűnösök fölötti ítélkezést ugyanis a magyar igazságszolgáltatás külön e célra szervezett népbíróságai és nem jogi képesítéssel bíró ítélőbírái úgy anyagi, mint alaki jogi részében két kormányrendelet alapján gyakorolják. Nem tudom, hogy az elmúlt hetek törvényhozása utólagosan törvényerőre emelte-e ezen rendeleteket vagy sem, azonban ha ez meg is történt volna, kétségtelen, hogy a meghozott nagy horderejű rendeletek megszövegezése nélkülözte azon jogi alaposságot és megfontolást, amellyel jogállamban ily nagy jelentőségű büntetőjogi törvény előkészítése együtt jár. Csak ennek következményeképp tudom megállapítani, hogy ezen nepbir6sagi rendeletekben olyan jogelveket találunk lefektetve, amelyek minden népek és nemzetek, minden korok és idők sarkalatos büntetőjogi elveivel homlokegyenest ellenkeznek, és amelyekre a következőkben mutatok rá.
1. A népbírósági rendeleteknek visszaható erejük van, és olyan cselekményeket és magatartásokat is vad tárgyává tesznek, amelyek az elkövetés idején nem voltak büntethetők. A büntetőjog terén a törvények ezen visszaható erejét soha egyetlenegy jogrendszer sem ismerte el. A klasszikus római jognak sarkalatos parancsa, „nullum crimen, sine lege poenali” továbbá, hogy „lex posterior nequit trahi ad facta praeterita.” Werbőczy István is azt írja Hármaskönyvében: „constitutiones non pro praeterito, sed pro futuro scripta sunt” - „a törvényeket nem a múltnak, de a jövőnek szerkesztik”.
Ezzel szemben a népbírósági rendelet I. §.-a kifejezetten büntetni rendel olyan cselekményeket, amelyek a rendelet életbe léptekor már be voltak fejezve és az elkövetés időpontjában büntethetők nem voltak. Ez a tételes rendelkezés a legnagyobb jogbizonytalanságot jelenti, mert senki nem tarthatta magát olyan törvényhez, ami a cselekvés elkövetésekor nem létezett, és éppen ezért a legnagyobb jogtalanság ma ily cselekményekért bárkit is felelősségre vonni. Hiszen olyan cselekmények minősülnek háborús bűnöknek, amelyeknek elkövetésekor azt sem tudta a tettes, lesz-e valamikor háború. Ha ez az elv helyes, akkor elképzelhetünk egy utánunk jövő kort, amely a népbírákat fogja halálos ítélkezésükért egykoron felelősségre vonni és szinten halálos ítéletekkel sújtani, amely esetben egymás után következő nemzedékek béke helyett soha meg nem szűnő felelősségre vonásban, üldözésben is megtorlásban fogjak leélni életüket.
2. A népbírósági törvény ezenkívül az élet által már évtizedek óta elfeledett és az időmúlás által már gyógyult sebeket szakít fel, amidőn kimondja, hogy az 1919. évben és azt követően elkövetett bűncselekmények elévülése, amelyeknek tényálladékát a népbírósági rendelet határozza meg, csak 1944. dec. 21-én veszi kezdetét. Büntetőtörvénykönyvünk az 1878. évi V. t. c. 106. §-a szerint még halálbüntetéssel büntetendő cselekmények is elévülnek 20 év alatt. Ezen hatályos törvény szerint tehát nem lehet vád tárgyává tenni olyan cselekményeket, amelyek elévülése már bekövetkezett, anélkül, hogy egész büntetőjogi rendszerünkön csorba ne essék. Ennek dacára a népbírósági rendelet 26 év után az elévülésre, 1944. december 21. napjával újabb kezdő időpontot állapít meg, és ezzel büntetőjogi lehetőségeket teremt olyan bűncselekményekre, amelyek büntethetősége régen megszűnt. Nem zárkózhatom el azon véleményem kinyilvánításától, hogy még a büntethető cselekmények hosszú sorozatánál is a nemzeti egység is béke megteremtése tekintetéből múlhatatlanul szükségesnek tartanám keresni és megtalálni a kiengesztelődés, a megbocsátás és kegyelmezés útjait, és éppen azért súlyosan kell nehezményeznem olyan, bár törvényes rendelkezést, ami a mostani ezrek és ezrek ellen folyó büntetőeljárás mellett felújítani engedi a már rég elfeledett és elévült bűncselekményeket. Vajon minek szaporítani a szenvedéseket, amelyeknek mértéke máris szinte megmérhetetlen és elviselhetetlen?
3. Sarkalatos elve a peres eljárásoknak az is, hogy senkit illetékes bírájától elvonni nem lehet. E szempontból sajnálatosan kell kérdeznem, vajon miért volt szükséges az elmúlt évek bűncselekményeit elvonni ezeréves bíróságaink hatásköréből is olyan népbíróságokra bízni, amelyek az ügyek érdemi döntését illetőleg kizárólag laikusokból állanák is, ahol az egyetlen szakértő jogász már csak szakszerű felvilágosításra hivatott. Évtizedekkel ezelőtt az esküdtbíróságot azért szüntette be törvényhozásunk, mert eltévelyedett ítéleteivel nem szolgálta az igazságot. Vajon mi módon képzelhető el, hogy a népbíróság az esküdtbíróságinál sokkalt, szűkebb körű bírói irányítás mellett helyesen feleljen meg rendeltetésének akkor, amidőn abban pártok képviselői ülnek, s amikor a laikus bírák az egyébként tartósan felizgatott közhangulat és ezer és ezer tényező által nyugtalanított lelkiállapotok mellett sokkal kevésbé tudjanak megfelelni azon bírói követelményeknek, mint a hivatásos bírák, akiket különösen felső fokon magas jogi tudás, abszolút pártatlanság, hivatásbeli előkelőség is érett kor természetes túlsúlya jellemez. Nem habozom nyíltan kifejezésre juttatni, hogy a nemzeti közvélemény napról napra bárha rejtetten is, de részben letörve, fásultan, részben nyugtalanul fogadja a népbíróságok döntéseit és különösen halálos ítéleteit, is azokban nem a nemzeti közvélemény megnyilvánulását szemléli. A történelem arra figyelmeztet, hogy a bíróságok olyatén ítélkezése, amit nem fedez a nemzeti követelmény, mindig szakadékot jelentett a nemzet és a hatalom gyakorlói között, amely szakadék pedig kivétel nélkül válságos időknek volt előhírnöke.
4. Különös nyomatékkal tartozom továbbá reámutatni arra, hogy meggyőződésem szerint az elmúlt idők kormánytagjainak büntetőjogi felelősségre vonása az 1848. évi III. t.c. és a magyar Országgyűlés két hazának statútumai szerint ma is az Országgyűlés és nem népbíróságok hatáskörébe tartozik. Akik az elmúlt évek nehéz viszonyai közepette az állami élet vezetésében, mint az ország miniszterei, vezető szerepet vállaltak, tettek ezt annak biztos tudatában, hogy büntetőjogi felelősségre vonásuk esetén fölöttük vádlóként a képviselőház, ítélőbírákként a felsőház tagjai fognak ítélkezni. Tehát olyan személyek, akik államférfiúi tapasztalatai, alapján a szakbíróságokat meghaladó bölcsességek tudják a miniszterek hivatali cselekedeteit is azok bün…

Számos okkal magyarázható a publikálás szándéka - mondta Zinner Tibor. - Magam - talán könnyebben, mint bíró hivatást szerkesztőtársaim - csak egy szempontra utalok: a magyar bírói és ügyészi kar nem élhet együtt, nem dolgozhat azzal az árnyékkal, ami az elmúlt évtizedekben alig 100, hivatását megcsúfoló jogász működésének következményeként az igazságszolgáltatásban résztvevőkre vetődött. Holott - s ez éppen az ellenkezőjét bizonyítja - csupán 1957 nyaráig meghaladta a másfél ezret az igazságszolgáltatás azon résztvevőinek száma, akiket múltjuk, szakmai elkötelezettségük, pártsemlegességük, illetve 1956 novembere után a megtorlást célzó ítélkezéssel szembeni fellépésük miatt távolítottak el az apparátusból. A sztálinista hatalomgyakorlás ugyanis egyik legfőbb eszközének tekintette a büntetőbíráskodást.
- A pártpolitikai döntésekről bőséges dokumentáció tanúskodik a kötetben. Mikortól szólt bele az igazságszolgáltatásba a kommunista vagy a többi párt?
- Szinte a kezdetektől. Hisz maguk a népbíróságok is olyan koalíciós alapon szervezett különbíróságok voltak, amelyeknek működését - sajnos - számos alkalommal nem a tényleges bűncselekményt elkövetők jogos megbüntetése jellemezte, inkább a napi pártpolitikai csatározások alakulása befolyásolta a népbírákat.
- Milyen anomáliák érzékelhetők? Már azok is koncepciós perek voltak?
- A dokumentumok elemzése során számos jellegzetesség ragadható meg. Az egyik például az, hogy a Szovjetunió területén elkövetett bűnök vizsgálatakor manifesztálódott a gyanúsított és a vád tanúi által tett vallomás, mert - egy-két fényképfelvételtől eltekintve - a tárgyalt cselekményekre vonatkozó dokumentáció nincs a népügyészségi, népbírósági perek iratai között, sőt a szovjethatóságok sem adtak át ilyeneket, holott a magyar igazságszolgáltatás számos alkalommal fordult kérelemmel hozzájuk. Ami pedig a „beismerő vallomások” hitelességét illeti, azok egy részét közismerten kikényszerítették, ami ma már szinte köztudott. Így az erőszaktól, a koncepcióktól vissza nem riadó államvédelmisek, katpolosok által összeállított nyomozati, vizsgálati anyagok, a rajuk épült vádiratok alapján keletkezett jogerős ítéleteket 1990-ben semmissé nyilvánította az Országgyűlés. Az 1946. évi VII. törvény alapján, azaz a politikai jellegű ügyekben tehát megtörtént a rehabilitáció. Ami viszont elgondolkodtató lehet az illetékesek számára is: ugyanezen nyomozók ténykedését elfogadjak azon perekben, amelyekben háborús és népellenes vádak alapján ítéltek el mintegy 30 ezer embert.
- Hány per lehet ezek között, amelyik kierőszakolt vallomásokon alapul? Ön szerint itt is semmisségi törvényt kellene alkotni, vagy az eddigi gyakorlat folytatása lenne a helyes, azaz állampolgári jogon - az egykori elítélt vagy hozzátartozója - lépjen fel a hatóságoknál?
- Vannak típusügyek, amelyekben a semmisségi törvény volna az igazi megoldás. Például az olyan, úgynevezett háborús bűncselekmények esetében, amelyek tipikus izgatási ügyek, s ezekben - hasonlóan az 1946. VII. törvénycikkbe foglalt bűncselekményekhez - elitélteket fel kellene menteni. Ám az 1945. évi VII. törvénynek a népek háború utáni együttműködésének megnehezítésére vonatkozó cikkelye alapján elitéltekre nem vonatkozott a semmisségi törvény pedig például a Szovjetuniónak és egyes vezetőinek, főleg Sztálinnak a bírálata legalábbis nem volt alaptalan. A rendelet alapján joggal tekintették háborús bűnösnek azt, aki a Németország melletti kiállást szorgalmazta, s a világháború alatt - ezzel összhangban - szovjetellenes nézeteket terjesztett. Nem fogadható azonban el, hogy a háborút követő időszakra gyakorlatilag büntetendő cselekményként értékelték a szovjethatalom bírálatát kimondva: „aki bármilyen formában olyan tevékenységet fejtett ki vagy fejt ki, illetőleg mozdított vagy mozdít elő, amely a népek háború utáni békéjének vagy együttműködésének megnehezítésére vagy megbontására, avagy nemzetközi viszály előidézésére alkalmas”. A cél ebben az esetben nyilván az volt, hogy a szövetségesek - döntően a Szovjetunió - esetleges becsmérlését megakadályozzák. Ezzel viszont például az a bírálat vált büntethetővé, amit az országot megszálló szovjet katonákkal szemben hangoztattak a szenvedők vagy környezetük.
- Más jogtalanságok nem fordultak elő? Ismertebb személyiségeket ítéltek el törvénytelenül?
- Elég említeni például azokat a bírákat, azt az ügyészt, illetve azt az igazságügy-minisztert, akiket azért marasztaltak el, mert a rögtönbíráskodással kivégzett kommunisták, Sallai Imre és Fürst Sándor ügyében ítélkeztek. S tehették ezt csupán azért, mert a népbíróság a második világháború után a világválság idejét is háborús időszaknak minősíttette! Nemrég rehabilitálták őket. De - megítélésem szerint - legalább ekkora törvénysértés történt akkor is, amikor az okkal felakasztott nemzetvezető özvegyét, Szálasi Ferencnét ítélték el az internálótáborok feloszlatása után, törvényesség látszatát adva a törvénytelen őrizetnek. Ez a módszer másutt is alkalmazott „jogi háttérrel” bírt: ugyanezen elv, a hozzátartozói alapon való elítélés érzékelhető közel 600 fő esetében a soha ki nem hirdetett, 1950. évi 26. számú törvény alkalmazásával hozott ítéleteknél, amikor az ország végleges elhagyására készülők rokonait büntették meg. Lutz Gizella, Szálasi Ferencné egyébként 1992 őszén hunyt el.
- A kötetből közölt dokumentum, a hercegprímás mind ez ideig ismeretlen, rendkívül kemény hangú levele tehát megalapozott bírálatot jelent?
- Úgy vélem, feltétlenül tiszteletre méltó az a higgadtság, ahogy a főpap ezt az általa méltán sérelmezett igazságszolgáltatást levelében elemzi, nem beszélve arról, amint saját elfogulatlanságát jelzi, illetve tudatja a kormányfővel. Talán azok a sorai a legnemesebbek, amelyekben arról ír, hogy mi történik akkor, amikor olyan bűnökért ítélnek el embereket, amelyekről az „elkövetők” nem is tudtak. Miként azt sem sejthettek, hogy „egymás után következő nemzedékek béke helyett soha nem szűnő felelősségre vonásban, üldözésben és megtorlásban fogjak leélni életüket”. Ez ahhoz az írói hitvalláshoz hasonlítható, amit Babits fejtegetett az öldöklés után, az első világháború vége felé: „Legyen vége már, legyen béke már, ültessetek virágot...” A nemzeti megbékélés jogos igénye azonban 1945 őszén irreális volt, mert a második világháborúban győztes nagyhatalmak a „feltétel nélküli kapituláció” elvén alapuló igazságszolgáltatást vezették be Nürnbergben, és másutt is ezt szorgalmazták. Az elkövetett cselekmények - jogosan és méltán büntetett - részesei mellett azonban több évtizeden át olyanokat is üldöztek, akik nem voltak sem háborús, sem népellenes bűnösök, hanem csupán egy új diktatúra áldozataivá váltak. A tévutak buktatóira rámutató főpapot meghurcolták, bebörtönözték, s az ítéletet - akárcsak a másik főpap, Grősz József esetében - nem a perújítást követő ítéletet kihirdető bírósági tanács helyezte hatályon kívül, hanem „csupán” egy bírósági dokumentum, ami azt tartalmazta, hogy az 1990. évi semmisség törvény hatálya alá tartozott a főpap egykori ugye is. Úgy vélem, hogy egy ilyen tárgyalassál adósa vagyunk, mint ahogyan a háború „izgatók” ügyeinek semmissé nyilvánításával is.
Lencsés Károly

Zinner Tibor: a sztálinista hatalomgyakorlás egyik legfőbb eszközének tekintette a büntetőbíráskodást

Zinner Tibor, az I. kötet Mindszenty ellen 750 oldalas mű összeállításában közrejátszott. Mind ez ideig Szigorúan titkos!!!
Ma 1993. okt. 4-én közölte a rádió, hogy Jány Gusztáv vezérezredest felmentették a háborús bűnösségének vádja alól /igen már rég felakasztották, tán most poraiból újra feltámad?

…zett nem is egyszer saját maga.
Április 29., hétfő: A beígért bomba láncos bomba volt. A kis csoport, s a tudósító számára negyedhatkor volt az ébresztő. Reggel hatra a kápolnában voltunk. Monsegnore Mészáros és Schlosser Béla reggeli nélkül jött, egész nap böjtölni szándékoznak
A Monsegnore átszellemült félórás misét tartott, melyet e szavakkal fejezett be: „Uram legyen meg a Te akaratod!”
Ezután az említett két férfiú, s egy hozzájuk csatlakozó magyar hölgy láncokat feszített ki a kápolna bejáratául szolgáló kovácsoltvas kapu két oldala közé, majd e láncokhoz lakatolták magukat. Így a kápolnába nem lehet bejutni, vagy csak a testükön át. Azért éppen hétfőn reggel kezdték az akciót az akciót, mert értékeléseik szerint ekkor reggel hétre kellett jönniük a munkásoknak, hogy fölfeszítsék a sírbolt márványlapját.
Meg is jöttek. Tétován nézelődtek egy darabig, majd elmentek, nyilván, hogy illetékes helyen közöljék, amit láttak.
A Monsegnore vezetésével közben a kis csoport fennhangon imádkozott, egyházi dalokat énekelt.
Fél tízkor jött meg a rendőrség. Egyelőre csak ketten voltak. A legmagasabb rangú komótosan odasétált az imádkozók elé, köszönés nélkül, csípőre tett kézzel terpeszbe állt előttük, s úgy nézett rájuk, hogy ezért a tekintetért Magyarországon azonnal a katonai ügyészségen találná magát.
Így kezdődött. S nagyjából így tartott két napon át. Imádkozás, éneklés, gyakran az idelátogató magyar csoportok részvételével. Egy dombóvári csoportnak valamennyi tagját gyóntatta is a Monsegnore: hatvanan kuporodtak mellé, tekintve, hogy ő láncaitól fölállni nem tudott.
Ahogy az idő múlt, egyre több lett az egyenruhás, fegyvert viselő rendőr a templomban, s még több a titkosrendőr. Hétfő délután három óráig legalább hatszor járt a Monsignorénél a rendház főnöke a Superiol. Könyörgött, rimánkodott, kifejezte véleményét, miszerint ez a skandalum igazán nem illendő dolog.
Lehet, mondta a monsignore. Csakhogy: nem volt más választásuk. Akciónkat nem most kezdtük, hanem közvetlenül az utcán, hogy a hazaszállítás terve nyilvánosságra került. Azóta egyfolytában tiltakozunk, különböző egyházi és világi személyeknek mondtuk el érveinket levélben, telefonon és személyesen, mindhiába. Ezért kényszerültünk ideállni, s nem tágítunk önként.
A könyörgés után nem sokkal jött a fenyegetés. A rendőrök délután fél négykor lezárták a templomot, mindenkit kiküldtek. E sorok írója semminemű ijesztgetésre nem volt hajlandó tágítani, mondván, ha akarják, vigyék ki a rendőrök. Ekkor még nem akarták, féltek a botránytól. Az erről a napról szóló tudósításom csak úgy jelenhetett meg, hogy egy kedves német hölgy, hogy segítsen rajtunk, azt mondta a rendőröknek, majd ő jobb belátásra bírja a Monsegnorét. Aztán bejött, gratulált, kérte a tiltakozókat, hogy mindenképpen tartsanak ki, s kicsempészte tudósításomat.
A dráma másnap este fejeződött be. Akkor már 25-30 újságíró tartózkodott a templomban, az ő jelenlétükben, este 8-kor egy hivatalos egyházi és világi személyekből álló delegáció kereste föl a láncaikban őrt állókat, s még egyszer, utoljára felszólították őket, hagyják el békésen a helyszínt. Nem tették. Nem tették meg a magyar újságírók sem. Először minket taszigáltak ki a templomból. Majd következett az éjfél előtti óra. Már nem volt tanú.
Megragadták a 71 éves papot, lefogták, láncait elvágták, s őt és társait hátracsavart kézzel a templom egy elhagyatott sötét ajtaján lökték ki a katedrálisból, amely 16 éve nemcsak Mindszenty hercegprímás testét volt hivatva őrizni, de szellemét is. Testével együtt e szellemet is eltávolították.
Mészáros atya nem roskadt magába. Kérésemre így értékelte kiállásuk történetét:
- Egy ügyet látszólag elvesztettünk, de a végsőt még nem. A magyarországi egyház fölszabadulásáért a harc még hátra van. Mi megtettük, amit tehettünk. Biztosított sikerért harcbaszállni? Hát ez kérem szépen minden elefánt és minden teve meg tudja tenni. Embernek csak olyasmiért érdemes küzdeni, aminek a kimenetele bizonytalan. Lehet kérni Isten segítségét, de a segítséget a sikerért kibérelni nem lehet.

A VATIKÁNBAN ELITÉLIK MÉSZÁROST
Színjáték a Mindszenty-ügyben
RPH-INFORMÁCIÓ

Nevetséges mindaz, ami Mindszenty hercegprímás hamvainak hazahozatalát megelőzte Máriacellben - tudtuk meg vatikáni diplomáciai forrásból. Az értékelés szerint Mészáros monsignore magatartása mindössze egy színjátéknak tekinthető, amelyhez hasonlók gyakran előfordulnak egyházi körökben. A máriacelli lánccsörgetés egy elvetélt, egyéni kezdeményezés volt, amely nem is érdemel túl nagy figyelmet. A pápa tisztában van Mindszenty hercegprímás szerepével, helyesen értékeli őt. Az a felfogás pedig, amely az egyik legnagyobb magyar napilap cikkéből kitűnt, az egyenesen felháborító. A vatikáni rádió magyar adása egyébként mindössze egy kommentár erejéig foglalkozott a történtekkel - kaptuk az információt a Vatikánból.

1991. május 4.