 |
    |
 |
Keibenger Lajos, kollégám temetése 1989. okt. 18-án Keibenger Lajos, kollégám temetése 1989. okt. 18-án Ennyi egy élet, néhány újságnyi sor, nincs is benne, hogy mikor született, miért született, mit alkotott, mit csinált életében, mivel töltötte el az idejét, jó vagy hasznos volt e az élete? Meghalt, egy koporsó, benne fekszik Lajos barátom, gyászolók veszik körül, majd a pap beszenteli földi porhüvelyét, a halottvivő vállukra rakják a kihűlt tetemet, hullaszállító kocsiba berakják, koszorúk, virágok öltöztetetik fel, majd elindul a gyászos menet, sokak szemében gyász ül, könnyeznek, majd megjegyzik: szegény Lajos még élhetett volna, mi okozta a halálát? Napfényes őszi nap ragyogja körül a gyászos gyülekezetet, mindenkinek van valami mondanivalója egymáshoz, majd elől a fekete autó a megásott sírgödörhöz, ismét kézbe veszik a halottvivők a koporsót, az előre elkészített sírgödör fölé helyezett gerendára ráfektetik a szép szemfödéllel bélelt koporsót, a pap és a kántor már dallamba foglalja a búcsúnak szavait. Az özvegy és fia a Zoltán megüvegesedett szemmel bámul a koporsó felé, amint kötéllel eresztik a drága férjet, édesapát a sírgödör mélyébe, eltűnik a szem elől, majd föld göröngyei dübörögnek a teremtés koronájára, borzalmas hallgatni a göröngyök rideg és rémisztő zenéjét, majd mind tompább lesz a hang, végre elhalkul, a föld magába zárja. Porból lettél, porrá válsz „homus, lupilist”, volt, már nincsen egy sírdomb lesz az árulójel, hogy itt is nyugszik egy valaki, a sírkereszt ad felvilágosítást, az örök álmát alvóra. A gyászolok lassan megfordulva, végbúcsút intenek és a temető új lakójára, majd ki-ki indul még a maga földi stációjára, s ki tudja ki lesz köztünk a legelső, akit szintén felér a végsők sóhaja. Született, élt, dolgozott és meghalt. Rövid életrajz, de ez az igazság, és a való. Ki is volt, Keibinger Lajos? Na erre én nem vállalkozhatom, mert hiszen egy életnek annyi labirintusa van, katakombái, hogy abban eligazodni helyes utat mutatni nagyon nehéz. Egy emberi élet nagyon összetett és kiismerhetetlen, hogy erre én nem vállalkozhatom, mert hiszen még magamat sem ismerem igazából, akkor hogyan írhatnék másról, aki más test, más lelek, ismeretlen a tettei, habár csak néha enged következtetni valami megfoghatót. Lajos kb. az 1960-as időkben került Náraiból Söptére igazgatónak. Egyszerű külsejű, munkás jellegű, küllemmel rendelkező ember volt, szóval hiányzott belőle, azaz nem mutatkozott meg rajta, hogy oly nagy szellemi agilis, sokoldalú pedagógus. Amikor Söptére került, Gugi Gusztávnak volt az utódja, Gusztávot elhelyezték Ajkára, erről már írtam valahol. Lajos családos ember volt, felesége kedves egyszerű külsejű asszonyka, aki bejárt dolgozni Szombathelyre. Egy fia lévén Lajosnak, a Zoli, jellemző ránézve, mint a többi gyerek élte a magán életét. Szerette a motort, egyébként Lajos is sokat bütykölte a kis motorját, azzal indult mindig horgászni. Kellemes időtöltés volt számára a pecázás, ilyenkor felélénkült, és nagy szenvedéllyel tudott a kapásokról elcsevegni. Valaha asztalos szakmát tanult, értett a fa megmunkálásához, és talán azt kell mondani, jobban vonzódott a gyalupadhoz, mint a katedrához. Hogy hogyan lett tanár nem tudom, számtan és fizikai szakja volt, lehet, hogy nappalin, de inkább levelező úton kapott képesítést. Ez mit sem számított, szerette a szakját, de azért nekem meghagyta a fizika óráimat, mert félő volt, hogy most a fizikai szakos kezébe fog átcsúszni az én kedvelt tantárgyam, habár én nem voltam szakos tanár, csak olyan amatőr voltam a szakmában, de tanítani jót tudtam, olyan Öveges professzor módján. Hónapok évek teltével nagyon szépen megvoltunk egymás mellett, nem volt köztünk sohasem valami eltérő leszámolás, egymást segítettük az iskola szent ügyében. Lajos besegített nekem a dolgozók iskolájában is, ott tanította a matekot és az talán volt valami kis pedagógiai, módszertani fogyatéksága, mert a felnőttek mondogatták, hogy az igazgató úr annyira agyonbeszéli a matek példák szövevényessé, titokzatossá burkolja és ezért sokszor nem értik a példák megoldását. Talán sokat akart markolni, szerette volna, ha a felnőttek többet tudnának, mint az általános iskolások, és ezért nem mindig volt eredményes az órája. De általában nagyon szerették Lajost, de azért mégis amikor kivetkőzött az igazgatói mundérból és közönséges napszámosi munkába látták, pl. kövezte a járdát... Jó-jó, mondták a falu dolgozói, de mégis nem erre hivatott egy iskolai igazgató... Lajos szerette a fizikai munkát. Egyszerű háztartást vezettek, hiszen a felesége az Olga, aki reggel elment a munkahelyére, csak az esti időszakban tért haza... így a konyha, a terítés,...az nagyon elhanyagolt állapotban volt. Lajos ezt a hiányosságot is igyekezett pótolni. A falu ezt is észre veszi, és nem mindig tetszik nekik, ha egy iskolai igazgató nem tudja a maga rangjának megfelelő háztáji szintet kimutatni, amit joggal elvárt, hiszen a Lajos elődjei jóval magasabb szintet mutattak ki, pl. Bozzay-ék... Szóval néha kell a látszat is... A kirakat, mert a kirakat után ítélkezünk a belsőre. Jó beszélgető típus volt Lajos, egy ilyen bemelegítő beszédkor mesélte el a KISZ korabeli tevékenységét, ami annak idején ez nagy érdem volt a KISZ, majd a párt felé. Amikor az újságban olvastam a halálhírt, mindjárt a következ6 történet jutott az eszembe. Általában a szombathelyiek tudják, hogy a Fő-téren, ahol most körülbelül a szökőkutak vannak, ott állt egy nagyon szép korabeli Szentháromság szobor. Ezt tudni kell a maiaknak, hogy nagyon sok szobor, feszület, kegyeleti emlék díszítette a falvakat, a mezők utjait. Valahány áhítatot parancsolt az arra járóknak. Na ezek a keresztek sokszor szálkák voltak a „Rákosi” szellemi megszállottainak, és mindent elkövettek, hogy valami címen ezek az útszéli keresztek eltűnjenek az emberek elől. Volt is rá példa sok, vagy a traktoros véletlenül, készakarva, rosszul vette a kanyart és éppen, a kereszt talapzatát húzatta meg, majd a kereszt megroggyant, szétesett, egy darabig a keresztnek jelképei ott hevertek a földön, amíg valaki teljesen el nem cipelte őket, vagy elásta, vagy másutt állították fel ismét... de nagyon sok kegyeleti jelkép lett a barbár vandalizmusnak a martaléka. Ez akkor sikk volt, habár jöttek hírek, hogy az egyik ledöntése alkalmával a tettesre rá esett a keresztnek egy része, és az bizony a halálát okozta is sok ilyen Isten csapásának vélt legenda kelt lábra. Isten nem ver bottal... Iskolákból kitelepíteni a feszületeket, ez is nagy érdem volt akkoriban. Szóval ilyen vandál ideológiával telített fiatalok jártak körünkben és Lajos is hasonló cipőben járt, amikor a következőket mesélte el nekem. A mi korosztályunk ismerte a főtéren álló impozáns Szent Háromság szobrot, ott tanyáztak a munkanélküliségnek éhes emberei, várva azt a pillanatot, hogy egy nagysága valakit megszólítson, szíveskedjék a csomagomat kivinni az állomásra. Ez a munkavállalás már a napi megélhetést biztosította, nem kell ma éhen halni. Itt kötözködtek, cigarettáztak, káromkodtak a proletároknak a zöme. Lépcsőzetes alapzata volt a szobornak, így valami kényelmet is találtak lábtámaszként. Hogy mikor állították fel a szobrot, azt most nem tudom, de megnézem, lehetséges, hogy valami fogadalom, betegség, tűzvész, vagy ehhez hasonló jótettben született meg ez a szobor. A Lajos mint ifjú titán és KISZ tag valami jót akart cselekedni. Emlékszem, amikor kin Jézus szíve gárdista voltam, az volt a szokás, hogy egy jó cselekedet végeztével egy búzaszemet tettem gyufásdobozba és ezekből a jócselekedetek búzáiból Luca napján tányérba tettük és a búzaszemeket kicsíráztattuk. Karácsonyra gyönyörű zöld díszt adott az asztal közepén. Sok jó cselekedet után több búzaszem és ekkor dúsabb volt a zöld vetés. Majd így folytatja a beszédet Lajos. Több KISZ-es lelkes tag elhatározta, hogy a főtérről eltávolítják a szobrot. Így is lett. A kitűzött napnak éjszakájában, minden nemű felszereléssel felfegyverkezve az éj leple alatt nekiálltunk a szobornak a szétszedéséhez. Erős, tettre kész ifik, lelkendeztek erejük nagyságában és munkájuknak szépségében, na meg mennyire erősítik ezzel a pártnak az erejét. Az éjnek leple alatt senki sem zavarta meg a munkájukat, a szobor mind kisebb lett, a szentek a földre kerültek, volt köztük törött is ép is,.. Jó munka győzelmében és főleg a pártnak örömszerzési tudatában, hagyták romban heverve a földön a gyönyörű műemléket. Majd mindenki elindult a jól és sikeres munkagyönyörével megtelve a maga útjára, főleg haza. Másnap, ismét megnéztem, hogyan is van a szobor, mi lett a sorsa? A szobor ízekre ledöntve, mint romos düledékek hevertek a földön szanaszét, várták sorsuk jobbrafordulását. A történteket meghallgattam, Lajos még ekkor is büszke volt tettére /kb. a szobor ledöntés Rákosi uralma alatt volt... A szobor nem sokáig hevert a főtéren, mert a püspökség a romhalmazt összeszedette, elszállította a püspöktemplom előterébe és egy alkalmas időben ismét egybe állítva a szobrot, a hiányzó részeket pótolni nem tudták, de azért teljes lett a mozaikok halmaza a mai napig is látható a szobor a püspök templom előtti téren. Ahányszor arra járok, a szoborra nézek Lajos mindig emlékeztet tettedre, ezt Te tetted Lajos? Ilyen hőstettek születtek szerte az országban. Na Lajos, most pedig ha van túlvilág van számonkérés, hogyan fogod magad Szent Péter előtt igazolni, hogyan fognak megbocsátani? Nagy párttag volt Lajos, élt is vele és főleg ártott is vele, főleg ellenem. Egyszer, kb.1964-ben egy meggondolatlan órában, a járási Művelődésügyi Osztályon kitalálták, hogy nekem kell igazgatónak lenni Sőptén. Igen ám, de mi lesz Lajossal? Hiszen nekem nem hiányzik az igazgatói állás, úgyis én vagyok az igazgató a, faluban, kultúrház igazgató, nekem nem kell az igazgatói állás... Ekkor a Művelődésügyi Osztály kitalálta, hogy mivel Lajos kimondottan asztalos képesítésű ember, Gencsen működik egy nagy politechnikai osztály, megteszik oda politechnikai igazgatónak. Szóval sztaniolba csomagolták a becsapását, amiért Lajos rám haragudott, mert tán azt gondolta, hogy én akarok a helyébe lépni. Én rugdalóztam az igazgatói kinevezés ellen, börtönben voltam, internált vagyok... stb.., de nem, ez már a múlté... Lajos később Gencsről idekerült Szombathelyre a Népfront iskolába, ahol a húgom az igazgató, Mészáros Imréné, szül Catómió Gizella. Na itt aztán Lajos megeresztette a fullánkját ellenem, mert ő is párttag a húgom is a piros könyvek birtokosa, amikor nyugdíjba mentem, az én húgom nem mert még csak napközibe sem alkalmazni, mert már akkor Lajos tiltakozott személyem ellen. Így bizony minden iskolában helyet kaphattam, csak a Lajosék iskolájában nem jutott számomra dobogó. Egy alkalommal megkerestem Gizit, ő az igazgató még most is / 1989 / Keibinger Lajos igen felemelte a hangját, mit keres itt ez piszkos reakciós Czeglédy. Bizony a Gizus azonosult Lajossal, nem is adtak soha állast. Na ezek az utórezgések jöttek fel bennem, amikor olvastam a gyászos hírt.... Lajos, Lajos... ugye már megbékéltél sorsoddal? A volt kartársi illem bennem azt tudatosította, hogy el kell mennem a temetésére, hiszen a halottak már többet nem beszélnek, nem árthatnak. Erzsi a feleségem ellenezte az elhatározásomat, de én magam tartottam az utolsó viszontlátáshoz, na meg aztán az is bizsergett bennem, vajon milyen temetésben fog részesülni? Egyházi, vagy mint nagy párttag, aki oly nagy szolgálattal szolgálta a sztálini démont, hogyan tupírozzák ki piros terítővel kihűlt tetemét, vagy meghintik e szentelt vízzel. Igen találkoztam a ravatalozóban Lajossal, némán feküdt a koporsóban ugyan csak én láttam, lelki szemeimmel a koporsódeszkáin keresztül, de ő nem vett észre. Behintettem szentelt vízzel, némán meg hajtottam magam Isten legyen irgalmas, menj békével. Felségének és fiának részvétemet fejeztem ki, megismertek, Zoliból nagy férfi lett, felesége könnyes szemeivel rám nézett. Gyuszi bácsi... mondta Zoli fiának... Jött a búcsúztató pap... Circum dederum me... Kezdődött a halotti ének... látjátok testvérek, ennyi az élet... Amikor a pap befejezte az imákat, beszentelte a koporsót, vártam, hogy valaki előrelép gondoltam a tantestületből valaki, csak mond pár szót, méltatják a földi pályafutását..., lestem az igazgatóját..., de sehol..., íme látjátok testvérek ilyen az élet, elfelejtenek mindent, félredobják a hullát, nem akadt senki sem, aki mondta volna... Hát Isten veled volt kedves elvtárs.., vagy kartárs, barát... Ha nem tudtam volna Lajosról, hogy ilyen nagy ellenségemmé vált, akkor bizony nem hagytam volna búcsúszó nélkül. De nem..., nem volt erőm megszólalni... Elindult a gyásznép, koszorúk és virágok ékesítették fel a hullaszállító autót és elindult Lajos a végső útjára, elindult a holtak birodalmába, hogy felkutassa a nagy titkot az örökhazában. Én nem mentem el a sírhoz, még egy darabig vártam, néztem a gyászoló menetet, majd megrendülten érezve a földi pályát, magam is elindultam haza. Amint jöttem ki a temetőből, megszólalt az örök zenei hang, mindig ugyanaz és mégis mindig más, megszólalt a temetőnek harangja. Eddig az iskola csengőjére indultál a terembe, most a nagy csengő a harang szólított az örök tantermedbe, ahol csend, némaság és béke honol. Szombathely, 1989. okt. 24. | |
