 |
    |
 |
Rövid önéletrajz dátumokkal 1., 1910. május 5-én születtem Szombathelyen, Kisfaludi Sándor utcában. 2., Édesanyám porpáci születésű, paraszt család gyermeke. Heten voltak testvérek. Károly, János, Imre, Jóska, Ferenc, Gizella, Etel. 3., Édesapám Bögötön született, paraszti család sarjadéka. 4., Édesanyám háztartást vezette, édesapám vasúti hordár, majd raktáros volt a volt Déli pálya Vasútnál. /Kadnár méltóságos úr volt a Déli vasút vezérigazgatója/. 5., Négyen vagyunk testvérek: Ilona, János, Gyula, Gizella. 6., Szombathelyről Nagykanizsára kerültünk, de már 1914-15-ben Vasvárra helyezték át édesapámat, vasúti váltóemelőnek, raktárosnak. 7., Az első világháborúba szállító vonatokat szemléltük végig, főleg akiket Szerbia felé, Trebenye, Fiume felé vitt a vonat. 8., A vasút mentén őriztem a teheneket. Jó kedvű, nótás katonai szerelvények mentek el Oszkó felé. 9., Jött az első sebesülteket szállító vonat, fájdalom, siralom, keserv az ajkakon. 10., Elszórt lőszereket robbogattunk, tűzbe raktuk őket. 11., Vége lett az első világháborúnak, sebesültek, rokkantak mindenfelé. 12., Jött a proletárdiktatúra, Kun Béla vezetésével. 13., Az első szabad május. 14., A vörös katonák rekviráltak élelmet, a május elsejét nagy felvonulással ünnepeltük meg. A Béla kertben főzték a finom gulást, ettünk-ittunk. Nagy volt a riadalom, félelem. 15., 113 napig élt a vörös terror, jöttek a fehérgárdisták, a székely katonák, darutollas sapkával. 15., Szamueli menekülése, páncélvonattal. 16., Molnárfi szds. parancsa. 17., Szomorú Trianon, az ország szétdarabolása. Austria-Magyarország, mint monarchia megszűnt. IV. Károly király trónvesztése. Horthy kormányzósága. 18., Elemi iskoláimat Vasváron végeztem, Barabás István igazgatósága idején. Zseniális egyéniség volt a maga korában. 19., Vasváron a 71-es őrházban laktunk, remek hely volt. 20., Itt kezdtem hegedülni tanulni, magyar nótákat. Pillig Lajos cigányprímás tanított. 21., Már tudtam szájmuzsikán nótákat fújni. 22., 1921-ben megnyílt Vass József címen a polgári iskola. 5. elemi után mentem első polgáriba. 23., Tanulás mellett sok elfoglaltságom volt. A tehenek etetése, favágás, szecskavágás 24., Korrepetáltam Lővi Gyuszit, tej, vaj kereskedő fiát. Fizetség vajas kenyér volt, kakaóval. 25., A nyári szünetekben Eckstein rőföskereskedőnél dolgoztam, roletta üzeme volt, majd a boltban és vásárokon segédkeztem, egy nagykabát árát mindig megkerestem. Nagyon szerettem a kereskedői szakmát. 26., Kereskedő, vagy tanító leszek? Édesanyám döntött, tanító legyek.... mert a kereskedőnek sokat kell hazudni, keresztény ember pedig nem hazudhat. 27., 1925-ben felvettek a papai áll. tanítóképzőbe. Nehezen szoktam meg. 28., A diákévek szépségei maradandóak. Az első években hegedültem, majd zongorát és orgonálni tanultam. 1928-ban már Vasváron a templomban orgonáltam /Virág Endre volt a nagy orgonamester, fia orgonaművész lett Endre/ 29., Életem legszomorúbb napja: 1927. jún. Péter-Pál napja. Édesanyám hosszú szenvedés után meghalt. 30., Nagybácsim: Gerencsér Ferenc taníttatott tovább, édesapám újra nősült. Szomorú és ínséges időkben éltem. 31., 1930-ban végeztem, azaz nyertem diplomát a pápai Áll Tanítóképzőben s egyben kántortanítói diplomát. 32., Dr. Tulok József vasvári járás főszolgabírója, rábakovácsi templom kegyurának a története. 33., Rábakovácsiba pályáztam, Feri bácsi kísért el az utamra, 54-en pályáztunk erre az egy állasra, nagy örömök közepette nyertes lettem. 34., Bámulatos siker volt ekkor állásba jutni. A plébános Pintér József főtisztelendő és nagyságos plébános úr volt. 35., Egyszobás tanítói lakást kaptam, ódivatú roncs bútorokkal berendezve. 36., A szükséges holmik beszerzése: ágynemű, seprű, ruházat, törülköző stb. Minden üzletvezető segített. Lövinger Márton rőfös kereskedő, Novák Vegyes Szövetkezet vezetője, hitelbe vásároltam be mindent... 37., Epellei Tóni bácsi egy lovas szekerén indultunk el Rábakovácsiba, de elébb a temetőben búcsúztam édesanyámtól, szomorú órák 38., Megérkeztem a falumba, és most hogyan tovább... csend, magány, elhagyatottság, könnyek hullatása... 39., Megjött a kis tanító úr… 40., Percek, órák, napok, hónapok teltek... sok öröm az iskolai életben... 41., Tanulás, önképzés, sok a lemaradás. Az élet beindult. 42., A német nyelvet kezdtem tovább tanulgatni. 43., 1933. nyara tanulmányi útra indultam Ausztriába, Grazban töltöttem 44., 1935. Rómába utaztam, Szerb Antallal voltam, sok élményben volt részem. 45., 1932-ben besoroztak katonának, Körmendre kerültem a távbeszélő századhoz, karpaszományos honvéd. Leszereltem, mint őrvezető. 46., Ismét Austria, 1934. Bécsben voltam, amikor Dolfus kancellárt meggyilkolták. 47., Többször voltam katona /1936-ban hadapródőrmester lettem, szép rang/. 48., 1937. Németország, München volt az utam. 49., Rábakovácsi, Balozsameggyes leventék fő oktatója lettem. Illemtudó, fegyelmezett ifjúság... 50., Nagy népszerűségre tettem szert. Hetenként Rumban találkoztunk a teke pályán. Nagyszerű klub volt. 51., Udvarolni kezdtem: Répceszentgyörgy: Kozák Erzsébetnek /1940/ 52., 1940. Zászlós lettem, készültünk Erdély bevonulására. Nagygencsre telepedett ki az 5/I zászlóalj, én távbeszélő parancsnok voltam, lovasítottan, nagyszerű lovam volt. 53., 1940 nyarán Komádiba telepedtünk le. Itt vártuk a parancsot, hogy lövéssel, vagy lövés nélkül vonulunk be Erdélybe. Felejthetetlen napok: erdélyi élmények, Nagyvárad, Kolozsvár... 54., 1940. szept. visszajöttünk Szombathelyre és a Szili János u. távbeszélő laktanyába... elsült a pisztolyom 55., Nősülés, nagy lakodalom. Rábakovácsiban kaptunk egy különálló házat. /Bugovicséktól/ Gyönyörű berendezést hozott a feleségem. 56., Méray Puch motorkerékpárt vettem már 1940-ben ikerhengeres nagy motor volt, azon utazgattunk édes párommal. 57., 1942.telén munkaszolgálatos pk. kettő hétig Kőszegen. A zsidók plakát hirdetés alapján vonultak be munkaszolgálatra. 58., 1942.okt. havában, Kőszegen táborozó fegyenc századot vittem ki a Donhoz. Fegyenc század regényes élete, vegyes összetétele, Briászki erdő gyilkos órái. 56 fő megszökött útközben. 59., Találkozás Mészáros József táplánszentkereszti kollégával, majd Zeteleki vek. vezérkari százados fenyegetése, hadbíróság. 60., Nagy családi ünnep, fiam született, Endre. 61., Tábornoki csók a Donnál. 62., 1942. karácsonyára visszajöttem a frontról. 63., Rábakovácsiból Alsószelestére mentünk, ott lettem kántortanító, majd három falunak levente főoktatója. 64., 1943. leventezászló avatás /Korponai Endre orszgy. képviselő tartotta a felavató beszédet. /Szele Györgyné 11 gyerekes nénike lett a zászlóanya. 65., Nagyon méhészetem lett Szelestén... sokat segített Kondor Ferencné, akinek 120 család méhészete volt. 66., Mozgalmas és tartalmas munka Szelestén... levente élet, színdarabok, különböző tanfolyamok. 67., Találkozás báró Baich Mihállyal, az itteni földesúrral... jó kapcsolat alakult ki. 67., Markó József és társa összetörték Preszing bíró csillárját. 68., Harc Kóbor István ölbői plébánossal, sok borsót törtünk egymás orra alá. 69., A plébános jelentései, Szakos Gyula püspöki titkárral való beszélgetés, majd Kovács püspök intelme hozzám. 70., 1944. Sopronban majd Jutason főtiszti tanfolyamra vezényeltek. Vitéz Markóczy v. orn. pedagógiai bölcsességei. 71., 1944. nyarán indulás a frontra, mint zlj. segédtiszti beosztásban. Az Alföldön találkoztam a zászlóaljjal, Szirmai szds. volt a zlj. pk. Gátér tanyán. 72., Temesvárig meneteltünk, Temesvártól tervszerű visszavonulás Szegeden át, majd Dumaföldvári vasúti híd biztosítása, később Szeged mellett, Algyőn a tüzérek mellett voltam. Algyői vasúti híd felrobbantása. 73., Csanádi Pópa története, majd egy hdgy-ból hogyan lett gulás? 74., 1944. szept. vége, aug. eleje, találkozás a zászlóaljammal, már kettő segédtisztet kilőttek, én leszek a harmadik... Dr. Bánsági István vasvári ügyvéd volt a második áldozat. 75., 1944. aug.15. Horthy parancsa... nagy zűrzavar... lőjjünk, ne lőjjünk... az oroszra, vagy a németre...??? Kómár József lelkész volt velem. 76., Német János a legényem az algyői híd felrobbantása után megszökött... 77., Jöttek a borzalmas harcok: Kiskunfélegyháza, Kecskemét, Lajosmizse... Erről van térképem /majd vonulás Bpest felé, Fót... gyülekezés a Károly király laktanyában. Összeállított csapattal vonultunk Sárbogárd-Cece harcterére... Puskaropogás, ágyútűz, aknavető, Sztálin orgona, katyuska szimfonikus dübörgésének zenéje mellett. A halál torkában voltam minden pillanatban. Nagysimonyi harcok alatt találkoztam Csoknyai /volt levente pk./ ezredessel. Futás-futás és tervszerű visszavonulás állandóan. 78., A megmaradt katonai foszlányokat most Várpalotán gyűjtötték össze, innen Fekete szds. zlj. pk. alatt vonultunk fel Ujdörögdre, én mint zlj segédtiszt, fhdgy rangban. Ujdörögd Nyirád mellett van 79., Ujdörögdi katonai élet... szép hátaslovam volt. Édesanyu meglátogatott 1944. kb. márc. havában. Kis pónilovaknak csikói lettek. 80., 1944. márc. vegefelé: balatoni harcok, borzalmas repülő tamadások. 81., Sodródtunk a nyugati határhoz, Fekete szds. volt a zlj. parancsnok. 82., Borzalmas torlódások az országutakon, menekülés, gyalog, szekéren, traktoron, kerékpáron, közben egy-egy repülőtámadás tizedelte a népet. 83., Találkozás Dr. Szollár Lászlóval, keszthelyi ügyvéd. 84., Elérkeztünk a nyugati határhoz /Farkasfa/ elég volt, nincs tovább, én befejeztem a háborút, előkészítettem az átállás lehetőségét. 85., Átállás története, az első találkozás az orosz parancsnoksággal. Játszottam az életemmel, fejbelövést is kaphattam volna. 86., Kiábrándultság az orosz parancsnoksággal, megfosztottak emberi méltóságomból. 87., A kezdő hadifogság gyötrelmei, mint a birkanyájat hajtottak bennünket. Egy orosz, de ez is részeg volt, ez nem hazudott... nem haza megyünk Szibéria-robotyi... 88., Gyűjtőhely: Intapuszta Dr. Benedek István, ideggyógyintézete... A tábori élet embertelensége /de ezeket már megírtam a hadifogoly kötetemben/ Latrinai élet. 89., 1945. ápr. vége... jött a bevagénorozás, ledrótozott ablakok, lelakatolt ajtók, éhség, szomjúság, bűz, hőség... vagonérozás előtti zabrálások 90., Hazugság, becsapás az egész idő alatt, nem kell félni, adnak egy levelet, piszáty, ezzel az igazolólappal aztán mehetünk haza... már utólag tudom, ez mind csak hazugság volt... ámítás... 91., Útvonal: Bpest-Szeged... a többi már bizonytalan, Temesvárra nem vihettek bennünk, mert a „tífusz” megtizedelte az ottani lágert /Princz Gyula egyetemi, földrajzos tanár próbált irányt szimatolni, hová is visznek bennünket. 92., Az utazásnak embertelenségei, WC 20x20-as lyukon át... 93., Romániában kötöttünk ki Poksanyiban, ez nagy gyűjtőhely volt kb. 25-30 ezer ember /magyar, német, olasz, román stb./ Ennek gyűjtőhelynek a történelmét szintén már leírtam... a nép hullott, mint ősszel a légy... Éhség, szomjúság, zsúfoltság, bűz, szaharai homok, WC papír ismeretlen... stb-stb... 94., Ismét bevagonérozás, 94 ember egy vagonban, állati sors, tetű, éhség, szomjúság, de hova is visznek? Két hétig ment a vonat velünk Szvedrlovszk /valaha Jekatirinburg, Katalin cárnőnek volt a medvevadász tábora./ Szökésről szó sem lehetett, a vonatszerelvény tetjén, elől és hátul géppisztolyos davajok őrködtek. 95., Megérkezés, dobáltak, csúfoltak bennünket az oroszok, főleg a gyerekek... nyemci... nyemci és egy nagyot köptek ránk... de mi menni sem igen tudtunk, elgémberedett a lábunk.... 95., Egy erdőbe hajtottak bennünket, amerikai sátortábor volt. kb. júl. aug. hónap, majd szept. eleje... 96., Erőltetett munka, kubikulás, erdőirtás, az emberi erő fogyott, az étkezés minimális, köleskása... vitaminhiány... naponta 4-9 halott.... 97., Szeptember már nagyon hideg, fáztunk, fogytunk, elszállítottak bennünket földbevájt barakkokba. Poloskák, tetűk lakmároztak belőlünk. 98., Örökös éhség, testsúly fogyott, okás és disztrófeás lettem… 99., Hol és mit dolgoztattak velem és velünk...: Voltam szobafestő, villanyszerelő, kőműves, kőfejtő, útépítő, csatornaásó, szarmerő, útkarbantartó, oroszőrség szobáinak takarítója, kenyér-felvételező, erdőirtó, vasútitöltés építő, hótakarító, mindezekről részletesen írtam a hadifogoly emlékiratomba. 100., Első levelezőlap hazulról 1946. aug. 30. 101., A tél nagyon hideg és tartós mínusz 50 fokig, általában mínusz 30 fok körül volt a hőmérséklet. 102., Sok a halott, hová temették el őket tavasszal, mert télen itt nem lehet temetni, lehetetlen sírt ásni... ki tartja őket már nyilván?... Nem volt halotti nyilvántartás, a hadifogságban többen meghaltak, mint a háború alatt. 103., Szóval, hat ezer km-re kellett elutazni, hogy megkapjuk a „piszatyot” az igazoló levelet. 104., 1947. júl. 18-án érkeztünk haza az orosz hadifogsagbó1, 40-45 kilóval. Lerongyolódva, vitaminhiánnyal, fekete foltokkal érkeztem. Máramaros és Debrecen volt a főbb állomás. 105., Itthoni fogadtatás öröme, diós és mákos bejgli története. 106.,1947.jul.18-tó1 Alsószelestén voltam kántortanitó. 107., 1947. dec. karácsony előtt jött értem a rendőr, majd ez többször következett be, mindig a szombathelyi ÁVH-ra kísértek a volt Király u. 14. sz alá, itt székelt az ÁVH. Szomorú napok következtek. 108., Klein Lajos /Koltaira magyarosított/ sugallatára Hajas Vilmos rendőr kapitány leinternáltatott /Buda-déli internáló táborba/ Hajas a jelenben mind nyug. alezredes élvezi a megérdemelt magas nyugdíjat, rőfös kereskedő segédből léptették elő rendőrkapitánnyá. 109., 1948.jul. 2-án Népbírósági ítélet /a népbíróság zsidókból és párttagokból állt/ ezek voltak a nép szócsövei /elitélt nyolc hónapi börtönre./ A véghatározat olvasható az emlékirataimban. A bíróság elbocsátott, én Szelestére mentem, egy hét után mint szökevényt kerestek, jött megint a rendőr... zörgették hajnalban az ablakot. 110., Budaörsi internálótáborban való élet, szintén részletesen olvasható az emlékirataimban. Kb. 15 ezer volt az internáltak száma. Papok, zsidók, értelmiségek, munkások, itt volt Beresztóczi Miklós pap is, aki egy szép napon eltűnt és lett esztergomi prímás... Az internálótábor sanyarúsága, annak kegyetlen parancsnoka, aki sírásóból lett alezredes, egy lábbal, mankóval járt, és ezzel verte az embereket. 111., Budaőrsi internáló táborból elvittek Kistarcsára, embertelen körülmények uralkodtak itt. Szintén olvasható... emlékirataimban. 112., 1949. május 4-én megszüntették az internálásomat /hat hónaponként volt a felülvizsgálat/... júniusban véglegesen szabadultam Kistarcsáról. 113., Hazajöttem Alsószelestére, de 1949. május 31-vel rendőrségi REF alá helyeztek, hetenként kellett a községi bírónál jelentkezni, okmány van róla. 114., 1949. június 2-vel meghozták a fegyelmi határozatot, tanítói állasomból elbocsátottak, mint kántor tovább működtem Szelestén és Ölbőn. 115., Tanítói lakásból is kitettek, „Kis-kastélyba” költöztünk fel. 116., 1949.nov. 23-án megszüntették a REF-t. 117., 1950. nyarán Sárvárra kerültem a Magtisztító Vállalathoz, mint munkás, három műszakba. Naponta kerékpároztam Sárvárra, télen, nyáron, esőben és hóban. Első napon, amikor a vállamra tették az egy mázsás lóheremagot, a zsák súlya alatt összecsukódtam, mint a colostok... Nehéz időszak volt. 118., 1952. júl.4. a szombathelyi Tanács VB. Műv. Oszt. visszavett tanítónak, de a sárvári járásból az akkori járási párttitkár kitiltott, így kerültem a szombathelyi járásba, Söptére. Itt dolgoztam nagy kedvvel, szeretettel, voltam kultúrigazgató, könyvtáros, úttörő vezető, HNF. titkár... stb. közben iskolai igazgató is voltam, de csak addig, míg egy párttag kollégának nem kellett átadnom a helyet, mert párttag lehet csak igazgató. /Kovács Frici a jelenben, Toronyban székel/ 119., 1960-ban a pécsi főiskolára felvételit nyertem, irodalom és zene terén. 120., 1967-ben kerültem Sorok majorba, Petőfi telepre, volt püspöki uradalom iskolájába, remek helyem volt. 121., 1970. szept. nyugdíjba mentem, a nyugdíjam 2100 Ft volt, ez akkoriban jó nyugdíj volt, a benzin ára 3 FT volt... 122., 1960-ban házat építettünk Szombathelyen és azóta itt lakunk. A nyugdíjas éveim nagyon változatosak voltak... többféle munkát folytattam: Padlóváza díszítés, majd portás, majd korrepetáltam sokat, főleg matekból, irodalomból, a jelenben pedig németből. 123., Sokat utazgattunk anyuval, 1973-ban lett egy Zastava autónk, levizsgáztam vezetésből, bel és külföldön kocsikáztunk, Jugó, Olasz, Felvidék, Erdély, Lengyel... Ausztria... sok kellemes élményünk volt. 124., Emlékeim 1970-ig vannak meg 7 kötetben, ha majd lesz erőm és kedvem igyekszem majd folytatni. 125., A nyugdíjamat 1930-tól számították be, tehát lenne 40 évi szolgálati időm, de az internálási időt kettő évet nem vettek figyelembe a nyugdíjam megállapításánál, tehát majd négy %-kal kevesebb a nyugdíjam a törvényesnél. Koholt vádak gyümölcse. Ez a rövid vázlatos életrajzom a részletes és elemzett éltem útja hét kötetben megtalálható a könyvespolcomon. Életrajzom kivonata 1910-ben születtem itt, Szombathelyen, a Kisfaludy Sándor utcában. Édesapám vasúti munkás volt, raktáros az állomáson. Pár évig Szombathelyen laktunk, aztán elkerültünk Nagykanizsára, 1914-15-ben pedig leköltöztünk Vasvárra. Ott egy őrházban éltünk, élményekben gazdag gyermekkorom volt. Arra emlékszem, hogy gyakran figyeltük a vonatokat, az első világháború katonai szerelvényeit. Igen, de egyszer mondja ám az apám: „Fiam, mostanában jön majd egy szerelvény, és sebesülteket hoz.” és tényleg, lassan érkezett, nyitott vagonok voltak, rengeteg sebesült jött, bekötött fejjel, csonka karral, lábbal, korábban hallottuk az éneklést az elmenő vonatokból, most meg a sebesülteket, megrémültünk, hogy ez a háború nem is olyan nagyszerű dolog. Az 1919-es kommün emléke a következőképpen maradt meg: a május elseje előtti napokban rekviráltunk a katonákkal, vöröskatonáknak hívtuk őket, mert a sapkájukon vörös szalag volt, és május elsején egy nagy ünnepélyt rendeztünk a Béla-kertben. Ezekben a napokban Kun Béla és Szamuely Tibor is megjelent. Ezt csak azért mondom, mert a nyár vége felé Szamuely Vasváron keresztül menekült Bécs irányába, apámnak egy százados kiadta a parancsot, hogy szedesse fel a síneket, hogy a Szamuely páncélvonata ne tudjon tovább menni. Apám ezt nem csinálta meg, már mint nem szedette föl a síneket. Áthaladt a páncélvonat, s másnap keresték apámat. Ő azonban elbújt, mi sem tudtuk, hová, mint később kiderült a magasabbra épült vasúti raktár alatt egy gödörben bújt el két napra. - Hogyan teltek a korai iskolás évek? - Négyen voltunk testvérek, apám huszonnégyórázott, bár volt egy kis házikónk is később. Vasváron jártam iskolába, már mint elemibe. Ma is tisztelettel emlékszem vissza Barabás István igazgató tanító úrra, aki a korát meghaladó, szocialista érzésű, rendkívüli ember volt, dalárdát, énekkart, zenekart vezetett, 1919-ben termelőszövetkezetet hozott létre, amiért aztán menesztették is az állásából. Az utókor nem feledkezett meg róla, a vasvári iskola falán márványtábla emlékeztet reá. Az ötödik elemi után már a polgári iskola felé tekintgettünk. Kiváló tanárok érkeztek akkoriban Vasvárra, Kolb Ödön tanár úr, Nyilasi Károly tanár úr. Reggelenként még arra is volt idejük, figyelmük, hogy szóljanak, most ezt csak példaként mondom: „Fiam, nem pucoltad le a cipőd sarkát, nem csak az orrát, az elejét is tisztán kell tartanod, nem csak azt, ami szembetűnő...” Ez még ma is bennem van, képletesen is igaz. A polgári iskolában az életre neveltek bennünket, meg tudták szerettetni a tantárgyakat, szerettünk olvasni is. Szóval a polgári iskola jó átmenet volt a gimnáziumba, a polgárit azután beolvasztottak az általános iskolába, de az nem pótolja a hajdani formát. - Mennyire tetszett a polgáriban a pályaválasztásra gondolni? - Mivel nem voltunk túl gazdagok, így minden nyáron egy rőfös-kereskedésben dolgoztam, a kereskedő behívott a boltba, és rám osztotta a kékfestő meg a delin kendő részleget. Remekül értettem a dolgomat, meg élveztem is, bejött a falusi asszony, vittem a tükröt a próbához: „milyet akar édes mama, de jól áll, melyiket óhajtja, milyen jó és milyen szép...” Elég az hozza, hogy megtetszett a munkám a kereskedőnek, vásárra is jártunk együtt. Amikor elvégeztem a polgári iskolát, döntenem kellett, hogy hova menjek, merre menjek? A kereskedő nagyon akarta, hogy maradjak az üzletében, „ő majd belőlem embert csinál.” Igen ám, csak az én édesanyám azt mondta, aki templomba járó vallásos asszony volt: „Fiam, itt annyit kell neked hazudnod, amennyit keresztény ember nem hazudhat, elmész szépen Pápára a képzőbe...” (Ebben volt is valami igazság, mert eladtuk a delin kendőt, aztán megsütötte a nap, s már azt se lehetett tudni, hogy kék volt-e, vagy zöld volt-e.) - A pályaválasztás végső soron a szülők döntése volt? - Lehet mondani, a szülők befolyása akkoriban elég nagy volt. Én a pálya iránt különösebb vonzalmat nem éreztem, bár tanítóim iránt mindig tisztelettel voltam. Menni kellett valamerre, ha kereskedő nem lehetek, akkor elmegyek Pápára az állami tanítóképzőbe. Hárman pályáztunk Vasvárról, mindhármunkat felvették. Akkoriban a pápai tanítóképző egyike volt a legszigorúbb és legelőkelőbb országos intézményeknek. Az első évfolyam harmincötös létszámából hat-hét ember el is ment, mert nem bírta. 1925-ben indultunk és 1930-ban végeztünk. - Hogyan sikerült beilleszkedni a képzőben folyó munkába? - Az első évben kintlakó voltam, reggelit, ebédet, vacsorát kaptunk, de szállást nem, azt csak másodévtől. Az elején nem jelentett számomra sokat a képző, másfél hónap után valóságosan megszöktem Pápáról. Az esti vonattal hazautaztam, apám éppen szolgálatban volt Vasváron, őt messziről kikerültem és mentem haza édesanyámhoz. Éjjel 10 óra is lehetett már, kopogtam, ő kiszólt, hogy ki az? Mondtam, hogy én vagyok, „megjöttem a képzőből, s az nekem nem kell.” Erre adott két nagy pofont, s a hajnali vonattal már küldtek is vissza Pápára. Talán ez a két pofon segített hozzá, hogy én tanár legyek. Vissza is mentem Papára, láttam, hogy nekem tanulnom kell, más lehetőség nincsen. A pápai évek alatt ébredt fel bennem, a tanári hivatás iránti tisztelet, mert rájöttem, hogy milyen szép a gyereknevelés, a tudás átadása. Az ottani tanárok nem masszaként, tömegként kezeltek a diákokat, hanem lélekként éreztek velük együtt. - Ebben foglalható össze a képző legnagyobb érdeme? - Igen, és abban, hogy a tanárok tudták, hogy az általános műveltség fontos, de mindent megtanítottak, ami a gyakorlati életben is szükséges lehetett. Mire kikerültünk az iskolából, azt is tudtuk, hogyan kell megcsinálni egy nyugtát, egy jegyzőkönyvet, vagy egy végrendeletet. Vagy mondok mást: a matematika tanárom például minden vasárnap meghívott magához két diákot, és ott megtanította őket, hogyan kell az asztalnál enni, viselkedni, beszélgetni. Észrevétlenül beléjük csöpögtette az intelligenciát. Kiválóak voltak az önképző körök, műsorokkal készültünk. Persze nem csak a képzőnek volt ilyen köre, hanem a leány tanítóképzőnek és az Arany János Gimnáziumnak is, ahol Petőfi és Jókai is tanult annak idején. Tanítónak lenni, mint mondtam hivatás. Senki sem születik azzá, ami lett, hanem azzá válik. Így az is érdemük, hogy nem csak megtaníttatták velünk az anyagot, hanem meg is szerettették. Például nekünk nagyon fájt, hogy ha valamelyik tanárunknál rosszul feleltünk, mert úgy éreztük, hogy megbántottuk. Ennyire kifejlődött a tanár-diák közötti tiszteletbeli kapcsolat. - Gyerekekkel hogyan találkoztak először? - A képzőben volt egy hatosztályos elemi iskola, mint gyakorlóiskola, és ott tanítási órákat kellet vállalnunk. A szaktanár készítette föl a jelöltet arra, hogy a megadott anyagot hogyan tanítsa. Ki kellett dolgoznunk a tanítási vázlatot, mely több oldalas munka volt. Ezt be kellett adni a szaktanárnak, ő kijavította, aztán újra ki kellett dolgozni. Az első tanítási órámon éppen a Himnusz volt soron. Jól fel kellett készülnöm, mert a gyakorló iskola diákjai tudták, hogy most kistanító jön be és abból bolondot is lehet csinálni. Így aztán volt bennem egy kis lámpaláz. Nem utolsósorban ott voltak a diáktársaim, meg a hospitáló tanárok. Megkezdtem az órát annak rendje és módja szerint, és én nem tudom, hogyan és miként, de hallom ám a hátam mögül, hogy a tanárom magyarázza, hogy így-úgy-úgy, amiből én csak annyit hallottam, hogy nem így, nem úgy. Én erre hátrafordultam és rákiáltottam: „ezt pedig másként nem lehet.” Hu, hát ez kemény szó volt, ez volt az, amit nem lehetett. Úgyhogy vártuk az óra végi bírálatot, annál is izgatottabban, mert az előző évben éppen feleselés miatt vágtak meg egy diákot. Először az önbírálat hangzott el. Amikor a szaktanári bírálathoz értünk, az ő szavaiban semmiféle hétköznapi méreg, vagy düh nem érződött. Csak annyit mondott: „arra kérem a jelölt urat, hogy ne tessék idegileg ennyire túlfeszítenie magát, ennyire érzékenynek lenni, kérem máskor vigyázzon az indulataira!” Nem is lett belőle semmi baj. A képzőben kántortanítókat is oktattak. Én legeslegelőször hegedültem, már otthon is, később aztán zongoráztam, majd orgonáltam is. Már mondtam, hogy édesanyám vallásos asszony volt, minden vasárnap ünnepélyesen felöltöztetve kísért bennünket a templomba. Tudom, hogy nagyon boldog lett volna, ha engem egyszer orgonálni hall. Mondtam is a zenetanárnak, mert csak negyed és ötöd évben kezdtem orgonálni, hogy behozom én a többieket, akik már elsős koruktól kezdve orgonáltak. Ez így is lett, mert mindig egyest kaptam zenéből, akkoriban ez volt a legjobb. Másodéves koromban jött a híre, hogy édesanyám beteg, Pestre vitték korházba. Ezt nekem nem mondtak meg, csak amikor a nyári szünetre hazaértem. Akkor történt a tragédia, Péter Pálkor meghalt édesanyám, negyvenhárom éves korában. Törés volt ez a család életében, édesapám azt mondta, hogy engem nem tanít tovább, mert nem telik rá. A testvéreim nem voltak olyan helyzetben, hogy támogassanak, ám ekkor édesanyám testvére azt mondta: „Nem baj, Gyuszikám, mi majd fizetjük neked havonta a tandíjat, majd ha kikerülsz, lassacskán letörleszted.” Ez így is történt, Feri bácsi adta a pénzt, havonta ötven pengőt. - Hogyan sikerült elhelyezkednie? - 1930 júniusában végeztem a képzőben, s akkor megint Feri bácsi lépett közbe, s azt mondta: „Gyuszi, Rábakovácsiban tanító pályázat van, nem akarod megpályázni?” Akkor még tele voltam a vizsgák megterhelésével, meg az öt év fáradtságával, s mivel nem is nagyon hajtottam akkor már magam, csak azt feleltem: „Hát hol van az a Rábakovácsi?” Kiderült, hogy nincs is olyan messze, így aztán megpályáztuk. Elkészítettük a kérvényt és Feri bácsi személyesen kísért el Rábakovácsiba. Csodálatos volt menni a falvakon keresztül, ahogy elképzelte az ember, hogy itt esetleg tanító lesz még valamikor. Nagybátyám robosztus ember volt, száz kilón felül, majdnem két méter magas, fehér kesztyűben, vasúti főnöki egyenruhában, én meg mellette, nyúlánk, fehérnadrágos legény, legényke. Először a plébánosnál tettünk látogatást, mert egyszemélyben ő volt az iskola igazgatója, meg az egyházközségi elnök is. Már akkor tudtuk, hogy legalább tucatnyian pályáznak, végül aztán 53-an lettünk. Rossz idők jártak akkoriban, 5-6 évig nem lehetett elhelyezkedni. Azután végig kellett járni mind a 12 egyházközségi képviselő tagot. Mindegyiknél megdicsértük a portát, az állatokat, bevezetésképpen végignéztük a háztájat. „Jaj, de szépek a lovai! Hát még a tehenek!...” A parasztembereknek nagyon tetszett az efféle érdeklődés, de el is várták a leendő tanítótól, hogy ehhez is értsen. Hiszen ők adjak a szavazatukat a jelöltek közül a legalkalmasabbra, bizalmat szavaznak neki. A tanító aztán növeli is az ő becsületüket. Volt, aki bíztatott, volt, aki azt mondta, hogy neki már van jelöltje, s így nem adja szavát. Telt múlt az idő és egyre többen kezdtek érdeklődni aziránt a „fehérnadrágos” iránt, az „a vasvári” - mondogatták. Ez persze csak én lehettem, engem emlegettek a legtöbben. A plébános urat is többször megtiszteltük, látogatásunkkal, ő is hajlott arra, hogy rám adja a voksát. A választás napján, vasárnap indultunk Rábakovácsiba, Feri bácsi és én, biciklivel. A választás a litánia után volt. Útközben több nyakkendős emberrel is találkoztunk, ők is tanítók voltak, akkoriban erről lehetett megismernünk egymást. A nagynéni által sütött pogácsát megettük útközben a nyárfák alatt, üldögéltünk, hogy ne érkezzünk túl korán. Aztán fölcihelődtünk és mentünk tovább, litánia alatt kerekeztünk be a faluba. Újságolták, hogy leginkább engem emlegetnek. Véget ért a litánia, jött a plébános úr is, bementek az iskolába. Én túlságosan nem idegeskedtem, mert fiatal voltam, gondoltam, ha itt nem sikerül, majd sikerül másutt. „Ott is megpróbáljuk.” Eltelt egy fél óra, jött ki az ajtón az egyik iskolaszéki tag, kiabálta a nevemet. Ez már jó jel volt. Bementem. Ott mindenki üdvözölt, tapsolt, a plébános úr pedig azt mondta, hogy a többség rám szavazott, tehát én vagyok a jelölt. Persze ezt még jóvá kellett hagynia a püspökségnek is. Egy kis beszédet rögtönöztem, melyben megköszöntem, hogy a bizalmukkal megtiszteltek, és hogy nem akarok csalódást okozni az eljövendőben sem. - Hogyan történt meg az állás tényleges elfoglalása? - 15 nap múlva megjött a végleges válasz, melyben értesítettek, hogy a helyemet szeptember elsejével foglaljam el. Vasváron amerre csak mentem, mindenütt gratuláltak, s közben nekem nem volt semmim, csak az állásom. S milyen érdekes volt! Találkoztam a rőfös kereskedővel, azt mondja: „Ha kell valami, csak gyere!” Erre azt feleltem, hogy „köszönöm, mert nincs se dunyhám, se takaróm, se törülközőm.” Mire ő: „Gyere be és válaszd ki az anyagot!” Én: „Nincs pénzem...” -”Ugyan, havonta csak tudsz majd két pengőt küldeni, törlesztésül!” –„Annyit biztosan” -feleltem, és boldogultam. A vegyes szövetkezetben is gratuláltak : „Gyere be, válaszd ki, majdcsak lesz havi egy pengőd, hogy törleszd.” Így lett mosdótálam, állványom, meg miegymás, ami kellett. Hamarosan összeszedtem az útravalót. Szeptember elején összepakoltam és elindultunk Rábakovácsiba. Megérkeztünk és kinyitották a szobám ajtaját, egészen megrökönyödtem. 4-szer 3 méteres szoba volt, elég kicsi, bár szép nagy ablakkal. Itt el kell mondanom, hogy abban az időben, ha a tanító bútorozott szobát kapott, nem járt neki lakbérpótlék. A plébánosnak volt annyi esze, hogy betettek egy ósdi szekrényt, egy asztalt, két széket, meg egy fenyőfadeszkából készült ágyat. Ez volt a berendezés, és nem kellett hozzájárulást sem fizetniük. A fuvarost kifizettem, ő elment, leültem az ágyamra, és tanácstalanságomban el kezdtem sírni. Bőgtem a szobában egy órát, „hát most hogy kezdjem?” Azért becsuktam az ajtót, nehogy valaki meghallja és azt mondja: „a falu tanítója itt bőg a szobában.” Közben rájöttem, hogy végül is állásom van, és előttem rengeteg dolog megoldatlan még, és azokat is nekem kell megoldanom. És nekiindultam... A falu a tanítójára fölnézett, és én is fokozatosan elrendeztem az életemet. Minden külön gond volt, hogy hol eszek, meg egyebek. Ez sem ment könnyen. 8o fillér volt egy ebéd, reggelit, vacsorát magam készítettem... - A tanítás maga könnyen ment? - Próbáltam előkészíteni először egy tanmenetet, szomszéd kollegáktól is érdeklődtem. Az első-második-harmadik-negyedik osztályt tanítottam, mint kistanító. A főtanító a felsőbb osztályokat oktatta. Én mindig azt hirdettem, hogy az osztály ne iskola legyen, hanem otthon is legyen. Képeket tettem a falra, magam is rajzoltam, festettem, az ablakokra függönyt akasztottam, hogy a merevség valamiképpen oldódjék. Vártam, hogy jön a plébános úr, mint iskolaigazgató, és megdicsér, mert az ember hiú, várja az elismerést. Jött is, előtte a gyerekeket megtanítottam, „pattanás, szép köszönés, nem nyávogás.” Minden sikerült is, csak egyvalami nem. Körülnéz a plébános úr, és egyszer csak azt kérdezi: „Hol van a királyi fenség?” „Hát hol van?” -kérdezem vissza. S abban a pillanatban az eszembe jutott, hogy amikor a termet rendeztem, a szekrényben találtam egy fiúcskáról egy képet. Göndör hajú, kedves fiúcska volt: az Ottó királyfi. A rendezgetés közben azt még nem tudtam, hogy az az Ottó gyerek, s visszadobtam a szekrénybe, a képet. Rávágtam persze rögtön, s felsóhajtottam: „Megvan a királyi fenség, megvan, hova akasszam a képet?” Később aztán kiderült, hogy a plébános úr nagy legitimista volt. ...Az akkori tanító a gyerekeken keresztül nyerte meg a szülőket. Ha a gyerek otthon elmeséli, hogy milyen a tanító, milyen kedves, vagy gonosz, emberséges, vagy embertelen, meghatározódik a szülő is az iskola kapcsolata. Én a gyerekekkel a tízpercekben együtt játszottam, együtt futballoztunk, nyakamba kaptam őket, lovagoltunk. Ezt a játékosságot a kollégám, a főtanító nem szerette. Nekem alaptermészetem volt, hogy közelebb jussak a gyerekekhez. - Milyen volt a tanítók viszonya a korabeli szervezetekhez? - Akkoriban a legények részére volt A KALOT, a lányok részére a Mária Kongregáció, a gyerekeknek a Szívgárda. Ezekben mind részt kellet vállalnom. És volt persze a Levente-oktatás. Aki az elemi iskolát elvégezte, de még nem vonult be katonának, az hetente egy délutánon oktatásra járt, ahol számtani, földrajzi, katonai, történelmi kiképzésben részesült. A tanító tekintélye itt is emelkedett, vagy bukott, attól függően, hogyan értette meg magát az ifjúsággal. Szerencsés helyzetben voltam, mert közben magam is már katonaviselt ember voltam, a főhadnagyi rangig jutottam. Egy tanárembernek állandóan képeznie kell magát. Lehet könyvtáron keresztül, én az önképzésnek egy szebb módját választottam: utaztam Ausztriában, Németországban, Olaszországban. Ott begyűjtöttem az élményeket, itthon meg hasznosítottam őket. Örök emlékem Szerb Antallal, a nagy irodalomtörténésszel, kritikussal való találkozásom. Két hetet töltöttem vele Rómában, estenként együtt jártunk múzeumba, színházba. Amikor Rómába indultam, a falu szinte fölszisszent, beszélték, „a kistanító Rómába megy.” Ez sem volt szokványos dolog. Összefoglalva az iskolán, az énekkaron, a KALOT-on, a Leventén keresztül, azáltal, hogy beszéltek rólam, és velem az utazásokról, nos mindevvel közelebb kerültem az emberekhez. A tanító az uraságok mellett nem lett kisebb, hanem hallgattak rá. Nem volt vagyonunk, nem volt sok száz holdunk, de mégis. Ahogy Gárdonyi Géza mondta: „A tanító nem úr, de nem is paraszt.” Azt kellett elérnünk, hogy hallgassanak ránk. 12 esztendőt töltöttem Rábakovácsiban, időközben ott voltam az erdélyi bevonulásnál is a bécsi döntés idejében. - Mi történt a rábakovácsi évek után? - 1940-ben megnősültem, aztán átjöttünk Alsószelestére, ahol hat osztályt tanítottam egyben, 86 gyerekkel. Az iskolaépület maga emeletes volt, a Festetics gróf építtette. A mai pedagógusok el sem tudják képzelni, hogy hogyan lehet a hat osztályt egyben tanítani, mindenesetre az időt jól be kellett osztani, de az első osztályosok Karácsonyra mindig megtanultak írni-olvasni, a nagybetűk kivételével. Szelestére kerülésem előtt ugyanúgy végig kellett járnom az ottani egyházközségi tagokat, de külön meg kellett birkóznom az ottani plébánossal is, aki nem akart engem Szelestére tanítónak. Egyik vasárnap délután együtt voltak nyolcan-tízen öregek, és azt mondta egyikőjük: - Van nekünk egy kérésünk... - Tessék, Sándor bácsi! - Ez a falu vegyes vallású. Vannak evangélikusok is, meg katolikusok is. Mi azt szeretnénk, ha nem verne éket közibénk. Erre én elmondtam egy történetet egy szombathelyi papról, aki ha elment a zsinagóga előtt, levette a kalapját, köszöntött, ha elment a református templom előtt, ismét levette a kalapját és köszöntött, így a nagytemplom előtt, így tett az evangélikus templom előtt is. „Miért teszi ezt minden templom előtt?”- kérdezték tőle. „Mert mindenütt az én Uramat, Istenemet imádják, válaszolta. Az az öreg bácsi nagyon örült ennek a példázatnak, meg is nyugodott, és én is jól éreztem magam Szelestén. Szintén Levente, énekkar, de főzőtanfolyamot is szerveztem, varrótanfolyamot, a falut bevontam a népművelés dolgába. - A háborút hogyan sikerült átvészelnie? - A katonaság többször beleszólt az életembe. Szelestéről indultam a Donhoz, 1942-ben. Nagy szerencsével én decemberben hazajöttem, mert az összeomlás 1943. január 12-13-án volt. Hamarosan az országon belüli harcokban kellett részt vennem, én végigfutottam az országot Temesvártól a Muráig. Közben a család Szelestén élt, én 1945 márciusában hadifogságba kerültem. Ezer és ezer embert hajtottak, egy részeg orosz mondta meg a sorsunkat, tőle hallottuk: „Visznek titeket Szibériába!” Neki lett igaza. Szverdlovszkban voltunk három évig, nagyon sokat szenvedtünk, lefogytam 45 kilóra. Ez egy másik beszélgetés története, 1947. júniusában jöttünk haza, 1952-ig Szelestén tanítóskodtam. 1952-ben Söptére kerültünk, amely már többtanáros iskola volt, számomra ez is szokatlannak tűnt. Itt lettem kulturigazgató, sok híres ember jött előadásokat tartani, úgymond kinőttem magamat, miniszteri kitüntetést is kaptam. Úttörővezető, KISZ-vezető voltam, könyvtárt vezettem, esti iskolában tanítottam, este tízkor hagytam abba a munkát. Egyszer, úgy kilenc óra tájban megkérdezték tőlem: „Gyuszi bácsi, maga mikor fárad el?” Erre azt mondtam: „Este tízkor én összeesek, de maguknak ezt nem szabad látniuk, a színész a színpadon játszik, a közönség elmegy, utána összeeshet.” Kimerítő volt, de szerettem. Söptén 16 esztendeig voltam. Mindig kifogasolták, hogy a tapasztalatokat én nem adom át. Ám én mindig úgy éreztem, hogy a rózsát nem kell parfümözni, mert magától van illata. Szerintem a pedagógust sem kell ösztönözni, mire pedagógus lesz, bele kell, hogy ívódjon minden, amire a pályája során szüksége lesz, mint az itatóspapírba a tinta. Most is azt mondom: a tanító munkája a gyerekeken keresztül dől el, mert a gyerekek munkájáról a szülők is értesülnek, kénytelenek elfogadni, ahogy a gyerekek a tanító szavára is cselekszenek és tesznek-vesznek. A tekintélyt nem lehet lopni, az jön az ember munkája után. Ez persze irigységet is hoz. Talán azért tettek meg igazgatónak, hogy a tapasztalatokat kénytelen legyek átadni, bár néha meg a kollégák nem nézték jó szemmel, ha beleszóltam a munkájukba. A figyelmem sokmindenre kiterjedt. Korábban megtanultam engedelmeskedni, de megtanítottak parancsolni is. Ez volt az alapösszetételem... Amikor az első szülői értekezletemet tartottam Söptén, a következő történetet mondtam el: „Amikor Leonardo az Utolsó vacsora képet festette, Szent János megmintázásakor hosszú ideig járta az utcákat és a környező falvakat is, hogy egy igazán szép embert találjon. Végül talált egyet, és azt festette le. Közben eltelt elég hosszú idő, míg végül Júdáshoz jutott a munkában. Akkor meg a kocsmákat és egyéb züllött helyeget járta, hogy találjon egy igazán csúnya, deformá1ódott emberi arcot, nagy nehezen ilyent is talált. A modellt leültette a kép elé, mire az az ember keservesen el kezdett sírni. A festő ránézett és megdöbbenve kérdezte, hogy mi történt. Mire a modell azt felelte: „Hát nem emlékszik, hogy néhány évvel ezelőtt rólam festette meg a legszebb alakot, szent Jánost, most meg a legcsúnyábbnak készülünk neki?” A pedagógus feladata valami hasonló dolog: a szép embereket megformálni, és megtartani őket szépnek. A szülői értekezlet végén odajött a tanácselnök és gratulált.: „Örülök, hogy ilyen jó tanítónk lesz.” Aztán később odajött egy parasztbácsi is, aki azt mondta: „Magát itt meg fogják ölni.” Hát a fenti példázat így is igaz. - Kik voltak azok, akik összefoglalásképpen hatással voltak Gyuszi bácsira, akiknek, munkáját értéknek tartja, és egyébiránt mit tart, tartott értéknek az életében? - Már mondtam, hogy senki sem születik azzá ami, hanem azzá válik. Nagy hatással volt rám Barabás István igazgató úr, az ő pedagógiai példamutatása rendkívüli ösztönző erő volt. De nem szabad a világiak mellett elfelednünk a papokat sem, a szellemi vezetők ők is voltak; közülük említem Banga páter, Tóth Tihamér, Prohászka Ottokár nevét. A korabeli hetilapokban az írásaikat olvastam és megszereztem a pápai enciklikákat is, a könyvek szeretete már akkor is megvolt bennem. Mindig volt napirendem, hogy mikor tanítok, mikor olvasok, tanulok, sétálok, a faluban a pap és én feküdtünk utoljára. Ha a papnál sem volt sötét, meg nálam sem, akkor tudhatták, hogy nincs még 11 óra. Petróleumlámpával kezdtem az életemet, aztán rendeltem egy Aladdin-csodalámpát. Nagyon szép fényt árasztott, azt akartam, hogy lehessen tudni, hogy kultúrember lakik a szobában. Itt kell megemlékeznünk dr. Székely Lászlóról, aki szintén nagy hatással volt rám. Először teológia tanár volt Szombathelyen, majd kikerült Rábakovácsiba plébánosnak. Könyvei jelentek meg, verseket írt, mondhatnám zseni volt, fizikailag gyenge ember volt, szellemben óriás. Prédikációival felemelte az embert, amikor pedig Szombathelyről meghívta magához a barátait, azt mondta: „Tanító úr, este legyen szerencsénk vacsorára!” Így vezetett be engem is a társalkodásba, amely megint lökést adott, hogy tovább képezzem magam. Nekem a katonaság is nagy élmény volt, erre már utaltunk, a katonatiszt kiemelkedett a társadalomból. A katonatisztek között föltétlen volt nagy tekintélyű, művelt tiszt, kinek a társasága csak előnyömre változtatott rajtam. A falumba pluszt vittem vissza tudásban, tapasztalatban, tehetségben, erkölcsben. De így hatottak az utazások is. A faluban a harmadik rádió az enyém volt. Így olyan szemléletet tudtam kialakítani, amelytől másképpen el lettem volna zárva. Érték volt a kollégákkal, orvosokkal, postavezetőkkel való társalgás, minden szerda délután összegyűltünk, este 7-ig 8-ig ment az eszmecsere, végtelenül jó érzés volt. Huszonkét éves koromban vettem meg az első kerékpárt, 1940-ben az első motoromat. Puch- motorral jártunk le a Balatonra, ezek ma apróságoknak tűnnek, de akkor óriási dolognak számítottak. - Van valami, amit ma másképpen tetszene csinálni? - Persze hogy volt, amit ma nem egészen úgy csinálnék. A szigorúságból és a keménységből valamelyest engednék. A pápai képzőben a testi fenyítést tiltották, azt tanították, hogy anélkül is lehet nevelni. Ezzel a lélekkel kerültünk ki, ahogy Gárdonyi is mondta: „Amikor először lépsz az iskolába, legyen arcodon Jézus nyájassága!” Akkoriban az utcán „tartottam” a szülői értekezletet. A gyerekek szülei kocsival mentek el az iskola előtt, és csak odaszóltam nekik: „János, ma ez a gyerek szépen felelt.” Mire a szülő: „Jól van, örülök neki.” Vagy: „János, ma a gyereket meg kellett pofoznom.” „Köszönöm, majd otthon én is.” Ilyen viszonyban voltunk. Utólagosan is, és ezt az egészre értem, amit tettem, meggondoltan tettem, megfontoltan tettem, de mindenki szájíze szerint cselekedni nem lehetett. Azt kellett tennem, amit az ember lelkiismerete tanácsolt. Még ma is minden este végiggondolom, hogy aznap amit elvégeztem, az hogyan ítélhető meg. S lám, lezajlott negyvenévi tanítóskodásom, most már a hetvennyolcadikat taposom... 1987. november 28-i beszélgetést lejegyezte: Kosztolánczy Tibor | |
