 |
    |
 |
Levelek Kedves Nusi és Árpi! Hogy pontos legyek, most van dec. 6. 21 h 15 p. Mindenki pihen[re tért, „Szimat” macska, Erzsi is bevonult a szobájába, ott néz valami filmet, engem nem érdekel így gondoltam, írni kéne… úgyis jön a nevezetes Árpi névnap, hát akkor elő vele, még engedelmeskedik az ujjam nagy nehezen, mert valahogyan megunt már szolgálni. Főleg a balkéz mutató ujja, mondta fel a teljes szolgálatot, még a betűk leütésére sem vállalkozik mindig, de most mégis valahogyan igyekszik kedvembe járni és ha nem is mindig azt a betűt üti le amelyiket akarom, ez meg is látszik az írásomban, de azért szolgál és ha már szolgál akkor üsse ezeket a betűket le, amik ezen szent időben még a szürkeállományom diktál neki. Mostanában divatos lett Horatiusról, Quintus H. Flaccus aki Kr. e. 65-ben látta meg a napvilágot és híres római költő lett. Vannak még emberek akik keresik a szebbet a jobbat és most nálunk Horatiust veszik elő és ültetik a példakép oltárára, hogy íme már ekkora zseni született bele ebbe a világba, akinek a költői fénytől még mindig rangos helyet foglal el a világirodalomban. Az igaz, hogy az általa képviselt elvei jók volnának ma is, ha ez uralkodhatna az emberi agyakban „megrendíthetetlenül következetes erkölcsi magatartást” tanúsított e földi életben. De ha ez ma érvényt adna a hétköznapi életben, akkor mint tudnánk vitatkozni, ha egyszer megtérülne ez a Hortiusi elv. Na nem mintha ma nem volnának azonos mederben tipegő földi halandók, de ritka, mint a fehér holló, vagy talán nincs is? De van-van, csak nyitott szemmel ébren kell figyelni a világ egyetemességét, feltétlenül találunk még igaz, nem igaz gondolkodású földi lényekkel. Ebbe a vitába nem akarok belesodródni, rátok bízom, biztosan Ti is velem együtt útkeresésben vagytok, várjuk, de várjuk a magyar csodákat. Az tény hogy ennek a római költőnek örök, elévülhetetlenül megérző röntgen szeme és agya volt, akinek írásaiban elhangzott bölcseleti igazságait a feledés sohasem oxidálja. Talán bevezetőként ennyi elég is, más… Emlékkönyveimet nézegetem, a nyolcadik kötetnek a 344.oldalán van az a vers, amit Nektek 1985. márc. 24-i dátummal írtam s egyben Tőletek búcsút is vettünk. Tán ez a vers már a szemétdomb emésztőcsatornájában rég kimúlt, de most ismét elolvastam, abban én jósolgattam, emlékeztem az együtt eltöltött időkre, ha netán megvolna ez a szüleményem, olvassatok el egyszer és akkor döbbentek rá, mekkora a vesztesség. De ha nem volna meg, úgy alkalomadtán szívesen küldeném annak mását. És már most is igaza van Horatiusnak : „Hora ruit”... az idő repül, a perc nem vár. S ha most a búcsú dátumától kezdeném... hogy elrepült az idő, hét esztendő egy emberi életnek csúcsideje, iskolaköteles lesz a gyerek, az új házasoknál eltelt hét nyár, hét tél, próbaidő... ebben a hét évben indultak háborúk, ebben a hét évben történelmi, politikai olimpiai csúcsteljesítmények születtek, óriások jöttek és eltűntek, szobrok álltak és ledőltek... erő és hatalom párbajt vívtak, ideológiák születtek és elhervadtak, hogy a kezem ebben a hét évben leszázalékolva szolgál, már sokallja a mostani billegetéseimet is, hol kihagy, hol meredezve nyúl a billentyű után... azért megpróbálom üzemeltetni, levélírásra kényszeríteni. Az idő rohan... a percek nem várnak, de amióta a világ világként van jelen, ezen nem is lehet elcsodálkozni, a teremtés rendjében ez így vagyon megírva, talán csak abban van egy kis szorongás, velem is így lesz??? Így bizony a földi örökéletet még senki sem tudta megváltani, ahogy az ősi első magyar halotti beszédben felhangzik: „isa por és hamu vogmuk”... Madách írta: „csak azt a vég... csak azt vég tudnám felejteni!” Ez mind rendben is volna, Adynak van egy gyönyörű kis verse: Párizsban járt az ősz, Párizsba tegnap beköszöntött az ősz, Kánikulában, halk lombok alatt s találkozott velem... nem akarom folytatni, olvassátok el, csodálatosan emlékszik vissza… „Az a kis fiú jár el hozzám, mostanában nevetve, aki voltam… Mint öregedő, beteg ember visszaidézi a múltbeli ifjúságát, amikor még ragyogott a szeme, tudott kacagni, nevetni, játszadozni, boldog szerelemben élni...” Hol van az a nyár?... Na aztán ki mikor volt igazán boldog, ez örök titok marad tán, vagy tán felbugyog, mint a forrás a mélyről egyszer és olyan jó rá visszaemlékezni. Debrecen nem kis falu, így többször is lencsevégre kapja a Tv, vagy a sajtó, s bizony sokszor nem a legbehízelgőbb híreket röppentenek felénk, politikai ámokfutók, rablók, csalók, sikkasztók egész sorát vetíti elénk s a rossz hírek hallatára egy kicsit megborzadok, majd Rátok gondolok, jól van ez így? Az üvegből kiszökött az ördög, a gonosz, a hamisság, az önzés, a hatalmiság, megzavarodott emberi szörnyek akarják a világot uralni, a zavarosban halászni, Madách Az ember tragédiájában a politikai, társadalmi formuláknak minden fajtáját bemutatja egy az ezerért, ezer egyért... s nem talált kiutat, ezért akarja magát levetni a kősziklákról, véget vet a világnak vele együtt kivész az emberiség... gondolta ő... és erre Éva hozzá lép: „anyának érzem magam... nincs tovább... és így fejeződik be: Ember küzdj és bízva bízzál!!!! Na sem a küzdésből sem bizakodásból nincs hiányunk, mert ebből élünk és ebben támaszkodunk... de ez mindig így volt: ez a világ egyszer fázott máskor lánggal égett.”... Amíg nem vérrel íródik meg a történelem, addig nincsen baj, amíg az ember embert lát a másikban, de ha ez a szemlélet vakvágányra térül, borzalmas tragédiát okozhat és okozott is. Kedves Nusi és Árpi talán most áttérek a belső berkekbe, hát hogyan is éljünk? Mivel töltjük el napjainkat? Mi az ami betölti napi perceinket. Talán, mégis csak úgy illik és való is, hogy a legnagyobb kincsről, a család és a háztartás erősségéről essék szó, az Erzsiről. Súlyban nem kevesebb, mint valaha volt. szeret főzni, jó étvággyal tudja eltemetni a finom ízeket, és ami a legfőbb, hogy hiányt ne szenvedjen a lenyelt falat, hát meg is locsolja a föld vérével, hol vörössel, hol fehérrel és ez ad újabb erőt a napi teendőknek elvégzésére. Fáradhatatlan reggeltől estig szorgoskodik a lakásban, pincében, udvaron, úgy hogy nekem bizony már nem is jut munkatér, mert mind-mind az ő birtokához tartozik. Úgy számomra, valamint a családra nagy figyelme van semmiben hiány ne legyen, süt-főz jobbnál jobb falatokat, van is rá vendég, ha más nem az unokák temetik el a finom sütiket. A házimunka teljesen lefoglalja és ami a legfőképp, öröme is van benne, habár engem néha próbál fegyelmezni, de hiába minden őrmesteri hadparancsa, nekem már sokan parancsoltak kikéstem már a szófogadásból. Így bizony minden munka rá vár, amit nagy lelkiismerettel végez naponta. Hála Isten, hogy ekkora türelmemmel bír és rendezi a háztartásnak minden gondját. Rám nem sok vár, sohasem szerettem, sem a konyhai sem a kerti teendőket, meg volt nekem is a magam tanmenete, abban éltem, tevékenykedtem. Hála Isten a betegség nem mindig dönti le a lábáról, habár a lábainak erei néha kipukkannak, és ekkor ömlik a vér, jön a mentő, izgalom, aggódás és reménykedés. Úgy mondja, ez anyai örökség. Az unokáival nagy szeretetben és megértésben él, ha megjönnek, csak az a kérdés: Nagyi hol van?... nagyapjuk az csak az ötödik kerék, a nagyi előbb megbocsát nekik, nem mérlegeli oly nagyra ifjúi csínytevésüket, de engem nem tudnak oly könnyen átverni. Öt unoka van, mind tanul, ki itt, ki ott... egy lányunoka van csak munkában. Nagyi nagyon finom sütiket tartalékol részükre, mondván az ő édesanyjának is mindig volt valamilye a szekrényben. Attinak van három fia, a legnagyobb jogi egyetemen, Csabi külkerben, Peti dísznövény iskolákban szedik magukba a tudománynak alapjait. Jól boldogulnak, csak bírják anyagilag, mert ma más a diák, nekem télen két sült krumplit nyomtak a zsebembe és ez volt a kesztyű és a melegítő, és még a tízórai. A cipőket egymástól örököltük, ma pedig „Adidas, Puma” csillagok árban kínálgatják magukat és veszik... és még merik ebben az országban mondani, hogy szegénység van, annyi gazdag milliárdos sohasem volt, mint manapság, a kocsmák dugig, a mulatok zsúfolásig, az autók már az utcán sem férnek el... külföldi márkákkal fityegnek... de kell a sztrájk... Na szóval Erzsi mindenben nagy szeretettel ellát, persze mi kell már egy ilyen vénembernek?!!! Vannak barátnői, vagy azok jönnek vagy ő megy és így van egy kis pletyi és kellemes dödörgés, divat, menyek ekkor kerülnek prés alá. Jó hallgatni, amikor a Valival csevegnek, mert mindig van témájuk, mindig van valami, amit helyre kell tenni és olyan jó, amikor két asszony azonos hullámhosszon tud egymásnak örülni, problémájukat közös nevező alá hozni. Ilyenkor sohasem marad el a megemlékezés: hát a debreceniek?!!! Írtak? Mit írtak? Nagyon sokan meséltek a vendéglátásról, teljes boldogsággal nyugtázták a Nálatok eltöltött napokat. Most jövök én. Erről nem sokat tudok írni, mert valamiképpen a nóta szerint: esteledik már a nap, minden hosszabb árnyat kap... minden mesze lett, ami valaha közel volt most már távol van... ami valaha könnyű volt most nehezebb lett, még az írás is már fárasztóbb, pedig a 10. kötetemnek az anyaga készen van, csak rendezni kellene, elrendezni kronologikus sorrendben, de ha lehet még ezt megcsinálom, mert mi maradna meg; halálom után? Három nap... és jön a felejtés, ki törődne velem, azért akarom, hogy elhamvasszanak és szórják el a kertben a hamut, egy sem az én hamvam lesz az. Úgy hallom a krematóriumban van egy tartalékhordó, kiemelnek egy lapátra valót... és küldik vissza a címre. Ez már engem nem érdekel. Ellenben jelentkezik valami nálam, ezt az orvosok alátámasszák, hogy az ember kétszer éli át a múltnak örömét, de a kálváriáját is. Csökken az immunitás a fájdalmak utórezgésére, és bizony most érzem, hogy nem múlt el nyomtalanul az a sok megpróbáltatás, amit még fiatal koromban kivédtem, ellensúlyoztam, nem tűnt el nyomtalanul a háborúnak kínjai, a harci éles lövészetnek sikoltásai, aknák mezejében való sétálgatás, élet és halálnak árnyékában élni hónapokon át, elesett katonák hulláinak látomása... Szibéria, annak mindenföldi gyötrelmét felülmúló embertelensége, a TV-ben ismétlik a Don harcosokat, vannak köztük ismerősök, akikkel együtt voltam, pl. Zetelaki vezérkari szds. stb... hogyan is tudtam ebből a földi poklok poklából ép bőrrel hazajönni, rengeteg barátom, volt katonatársam alussza örök álmát hol itt, hol ott... ezek az idők és ennek a fogcsikorgató kínjai néha most keltenek bennem némi megrezdülést, de ez nem múló, inkább még fokozódó lelki rezonálás. Igyekszem ebből az idegállapotból azért kikerülni, de ott volt az internálás, a börtön, állásvesztés, három évig zsákolómunkás... mi van még hátra mi az amit még kibírhat egy ember. Kistarcsa... rémképek... jönnek néha... Mindezeket összegezve élek, vagyok, igyekszem ezeket a sérüléseket bebalzsamozni, néha álmodok is róluk. Ez végképp kikészít ha felébredek. Tanítani már nem tanítok, új világ köszöntött ránk, új ideák, új eszmék, útkeresések közepette nem tudnak eredményes kiművelt embert megtestálni. Egy két helyen mondtam beszédet „Hősök emlékművének” a leleplezésén, nekem nem nehéz erről beszélni, amikor a gyilkos gránátok, golyók áldozatokat követeltek. Az én nevem is lehetne valahol valamelyik hősi táblán, tán jobb mégis, ha nem olvashatják, vagy ki tudja?! Frannk ezredessel voltam egy ilyen ünnepélyen. Tán ismered, ő most a hadtes pk. Borók Pista kopogtat sokszor az ajtón, kedves mosolyával, derűjével lép a hajlékunkba. Sokat csevegünk a napi történtekről, engem ugyan csak a nagyon kirívó és gaz tettek hoznak ki a türelmemből, egyébkent a politikát száműztem, hiszen nekem már nincsen jövőm, azoknak a sok hazugságoknak a beteljesülését kivárni, mert az idő véges, a politika pedig végtelen. Kinek van idegszála és idegzete mindazt elemezni, amit mostanában összemosnak, szőnyeg alá sepernek /mai szólás, mondás/ de ki legyen az a bátor és okos magyar aki ebből a politikai labirintusból az országot megelégedettség honába tudja vezérelni. Volt szerencsénk tapsolni több évtizedek alatt, ámítva és elködösítve, egyedül ez az „üdvözítő” a szocializmus útján!!!! Ki merte volna gondolni, hogy kártyavárként mozaikokra esik szét ez a hatalmas birodalom. Én nagyon sajnálom a történteket, főleg azt, ha még most sem ébredtünk annak tudatára, miben és hol tévedtünk és volna kivezető út. Még mindig vannak akik attól félnek, hogy a büdös valoguk alól kihúzzak a piros bársonyszéket, görcsösen ragaszkodik a megszerzett hatalmához, pedig rá kellene ébredni többeknek, hogy ez a tojás büdös... de ki tud tojni újabb tojást, ami mindenkinek jó. Pistivel néha elmerülünk ezekben a témákban, de csak kis mértékben, mert ismétlem, van jobb??? Ki az a legény, aki felemeli az ország nyomórúdját? „Zug morog mindenki, hogy egy parasztfiúval nem áll ki senki... de becsmérelni tudták Toldit... Az igaz, hogy a farkasok ott élnek ma is a bárányok közt. Na szóval volna téma ebből a körből, de egy levél nem alkalmas ennek a témának teljes kimerítésére. Én nem pártokban gondolkodom, ügyekben, hazában, és ki az aki ebben a illetékesebb, aki ezeket a problémákat megnyugtatóan tudja célba vinni. Tudom Nusikám hogy nem vagyunk egészen egy síkban, de biztosan élesebben látsz, mint valaha és volna is egészséges gondolatod is. Na aztán már pontot is teszek levelem végére Tán csak annyit: itt is sok a változás, szobrok, utcai táblák kicserélődtek, persze ezzel nincs megoldva minden, a volt munkahelyedre jobb ha nem mész be, kidőlt keresztfának nem köszönt már senki, na azért vannak nagy tisztelőid, éppen a napokban beszéltem egy volt első főnököddel, boldogan emlékezik Rád. Mégis mások lettek a főbérlők, albérlők, a volt munkatársaid közül vannak, akik most is a kormánykeréknél ülnek, élvezik a demokráciát. És ha most szabad megkérdezni, hogy is telnek napjaitok? Ha van egészség, akkor a többi már csak függvénye ennek a részese. Reméljük, a névnapot is kellő kedv és derű hangulatában fogjátok megünnepelni, s ha koccan a pohár, úgy lélekben Veletek leszünk mi is. Majd elmentem Hozzátok a nyár végén, de mégis elmaradt a kivitelezés, nagyon rossz alvó vagyok, éjszaka bolyongok, az altatók sem akarnak elszenderíteni, nehéz már ilyen öregembernek más hajlékban aludni, de ha megérem... akkor azért egykor vonatra ülök. Tán beszámoltam röviden mindenről, ha valamit kihagytam volna, arról majd legközelebb beszámolok, mert hiszen van miről írni, a téma a földön van, le kell csak hajolni érte. Nusi, ha egykor elmegyek, ugye főzöl nekem „lebbencslevest”? Még most érzem az izét neki, amit egykor oly nagy szakértelemmel készítettél nekünk. Ismét van egy aranyos kis „Szimatunk” okos, illedelmes és főleg kedves kis pajtás, betölti a házat, sok-sok örömet okoz nekünk. Erzsit végtelenül szereti, boldogtalan és szomorú ha nincs itthon. Most aztán elmondhatjátok, Isten őrizzen meg a Gyuszi levelétől, de nem tehetek róla, most csak ennyit tudtam írni, a többi bennem maradt, marad az utókorra. Talán még csak annyit, ismét dübörögnek a fegyverek, hazánk körében, nem tudni mikorra csapnak át a lángok, elrémisztő képeket közöl a TV. Reméljük, hogy az okos fejek meg tudják fékezni a borzalmak terjedését. Na aztán az ujjam már igazán felmondja a szolgálatot; ne szidjatok meg, ha magánytok csendes pihenőjéből pár percet elraboltam, levelem olvasásával. Sok-sok szeretettel csókolunk és ölelünk Benneteket, tán csak annyit Árpi Rád nézve nem kötelező ehhez hasonló levélírás, csak egy-két mondat, és kész. Szombathely, 1992. dec. 7. Gyuszi bácsi Bánóczi Árpád és felesége Nusi igen kedves baráti megértésben voltunk. Árpád, megyei pártbizottságon, mint katonai beosztásban /alezredesi rangban/ szolgálta a pártot, a rendszert. Nagyon zárkózottan sohasem kérkedve a beosztásával, nem is feszegettük jó vagy rossz világnézetét, megfértünk egymással. Nusival kellett legtöbbször vitába bocsátkozni, egy kicsit szemellenzővel nézte a világot, el nem hitte volna, hogy egyszer leesik a „vörös csillag” az Országház tornyáról... Nagyon sokszor névnap, vagy más alkalommal dúsított párbeszédekkel töltöttük el az időt. Nusi nagyon jó „lebbencslevest” tudott főzni... Árpi meg a rendszer bukása előtt ment nyugdíjba, élvezhette a párt adta tekintélyt, autót háromévenként cserélhette... Nyugdíj után elköltöztek Debrecenbe, az emlékeikből élnek, nem akar a Nusi még csak látogatóba sem jönni Szombathelyre, a hatalom romhalmazát nem kívánja látni. Élik a világukat. Az idő és a tér pókhálója mindjobban befedi a barátságnak emlékeit. Czeglédy Gyula Szombathely, Balogh Gyula u. 15. 9700 92.2. 29. Kedves Margit és Jani! Nem levelet akarok írni, valami mást, talán azt mondhatnám: „Rádemlékezés”... A napokban, az alsókönyvtárban forgatom a könyveket, iratokat és amint sorra jönnek az irományok, nézem, nézem... Pénztárgépek Ismertetése és Alkalmazása... a címlapon egy fess pénztárgép, csodálatos masina, mi mindent tudott és akkumulált magában, írója : Ceglédy János /a „z” betű kimaradt/ és Móricz Miklós munkája. Na és aztán: lektorálta, fényképezte... Most nagy örömmel lapozgattam a könyvben, ami nagyon tetszetős kivitelű, tele s tele útmutató fényképekkel, hozzá szakútmutatókkal, bemutatja a külsejét, betekintést ad a gép gyomrába és annak működésébe és adatolásával, valóságos kis muzeális labirintus, ez a gép csak akkor szolgálja a közt, ha szakértelemmel nyúlnak hozzá és Te ebben, akkor ennek rejtélykulcsát a zsebedben hordoztad. Óriási munka, idő, energia, türelem, szakavatottságot kívánt, amire elkészült ez a korszakalkotó, útmutató szakkönyv. Nagy figyelmet, tudást kellett koncentrálni, vitázni és úgy emlékszem akkoriban a műszaki könyvtárnak igazi gyöngyszeme lett a szakkönyved. És ez nagyon jó érzést adott a további munkálkodásodhoz és egyben tekintélyt és tiszteletet váltott ki a szakképzetlenebbek körében, mert hiszen országosan úgy volt elkönyvelve, hogy ezen a területen csak Neked van jövőd. Bámulatos hogy mennyire szemléltető pl. a 76. oldalon található táblázat, nekem nem volt sohasem szükségem, azaz nem volt rá lehetőségem, hogy egy ilyen ördögi körben futkározó masinának lehessek a birtokosa, de nem is az én munkakörömbe tartozó volt ez a szakma, de mindig csodálattal néztem fel azokra, akik az agyukkal tudtak létrehozni valamit, amivel az életet könnyebbé, szebbé tudták varázsolni. Mily csodálattal lép be a kicsi kis elsős iskolás a tudományának éléstarába, ahol az első pillanatban minden ismeretlen, bűvkörrel tetovált ákom-bákumok, de egyszer birtokolni fogja mindezek felett a hatalmat, sőt talán túl is szárnyalja, amikor a diákból, ebből a butuskából halhatatlan lesz a névtárban. Élvezetes a 66. old szemléltető szerkentyűk, fogások, amik mind-mind a gép munkájába segítenek be. Akármelyik oldalra fordítok, nagy élménnyel olvasgatom, minden gombnak megvan a maga hivatása, ehhez kell a szaktudás, a felkészültség, hogy ez a szerkentyű tényleg betöltse a hozzáfűzött elvárasokat, időben és energiában értéktöbbletet adjon az üzleti életben. Módszerében, didaktikájában, stílusában példás ez a könyv a maga korában, de egyben útmutató is lett a további technikai birodalomban. Ez a könyv 1970-ben látott napvilágot, azóta nagyot lépett a mérföldes csizma a technikában, de én úgy érzem kellett lenni egy kőkorszaknak, majd egy vas és bronzkorszaknak és ezeknek a láncolatából a faekétől kezdve a mai technikai csodákig, mind-mind úttörőszerepet töltöttek be. Úgy érzem a Te szakmai berkedben járó-kelők nagyra értékelik ezt a csodálatos szép, okos könyvet. Talán még azt is megreszkérozom, hogy előfutárjaként szerepelt a mai „SZÜV” összes komplex számítási technikájára. Hogy miért most írok én erről a könyvről, akkor azt kellene Neked bevallani, hogy tán nem érett meg bennem akkoriban ennek realitása, hiszen nagyon sok mindennel úgy vagyunk a világban, csak az idő érleli be az elvetett magnak kicsírázását. Biztosra veszem, hogy Te is azóta kezedbe veszed, forgatod, ízleled annak minden sorát, visszaidézed a sok befektetett energiát, vitát, egy tény, hogy ez a műszaki termék nagy kincs marad az utókorra is, mert az igaz, hogy nincsen tézsula, eszteke, targonca, de ezekből az egyszerű gépekből tevődött, azaz született meg a mai gépezeteknek a csodálatai. Az ember nem oszthatja meg magát ezer és ezer irányzat felé, mindenki a maga gyalogútján halad a boldogság, vagy a boldogtalanság dzsungeléba, és ott igyekszik megkeresni az igazibb, a valódibb kiutat, s van úgy hogy talán hiába van az a sok kísérlet, állhatatosság, észhalmaz, nem tudja megtalálni az igazibb választ, amit tán az utókornak néha sikerül. Az tény, hogy mi ketten időben és térben, tán gondolkodásban nem mindig paralel kontaktusban éltünk egymás mellett, de nem is lehetett ezt kívánni, hiszen mindketten egy ellentétes életritmusban, hivatottságban szolgáltuk a nagy közt, viták és ellentétek születtek a dialógusunkban, de úgy érzem azért megmaradtunk a közös sejt azonos rezonanciájában, a testvériségben, hiszen egy fészekaljából kerültünk ki a nagyvilágba. Te tán a reális én pedig tán humán szférában éltük életünket, ami nem zárja ki, hogy egyes tételekben ne azonosulnánk, hogy ne lennénk szinkronban. Sok-sok gyermekkori élmény jut mostanában a felszínre a szürkeállományban, persze a volt ismereteknek java már az elhalt millió agysejtekkel örökre kiestek, de csodálatos maradtak olyan volt élmények, amiket nem emésztett meg a feledés rozsdája. Ha nem haragszol meg és nem nevetsz ki szintén Veled kapcsolatos élményem kívánkozik ide, amit már vagy hetven esztendeje többször elszürkült, és most pedig élő elevenséggel csiklandozza meg az agytekervényemet. Na miről is akarok még írni? Ha azt mondom, hogy AIDS, akkor Te már a vasúti bakterházban megel5zted Czeizer professzort, mert a felvilágosultságnak a csúcsán voltál, minden propaganda nélkül. Történt pedig a következő. Tán, ha a Tv-ben és másutt nem hallanám, vagy látnám e borzalmas betegségnek a mai kornak „pestisét” és nem hallanám az ellene való védekezését, tán soha sem írtam volna le a következő élményemet. Szóval a 71-es bakterház... ekkor már Te az Arbak úr szolgálatában álltál, kereskedői szakmának ízlelgették a csinombióját, szélesedett látóköröd, más volt a baráti párbeszédek, belestél az élet közepébe, amikor találkozik a valósaggal, a telitett élettel. Ennek a világnak minden izét, szagát átvetted, nem is volt rossz, tán nekem, aki szűkebb körben mozogtam, na meg az iskolai ráhatásoknak hatása valamiképpen jámborabban éltem gyermekkori éveimet. Ma sem török pálcát se a Te se az én elveimnek okossága, vagy balgasága felett, a pipacs pirosát, a pipitér fehérét, a bíbor bordót virágzik, s nem lehet megvetni ezért, hogy miért nem mis színűt virágzik. Ez tény, ősi génnek újjászületése minden egyes ivadékban. Szóval tán már ekkor kezdődött, hogy a testvérek habár egy és azonos sejteknek a halmaza volt, amiben nem azonosult a szemléletünk, hogy aztán melyikünkké volt az igazibb, erre most nem is vállalkozom, de nem is vitatom a pacsirta fenn a magasban a fülemüle a fa ágán trillázza a maga dallamát, külön-külön is de együtt is bámulatosan szép és gyönyörködtető. Na, hogy a dologra térjek, egyszer, hogyan is hogyan.. .valamiképpen a széken heverő kabátod zsebébe nyúltam, hiszen gyermek mindig szeret kutatni, keresni, és rátaláltam valami pénztárca félére, na a pénz nem érdekelt, de találtam egy kis tasakot, a tasakban kerekes valamit, amit sohasem láttam, a tasakból kivettem a fehéres göngyöleget, bontogattam, valami hurkaszerű küllemet vett fel. Húzogattam, nyúlott, na majd felfújtam mint a luftballon kigömbölyödött, tetszett ez a sokféle alakzatváltozás, de hogy ez mire van és mit kell vele csinálni...??? De annyira, hogy én nem tudtam, napközben édesanyám és a nővérem szeme láttára játszadoztam vele, fújdogáltam... de egy szóval sem szóltak rám, hát ezt meg honnan vettem????? Senki sem fűzött hozzá értékelést, nem kérték a származását, én pedig addig-addig fújdogáltam nagyra-nagyra, majd egyszer csak elpukkant, vége... Ebben is megelőzted a mai nagy titkot, használj óvszert... kár hogy ebbeli, azaz akkori családi papi befelé való zárkózottság struccpolitikát folytattak, eddig hallgatással, néma szemlélődéssel a tűz nem alszik el, oltani kell, azaz óvszert kell használni, mert ez a borzalmas betegség, azzal, hogy nem védekezünk, nem ment meg milliókat a végzetes betegségtől. Ugye nem haragszol erre a kis epizódra sem, persze nem a mai szemszögéből kell nézni a dolgokat, hanem még az akkori erkölcsi felfogásnak a hitében, mert hiszen egy ilyen óvszert venni, és annak tudatos használatára kioktatni a fiatalságot, halálosan bűnnek számított, gyóntatószékben kaphatott az ember feloldozást, megbocsátást. Szóval ebben is megelőzted a mai kort, most kullognak az orvosok, tanárok e bölcseleti felvilágosító úton. Ha nem adna a Tv ilyen felvilágosító, szemléltetős előadásokat, tán soha sem jutott volna felszínre e múltbeli gyermeki csintalanság és éppen az én édes bátyám haladottabb világnézetének. Persze tudnám még folytatni más és más apróságokkal, amik most visszajárnak a múltból, de talán úgy érzem ez is sok most egyszerre, tán se türelmed, se időd, és legfőképpen kiesik az érdeklődési körödből, hogy nahát az öcsém mit is hadar itt össze ennyi badarságot. Ugye ezekért az igaz szavakért nekem megbocsátasz,- Ahogyan már említettem, a kettőnk élethivatása más-más pályán morzsolódott le, de ez az ötvözet lehet értékes, kedves, időálló. Talán még lesz rá mód és idő, hogy találkozhassunk, habár éppen ebben is van valami kettőség, talán itt is volna valami javítani való testvéri egymáshoz való tartozásban. Hiszen, ahogyan nő déltől kezdve az árnyék, úgy rövidül az út végállomáshoz, mind rövidebb-rövidebb a temető távolsága és mi marad utána, egy nagy „nihil” légbuborék, egy marék hamu, „isa por és hamu vogmuk” ahogyan megíródott már ősi halottak könyvében, a halál lezárja a az ajkakat, megszűnik dobogni a szív, nincs a vérnek az óceánja ami ismételten megdobogtatja... tán erről csak ennyit. Hogy mit gondolnak mások rólunk, nem közömbös az ember számára, de úgy érzem mindjobban beszűkülnek a lehetőségeknek a csatornái, mert hiszen velem együtt beköszöntött az öregkor, és az öregkor elszakít az aktív élettől, elgyengíti a fizikai életerőt, megfoszt a különböző élvezetektől, és már csak egy rövid úton haladunk szép lassan a halálig. De ez már évmilliók óta törvényszerűen ismétlődnek és ez marad a mi számunkra is. Édes Bátyám, ha untattalak volna, nézd el ezt a csekély hibámat, de nekem ez egy kis boldogságot is visszalopott a gyermekkori időkből, és amiért boldogan idézem a múltat és felejtem a rosszat, „csak a szépre emlékezem” ahogyan a nótában meg vagyon írva... Hála Isten éldegélünk, leszámítva a 82. esztendőnek rozsdafoltjait, nem úgy ragyog már a csillag, sem mint valahogy régen. Ismétlem ez nem levél akar lenni, így válaszra se méltasd, dobd el a kukába, úgyis az enyészet vesz mindenkit egykor birtokába. Sok-sok szeretettel csókol Benneteket: Öcséd: Gyula Szombathely, 1992. febr. 29. ui. Az üdvözlő jókívánságokat, képeslapot köszönjük, mi is emlegettünk Benneteket, lehetséges, hogy soraim nem találtak célba. „Megfogni egymás kezét jó, Elereszteni vétek, Egymásba boruló kezek Tartják fenn a világot!” Bátyám élete egy nagy regény, hol fenn, hol lenn, igen tarka volt az élete. Ha pénze volt, akkor főúrt játszotta meg, pedig üres volt a zsebje, gazdag-szegényként tengette életét. Gyereke nem volt, sohasem értette meg a családos éltünket, csak maga és ismét maga, később a felesége lett a központ. A jelenben eljárt felettük az idő, a szú kikezdte deliségüket, betegek /1993. aug. 20./ Felesége a korházban, bátyám pedig állítólag maga ura és szolgája egy szem szobájában. | |
