ADATOK, SZÁMOK

A Déli Hadseregcsoport főhadiszállása Budapesten, Mátyásföldön volt. A hatalmas épületkomplexumot eredetileg a 11. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskola céljaira építették. 1954-56 között ekként is működött. 1956 novemberében a szovjet főparancsnokság egyik első intézkedése alapján kilakoltatták a vörös lampaszos nadrágjuk miatt „kis tábornokoknak" nevezett fiatalokat. Kellett a hely: ide szállították be a jugoszláv követséget elhagyó Nagy Imre-csoport tagjait...
A Déli Hadseregcsoport állományába 1957 után négy szovjet hadosztály és több repülőezred tartozott, összesen mintegy 70 000 főnyi 1étszámmal. A 2. gárda harckocsi hadosztály törzse Esztergomban volt, ezredei pedig Komárom, Győr, Tata, Veszprém, Szentendre helyőrségekben. A hadosztály a „Budapesti" nevet viselte, a főváros 1944-45-ös ostroma idején tanúsított kiemelkedően bátor helytállásáért.
Veszprémben a 13. gépesített lövészhadosztály állomásozott. Ezt a hadosztályt, már a szerződés aláírását megelőzően, kivonták hazánkból. Így az 1990-91-es tervekben, adatokban nem szerepeltek. A 263. gépesített lövészhadosztály Székesfehérvárról (Pápa, Polgárdi, Lepsény, Sárbogárd, Hajmáskér, Kiskunmajsa), a 93. gárda gépesített lövészhadosztály pedig Kecskemétről (Szeged, Cegléd, Táborfalva, Kiskunhalas, Nagykőrös, Debrecen) távozott. A száznál is több, az említetteknél kisebb helyőrséget, ahol a hadseregcsoport, illetve a hadosztályok tüzér-, légvédelmi tüzér ezredei, osztályai, rakétái, páncéltörő, műszaki híradó, hadtáp, rádióelektronikai, vegyi stb. szakcsapatai és raktárai helyezkedtek el, nem sorolom fel.
Átadtak hat korszerű beton kifutópályás repülőteret is: Debrecen, Sármellék, Tököl, Kiskunlacháza, Kalocsa és Kunmadaras. Hat vagy több repülőezredet (vadász és bombázó) voltak képesek kiszolgálni. Időközben Csákváron is épült egy repülőtér. Ide a tököli ezredet tervezték áthelyezni, mert a szovjet katonai vezetést is zavarta a főváros közelsége. A helikopterek 12 füves repülőtéren szállhattak le.
Az 1956-os forradalom leverését követően a Déli Hadseregcsoportot egy esetben alkalmazták: 1968-ban. Egy, a Szovjetunióból ekkor ideszállított és ideiglenesen kb. egy hónapig a Bakonyban elhelyezett gépesített lövészhadosztállyal kiegészítve, a hadseregcsoport hat hadosztálynyi (5 szovjet és a zalaegerszegi magyar 8. gépesített 1övészhadosztály) erővel vett részt Szlovákia, illetve Dé1-Morvaország lerohanásában. 1968. augusztus 21-ig harcálláspontja Csákváron, 21-ét követően Pozsonyban működött. A magyar hadosztály október végéig tartozott a hadseregcsoport alárendeltségébe. A szovjet hadosztályok október 21-30. között tértek vissza Csehszlovákiából magyarországi „elhelyezési körleteikbe", azaz helyőrségeikbe.
1990. március 12-én 49 700 szovjet katona tartózkodott Magyarországon. Egyharmaduk volt tiszt, illetve tiszthelyettes. A polgári alkalmazottakkal és családtagokkal együtt mintegy százezer embert kellett kiszállítani az országból. A felszerelés legnagyobb tétele a 27 146 különböző jármű, közöttük 860 harckocsi, 600 önjáró löveg, 1500 páncélozott szállító harcjármű. Az anyag összsúlya: 560 000 tonna, ebből 230 000 tonna lőszer. E hatalmas mennyiség elszállítására a tervezett vonatszerelvények száma 1352 volt, amelyeket Záhonyban át kellett rakni széles nyomtávú vágányokra.
A hazánkban állomásozott alakulatokat a legritkább esetben váltották, csak az állományt mozgatták. A szovjet sorkatonák fegyvernemtől, alakulattól függően általában 2-3 évet szolgáltak Magyarországon. A katonák váltása, behívása, leszerelése általában nyáron történt. A katonák életüknek ezt a szakaszát a laktanyákban, gyakorló- és lőtereken, illetve táborokban töltötték. Kimenőre legfeljebb csoportosan mehettek. A tiszteket családostul helyezték Magyarországra. Többnyire 4-5 évet szolgáltak itt.
Dr. P. I.


Ekkora erő kellett volna ahhoz, hogy Magyarországon biztosítsa a kommunista párt hatalmát? Mitől féltek? Óriási földi és légi haderőkkel rakták tele országunkat. Bámulatos számok, meghökkentő adatok. Mégis mi lehetett a nagy szovjetnek az agyában? Hová akart menni? Földközi tenger? Ki tudja? Behozatalra szorul ez a hatalmas ország, gyarmatosítási rémlátomásához kellett ez a világot leverő hadi felszerelés. És most mit kezd azzal a sok-sokszázezer katonával, tiszttel, tábornokkal békében nem kell ekkora létszám. Dolgozni küldi őket a kolhoszba, szofoszba? Büdös neki a munka, csak puska... és zabrálni...

Két Katona

HVG: Ha jól értem, ön továbbra is éles választóvonalat kíván húzni a frontra vezényelt hadsereg és a hadvezetés, illetve a hadba lépést, majd az aktív háborúskodást keresztülvivő politika között.
N. L: Nem tehetek mást. Égbekiáltó, nemzetellenes bűnnek tekinteném ugyanis, ha bármilyen felmentést kívánna bárki is adni annak, vagy azoknak, akik ebbe a velejéig igazságtalan és végzetes háborúba kormányozták az országot.
HVG: Nem tudom, mennyire ,,korszerű", amit mond. Hiszen manapság egyre gyakrabban hallani: a németekkel kötött szövetség, a háborúiba lépés és az abban való aktív részvétel törvényszerű kényszerpálya, Trianon egyenes következménye volt, hogy a németekkel való háborús kollaboráció nélkül aligha lett volna elképzelhető a területi revízió...
N. I.: Ez a legcsúnyább szemfényvesztés, amit el tudok képzelni. És félre ne értsen, nemcsak így, a történelmi eredmény távlatából nézve. A magyar királyi honvédvezérkar a harmincas évek második felében - még a háború előtt - részletesen kidolgozott tanulmányban óvta a politikusokat egy esetlegesen bekövetkező európai háborúskodásba való, különösen a németek oldalán való bekapcsolódástól. Kívül maradni! - mondották az akkori stratégák -, még azon az áron is, hogy egy erősebb hatalom ideig-óráig alávetett helyzetbe hozza a hadsereget. Ezt a vezérkart azután az események előrehaladtával rövid úton eltávolították, és a helyükbe lépőket már inkább befolyásolták a kibontakozó német diplomáciai és katonai sikerek.
HVG: Térjünk vissza a Donnál elvesztett seregre! Hiszen a csapatok kiküldése a háborúba sodródás következménye volt, de ma egyre gyakrabban tartják „a bolsevizmus előretörését gátló prevenciónak", végső soron igazságosnak. Amiben főképpen az a zavaró, hogy ez a gondolatmenet igencsak emlékeztet az akkori háborús propagandára.
N. I.: Ennek az őrült és diplomáciailag is igen veszélyes álláspontnak a cáfolatára hadd hívjak olyan partnereket, mint például Bethlen István gróf egykori miniszterelnök, aki már 1944-ben Horthynak írt emlékeztetőjében is tévedésnek, hibának, mi több, bűnnek minősítette a sereg kiküldését és veszni hagyását. De maga a kormányzó később írt emlékirataiban, és Kállay Miklós, illetve Lakatos Géza háborús miniszterelnök, sőt egy aktív katona, Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes honvédelmi miniszter is; ki erőteljesebben, ki enyhébben, de egybehangzóan hibának minősítették e lépést.
HVG: A ma megemlékezésein - akár e tekintélyekkel is vitatkozva - elsőként a vezérkar és a hadseregvezetés hibáját, esetleges bűneit vitatják. Lát-e valamiféle olyan új elemet, amelyet a könyv írásakor ez ügyben még nem ismerhetett?
N. I.: Tudomásom szerint ilyesmi nem létezik. Így az említett körök nem menthetők fel. Vegyük például Jány Gusztávot, a 2. magyar hadsereg parancsnokát. Szerintem Jány becsületes ember és jó katona volt. Azt, ami vele történt - elítéltetésére és kivégzésére gondolok -, azt valóban indokolhatatlan politikai koncepciónak tekintem. Mindez azonban mit sem változtat a tényen, hogy ez az ember egy adott helyzetben, egy adott csatában, részben a saját, részben feletteseinek hibájából csődöt mondott. A vezérkar igenis bűnös volt, mert - minden újabb keletű állítással ellentétben - egy rosszul felszerelt és felkészített hadsereget dobott a frontra, vakon bízva a németek gyors sikerében. Ez volt a végzethez vezető egyik hiba. A másik, hogy az orosz offenzívát megelőző időszakban, 1942 decemberében a frontra küldött utánpótlást fegyvertelenül indították útnak. Úgy okoskodtak, hogy odakint majd „meleg fegyverváltással" cserélik le a harcoló alakulatokat. Jány tudomásul vette, tűrte, hogy ez a fegyvertelen tömeg szembe kerüljön az akkor már részben újjászervezett és a korábbinál lényegesen jobban felszerelt orosz erőkkel. Ez az, amiben Jány és a vezérkar főnöke, Szombathelyi Ferenc igazán vétkes. Az persze már megint más kérdés, hogy Jánynak és a politikai ízléstelenséggel jugoszláv kézre adott Szombathelyinek miért így és ilyen véget kellett érnie. Hiszen hány nagyobb csatát elvesztett német tábornok húzott vagy húz még ma is tisztes nyugdíjat. E két főtisztnek valójában Istennel, saját lelkiismeretével és a százezer elesettel kellett volna rendeznie a számlát.
Azoknak pedig, akik akár a hadiszerencsének, akár a véletlennek -vagy éppen a fronton helytállóknál kisebb léptékű hősiességüknek - köszönhetően túlélték a kataklizmát most nem önmaguk és politikájuk tisztára mosásán kellene fáradozniuk, hanem vezekelniük kellene a sok ezer áldozat emléke előtt. Hiszen az ő ottani szereplésük, mondhatni előjátéka volt egy újabb bűnnek a magyar tisztikar magatartásának a kiugrást bejelentő Horthy-proklamáció után. Akkor - a kormányzónak tett esküje ellenére - ugyanez tisztikar folytatta a teljesen értelmetlenné vált háborút. Tisztelet az igen kis számú kivételnek.
Azt tartom, hogy a Donnál odaveszett magyarok ügyében mi, az utókor egyet tehetünk, az évfordulókon megsiratjuk őket, emlékezünk rájuk, és nem felejtjük tragédiájuk tanulságait. Mert velük kapcsolatban nem a politika motiválta szerecsenmosdatásnak, hanem bűnbánatnak van inkább helye.

Horváth Zoltán