 |
    |
 |
Futball, sakk, film Mit ér a futball, ha magyar? Március harmincegyedikén a magyar labdarúgó-válogatott világbajnoki selejtezőn fogadja a görögöket. Ha beszélhetünk egyébiránt egy- vagy akár háromesélyes mérkőzésekről, ezt célszerű lenne egyreményesnek minősíteni. Csak a győzelem adhat ugyanis - még mindig távoli - reményt arra, hogy a nemzeti tizenegy ismét eljusson a világ legjobb huszonnégy csapata közé. Minden más eredmény esetén csak matematikai esély marad, és szánalmas számolgatás következik arról, hogy a vetélytársaknak mit kell játszaniuk egymás ellen - értünk. Pedig Jugoszlávia kizárása folytán labdarúgóink eleve is kaptak egy nem csekély ajándékesélyt. Az utolsó, még valósan megragadható szalmaszál napjára lázasan készül a futballtársadalom. S természetesen máris megoszlik. Például a sajtószerepének értékelésében. Mert ha nagy a felhajtás a mérkőzés körül, a játékosok, a szakemberek és a szurkolósereg egyik része azért ágál, hogy nem lenne szabad ilyen nagy lelki többletterhet rakni a csapatra. Ellenkező esetben szót kér a másik rész, és kifogásolja a sajtó visszafogottságát, mert amiatt nincs elég néző, elegendő hangerő, ami pedig fel tudná dobni a csapatot... Hasonlóképp oszlik meg a közvélemény az esetleges továbbjutásról, a magyar labdarúgás világbajnoki szerepléséről. A nemzeti büszkeség és az általános sikeréhség persze küldené az aranylábúakat Amerikába, jóllehet a legutóbbi vesszőfutás, főleg a szovjetek elleni 0-6 nyomán nem nehéz felfedezni az önmérséklet jeleit. Nem kis cinizmussal úgy is fogalmazhatunk, hogy elegendő siker lenne a továbbjutás, a világbajnokságra viszont nem kéne kimenni... A legjózanabb megítélés szerint a selejtezők eredményes megvívásának van egy, immár hagyományos veszélye, az a korszakos tévedés, hogy a csapat eljutott a vb-re, a magyar labdarúgásban tehát minden rendben van. Hasonló görögtűz már éppen elégszer vakított el bennünket, majd kényszerültünk a keserves felismerésre, hogy az a tűz csak fényes volt, nem melegített. Most, amikor a magyar labdarúgás helyzetéről legfeljebb egy a vita tárgya, hogy már elérte-e a mélypontot, vagy van esetleg lejjebb is... - hát igencsak érdemes szóba hozni a görögtűzjelenséget. Magam is azt teszem, a tanulságok nyomán megalapozott félelemmel. De azt mondom, vállalnunk kellene. Azt mondom, fontos lenne, hogy a válogatott eljusson a legjobb huszonnégy közé. Mert akkor legalább görögtűznyi remény támadna a kilábalásra a mai kilátástalansággal szemben. Természetesen megint a rút anyagiakról van szó. Pénz nélkül nem lehet jó futballt csinálni, viszont ha nincs jó futball, nem áramlik pénz a sportágba. Ez a megoldhatatlan, „körbe-körbe" zajlik a mai magyar labdarúgásban. A korábbi támogatási rendszer a régi kifejezéssel élve a történelem szemétdombjára került, az új viszont legjobb esetben is csak az alapozásnál tart. A gazdaság meg nem termelte ki az új szponzorátust, így aztán jócskán keverednek szélhámosok is a sport közelébe, mert még a piti ígéretekbe is lehet kapaszkodni valamelyest - a napi túlélés vagy a távoli megváltás kétségbeesett reményével. Az önkormányzatok sem mindenütt teljesítik a sportértékek átmentésének társadalmi feladatát. Egyrészt mert maguk is kellő anyagiak híján vannak, másrészt pedig a csakugyan mélyre süllyedt labdarúgást nem tartják értéknek. Ne felejtsük el, a labdarúgás változatlanul tömegigényt elégit ki, noha a tömeg kétségkívül apadt az elmúlt évtizedekben - lényegében az utolsó ,,békeév", az 1966-os angliai brazilverés óta. De a legtöbb helyen az országban még mindig az egyetlen közösségi élmény, falun vagy kisvárosban semmi más nincs, ami rendszeresen összehozna önkéntes alapon ezer-ezerötszáz embert. A közelmúltban a munkanélküli-várossá lett Ózdon láttam közelről a futball élethalálharcát. A hajdani NB I-es csapat utóda egy nagyon szép stadionban az NB III egyik sereghajtója. Már teljesen amatőr alapon működik, olyannyira, hogy a kezdők és a serdülők szerelését is a szülők veszik meg. De egy amatőrcsapat fenntartása, versenyeztetése és utaztatása is megkíván évi négy-hat millió forintos költségvetést. Erre az önkormányzat még tovább faragta az amúgy is lehetetlenül kis támogatást... Ózdon még most is ezer körül van a nézőszám. Másfél száz fiatalnak pedig a labdarúgás a szórakozása, a rendszeres testedzése, ami még fontosabb. Ezért is nem mindegy. Fennáll persze a veszély, hogy az esetleges továbbjutás túlontúl elkápráztatná az illetékeseket. Megint támadhatna az a kényszerképzetük, hogy a magyar labdarúgásban – ím - minden rendben van. De hát kik is azok az illetékesek? Erre a kérdésre ma Magyarországon mindenki kapásból vágja rá, hogy az MLSZ. Annyira kapásból, hogy az MLSZ már azért is kapja az ütlegeket, ami pedig nem is a dolga. A rossz bírókért, a rossz bírói felfogásért, a bajnokság túl korai kezdéséért, holott ezekben a kérdésekben önálló jogi személyként a játékvezetői testület és a liga dönt, amelyeknek a szövetség nem gazdája, nem főnöke. Belső ügyeibe bele sem szólhat. Bajnokságunk tévedésből sem sorolható Európa legjobbjai közé. Holott van törekvés, van igény szinte minden csapatban. Vegyük például a váciakat. Egy kisváros szerény körülményei között, nagyobb csapatoktól elküldött játékosokból Csank János edző alapos, korszerű és következetes munkával a magyar mezőny egyik legjobbját, pillanatnyi listavezetőjét kovácsolta össze. Ez olyan teljesítmény, amely előtt kalapot kell emelni. Aztán ez a Vác eljut a nemzetközi porondra, és a világhírű Benfica rúg neki egy ötöst. Az a Benfica, amelyik egyik-másik játékosát akkora összegért veszi meg, mint amennyi Csank egész csapatára jut kerek egy esztendőre. Tehetetlenül - és tanácstalanul áll az ember a történtek előtt. A magyar labdarúgás valóban szegény. Csapataink maholnap ,,emberkereskedelemből" élnek, valódi érdekeikkel ellentétben azért imádkoznak, hogy jöjjön egy gazdag külföldi, aki megveszi legjobbjaikat, s aki azáltal kellőképpen meggyengíti őket... Játékoshiány még sincs, hiszen százával özönlenek (és nem is túl magas áron) a romániai magyar, a román, az orosz és az ukrán futballisták hozzánk. Vagyis a még szegényebbekhez képest mi majdhogynem a megvalósult kapitalizmust képviseljük. Mint a periféria gazdagjai mégsem gazdálkodunk piacgazdasági profizmussal. Mert ha már ez a helyzet, akkor az utánpótlás-nevelés fontosságáról nem csupán frázisokkal elmélkednénk. Megvan a lehetőség, hogy tehetséges labdarúgókat „termeljünk" a nemzetközi piacra, igen szép summákért. A bevételekből aztán még többet és még magasabb színvonalon - és így tovább... Aligha kétséges, hogy jó és még jobb futballisták özönlenének a hazai bajnokságba is. Ehelyett a ma meglévő közepeseket is olyan súlyos milliókért adják-veszik a klubok egymás között, hogy az hol nevetségesnek, hol vérlázítónak hat. Ha a bíró tévedésből megítél egy tizenegyest, az valóban nem az MLSZ felelőssége. Az viszont igen, hogy nincs célszerű és követhető koncepciója a magyar labdarúgás fejlesztésére. Hogy nincsenek markáns irányok, amelyek a szegénység dacára is járhatók lennének. Hogy nincs marketingkoncepciója, amely enyhítene a szegénységen, és amely révén immár nem hatalmi szóval, hanem a pályázati rendszer szolid kényszerével kivezetné a mai frázisvilágból a szakmát, a szervezeti modelleket, az utánpótlás-nevelést. A válogatott világbajnoki szerepésben az lenne a legnagyobb érték - alaposan megtépázott önbizalmunk gyógyírján túl -, hogy önmagában már a kijutás is hozna dollárszázezreket. Azzal meg egyrészt a közvélemény előtt is nyilvánvalóvá válna, hogy az a fránya futball nemcsak viszi a pénzt... Másrészt pedig a magyar labdarúgás önmagának termelne ki bizonyos alaptőkét a fejlődés minőségileg új szakaszára. Az amerikai utazás tehát nem azt jelentené, hogy minden rendben van a portánkon, hanem azt, hogy minden rendben lehet. A nyáron közgyűlést tart az MLSZ. Az sem lehetetlen, hogy új vezetés kerül a futball élére. És akkor pufoghatnak az újrakezdés frázisai!... Pedig az önjelöltek immár nem lebecsülendő serege már eddig is tehetett, kezdeményezhetett volna valamit. Valamicskét. De a jelek szerint a legtöbben nem a labdarúgásért, hanem a hatalomért nyújtózkodnak. Ez pedig nagyobb baj, mint egy esetleges döntetlen a görögök ellen... Nagyapám szokta volt mondani egy-egy futballsiker után: „És most olcsóbb lesz a kenyér?..." Tartok tőle, hogy alkalmasint megint neki lesz igaza. SZEKERES ISTVÁN Napóleon megszökhetett volna Híres emberek a sakkasztalok mellett A sakkjáték szépsége és mély értelme már régóta fölkeltette a híres emberek érdeklődését is. Nemcsak szigorúan tudományos szinten kutatható rendszer, hanem egyszerű játékként is felfogható, ugyanakkor esztétikai érzeteket is kiválthat azokban, akik jól ismerik a szabályait. A sakknak az élethez való hasonlatossága már régóta föltűnt. Példának elég csak Cervantesnek, a Don Quijote írójának a megállapítását említeni: „A sakk maga az élet." Vagy akár idézhetnénk a volt világbajnok, Anatolij Karpov mondását: „A sakk az én életem". Tehát a sakk mint emberi alkotás igen sokakat megihletett, hiszen többek között a nagy francia gondolkodó, Voltaire is azt tartotta: ,,A sakk becsületére válik az emberi szellemnek." Mindezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy sok, a történelemben híressé vált embernek voltak kapcsolatai e játékkal. Ezek közül az egyik legérdekesebb - és már sokak által ismertetett - epizód Bonaparte Napóleon francia császárral kapcsolatos. A történelem nem jegyezte föl, Napóleon mikor kezdett el sakkozni, és milyen körülmények között tanult meg játszani. Azt azonban tudjuk, hogy 1790 táján - mint fiatal hadnagy - sok időt töltött a sakktábla mellett a híres párizsi Cafe de la Régence kávéházban. Itt gyülekeztek abban az időben a korszak legjobb játékosai, valamint a sakkot kedvelők. Ma már némileg meglepetésként hat az a tény, hogy a jövendő nagy katonai stratéga nem mutatott különösebb tehetséget mint sakkjátékos, és emiatt igyekezett elkerülni az igazán erős ellenfeleket. Már ebben az időszakban - a sakktábla mellett is - nyilvánvalóvá váltak a későbbi császár jellemvonásai: a nagyfokú törekvés, a türelmetlenség és a lobbanékonyság. Napóleon arra törekedett, hogy minél gyorsabban megnyerje az összes lejátszott partit. Állandóan sietett, gyakran megalapozatlan támadásokat vezetett, mindenáron azt tartva szem előtt, hogy ő támadjon és állandó fölényben legyen a sakktáblán. A türelmetlensége a külvilág számára is jól érzékelhető volt. Amikor az ellenfele következett a lépésre, akkor idegesen dobolt ujjaival az asztalon, mintegy ezzel is sürgetve társát, hogy minél hamarabb húzzon. (Ekkor még az volt az általános szokás, hogy mindenki addig gondolkozott, ameddig azt jónak látta.) A vereség rendkívüli módon egész lényét megviselte. Ilyenkor néha dühösen ledobálta a figurákat az asztalról, és erélyes léptekkel - sértődötten - távozott a kávéházból. Napóleon később, a hadjáratai idején is gyakran sakkozott. A katonái között természetesen voltak igen jó játékosok is, de a nagyravágyó és öntelt császár inkább elkerülte őket, s partnerként csak a viszonylag gyöngébbeket választotta ki. Például az 1799-es egyiptomi hadjárata során főleg két segédtisztjével, Joubert-rel és Poussielgue-vel játszott. (Mindezeket a részleteket személyi titkára, Bourienne jegyezte föl, amikor az emlékiratait írta meg.) A császár egyébként tisztában volt azzal, nem tartozik az igazán jó sakkozók köze, de azt tartotta, hogy a katonai kudarcot nem kompromittálhatja egy sakkban elszenvedett esetleges vereséggel. Miután megkoronázták, továbbra is sakkozott, ellenfeleit főként a Tuilleries és a Malmaison palotákban kereste. Ezek között volt Josephine, Murat, von Bassano, testvére, Louis, a későbbi holland király, d'Abrantes herceg és Ney marsall. Ebben az időben gyakran játszott az udvar egyik megbecsült hölgyével, Remusat asszonnyal. Sakkszeretete egészében véve becsülni való, a sakkot azonban inkább szellemi gyakorlatként fogta föl. Amikor 1809-ben Bécsben tartózkodott, lehetősége nyílt arra, hogy megmérkőzzön Kempelen báró híres sakkautomatájával. A schönbrunni kastélyban lejátszott küzdelemben a császár a 24. lépésben mattot kapott, és így vereséget szenvedett. Ehhez az eseményhez két mellékkörülmény is társul. Állítólag Kempelen fölfedte a „töröknek" nevezett sakkgép titkát Napóleon előtt (ma is azt tartják, hogy a gépben kiváló sakkozók voltak megbújva, akkor talán éppen Allgaier, az ismert bécsi sakkmester), illetve ezt maga a császár provokálta ki azzal, hogy többször is szabálytalan lépest akart tenni a táblán, amelyre az első két alkalommal a gép csak a lépés visszahelyezésével válaszolt. A harmadik szabálytalan lépés után azonban egyszerűen lesöpörte a figurákat az asztalról, ami rendkívüli módon szórakoztatta a császárt, mivel sikerült egy „gépet" is felbosszantania. A korzikai életében a sakk nagyobb szerepet újból csak a Szent Ilona-szigeten eltöltött száműzetés idején kapott. Itt számara a sakk jelentette a gondoktól való eltávolodást és egyben az egyik legfőbb szórakozást. Állandó ellenfele hű harcostársa, Bertrand tábornok volt, aki elkísérte a száműzetésbe is. A Párizsi Katonai Múzeum a császár száműzetéséből fennmaradt tárgyai között egy sakk-készletet is őriz. Ennek a rövid története az, hogy egy angol család fölajánlott a száműzetésben lévő Napóleonnak egy szép készletet. A sziget kormányzója, Lowe azonban nem egyezett bele, hogy ezt a sakkot átadják a trónjáról elűzött császárnak, mivel a figurák a császári Franciaország jelvényeit őrizték. Emiatt Napóleon csak egy egyszerű, szerény kivitelű sakkot kapott kézhez, amelyet halála után maga a kormányzó őrzött meg. Innen kézről kézre vándorolva jutott a múzeum tulajdonába. Ha már Napóleon sakkjairól esett szó, meg kell említenünk azt a kevésbé bizonyítható, de a sakkírók által már többször között érdekességet, amely az austerlitzi csatának a 125. évfordulójához kapcsolódik. Ebből az alkalomból egy nagy kiállítást rendeztek azokból a tárgyakból, amelyek Napóleon tulajdonában voltak. Ezek között volt egy sakk-készlet is, amelyről azt tartották, hogy a császár Szent Ilona-szigetén kapta. A bábok gyöngyökkel díszített elefántcsontból készültek. Állítólag Napóleon menekülését akarták velük előkészíteni. Egyes bábok belsejében ugyanis adatok voltak elhelyezve a szökés idejéről és módjáról. Az illető ember - akinek át kellett volna adnia a sakkot - azonban a hajóút alatt meghalt, s így aki helyette átadta (nem lévén tájékoztatva), nem tudta fölfedni a bábuk titkát. A történet szerint a sakk a szigeten maradt egészen Napóleon haláláig. A császár gyakran használta anélkül, hogy valaha is megtudta volna a nagy titkot. Napóleon utolsó kívánságának megfelelően a készletet a fiának adták át. Hogy később mi történt vele, azt már senki sem tudta. A kiállítás megnyitása idején a sakk egy görög származású, Athénben élő grófnő tulajdonában volt, aki beleegyezett, hogy kölcsönadja a kiállítás idejére. Ennek a történetnek a hitelessége nehezen igazolható. Miként a Napóleon barátai által szervezett szökésről sem E. Tarle, sem más történész nem tesz említést. Napóleon nagyszámú játszmái közül csak három maradt fönn. Az egyik 1804-ből való, amikor Madame de Remusat ellen nyert Malmaisonban 14 lépésben. A másik a Kempelen automatájával lejátszott küzdelem. A harmadik pedig egy, a Szent Ilona-szigeten vívott parti. Ez utóbbit mutatjuk be olvasóinknak, anélkül hogy megjegyzést fűznénk hozzá, hiszen - ennyi év távlatából - ez már lényegében fölösleges lenne. FLEISZ JÁNOS Az elsodort film Regény és forgatókönyv a történelem szorításában „A mozi a legszélesebben demokratikus művészet. Minden igazi művésznek vágyódása, hogy műve határtalanul élet és drágaság legyen minden lélekben, anélkül, hogy művészete tisztaságából feláldozzon valamit. Ez a cél a mozi által érhető el a legteljesebben és a legkönnyebben" - írta egy tanulmányában Szabó Dezső. Szenvedélyes filmnéző lévén, örömmel vehette a főművének tekintett Az elsodort falu megfilmesítésének gondolatát. Filmrevitelének jogát el is adta, s nem kisebb rendező foglalkozott a regény adaptációjával, mint Radványi Géza, aki a forgatókönyvet is elkészítette. A munkában részt vettek emlékei szerint azonban a konkrét megvalósítást nem gondolták túlságosan komolyan, a vállalkozás inkább a pénzes támogatók adakozókedvét célozta, mint a tényleges filmkészítést. Szabó Dezső azonban, aki a szerződés szerint a filmért 15 000 pengőt kapott, nyilvánvaló örömmel várta, hogy regénye ezen a módon is hódítson. „Mikor [Az elsodort falu] megjelent: az evangéliumára talált hit rajongásának s az elpusztító dühnek szilaj hullámai ostromolták körül. A vita azóta sem szűnt, s a regény megmaradt vízválasztónak a két különböző arcú magyarság közt. Melyik arc jelenti a jövőt? Most, ha a szelíd istenek megmaradnak szelídeknek: a regény filmre kerül. A roppant szintézis a dolgok és lelkek élő valóságával fogja küldeni nagy tanítását a rányílt szemek felé. De történnek nyugtalanságok honunk különböző kellemességein" - írta a Ludas Mátyás Füzetekben. Az utolsó mondat jelzi: valamit sejthetett az író a filmkészítés akadályaiból. Persze, ha a film elkészül, alighanem hangos botrányok övezik: Szabó Dezső bizonyosan nem nyugodott volna bele a legkisebb változtatásba sem. Márpedig a regény és a forgatókönyv között jó néhány, érdemi eltérés van. Kritikus pillanatok Radványi Géza 1943-ban írta a forgatókönyvet. Ha a regény születésének időpontja (1918-19) meghatározó szerepű volt, ez a forgatókönyvre is érvényes. Radványi interpretációja látszólag csak néhány helyen módosítja Szabó Dezső regényét, mégis gyökeresen eltér a forgatókönyvből kibontható világ a Szabó Dezső által megírttól. Ismervén az ország háborús helyzetét, a feltételezhető huzavonákat az engedélyezés körül, talán érthető, hogy pacifizmusából, németellenességéből már nem sok volt a nézők elé tárható. De a változásokat a regény jellege is indokolja: Szabó Dezső vezércikkeket monologizáló hősei nehezen képzelhetők el filmen, a direkt politizálást pedig csak részben pótolhatják a képi elemek, a látványi információk. Fülep Lajos 1919-es kritikájában azt rótta fel Szabó Dezsőnek, hogy ábrázolásmódjából hiányzik az igazi dinamika, s az egymás mellé bármily sűrűn elhelyezett pontokból soha nem lesz vonal. Ezek a pontok a filmben jelenetekké válhattak, s ez megkönnyítette a filmre írást. De egyúttal lehetetlenné vált a Szabó Dezső-i extenzív teljesség a jelenetek sokasága és a film kötött terjedelme miatt. A rövidítés viszont óhatatlanul torzítás is, mert általa olyan motívumok hullanak ki, amelyek Az elsodort falu lényegéhez tartoznak. Ami kimaradt Radványi forgatókönyvéből kimarad Szabó Dezső társadalomkritikája: az arisztokrácia, a nagybirtokrendszer elleni radikális föllépés. Nem jelenik meg a középosztály újszerű és kíméletlenül éles bírálata sem, ami azért hiányzik igazán, mert így a - bár elnagyoltan, de mégiscsak felvázolt – „parasztmítosz" sem értelmezhető pontosan. Ráadásul egyoldalúvá válik a regény legvitathatóbb vonulata, zsidóellenes éle is. Szabó Dezső regényében a magyarság egyik végzetének tartja a zsidóságot, mint az idegen eredetű kapitalizmus haszonélvezőjét, mint kizsákmányolót. De ugyanilyen alapon németellenes is. A forgatókönyv születésének idején ez a kettősség már nem volt kibontható. Radványi mentségére legyen mondva: amikor a németellenes vonulatot kihagyta forgatókönyvéből, az antiszemitizmusnak tápot adó elemeket is (a bírálat egészének tompításával arányban) visszafogottabban vázolta. A regény egyik fő színterét jelentő székely falu tönkretétele azonban kizárólag a forgatókönyvben már-már az antiszemita karikatúrák szintjén bemutatott Schönberger család bűneként jelenik meg, és nem mint a regényben legalábbis hasonló, de inkább nagyobb erővel bírált „úri politika" okozta háború következménye. Nem szólva arról, hogy milyen másként hat egy ilyen kép a zsidótörvények idején... Ennél ártatlanabb, de riasztóan kellemetlen már Szabó Dezsőnél is a falukép kissé népszínműszerű elrajzolása. Radványinak szemmel láthatóan fogalma sincs a magyar falvak közti különbségekről, ismeretei rendszerezetlen félinformációk. Így helyez zsellérházakat egy patriarchális székely faluba vagy mestergerendát a padlásra. Igazán akkor válik ez kínossá, amikor a regény legfontosabb mondandóját megfogalmazó Böjthe János (,,A parasztságba építem be magam, mint egy bevehetetlen várba") és a székely parasztlány, Barabás Mária kapcsolatát mutatja be. Az eredetileg is bizonytalan hitelű, de példázatértékű házasság itt a legsziruposabb polgári giccs főnök-titkárnő házasságaihoz lesz hasonlóvá. Ráadásul Barabás Mária férjét még a házasságukban is sokáig nagyságos urazza, s majdhogynem kezet csókol neki a megtiszteltetéstől, hogy megszülheti gyerekét... Mi marad meg mégis a regényből? Mindenekelőtt a Szabó Dezsőnél a magyarság eltékozolt értékeit szimbolizáló, eredetileg az Ady jelenségre utaló Farkas Miklós tragikus sorsa és a csodálatosan szép Farcády Judit süllyedése a prostitúcióig. Ami társadalombírálat maradt a forgatókönyvben, az elsősorban e két figura hullásának történetén keresztül őrződött meg, jelezve, hogy az önmegvalósítást lehetetlenné tévő világban minden érték pusztulásra van ítélve. De mégis maradt valami Szabó Dezső háborúellenességéből is, ami annak idején csak az Adyéhoz volt mérhető. Ebből a Radványi-tervből sejthető film is átmentett volna valamennyit. S talán ez a legkönnyebben áttehető gondolat a képi feldolgozás számára is. Vissza-visszatérő motívumok a katonavonatok, a sebesültek, a kórházak, a háború miatti elszegényedés, a kiszolgáltatottság. Kivonulás és megmaradás Tűnődve a regény és a film kapcsolatain, elbizonytalanodik az ember: lehet-e egyáltalán műveket összevetni, ha ennyire a történelem szorításában születtek? Hiszen Szabó Dezső az első világháború végén és utána fogalmazta regényét, Radványi forgatókönyve pedig akkor született, amikor mind nyilvánvalóbbá vált: Magyarország ismét a vesztes oldalra került. A helyzetekben van valami kegyetlen és keserves hasonlóság, a változtatni akaró ember kétségbeesése: hogy Böjthe János módjára ki kell vonulni a társadalomból, s amikor minden érték viszonylagossá válik, csak a vitális értékek megőrzése lehet a program. Szabó Dezső számára még a magyarságtudat pátosza társul ehhez, regényében Farkas Miklós sem pusztulhatott el. Radványi banálisabb, de következetesebb is: Miklós szemét Böjthe János fogja le, s a diadalmas fináléban a gyermekét ölében tartó Barabás Mária lesz a jövő szimbóluma. Radványi következő filmje a Valahol Európában volt. Forgatókönyvét Balázs Béla, Szabó Dezső egykori Eötvös kollégiumbeli társa írta. Ami e film üzenetét illeti, az élet mentésének, a humánum őrzésének szándékában, pacifizmusában, a német militarizmus iszonyatának leleplezésében még valami távoli rokonság is megcsillan - ha minden egyéb homlokegyenest különbözik is. Mindez azt jelenti: ami maradandó, az valamiképp mindig összefügg, s a legádázabb ellenségeskedés mögött is, legalább utólag, fel kell ismernünk, hogy ugyanazon nemhez tartozunk. GRÓH GÁSPÁR | |
