 |
    |
 |
Molnár Alajos osztálytársam búcsúztatása 1989. aug. l. Molnár Alajos osztálytársam temetése Szombathely 1989. augusztus. 13-án. Kedves Osztálytársunk, Kedves Alajos! Lassan, lassan kihal az a pedagógusi generáció, akikre méltán illik Gárdonyi mondása: A tanító a falu lámpása, a nemzet napszámosa. Nem féltél a munkától, mindig osztatlan iskolában tanítottál együtt hat osztályt, majd később 1948 után pedig, nyolc osztályt együttvéve. Napról-napra nyitogattad a kis falusi gyerekeknek az agyak kis ablakait, hogy megismerjék az élet bölcsességét, természeti tudományoknak az alapjait, meg tanítottad őket írni, olvasni, megszeretted velük a könyvet, tudtak számolni, tudtak köszönteni, a felnőttekkel szemben tisztelettel viselkedtek, felépítetted bennük a kultúrált, művelt embereket. Legelőször 1925-ben találkoztunk Pápán, amikor felvételt nyertünk, az állami tanítóképzőben. Ez az iskola már külsőleg is csodálatba ejtett bennünket, tiszteletet diktált már az épület maga is. Milyen lehet belülről? Nagy tudású, kiváló, tapasztalt professzorok, tanárok tanítottak, oktattak, neveltek bennünket és készítettek fel az élet iskolájára. 1930-ban pár szál virággal énekeltük, Ballag már a vén diák, nem kaptunk aranyláncot, arany gyűrűt, de nem kaptunk autókulcsot sem...e kis virágcsokorral búcsúztunk az alma matertől, a tanári kartól, majd egymástól. Eddig könnyű volt, most jött az élet, elszéledtünk az országnak mind a négy tájára. 1930 táján állást kapni nagyon nehéz volt, hiszen egy kis falusi tanítói állásra 20-30-50-en is pályáztunk és évek kellettek, amíg valahol el tudtunk helyezkedni. Nemesmedvesen kezdted tanítói munkádat, itt egyszerre hat osztályt kellett tanítanod, majd később Rótra kerültél, ahol 48 után nyolc osztályt tanítottál osztatlan iskolában. A legnemesebb értelmében igazi Néptanító voltál: nem féltél a munkától, pedig nagy volt a tantermed egyik faluvégtől a másikig terjedt ki. Nagy volt Benned a hivatásszeretet, a néptanítói elkötelezettség, a hivatottság. „Szeretni az embert és küzdeni érte, meglátni a gyermekben a korán szenvedőt, s hőn állni meg Isten és ember előtt.” Mécs Lászlóval vallottad: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!” Sohasem fáradtál el, pedig ugyancsak sok elfoglaltságod volt iskolán kívül is, a falu összes kulturális, népművelési munkáját egymagad vitted, leventék, színdarabok, énekkar, tűzoltóság, ez mind-mind nagyon sok elfoglaltságot adott. Tudtál szeretni, és ezért tudtak Téged is viszontszeretni, pedig sok-sok megpróbáltatáson kellett magadat átküzdeni, hiszen ez az elmúlt 80 esztendőben sok örömben, megpróbáltatásban és szenvedésben kellett az élet hajóját evezned Megosztottad gondjaidat, amikor megnősültél. Ebből a szent frigyből három gyermek született, majd négy unoka tette boldogabbá, napsugarasabbá nagyapai életed. Mindig mosolygós arccal jártál keltél éltedben, „Arcom víg a bánat idejében, nem akarom, hogy sajnáljatok” vallotta Petőfi sorait. Azonban egyszer találkoztam veled itt Szombathelyen a Király utcában, valami bánat ült ki rajtad, és nagyon nehezen mentél. Kérdem: mi a bajod?, csak nem vagy beteg??, s ekkor rámutatott ebben az utcában egy épületre, és mondja: koholt vádakkal hoztak ide be és fizikailag nagyon, de nagyon megnyomorítottak, és ezt a fájdalmat igyekezte titkolni, de elfelejteni sohasem tudtad. Ezekben a nehéz napokban vigaszt találtál édes Párodban, gyermekeidben, unokáidban és főleg tanítványaidban. „Mikor először lépsz az iskolába, legyen arcodon Jézus nyájassága, Szólítsd köréd a kisdedeket és simogasd meg fejecskéiket!” ez a gyermeki mosoly tartotta benned az életet, a vigaszt és örömöt. Igazi lámpás voltál, amelynek fényénél százak szívták magukba az emberi műveltségnek, kultúrának minden szépségét. „Ha nem is lehettél fényes csillag az égen, Legalább kis mécses voltál faludban Iskoládban, kultúrházadban.” Egész eletedben szívósan dolgoztál, fáradságot nem ismertél. Egy másik nagy fájdalma volt, amikor édes párját temette el... - 80 év után ajkait lepecsételte a halál, elköltözött a siralomvölgyéből, a vérnek óceánjai sem tudják kifáradt szívét újra megdobogtatni. Meghalt és itt hagyott minket, Ismertük őt nem volt nagy és kiváló Meleg szív, a mi szívünkhöz hasonló. Az ember visszatér a porba, a hű szívektől elszakad, nem kelti fel se könny, se szó, se vegyszer, örök válás, búcsúzkodás a sorsa, minden elmúlik az ég alatt. Milyen magányos lény az ember, egyedül bukkan fel, a végtelenségből e világra, egyedül örül, szenved, tépelődik. Végül pedig, egyedül indul útjára, hogy felkutassa a nagy titkot, az árnyak, holtak szent birodalmában. Megtanultál keresztek közt is mosolyogva járni, bármit hoz a jövő mindent Tőled várni. A Te akaratod legyen az enyém is. Szent végzéseidben megnyugodjam én is. Te legyél a célom, hitem, reményem. Kereszted tövében leljem menedékem. Add Uram, hogy ilyképen dicsérjelek Téged, Benned bízva mondjam: Istenem nem félek! Kedves Alajos: Imádkozzatok érettünk, kik már mennybe tértetek, Kik pedig még szenvednétek, mi könyörgünk értetek! Nem azok halnak meg, akiket eltemetnek, hanem azok, akiket elfelejtenek! Te élni fogsz szeretteid szívében, gyermekeidben, unokáidban, tanítványaidban és amíg mi élünk, Te is élni fogsz bennünk. Mi; akik most itt körülállunk, sajgó, fájó szívvel végbúcsút veszünk Tőled... legyen könnyű e sok vértől áztatott szent magyar föld Aludjál.... szépeket álmodjál... Molnár Alajos, kedves barátunk, osztálytársunk Isten Veled!! | |
