 |
    |
 |
A doni tragédiáról LEVELEK ÉS VISSZAEMLÉKEZÉS A DONI TRAGÉDIÁRÓL Teleki volt a háború első áldozata Az elmúlt héten is sok levelet kaptunk a doni katasztrófa 50. évfordulója alkalmából elhangzott politikai nyilatkozatok nyomán. Főképp Raffay Ernő honvédelmi államtitkár rehabilitációs elképzelése borzolta fel a kedélyeket. Számos visszaemlékezést, történelmi elemzést, személyes hangú élményt, nyilatkozatot olvashattunk a közelmúltban a doni katasztrófáról. Szó volt katonai stratégiáról, a kényszerhelyzetről, hibákról és a főtisztek rehabilitációjáról. Raffay Ernő honvédelmi államtitkár úrnak a Népszabadságban közölt január 9-i nyilatkozata szerint nemcsak a sorkatonákat kellene rehabilitálni, hanem Szombathelyi Ferenc és Jány Gusztáv vezérezredeseket is. Azt hiszem, egyetérthetünk vele, rendre és rangra való tekintet nélkül mielőbb rehabilitálni kell mindazokat, akiket igazságtalanság ért. Miután nem tudni, hogy Raffay úr és mások, akik szintén ezt szorgalmazzák, mire is gondolnak, amikor rehabilitációról beszélnek, s hogy miért a feltételes mód, a következőket fűzném hozzá az eddig ismert véleményekhez. Elsőként a világháború frontkatonáit, a közkatonákat, a csapattiszteket, a még élő hadirokkantakat, az elhunytak özvegyeit és árváit kell rehabilitálni. Vissza kell állítani őket jogaikba, törvényesen gondoskodni kell - ha nem is európai, de legalább az első világháború utáni színvonalon - anyagi kártérítésükről, az őket sújtó negatív diszkrimináció felszámolásáról. Adják vissza azoknak a katonáknak a becsületét is, akiket a német megszállás elleni tiltakozás, szervezkedés és fellépés miatt a katonai bíróságok elitéltek és kivégeztek. Kutassák fel nevüket, és vegyék nyilvántartásba őket. A rehabilitáció előkészítése, előterjesztése a kormány számára azoknak a feladata, akik a szomorú évforduló alkalmával oly sokszor nyilatkoztak. Az 1990-ben újjáalakult HONSZ - a hadirokkantak érdekvédelmi szervezete - jóvoltából a konkrét elképzelések több változatban rendelkezésre állnak. Csak ezután lehet majd hozzáfogni a korabeli magyar törvények szerint felelős főtisztek perújrafelvételéhez. Tiszta vizet kell önteni a pohárba, bűnösök-e vagy sem. Meggyőződésem, hogy Jány Gusztávot és társait nem fogják ártatlanná nyilvánítani, ha az akkor hatályos törvények szerint ítélkeznek ügyükben. Még abban az esetben sem, ha kizárólag a felelősségük kerül szóba, és annak ellenére sem, hogy ma úgy igyekeznek feltüntetni a doni tragédiát, mintha az alávaló ellenféllel szemben az alávaló szövetséges oldalán, a magyar hadvezetés felmentést kaphatna hibái, bűnei alól. Végtére is a „szent háborút” nem lehet martalócokkal megvívni. Gróf Teleki Pál ezt jól tudta, 1941. április elsején írta meg híres búcsúlevelét Horthynak: „Szószegők lettünk - gyávaságból.. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét... A gazemberek oldalára álltunk... Bűnös vagyok.” Tudjuk, öngyilkos lett. Halálának 50. évfordulóján, másokkal együtt, máriabesnyői sírjára koszorút helyeztünk, amelynek szalagján ez állt: „Tisztelettel a második világháború első halottjának.” Mi így rehabilitáltuk őt. Vajay István a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének elnöke, Budapest A doni tragédia 1943. január 12-én reggel dördültek el az ágyúk, és kezdődött meg a Vörös Hadsereg rettenetes erejű tüzérségi tűzelőkészítése, amely történelmünk egyik legvéresebb katonai katasztrófájához, a magyar királyi 2. honvéd hadsereg (doni) pusztulásához vezetett. A 2. hadsereg összvesztesége az 1943. március 3-i összefoglaló jelentése szerint 147 911 fő volt. Közülük valószínűleg 60 000 katonánk esett fogságba. Arról még nincs adat, hogy közülük hányan maradtak kint örökre a szibériai fogolytáborok temetőiben. Az életben maradt személyi állomány: 2913 tiszt és 61 116 katona. A többi meghalt, megsebesült, eltűnt... Ez azt jelenti, hogy a hadsereg közel 70 százaléka elveszett. Rettenetes számok, rettenetes emberi sorsokat takarnak. Sok mai történetíró szerint ilyen tragikus méretű vereséget még történelmünk során egyetlen hadseregünk sem szenvedett. Nem akarom az állítás igazát bizonyítani, sem cáfolni, célom sokkal inkább az, hogy néhány mai napig élő téves hiedelemmel vitatkozzam. Ezek: „a hadsereget áldozatul dobták oda a németeknek, felszerelése, fegyverzete elavult volt”. És cáfolni a német hadtörténészek állítását, akik mentendő saját katonáik „becsületét”, azt hirdetik, hogy „a doni összeomlás 1943 januárjában azért következett be, mert sem a magyar, sem az olasz csapatok nem álltak helyt a harcokban”. Mi az igazság? Azt hiszem, a világon még nem volt olyan felelős kormány uralmon, amelyik eleve a vereségre számolva küldte volna harcba katonáit. Horthy Miklós kormányzó és miniszterelnökei, Bárdossy László, majd Kállay Miklós sem. Egyszerűen nem voltak képesek ellenállni a német nyomásnak, amely a politikai zsarolástól sem volt mentes. Hitler nagyszerűen kihasználta a közismert magyar-román ellentéteket. Budapesten a ,,román kártyát”, Bukarestben pedig a magyart mutatva fel. Antonescut, a román „vezért” így biztatta: „a magyarokat nagyobb véráldozatra bírom”, s a „Conducator” ezzel saját pozícióját érezte erősebbnek. Budapesten is mindent megígért a német katonai vezetés. Szükségük volt a magyar katonákra, mert a moszkvai csatában nagyon érzékeny veszteségeket szenvedtek. Többek között korszerű fegyvereket, harckocsikat ígértek nekünk. A magyar vezetés ennek megfelelően „készítette fel” a 2. hadsereget, és győzni küldte ki a frontra. Az első világháború tapasztalataiból kiindulva, amikor elsősorban a magyar férfilakosság színe-java vérzett el a harcmezőkön, nem a „területi”, hanem az „egyenlő megterhelés” elve alapján töltötték fel a hadba vonuló szombathelyi III., pécsi IV. és miskolci VII. hadtest csapatait. Ez azt jelentette, hogy az ország egész területéről vonultatták be az embereket, köztük a nemzetiségieket is. A románokat, ruszinokat, németeket, szlovákokat, lélekszámarányuknak megfelelő nagyságrendben. Egyenletesen elosztva őket a magyarok között. A bácskai szerbek maradtak csupán ki, mint „megbízhatatlan elemek”. Ez a nemzetiségi behívási rendszer egyébként pontosan azonos volt azzal, ahogyan a szlovákok, illetve románok hívtak be és vitték ki a szovjet csapatok ellen harcolni a területükön élő magyar nemzetiségűeket. A fasiszta jellegű zsidótörvényeknek megfelelően a zsidó vallásúakat a korábban, az első világháborúban szerzett rendfokozatuktól függetlenül 45 munkásszázadba hívták be. A katonák többsége nem lelkesedett a háborúért. De mivel behívták, ment. A nép nem a Don melletti harcokra készült: az idegen és távoli volt tőle. Mivel a katonák többsége szegényparaszt volt, sokkal jobban foglalkoztatta őket a földkérdés, vagy a tartalékos tisztek többségét kitevő néptanítókat, fiatal értelmiségieket Erdély felemás visszacsatolásának és Trianonnak az ügye. Nézem a televízióban Sára Sándor kitűnő dokumentumfilm-sorozatát, a „Króniká”-t. Sokszor elhangzik benne: „gyenge” és „elavult” volt a hadsereg fegyverzete. Sajnos valamit tudomásul kell vennünk, mert ma is érvényes a hatása. Trianon után Magyarország Európa kevésbé fejlett gazdaságú országai közé süllyedt, és még ma sem sikerült sokkal feljebb kapaszkodnunk. Az akkori Magyarország ereje teljes megfeszítésével volt csak képes még így is felszerelni a 2. hadsereget. Vessük össze az akkori helyzetet a maival, és gondolkodjunk el egy kissé... A Vörös Hadsereg fegyverzetét 1942 őszén nagyrészt megújították. Tömegével jelentek meg a kitűnő T-34-es harckocsik, nekünk meg a németek még azt sem szállították le, amit megígértek. A 2. hadsereg tragédiájának egyik oka, hogy politikai megfontolásokból olyan háborúba vetették be, amelyre nem készült fel. Nem egy világhatalommal való konfrontációban való részvétel volt az ország eredeti célja, hanem a trianoni békediktátum kiigazítása, ha kell, a fegyverek erejével. A magyar honvédség a román haderővel volt összemérhető, nem a némettel, s nem a szovjettel. A Vörös Hadsereg támadási sávjában élő erőben három és félszeres, tüzérségben tízszeres szovjet fölény volt. Arcvonal-kilométerenként száz szovjet ágyú és aknavető ontotta katonáinkra a tüzet. Harckocsikban pedig egyszerűen nem lehet mérni a túlerőt, mivel a támadó szovjet 3 harckocsi hadtesttel és 7 dandárral szemben a védelem első sávjában egyetlen (!) magyar harckocsi sem volt. A magyar páncéloshadosztályt német tartaléknak tartották fönt. Mindezek ellenére katonáink hősiesen kitartottak. Elismerésre méltó bátorsággal harcoltak, a siker legkisebb reménye nélkül. Megkísérelték az eleve lehetetlent: feltartóztatni az orosz gőzhengert. A szovjet támadás első három napja kemény védelmi harcokban telt el. A vereséget nem katonáink megingása, hanem a vezetés tehetetlensége, a magyar tüzérség gyengesége, a harckocsik, a páncélelhárítás teljes hiánya és a rettenetes hideg okozta. Még ilyen embertelen körülmények között is nem a német, hanem a magyar ezredek vonultak vissza utolsónak a Don partjairól. Dr. Pataky Iván A III. szombathelyi hadtest megsemmisülése és tragédiája (1943. január 12. – 1943. február 1.) A 2. magyar hadsereg doni katasztrófájával nagyon sok cikk, visszaemlékezés foglalkozott az utóbbi hetekben. Lapunk január 12-ei számában adatokat és tényeket igyekeztünk felsorakoztatni, megállapítva azt, hogy a III. szombathelyi hadtest - már a többiek megérkezése előtt - hadosztályai kemény harcokban vettek részt. A nyári hídfőcsaták során csupán az egyik hadosztály 1000-es veszteséget könyvelhetett el. A III. szombathelyi hadtest három hét alatt semmisült meg (1943. január 12 - február 1.). A történteket a haditudósítói napló részleteinek felhasználásával elevenítjük fel. A III. szombathelyi hadtesthez a 6. komáromi, a 7. soproni és a 9. nagykanizsai hadosztályok tartoztak. Ez a hadrend azonban még 1942-ben megváltozott, amikor a hídfőharcokat követő átcsoportosítások befejeződtek, a 7. soproni hadosztályt a IV. pécsi hadtesthez osztották be, a 4. gyalogezred az urivi hídfővel szemben, míg a hadosztály 35. gyalogezrede Gyevica településtől délre rendezkedett be a téli védelemre. Így a III. hadtest állományában csak a 6. és a 9. hadosztályok maradtak. A III. hadtest a Sztorozsevoje-Gremjacse közötti szakasz védelmére rendezkedett be. A 6. hadosztály parancsnoksága Oszkinóban volt, előtte a 22. és az 52. gyalogezredekkel, a 9. hadosztály törzse Ivanovkára települt, tőle délre a 7. gyalogezred, illetve Gremacse községtől délre pedig a 17. gyalogezred védvonala húzódott. Ettől a vonaltól északra a III. német hadtest, illetve a 2. német hadsereg alakulatai helyezkedtek el. Az oroszok támadása 1943. január 12-én, 9.45-kor kezdődött meg 45 perces tüzérségi előkészítés után, az urivi hídfőből indított erőszakos harcfelderítés vezette be, a IV. hadtesthez átosztott 7. soproni -hadosztálynak védővonalán. Egy nappal később - január 13-án - egy német páncéloscsoport ellentámadásának szétzúzása és megsemmisülésével együtt a IV. hadtest 7. és 20. hadosztályának komoly veszteségein kívül megkezdődik a támadás a 13. hadosztály egységei ellen. Az oroszok áttörése hadműveleti átkarolássá fejlődik. 1943. január 15-én, az Urivnál indított orosz támadás zömével északi irányba kanyarodik, és a III. szombathelyi hadtestet elvágja a hadsereg zömétől. Ekkor a hadtestet a 2. német hadsereg alárendeltségébe helyezik, ahol a Siebert-hadtestcsoport - néven Siebert altábornagy parancsnoksága alá kerültek. A hadtest feladata lett Szinyij-Lipjagi-Kocsatovka-Alekszandrovka vonal feltétlen megtartása, az előretörő orosz csapatok további térnyerésének megakadályozásán keresztül a német csapatok visszavonulásának biztosítása. A magyar III. hadtest a 9., 6. és 20. hadosztályok maradványaival minden összeköttetéstől elvágva, körkörös védelemben volt a Siebert altábornagy által meghatározott körzetben. A német felderítés nem észlelte a voronyezsi front előkészületeit, ezért teljesen váratlanul érte a németeket az 1943. január 24-én megindított támadás. A III. magyar hadtest 9. hadosztálya január 26-án a túlerővel szembeni halogató harcok közepette visszavonulásba kezdett észak felé. Stomm Marcel hadtestparancsnok minden igyekezete ellenére az orosz előnyomulás elvágta a 9. hadosztály és a Deseő tábornok vezette csoport visszavonulásának útját. Siebert tábornok csupán azt engedélyezte, hogy a magyar alakulatok Tyim irányába vonulhatnak vissza, ami azonban pánikszerű meneküléssé változott. Január 28-án Stomm és Siebert közös eligazítást tartott. A német tábornok elvonulási útvonalat „Krieg ist Krieg” megjegyzéssel nem jelölt ki, helyzettájékoztatást sem adott. Siebert kijelentette: „megkövetelem, hogy a visszavonuló magyar hadtest alakulatai a Turovótól nyugatra vezető utakat tegyék szabaddá a német csapatok elvonulására”. Ennyi volt csupán az eligazítás, de az elhangzottakból mindenki megértette a III. hadtest halálos ítéletét. Stomm azt a parancsot kapta 1943. január 30-án Siebert német tábornoktól, hogy a magyar III. hadtestnek január 31-ig tartania kell Krutaja Gorát, utána követheti csak a német csapatokat. Stomm Marcel vezérőrnagy, a III. szombathelyi hadtest parancsnoka az utóvéd szerepét elrendelő parancs teljesítését megtagadta, úgy döntött, hogy egyesíti harccsoportjait, majd az Olim völgyén keresztül folytatja útját Sztarij Oszkolba. Ezt a döntését közölte a német tábornok futárával. Stomm elhatározása helyes volt, egyetlen lehetőség a maradék erőinek megmentésére. Végrehajtását azonban a németek megakadályozták azáltal, hogy elzárták az Olimtól nyugatra vezető utat és a pataktól keletre lévő Orlovkába terelték a magyar csapatokat. Innen az éjszaka folyamán Knyazsoje Olimba vonult a 8-8 ezer főnyi katonatömeg. A községben Stomm újabb parancsot kapott, eszerint a III. hadtest észak felé törjön ki a bekerítésből és vonuljon vissza Tyimbe. A magyar hadtest az Olim völgyében déli irányban visszavonuló német erőket nem követheti. Stomm kezdetben hajlott a parancs teljesítésére, nem sokkal később ezt a megoldást is teljesen reménytelennek tartotta, és február 1-jei keltezésű parancsával hadtestét feloszlatta. A hadtest feloszlatását katonai szempontból nem lehet helyesnek tekinteni, a parancsnok soha, semmilyen helyzetben nem hagyhatja sorsára katonáit. A tapasztalatok egyértelműen bizonyították, hogy körülzárás esetén vezetés nélkül és szervezetlenül a legkisebb a menekülés esélye. Stomm parancsának kihirdetése után Siebert német tábornok hozzájárult, hogy a magyar csapatok a német hadosztályokkal párhuzamosan vonulhassanak vissza délnyugatra. Farkas ezredes - az egyik harccsoport parancsnoka - kérte Stommot, csatlakozzék a mondott irányba elinduló menetoszlophoz. A hadtestparancsnok ehelyett mintegy 25 főnyi kíséretével nyugatnak vette útját. Az éjszakát Bisztrik község határában egy szalmakazalban töltötte, mivel a németek kizavarták abból a házból, ahol éjjelezni készült. Itt értesült altábornagyi kinevezéséről. Így esett aztán fogságba a lefagyott lábú tábornok és kísérete 1943. február 2.-án reggel. A III. hadtest maradványai rettenetes körülmények között próbáltak kitörni a gyűrűből Sztarij Oszkol felé. Az onnan Tyimbe vezető utat már elvágták az orosz csapatok, ezért Obojanak tartottak, s február 14-én el is érték a községet. A magyar alakulatok hazaszállítása 1943. április 24-én kezdődött. A 2. magyar hadsereg teljes anyaga a kutatóknak rendelkezésére áll a Hadtörténeti Intézet Levéltárában. Ez alól kivétel, a III. hadtest parancsnokságának összes iratai, helyzettérképek, mivel ezek teljes egészében megsemmisültek. A visszavonulás után a III. hadtest parancsnokság jelentéseit 1943 március 7-én állítják össze Zetelaki Tibor vezérkari százados a hadtest 1. osztályához beosztott vezérkari tiszt, Radnóczi Antal vezérkari százados, a III. hadtest szállásmestere és Farkas Zoltán ezredes, a 22. gyalogezred parancsnoka. Az összeállításnál felhasználták az ezredek harcjelentéseit, haditudósításokat, a 2. magyar hadsereg parancsnokságának hadinaplóját, valamint a visszavonulás alkalmával alakult egyes harccsoportok parancsnokainak jelentését. Dr. Zielbauer György A doni katasztrófa egyenruhás felelősei Bárdossy: A vezérkar a német hadsereg nevében emel vádat ellenünk A voronyezsi magyar tragédia ötvenedik évfordulója alkalmából kialakult vitában keresem az alapvető problémákat. Két érdemi kérdés - úgy tűnik - eddig nem vagy nem kellő súllyal merült fel a széles körű polémiában. 1. Túl a közvetlen katonai okokon, milyen lényeges politikai tényezők vezettek a doni katasztrófához? 2. Milyen következményei voltak az oroszországi vereségnek, milyen következtetéseket tudott levonni belőle a korabeli magyar vezetés? Churchill mondta: a hadsereg és a háború sokkal komolyabb dolog annál, mintsem azt kizárólag katonákra lehetne bízni. A Horthy-rendszerben a háború alatt nem volt semmi civil kontrollja a hadseregvezetésnek. Ellenkezőleg, a hadsereg ellenőrizte számos tekintetben a polgári kormányzatot. Az idevezető folyamat még Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején kezdődött. Ezt Teleki Pál állapította meg - visszatekintve - 1940 őszén. Gömbös védelme alatt kezdett növekedni a magyar vezérkaron belül a szélsőjobboldal és a feltétlen németbarát irányzat befolyása. Az Anschluss után a hazai nyilas mozgalmak hirtelen növekedése nyomán ez a hatás a hadseregvezetésen belül döntő tényezővé vált. A szélsőjobboldali befolyás nemcsak azt jelentette, hogy a hadseregnek politikai hatalmi ambíciói voltak a konzervatív civil vezetéssel szemben, hanem a katonák egy idegen hatalommal, a németekkel együttműködést is folytattak - a polgári kormányzat háta mögött. A másik tényező, ami a hadsereg szerepét a magyar hatalmi struktúrában megnövelte az 1939: II. törvénycikk volt, amely az I. világháborút megelőző hasonló törvényhozáshoz képest (az 1912: LXIII. tc. és a hozzá kapcsolódó törvényekhez viszonyítva) rendkívül kiterjesztette a katonai kormányzat befolyását a civil irányítás rovásara. A harmadik tényezőnek Horthynak a magyar államapparátuson belül elfoglalt kivételes helyzetét kell tekintenünk. A magyar kormányok és a hagyományos magyar konzervatív politikai elitnek a kormányok mögött ható informális befolyása a háború előtt és a világháború kitörése után megpróbált szembeszállni a feltétlen németbarátság politikájával és a németeket támogató vezérkarral. De ebben a küzdelemben többször alulmaradt. A konzervatív vezetők (Bethlenék, Telekiék) és a hadsereg között ott állt Horthy. A Horthy-rendszer első törvénye, az 1920: I. törvénycikk 13. §-ának 6. bekezdése biztosította a kormányzó számára Ferenc József abszolutisztikus jogait a hadsereg közvetlen irányításában. Ez a paragrafus tette lehetővé, hogy a parlamentnek felelős honvédelmi miniszter kikapcsolásával a vezérkari főnök közvetlenül Horthynak legyen alárendelve. Horthy élt ezzel a lehetőséggel és a hadseregvezetés a kormányzóra támaszkodva rendszeresen biztosította különállását a civil kormányzattal szemben. Szombathelyi Ferenc volt vezérkarifőnöknek 1945-ben Németországban papírra vetett memoárjából idézek (közölte Gosztonyi Péter, New Brunswick, 1980). Mit mond a vezérkarban uralkodó szellemről ez a koronatanú? „A hadsereg tisztikara, de különösen a vezérkar, teljesen német párti volt a politikai elgondolásai alapján is... Közvetlen környezetemben magas rangú tisztek és tábornokok teljesen németbarátok voltak, így bizonyos mertekig ezeknek ellenőrzése alatt állottam. A valódi katonai fegyelem helyébe egy álfegyelem lépett - így folytatja Szombathelyi -, melynek alapját nem a Szolgálati Szabályzat pártatlan, hű kötelességteljesítésen alapuló szelleme, hanem a párt (a nyilas párt - Sz. M.) mértékadó felfogása képezték. Ez vezette a honvédelmi minisztérium osztályainak ténykedését is mindenben...” És mi volt a véleménye Teleki Pál miniszterelnöknek a hadseregnek a civil kormányzatra gyakorolt befolyásáról? 1940. szeptember 1-jén ezt írta Horthynak: „Tegnap arra mutattam rá, 18 havi (1938. februárjától, egész miniszterelnöksége idejét számba vevő - Sz. M.) türelmes tapasztalat alapján jól átgondoltan és teljes felelősségem érzetében, hogy Magyarországon jelenleg két kormányzati apparátus és két kormányzat van: az egyik a törvényes, a másik a közigazgatás majdnem minden ágára kiterjedő katonai kormányzat, amelynek működését a törvényes kormányzat áttekinteni és ellenőrizni nem tudja.” Alig egy évvel Teleki levele után, 1941 augusztusában Bárdossy László miniszterelnök fordul szintén Horthyhoz a magyar vezérkari főnök, Werth Henrik elleni panaszaival. ,,Aránylag rövid idő óta - írta Bárdossy - harmadízben történik meg, hogy az m. kir. honvéd vezérkar főnöke a háborús helyzetről időnként készülő emlékirataiban meg nem engedhető módon és hangon bírálja az m. kir. kormány elhatározásait és intézkedéseit, és emellett olyan formában foglalkozik a felfogása szerint a kormányzatra háruló bel- és külpolitikai teendőkkel, mintha ennek előírása a vezérkar legsajátosabb jogkörébe tartoznék.” A magyar miniszterelnök megdöbbenéssel állapítja meg levelében, hogy „az m. kir. honvéd vezérkar főnöke... a nemet hadsereg nevében emel vádat ellenünk...” ... szinte elképzelhetetlen - írja - és mindenesetre példa nélkül való, hogy éppen egyik legmagasabb magyar katonai szerv emeljen vádat saját országának felelős kormányzata ellen.” A II. világháború időszakában a harmadik magyar miniszterelnök, Kállay Miklós tollából nem találtunk eddig hasonló levelet, de ismerjük Szombathelyi vezérkari főnöknek ismét a miniszterelnök, Kállay megkerülésével Horthyhoz intézett memorandumát. A felterjesztés keltezése 1943. február 12. Az irattárból kitűnik, hogy egy hónappal a doni áttörés után a magyar hadsereg legfőbb operatív vezetője még nincs tisztában az elszenvedett vereség arányaival. Az ország számára ebben a katonailag és politikailag kritikus pillanatban a vezérkari főnök ismét politizál, látja, hogy „a politika területére tévedett”, mégis kifejti a kormányzónak, hogy az „elnéző »laissez faire, laissez passer« magatartás, amelyet az alkotmányos biztosítékok a közéletben oly hatásosan támasztanak alá, nem tartható fenn anélkül, hogy a kormányzat részéről a gyengeség látszatát ne keltenék. Ennek a látszatnak romboló hatása van...” Az a Szombathelyi, aki kétségtelenül kiemelkedett a korabeli magyar vezérkar színvonalából, nem tud - ezekben az órákban - jobbat ajánlani. „A magyar alkotmány nem lehet a nemzet életének, erőkifejtésének a gátlása és a béklyója. Sőt! Éppen az alkotmány érdekében kell erőteljesen fellépni és rendet és fegyelmet tartani, ha másként nem megy, olyan eszközökkel, amelyet az alkotmányunk eddig nem ismert.” (Kiemelés - Sz. M.) „Nem hiába állítja oda Machiavelli, a nagy gyakorlati politikus a félelem felkeltését, mint a kormányzás eszközét. Azt ajánlják, hogy a népet rettegésben kell tartani, mert csak akkor fogják megtenni kötelességeiket. Az átlagember csak akkor engedelmeskedik, ha fél” A magyar határoktól 2000 km-re keletre elszenvedett vereség után ötven évvel, még a jelenleg folyó polémiában is arról vitáznak, hogy milyen volt a II. magyar hadsereg felszerelése. De a hadsereg mundérját védő legelfogultabb álláspont is elismeri, hogy a szovjet frontra küldött hadsereg felszerelése, páncélosokkal, nehéz fegyverzettel való ellátása messze elmaradt a német hadseregtől vagy a szovjetellenes háború követelményeitől. Igaz, hogy a trianoni békeszerződés előírásai következtében Magyarország fegyverkezését súlyos korlátozások akadályozták. De 1938-ban Magyarország visszanyerte fegyverkezési egyenjogúságát. Mit csinált a magyar hadvezetés 1938 nyarától 1942 tavaszáig, négy évig, a II. hadsereg kiküldéséig? Milyen hadseregvezetés az, amely állandóan forszírozza a magyar hadsereg bevetését a németek oldalán és közben úgyszólván semmit sem csinál e hadsereg háborús felkészítése érdekében. Ez a kérdés különösen indokolt akkor, ha igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy Magyarország a II. hadsereggel az akkor rendelkezésre álló legjobb felszerelést küldte a keleti frontra. Ez a legjobb magyar felszerelés a keleti fronton harcoló seregek legrosszabb haditechnikájához tartozott. Ennek a hadseregnek a tisztikara 1938-ban a fegyverkezési egyenjogúságunk idején a világháború előestéjén saját származása és tisztbajtársai származásának a titkaival foglalkozott. Ez kötötte le energiái legnagyobb részét - ha a forrásoknak hinni lehet. Utána pedig? A fentiekből egyértelműen kiviláglik, hogy a magyar katonai vezetés nem katonai ügyekkel, hanem politikával foglalkozott. Az ország civil vezetésének az adott szisztémán belül egyszerűen nem volt meg a reális lehetősége, elegendő megbízható információja a legfontosabb politikai döntések meghozatalához. A Horthy-rendszerben az adott struktúra tette lehetővé, hogy a II. világháború folyamán az ország polgári vezetésével szemben egy katonai túlsúly fejlődjön ki. Ez vezetett - többek közt - de talán elsősorban - Teleki Pál tragédiájához éppúgy mint a voronyezsi tragédiához. A második kérdésünk a szovjet fronton elszenvedett vereség konzekvenciáira vonatkozik. Kézenfekvőnek látszik, hogy egy ilyen arányú veszteség és vereség az ország vezetését pozíciói újragondolására kell hogy késztessék. Véleményünk szerint a Kállay-kormányban meg volt az erre irányuló szándék, de ezt nem tudta következetesen érvényesíteni. A januári és februári harcok után a magyar kormány hazahozta a II. hadsereg maradványait. A magyar politikai vezetés megtagadta a németeknek 1943-ban többször megismételt követelését, hogy a magyar hadsereget most a Balkánon dobják be a hitlerista hadsereg oldalán. 1943-ra a szélsőjobboldali pártok befolyása Magyarországon minimálisra zsugorodott. A Kállay-kormány erőfeszítéseket tett a nyugati hatalmakkal kötendő különbségek érdekében. Egy területen azonban, egy döntően fontos kérdésben vereséget szenvedett. A nemzethez és Horthyhoz hű honvédelmi miniszter, Nagybaconi Nagy Vilmos 1943 júniusában a szélsőjobboldali vezérkar és a szélsőjobboldali pártok együttes akciója nyomán megbukott. Az elmúlt hetek vitáiban Szakály Sándor (Népszabadság, 1993. február 5.) Szabó Miklós állásfoglalásával (Népszabadság, 1993. január 15.) polemizálva saját nézetei védelmében a levéltári forrásokat emlegette. Hadd hivatkozzam Szabó Miklós igazsága mellett én is (még) egy korabeli forrásra. 1943. július 31-én Bajcsy-Zsilinszky Endre Kállay Miklós miniszterelnökhöz intézett levelében világosan megfogalmazta a helyzet követelményeit: „Távozniuk kell mindazoknak a magas rangú katonáknak - írta -, akik bármi módon osztoznak a felelősségben: a) háborúba lépéseinkért: b) katonai készültségünk hiányosságáért, hiányos katonai felszereléssel való kivonulásunkért Szovjetoroszország ellen, ott felszerelésünk megígért német kiegészítésének elmaradása melletti a megfelelő hivatalos katonai tiltakozás és a megfelelő katonai konzekvenciák elmulasztásáért, egész eddigi hadviselésünk vérlázító lelkiismeretlenségeiért." c) ... „a német győzelem fölháborító szuggerálásáért is propagálásáért.” Megkockáztatom az állítást. Bajcsy-Zsilinszky Endre 1943-ban jobban ismerte a magyar hadvezetés viszonyait, felelőségét, mint Szakály Sándor hadtörténész 1993-ban, ötven évvel később. Minthogy a voronyezsi vereséget követően nem „a magas rangú katonák” távoztak „akik bármi módon osztoztak felelősségben”, hanem Nagybaconi Nagy Vilmos, minthogy Voronyezs után intakt maradt a szélsőjobboldali katonai vezetés, ez a hadvezetés meg tudta akadályozni a magyar hadsereg ellenállását 1944. március 19-én a német megszállókkal szemben és 1944. október 15-t Horthy fegyverszüneti kísérletét a Szovjetunióval szemben. 1944. október 16-án Szálasi csak a németek és a magyar vezérkar segítségével kerülhetett hatalomra. A voronyezsi katasztrófa 1943-ban ilyen értelemben vezetett az egész ország kataszrófájához 1944-ben. Bizonyára a doni vereséggel kapcsolatban hozott több 1943 utáni ítéletet a következőkben felül kell vizsgálni, de az a bűnös politikai magatartás amely öt évtizeden át akadályozta Don-kanyar áldozatairól való méltó megemlékezést, nem lehet most jogcím, alkalom arra, hogy politikailag rehabilitálja a Horthy-rendszer hadseregének egész vezetését. Színai Miklós (történész) Feldőlt a sótartó Vasvár 1992. nov. 7. A temetőben - Édesanyám: 1884-1927 Édesapám: 1977-1963 Édesanyám... Ismét itt állok a sírodnál, mint oly sokszor, Mily emlékezetes 1930. szeptember hava, amikor itt sírt tanító fia. Indultam az életbe Rábakovácsiba, ide jöttem búcsúzni hozzád, aki oly szeretettel gondoztál. Sírva, sírva búcsúztam, pedig már akkor Tanító lettem, de úgy éreztem senki sem áll mellettem. Sírva sírtam ki tudja meddig, egyszer csak intett Epelle bácsi... Indulhatnánk oly messze van Rábakovácsi. Döcögött a szekér, vitte a kis motyót, úgy kaptam hitelbe, majd fizetgeted sorrendbe, mondja Lövinger Márton a nagy rőfös üzletében. Anyám ismét itt állok, mennyi éhség, szenvedés, öröm, fájdalom koszorúzta be éltem, gyilkos golyók pergő tüzében guggoltam, talán nem találnak. Ismét tudnék sírni, de a könnyek nem enyhítenek, nincs becsülete Oly sokat szenvedett gyermekednek. A gőg és a büszkeség csap fel nagy hullámokban, S engem letiporva jobb lenne a sírban. Amit már adni nem tudok, mit érmegtörten bandukolok. Sírodon a gyertyaláng ahogy figyelem, hol kisebb, hol nagyobb lánggal ég, És hiába minden erőlködés, utolsót fellobban és örökre elenyész. Édesanyám oly jó itt melletted sírni, könnyezni, mint édesanya a fia gyötrelmét hallgatni. Érzem szép kék szemednek a ragyogását, meleg ölelő karjaidnak biztatását. Nyolcvanhárom éves lett a Gyuszika, öreg bácsi néz most a sírra. Tán meg sem ismersz, hisz amikor még éltél szőke kis fiú nézett rád. Most pedig fehér hajjal, kopaszodó fejjel öregedő bácsi könnyezik Rád. Pihenj szépen, ha tudok még jövök, nem haltál meg nekem, amíg élek emlegetlek, szívemben áldottan melengetlek. Ha pedig testem ismét porrá vált együtt leszünk a nagy ismeretlen holtak nagy birodalmában, kéz a kézben eggyé leszünk ismét, anya és fia. Édesapám is melletted pihen: néma sírotok felett, virraszt a szeretet, Éltetek nehéz volt, utatok kemény, Nyugodjatok JÉZUS SZÍVÉN!!! Édesanyám Feri bácsi gyomorrákban haltak meg fiatalon. Vasvár 1992.nov.7. A temetőben Gerencsér Ferenc élt 51 évet meghalt 1939. máj.5. Fazekas Erzsébet 1888-1974. Béke Poraikra! Olvasom e feliratot, s ekkor úgy érzem nem haltak meg, Csak itt pihennek oly sok földi gyötrődés után. Ők voltak az én nevelőim, édesanyám meghalt 1927-ben, Még pápai diák voltam, apám lett a mostohám. „Nem tanítatlak tovább, majd inasnak mész, Iván lakatos örömmel fogad.” De én mar ekkor másodéves voltam a pápai tanítóképzőben. Iskola padok helyét, most cseréljem fel lakatos műhellyel? „Nincs kegyelem, inasnak mész, ott is ember kell a gáton! Kemény szavak ki hallgatja? Így indultam sírva Oszkóra, a vasúti állomásra. Feri bácsi és Erzsi néni, néz-néz, síró arcom, könnyes arcom, Nem mész te lakatos inasnak, mész vissza Pápára prepának. A boldogságtól szivárványig ugráltam, kölcsön kapsz havi internátusi pénzt, Ez biz havonta akkor akárhogy is szemléljük, ötven forint nem sok, de nem is kevés / egy pár cipő kb. 6-10 Ft. volt./ Így lettem én harmadikas prepa, ismét a papai tanítóképzőben, Árva gyerek sorsa lett éltem berkeinek útja, Áldja meg az Isten e nagylelkű, árvát szerető jótevőt. Ez volt 1927-28 tanévkezdetén Most nyolcvanhárom éves koromban állok itt sírotok tövében, Mozdulatlanul nézem, s látom őket, amint csókolnak ölelnek, mint hajdanán, Mily meleg szív dobogott keblükben, amikor az elesettet felemelték, nem engedték elveszni testvérük árva gyerekét, Gyertyát gyújtok a sírjukra, lángjuk csapkodjon a magasba, Igaz lehet ez?, hogy ennyi év után is úgy élnek bennem, élőkön múlik, rogy a holtak meddig élnek. Igen a szeretetnek még halványuló lángja, nekik is nyújt egy kis meleget. Álmodjatok itt a sírban, amíg élek, Ti is éltek a szívemben. Nem felejtek, habár öreg lett a Gyuszika, ahogy a gyertya lángja is erőlködik, utolsót pislogja, fellobbanva, majd örökre elalszik. Magam is itt állok, lebegek, hiszen ki tudja jövőre már én Veletek lehetek. Köszönöm ennyi év után is a jóságotokat, csak az tudja mi az a fájdalom, Ha a szeretteit fedi a sírhalom. / Amikor végeztem, havonta törlesztettem a taníttatásra adott kölcsönpénzt kamatmentesen / Édesanyám és a Feri édes testvérek voltak, Popácon születtek, paraszti családból. Feri bácsi állomás főnök lett Oszkón akkoriban polgári iskolát végezte, Anyám maradt a háztartásban, Erzsi néni Kőszegpatyi falusi kovácsnak volt a lánya. Legyen oltár... Megszólalt a harang emlékükre Negyvenöt évi hallgatás után szólaltak meg a harangok vasárnap Meggyeskovácsiban a második világháború áldozatainak emlékére. A község két településrészén. Rábakovácsiban (képünkön) és Balozsameggyesen az első világháborús emlékműveken helyezték el azokat a márványtáblákat, amelyeken a második világégés áldozatainak névsora szerepel. Mindkét emléktáblát Tóth Ferenc plébános szentelte fel, majd Czeglédy Gyula gyémántdiplomás tanító emlékezett az áldozatokra: „Szenteltvíz hullott jelképes sírotokra, végre megadatott a végtisztesség. Hiába keresnénk nyughelyeteket, úgysem találnánk, itt van a temetőtök. Ez az a hely ahol az utódok meggyújthatják az emlékezés gyertyáit, ahova elhozhatják koszorúikat és virágaikat. Legyen oltár a hősök táblája” Rábakovácsiból húsz katona és három polgári személy. Balozsameggyesből tizenegy katona és kilenc polgári személy vesztette életét a háborúban. Hat zsidót hurcoltak el Rábakovácsiból, kilenc idegen katona nyugszik a falu temetőjében. Ők valamennyien áldozatok akikért ma is sokan hullatták könnyeiket, amikor az ünnepség végén Horváth Zsigmond esperes elszavalta a Szózatot. | |
