Emlékezés a vasvári 71-es vasúti őrházról... /vers/

Sógoromra emlékezem...

Vasváron a 71-es őrház is ablaka volt a leskelődő
Édesanyánk sas szeme figyelte a gőzös útját
Hol tűnik fel egy deli legény sötét ruhában,
Fehér inge, kemény gallérja, na meg a fekete kobakja.

Jön-jön, suttogta jó anyám örömteljes mosollyal
Magam is örömmel vártam érkezését,
Mert mindig hozott valami édességet,
Tán ami a legszebb ékem, elmaradhatatlan,
Minden időszaknak, tavasznak, nyárnak legszebb virága.

Ünnep volt akkor az őrházban,
Mindenki várta glédában,
Tán a nővérem volt néha zavarban,
Hiszen nem tudta, hogy ő van kost a központban.

Mint gyermek magam sem tudtam egész ésszel
Hogy a nővérem kell tiszta szívvel,
Ami jó volt nekem is a szerelemből,
Ilyenkor nem volt hiány a finom ételekből.

Főleg édesanyám tudta nagyra értékelni
Józsi bácsi szerelmi hódolatát fogadni,
Nővérem, aki még csak csacska lányka,
Hogyan is gondolhatott volna házasságra?

Mérgelődött a tiszta vágynak szomja,
Megdobban a szív teljes vonzalma,
Ki tudja mikor került pont az i-re
De megforrósodott a két szív szerelme.

Jaj, de irigy lett a sors kaszása,
Édesanyámat hamar megtalálta /1884-1927/
Maradt szegény Iluska árva,
De Józsi nyomban karjába kapta.

Böjti napok jártak nász hetekre
De jó anyámat a sír már elnyelte
Csak arra emlékszem abban az időben
Sok hiány volt ekkor az ínséges időben.

Pergett a film, ahogy meg volt írva,
A sorsnak kifürkészhetetlen nagy könyvében

De jó volt az istenektől rendelve
A kacagás, derű nem lett örökre száműzve.

Kialakult a Szikra szanatórium vígsága
Mindenki felvidult, ha arra vezetett az útja,
Ki érezte volna, hogy nem ez a földi jó,
Amikor együtt volt a múlt jelen és a jövő.

Sok-sok vidám koccintás csengett a poháron,
Víg mosoly, ha kellett, úgy hozta a hangulat heve,
Jött a dal, nótáknak remeke /Eresz alatt fecskefészek...
Dalol a magyar, hisz nóta a kenyere.

Legutoljára 1979. karácsonyán
Kopogtunk be esti pihenőben,
Nagy öröm lett az ünneplő házban
Hattyú dala volt ez az eletében.

Csakhamar megcsappant az étvágya,
S ami baj volt, nem kellett a bor sem,
Fogyott-fogyott arcának örömteljes pírja,
Így lett csakhamar a kórháznak lakója.

Itt sem lett javulás, csak a napi fogyás,
Baj van biz itt, nagy a találgatás
Borzalmas volt látni 1980. április egyik vasárnapján
Amikor a bátyja tehetetlen bábu.

Folyt a vére, ez volt már a széklete,
Cseppekben rövidült az élete,
Pótolták egyszer kétszer is,
De ki tudna rajta segíteni?
Április 30-án szerda délelőtt
Akart még valamit mondani,
Ezért kezdte Istvánt hívogatni,
Az utolsó randevú nem jött létre,
Elbúcsúzott az élettől örökre.
Mit akart mondani?
Soha meg nem tudjuk,
Naponta igyekszünk megfejteni,
A fájdalmat magunkba igyekszünk fojtani.

Czeglédy