 |
    |
 |
1991. nov. 3. Vonaton utazom Vasvárra, megyek a temetőbe Szüleim sírjához Őszi falevelek hullása, Festi az avart sárgára. Hullanak le naponta, Egysem marad másnapra. Örök természeti törvény, fogamzás, élet, születés, Egy életen át csak küzdés, semmiből az örök felejtés. Nyolcvanegyet elütött az életem órája, Hatvan éven át viszem a virágot szüleim sírjára. Vajon, ha én is ködbe vészok, gyullad-e gyertya éltem hamvára, Ki tesz majd egy szál virágot, küzdő, szenvedő édesapára? Amíg emlékeznek rám, addig nem halok meg, De ha már a szívekben sem élek, akkor halok meg igazán. Ha a vasvári temetőt járom, barát, szomszéd, mennyi ismerős! Örök álmukat alusszák, bút, harcot hagytak ránk, Olvasgatom a sok-sok rideg márványtáblát. Nevük, éltük hossza aranybetűkkel bámulnak rám, De ha tovább nézem… nézem… szinte fölébrednek egy pillanatra, Dialógus támad köztünk, igen… igen már emlékszem. A Zsidóföldi utca ide költözött, ajkunkat lepecsételte a halál, Nekem kell beszélni, s ők csak hallgatnak némán. Molnárék, Dömötörék, Kőrisék, Baráték, Az egész család ismét együtt van, Naponta láttam őket , mint palatáblás iskolás, De a kertjüket is jól térképeztem, mily édes volt a „Hőbér körte”! Amely Baráték kertjében érett aranysárgára, Öblöm, zsebem jól megrakva, indultam a tehenek mellé az „Áncslikba” Ha mégis néha-néha megkergettek, ki az aki versenyezhetne velem? Zerge, kenguru ugrásokkal uzsgyi a sövényeken át. Már nem vagyok versenyképes, futni, fára mászni nem tudok, Csak döcögök, csoszogok, mások futnak helyettem. | |
