 |
    |
 |
Még egyszer a szombathelyi "56-ról „Túl sok ma a hős..." Még egyszer a szombathelyi "56-ról Füzessy József volt birkózó edzőt sokan ismerik a városban. Azt viszont már kevesen tudják róla, hogy komoly szerepet vállalt a forradalom történéseiben is. Az ötvenes éveket művezetőként éltem meg a Járműjavítóban. Birkózó voltam, úgyhogy volt tekintélyem a dolgozók előtt. 1956. októberében az eseményekre legelőször a vasút reagált. A vasúti forgalmisták hozták a fővárosból a híreket és mi alakítottuk meg az első munkástanácsokat is a városban. 26-án indult meg a mozgolódás a Járműjavítóban. Akkor még jöttek a párttitkárok, aztán mondták mindenkinek, hogy nyomás dolgozni, meg hogy ne tömörüljenek elvtársak, mert baj lesz. Olyan spontánul, olyan lendülettel ment minden, hogy ha akartuk volna, sem tudtuk volna visszafogni az embereket. Úgy tűnt, hogy a dolgozók sem tudnak önmaguknak megálljt parancsolni, hiszen volt rá példa, hogy elkezdték lökdösni a vezetőket meg a szakszervezeti bizalmikat, aztán meg nekem kellett szétválasztani őket. Gyűlöltem, meg még most is gyűlölöm az erőszakot. Elegem volt már a háborúból is, úgyhogy a forradalomban is igyekeztem csillapítani az indulatokat. Úgy gondoltam, a forradalom sikeresebb lesz, ha nem ismétlődnek meg a budapesti véres események. Amikor megalakítottuk a munkástanácsot - a Jármű volt a legtöbb dolgozót foglalkoztató szombathelyi üzem - a többiek beválasztottak a vezetésbe. Ezután azon voltam, hogy nyugalom legyen, így amikor a választás alatt megpillantottam magam mellett a nyárfalevélként remegő mérnököt, ajánlottam, hogy vegyék be őt is a vezetésbe. Később - ilyen a sors, látja - ő volt az, aki a legbőszebben vallott ellenem a tárgyaláson. Én láttam közelről az eseményeket. S látom azt is, hogy ma miként csinálnak hőst egyesekből, akik beépített emberek voltak, mint például oly sokan a katonatanácsban, vagy pedig egyszerűen sodródtak az eseményekkel, ahogy később sodródtak a kádáristákkal is. Ott van például Horn Miklós, aki ugyan az események irányítója volt, de novemberben az MSZMP megalapítói között is olvashattuk a nevét. Túl sok ma a hős, akik meg megszenvedtek az igazukért, azok csöndben vannak, nem beszélnek. Hogy mi volt a fő bűnöm? Az, hogy segítettem lecsillapítani azokat a gyilkos szenvedélyeket, amelyek a szombathelyi laktanya tisztjei ellen irányultak. Megmentettem az életüket, aztán meg is hálálták rendesen, de erről majd később. A Nemzeti Bizottságban említették, hogy az ávós laktanyában - mert akkor az volt - szabályos lázadás folyik. Elkezdtek könyörögni nekem, főleg a beijedt tisztek - Tóth Ferenc főhadnagy vezetésével -, hogy menjek ki, mert vér fog folyni. Amikor kiértem a laktanyába, már láttam, hogy a kiskatonák átvették az irányítást, a tiszteket meg bezárták egy terembe. Gyűlölték őket rendesen, hiszen az ő parancsukra lőttek egy-két nappal korábban a tömegbe Budapesten. Engem már félig-meddig ismert az egész laktanya, hiszen volt a katonák között jópár tanítványom, és azok elmondták a társaiknak, hogy ki vagyok. Rendkívül fegyelmezetten fogadtak, magam is meglepődtem. Kértem őket, hogy bemehessek a fogva tartott tisztekhez. Beléptem a terembe, s elég nyomorult látvány tárult elém. Akkor elhatároztam, hogy megpróbálkozom a lehetetlennel, és - megakadályozandó az öldöklést - valamiféle békülést indítványozok a sorköteles állománynak. Tudok mindent, tudok a budapesti szégyenteljes cselekedetekről, de most már nem folytathatjuk a vérfürdőt - mondtam nekik. - Adjátok vissza a fegyvereket a tiszteknek, nem fogják ellenetek fordítani - kértem őket, és a katonák hallgattak rám. Becsület szavamat adtam nekik, hogy ha segítenek a rend fenntartásában, akkor a bűnösöket később egészen biztosan bíróság elé állítják, de nekünk nincsen jogunk az önbíráskodáshoz. Ekkor, épp a legjobbkor, felállt egy kiskatona. Kezében egy gyásztávirattal, és eltávozást kért az édesanyja temetésére. Odaszóltam a laktanyaparancsnoknak, hogy adjon neki azonnal két hét szabadságot, mire ő először vonakodott, de végül is megadta. Ebben a pillanatban győztem, hiszen úgy állítottam magam mellé a kiskatonákat, hogy nem kellett meghalniuk a tiszteknek sem. Ezt az egészet persze másképp látták a hatóságok a forradalom bukása után. November 4-én behivatott az igazgató, - aki birkózó társam is volt, s akinek, amíg a munkástanács vezetője volt, rengeteget segítettem, és ő is kikérte a tanácsaimat -, és mindenfélére hivatkozva kirúgott. Mondanom sem kell, hogy amikor elbocsátott, két ávós állt mögötte. - Rohadt fasiszta, takarodj innen - az osztályvezető így búcsúzott tőlem. Márciusban jöttek értem. A lakásomon törtek rám. - Nem bilincseljük meg, ha szökni próbál, egyszerűen lelövöm - mondta az egyik. Beszállítottak a Király utcai muskátlis házba - ez volt az ÁVO székháza, de mindenki így hívta -, és bevágtak egy zárkába. Itt találkoztam szegény Káldi Laci volt kollégámmal is, aki a Nemzeti Bizottság tagja volt és az orosz deportálásból hozták ide vissza. Este tíz óra felé a szememet reflektor fénye vakította el, kirugdostak a zárkából, és vittek kihallgatni. Szabályosan félholtra vertek. Arra kényszeríttettek, hogy lépjek a kezemre, ők meg ütöttek, ahol értek. Kinyitottak egy fiókot, abban volt legalább tízféle gumibot, nekem kellet választanom, melyikkel vernek ájultra. Aznap éjszaka mindenkit agyonvertek. Káldi Laci alig élte túl. Sosem felejtem el. Úgy hűsítettem kékre meg feketére vert testét, hogy előtte a betonpadlón tartottam sokáig a kezemet. A vád az volt ellenem, hogy lázadásra biztattam a kiskatonákat. Ezt nem írhattam le, hiszen a tisztek nekem köszönhették az életüket. - Ahogy gondolja - mondta a kihallgatótiszt, aztán átszállíttatott a börtönbe. Biztos voltam benne, hogy kötelet kapok. Akkor jött az isteni szerencse. Egy ismerős állt meg előttem a börtönfolyosón. Tóth József volt a vasútról, igaz hogy pufajkás volt, de tudta azt, hogy azokban a napokban sem voltam senki kárára. A tárgyaláson, ahol Szabó György ügyész életfogytiglani vagy halálbüntetést javasolt számomra, a hazug vádak mind megbuktak, ugyanis Tóth behívatta a laktanya tisztjeit, akik nem tudtak nem mellém állni, hiszen, noha a másik oldalon álltam, nekem köszönhették az életüket. p.zs. | |
