 |
    |
 |
Utazás a kék Adria partján fekvő Porecs üdülőre 1975. Valaki azt kérdezhetné, hogyan lehetséges, hogy most 1989. dec. 6-án írom le ennek a felejthetetlen szép adriai városkának a az emlékeit? Vannak dolgok, amik mélyen bevésődnek a szürkeállománynak a humuszába és azok onnan nem távolodnak el, ahogyan a tojásba benne van a kis csirke, vagy madárka, de az addig a nem születik meg, amíg az anyamadár saját testének melegével nem hozza életre az örök csirának a magzatját. Addig melengeti a kis tojásokat a teste alatt, amíg csak egy szép napon a csipogó kis állat, csőrével nem vág léket a kemény mészhéjon, hogy tudtára adja a világnak, hogy egy új élet született meg, ami él, lélegzik, majd táplálkozik, és egykor ismét szaporodik. Az élet fennmaradásának örök szent köre, amióta világ a világ, ezen a pályán kering minden élőlénynek a fennmaradása. Már mindig akartam ezt a szép kirándulásunkat papírra vetni, de a rohanó napi lüktető eseményeknek a folyamata, mindig késleltette a csirájában bennem élő kis történetnek a megírását. Most mégis a végső elhatározásra jutottam, milyen jó lesz ismét utazni, készülődni, menni más tájra, más emberek közé, elhagyni a megszokott napi otthont, hogy pár hét múlva megújulva ismét lakója lehessen az ember. Hát hogyan is volt ez az utazás? Édesanyuval elhatároztuk, van kocsink, van időnk, van pénzünk, van energiánk, kedvünk, örömünk, akkor semmi akadálya nem lehet annak, hogy egy utazást, autózást ne tudnánk végrehajtani. Ez volt 1975. aug. 25-én, amikor még én 65 éves voltam, anyu pedig 55 éves. Ez nem kor, ekkor még az embernek a fizikai ereje bőven van spejzolva, nem tud elfáradni oly könnyen, mint talán most amikor már írom a visszaemlékezést, mert a jelenben már 79 éves elmúltam. Kopogtatok a 80. évnek a küszöbén, ez a kor már nem alkalmas egy ilyen nagy kirándulásra, megváltoztak a fizikai biológiai állapotok, jobb, ha az ember a saját fészkében marad, csak annyira röpüljön ki belőle, hogy mire leszáll a nap, az ember maga is visszaszálljon az otthonába. Hol is van Porecs? Jugoszlávia legfestőibb, idegenforgalmi szempontból legismertebb tája. A kék Adria, amiből nekünk is volt egy részünk, az első világháború befejezéséig, Trianon megfosztott bennünket ettől a nagy értéktől, óriási idegenforgalmi gócpont volt az Adria, a Földközi tenger, hiszen a világkereskedelemnek az útja erre vezetett. A „Borostyánkő út” ennek az útnak egy darabja itt látható Szombathelyen is. Ezen az úton cserélődtek ki az áruk, a Földközi-tengeri kultúrvilág a nyugati „barbárokkal”. Nincsen szándékomban földrajzi és történelmi ismeretekkel szolgálni, hiszen ezt már helyettem megírták a az útikönyvek szerkesztői és még sok-sok földrajzi írók. Annyit talán mégis megemlítek, mert már talán feledésbe ment, hogy Isztria, Belső-Isztria a krajnai grófok kezében Meránium néven is szerepel, s hazánkban a Bánk bán merániai Gertrúdja, aki nagy tivornyát rendezett, amíg férje háborúban vitézkedett, a királyné nagy pazar életet élt a külföldi főurakkal, a nép pedig éhezett, s Tiborc az öreg jobbágy elpanaszolja a nagy éhséget, s ez a panasz adja a tőrt a bán kezébe és megöli a királynét. Ezt a szándékát és elhatározását elmondotta az akkori prímásnak, aki a király után első emberként volt a rangsorolásban, s a prímás meghallgatta a panaszt, és a következő levelet küldte a bánnak: „A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindnyájan beleegyeztek akkor én nem ellenzem!” Így szól az idézet, de persze a furfangos prímás sehová sem tette ki az írásbeli vesszőt, és ezt a leiratot kétféleképpen is lehet értelmezni, mi attól függ, hogy hová teszem ki a vonást. Bámulatos és furfangos kitérővel adott választ, a királyné sorsáról. Próbáld úgy kirakni a vonásokat, hogy a királynét nem szabad megölni, de most úgy rakd ki a vonásokat, hogy a királynét öljetek meg. Ez az a bizonyos kettősség, amikor ha kell meleget fújok, ha kell ugyanabból a szájból hideget fújok. Történelmi visszapillantásban nem akarok elmerülni, hiszen ez nem is volna most célszerű, a múltat megtalálni a történelmi könyvekben, az tény hogy az elmúlt évszázadok folyamán a horvát uralkodók korán szövetségi viszonyba kerültek az Árpád házi királyokkal. Ekkor kerülnek kiskirályi hatalomra a tengerpart nagy családjai /Zrinyiek ősei/ a Frangepánok. Utazni, látni, hallani, tapasztalni mindig nagy élmény az ember számára. Nagy volt bennünk a vágy, utazzunk a tengerre. Anyu tengert még nem látott, már ez egymagában is nagy öröm, ha lesz rá lehetőség. Megkezdődtek az előkészületek. Mi is kell egy utazáshoz, elsősorban pénz-pénz és ha harmadszor is pénz. Ugyanakkor tervezni kell az utat, ütemezni kell az indulást, kb. az érkezést, gondoskodni kell a szállásról, pihenésről és főleg az étkezésről. Na ezek a tényezők diktálták a tennivalókat. Édesanyu rendezte a kosztot. Azt tudni kell, hogy nekünk magyaroknak külföldön nincsen annyi pénzünk, hogy vendéglőkben étkezhessünk, szállodákban alhassunk, tehát össze kell állítani a nyaralási időnek megfelelő kosztot. Mindenképpen izgalmas az előkészület, mert nem szabad kihagyni semmit sem. Én általában minden utazás előtt irogatom azokat össze, amit vinni akarok magammal, pl. óra, fogkefe fésű, rádió, kés stb. most nem akarom ezt részletesen leírni, bizony kell orvosságot is bepakolni, mert külföldön ez igen borsos áru. Anyu sütött-főzött, gyűltek a csomagok. Legfontosabb kellék volt a főzőkészülék, propán-bután gázos főzőkészülék, mert bizony a csomagok közt szerepelt paprika, paradicsom, krumpli /jó lecsó lesz majd belőle/ só, fűszerek, szóval egy kis mozgókonyhát kell összevarázsolni. Gyűlt a csomag, nézegettük a térképet, tanulmányoztuk az útvonalat, erre, hová is kell mennünk. Az utazást a kis „Tacskóval” Zastavával /750-es/ fogjuk megcsinálni. Na akkor a kis kocsit is meg kell nézetnem a szerelőmmel, gumik, fékek, világítás, minden rendben legyen. Itt jegyzem meg, hogy ezt a kis kocsit 50 00-es autónyereményen nyertük 1972-ben. Ekkor tettem le a vizsgát. A kis autónk ezideig is sok örömet adott, autóval többet lát és él az ember. Az indulást 1975. aug. 25-re hétfőre terveztük. Komáékat hívtuk le B.pestről, hogy amíg mi távol leszünk lakjanak itt nálunk. Így is lett, megnyugtató volt ez az állapot, mert a ház nem maradt őrizetlenül. Komáék /Vili és a Kati/ örömmel vállalták a házigazdaságot, hiszen ez kész nyaralás volt számukra. 1975. aug. 25-én korán reggel már megkezdtük az autóba való bepakolást. A hátsó ülés bizony hamarosan megtelt csomagokkal, hiszen volt mit bepakolni, nyolc-tíz napi élelemről, ruházatról kellett gondoskodni. Meg arra is kellett figyelni, hogy vigyünk magunkkal tornacipő valamit, mert állítólag ha fürdünk a tengerben, a tengeri sün, ami nagyon tüskés, kagylószerűség, ha arra rálépünk, akkor a tüskék beletörnek a lábunkba, talpunkba és elmérgesedik a lábunk. Igaz is volt, erről majd később. Amikor már minden a kocsiba volt, a kis „Tacskóra” pillantok, ejnye de furcsán áll a hátsó gumi, laposnak tűnt fel… Te jó ég, lyukas a hátsó gumim... mi lesz velünk?... Megrakottan valahogyan elfuvaroztam magamat a Hirschbuch szerelőhöz, de könyörögve könyörgök, Sándor!!! Segítsen rajtam, nézze meg indulásra készen állok és lapos a hátsó kerekem. Sándor velem érzett, nyomban kereket le, kereket fel... majd mentem a gumiragasztóhoz, ott is azonnal befoltozták a belsőt... és jó utat kívántak nekem. Nagyon jól esett ez az emberiesség, segítség... amióta megvan a kocsink, én semminemű meglepetést nem kaptam, mindig üzemképes volt a Tacskó. Na, akkor anyu búcsúzunk és indulás. Az indulás kb. fél tíz fele volt, hozzánk csatlakoztak Dancs Jenőék, akik Gazig jöttek velünk... Az idő nem valami kedvező volt, borús az égboltozat, egy kicsit szomorkás az égbolt. Közeledünk a magyar határhoz, Rábafüzes. A magyar határon az embert mindig elfogja valami szorongás, kilépek a hazámból, belépek egy idegen országba, idegen leszek idegenek közt, na és még talán az is felmerül az emberben, látlak e még egyszer szép hazám?... A magyar határőrök a szükséges vizsgálatokat nagyon udvariasan elvégezték, semmi kotorászás, turkálás, talán látták is rajtunk, hogy ezek a szegény csóró magyarok látni akarnak valamit a nagyvilágból. Már tisztelegtek is, pecséteket beütötték az útlevélbe, tisztelegtek, jó utat kívántak... Pár méter után már az osztrák vámőr tisztelgett, pillanatok alatt beütötte pecsétet… és már mint aki jól végezte a dolgát... már tisztelgett is, ich wunsche gute reise... és tisztelgett, mi pedig indultunk Graz felé. Idegen táj, idegen vidék, habár egykor a magyar szent Korona testéhez tartozott ez a vidék, Burgenland... de a Trianon elszakította a magyar testtől. Ez a táj már nyugat, tisztaság, rend, virágosítás, ahogyan szokták mondani még a levegő is más, hát az igaz is, hogy az alpesi levegő oxigéndúsabb, tisztább. Öröm volt vezetni, az utak nagyon jók. Egymás után jöttek a falvak: Heiligenkreuz, Eltendorf, Willesdorf, majd Gleisdorfnál elértük az autópályát. Nem volt zsúfoltság az úton, normális a forgalom, mi kb. 80-as tempót vettünk, ez is elég. Az autópályán menni nagyon jó, mert széles, többsavú, aki gyorsan akar menni, az megy a belső sávban és mehet amennyivel tud... Szombathely és Graz kb. 100 km, amit normálisan másfél óra alatt szép kényelmesen meg lehet tenni. Az idő nem kedvezett, mert az ég elkezdett könnyezni, szemerkélt az eső, síkosabb lett az út, jobban kell vigyázni a vezetésnél. Hamarosan feltűnt Graz varosának a külső pereme, szóval már itt is volnánk...Graz... Nekem Graz nem ismeretlen, hiszen kb. 1932-ben két hétig itt nyaralhattam Münzgraben Str. utcában. Igen kellemes emlékeim maradtak meg innen. Most említem meg, hogy bizony a német tudásom nagyon hézagos volt, de elégséges volt ahhoz, hogy eligazodjak az idegenben. A vasvári domonkos atyák szereztek nekem itt egy családot, és azoknál voltam szálláson. Arra emlékszem, hogy az első éjszakán nem tudtam aludni, borzalmasan csípett valami, reggelre a testem hólyagos lett... kotortam én mindenemet... mi ez? Nekem ez teljesen ismeretlen jelenség, éjjel felgyújtottam a villanyt, te szent Jézus, a lepedőm tele valami futkározó valamikkel... mint apró lencseszemek rohangásztak a lepedőmön. Rengeteg poloska... a villanyt nem oltottam le, a lámpát a takaróm alá tettem, mondván a fény elől menekül a rusnya állat. Talán egy kicsit enyhült a támadás, de csupa babszemnyi hólyagok borították el testem. Jött a reggel a kelés… panaszkodtam a házinéninek, nézze meg a testem csupa csípés... ja-ja ez die Wanza, azaz poloska. Na azóta sem felejtem el a nevét ennek kis háziállatnak. Másnap nagyon kitakarították a szobám, az ágyat, de ha valahol egy poloska is maradt, az éjjel meglátogatott. Minden élősdi nagyon szereti a véremet. Ebből az élményből kimaradhattam volna, ezzel is több lett a tapasztalatom. A nyaralásomban volt egy kis romantika is, mert amint kinéztem a szembeni ház ablakából is kikandikált egy női fej, elsőben csak nézegettük egymást, majd meghívtam egy sétára a városba. Nagyon kedves kis grazi lányka volt, gimibe járt, nagyokat sétálgattunk, és németül beszélgettünk. Ekkor tanultam legtöbbet németül. Barátságot kötöttünk, amikor hazajöttem, pár levélváltás is volt, de egyszer csak ezt is elmaradt. Sokáig megvoltak a levelek, a cím is, de az idő rozsdatemetőjébe került ez is, mint oly sok minden. Most amikor anyuval megérkeztünk Grazba, akkor elmeséltem neki ez ártatlan kalandomat, de a címet elfelejtettem, így csak találomra kerestük a régi emlékeimet. Majd negyvenhárom év telt el azóta, tán anyó lett, gyerekekkel körülvéve, elfújta a szél, emléknek jó és szép. Grazba érkeztünk kb. fél kettőkor. Hova mentünk? A Vilmosnak itt lakik a lánya az Éva, aki németszakos tanár lett itt nálunk és úgy forgatta a szerencséjét, hogy megismerkedett egy osztrák technikus fiúval. Éva számítása bejött, a fiú elvette feleségül, így Éva megszerezte az osztrák állampolgárságot, Grazba került és ott kapott pedagógusi állást. Éváék ekkor cseréltek lakást, a volt lakásuk helyett nagyobb, tágasabb lakást igényeltek. Az új lakás még nem volt berendezve, csak számunkra volt benne fekhely, nekünk nagyon jó volt, magunk voltunk, nem zavartunk senkit sem, ők sem zavartak minket, mert éjszakára visszamentek a régi lakásukba. Itt történt az az eset, hogy a szerelmes férj /a nevét elfelejtettem/ egész délután ott dolgozgatott az új lakásban, Éva kb. 21 órakor betoppant ezen nyomban ölelés, csókolódzás, hömbölgés a szőnyegen, de hogy éhes e szegény férj, vagy sem, evett e valamit vagy sem, Éva azzal mit sem törődött, de szex, csók, ölelés az volt telítve. Amikor mi vacsoráztunk, akkor hívtuk meg a férjecskét, egyen velünk valamit, hiszen már nagyon éhes lehet, jóízűen falatozott velünk. A szerelem még az éhséget is legyőzi, mondogattuk egymásnak. Az autóból kipakoltunk, fel a lakásba. Jó érzés volt, hogy megérkeztünk, fedél van a fejünk felett. Egy nyaralásnál ez nagyon fontos, hogy az ember hol köt ki, hol iccakázik? Még ebben a délutánban nagyot sétálgattunk anyuval a városban, Graz kb. 255 ezer lakosú város. Graz Ausztria második legnagyobb városa. A Mura folyó két partján terül el. Graz igen tiszta város, tele tűzdelve parkokkal, virágokkal, klímája enyhe, szinte por és szélmentes. Jellegzetessége, amit minden turista megcsodál a Schlossberg, rajta az Uhrturm. Ez a legjellegzetesebb látni való, ennek a toronynak a képe van a Stocknagel /botszegek/. Kellemes séta fel a toronyhoz. Magát a várost most nem részletezem, hiszen ez olvasható az útikalauzban. Maga a lakósság Gemütlich, kedelyes, jó hangulatú, zenés és énekes. Igen divatos itt a Stresesengereknek a látványa, amikor a fúvósok az utcán szép keringőket fúvókáznak. Nagyon szép a népviseletük, igazi sájeros, látványos és csinos. Van látnivaló bőven... szépek a templomok, Mariahilferkirche, stb. Látványosak az épületek, változatos stílusban épültek, nem sablonos formákban. Sok látnivaló után kissé elfáradva tértünk vissza a lakhelyünkre, s ahogyan írtam a szerelmes ifjú, dolgozgatott késő estig. Ahogyan írtam anyu nagyszerű vacsorát varázsolt elő a készletből, majd elbúcsúzott az ifjú, mi pedig szintén lefeküdtünk. 1975. aug. 26-án kedden Na mi is legyen a program. Elhatároztuk, hogy elmegyünk Mariazellbe, Graz-tól kb. 80-100 km-re van. Ugye még ekkor erőben voltam, ez nem távolság, erőm volt, hát gyerünk. Térképen nagyon jól benéztük az útirányt. Bruck-on át és tovább. Nem is ez volt a probléma, hanem hogy, hogyan kerülünk ki a városból, hogy érjük el az odavezető főútvonalat. Mindennemű útbaigazítást megkaptunk Évitől. Az útnak neveit leírtuk és örömmel vettük a megadott utca rátalálására. Menetközben, aztán olyan utcára találtunk, amiről nem volt szó, a berajzolt kis térképen sem szerepel, valószínű letértünk a helyes útvonalról, állj! Tájékozódni és főleg kérdezni kell az utcán a járókelőktől, hiszen ilyen nagy városban eltévedni nem kunszt. Meg is kaptuk a helyes felvilágosítást, ilyenkor jó ha az ember tud németül, mert különben nehéz lenne kiigazodni az imbolygásból. Ismét elindultunk, és nagy örömünkre rátaláltunk a megadott utcára, útra, sőt találtunk egy útjelzőt is, nagy büszkén mutatja: Bruck.... Na jó úton vagyunk, akkor kis Tacskókám adom a gázt, és menjünk Mariazellbe. Az út nagyon jó, biztonságos, de a forgalom is megnőtt. Közben kisebb nagyobb hegyek sorakoztak fel, pl. Sasberg l524 m, állandóan kanyargóst játszik velünk az út, na meg a hegyek alatt, a hegy vályadékában húzódó út, ami mellett nagy szakadék, bizony itt kell nagyon figyelni, mert ha szakadékba esünk, akkor egyben az lesz a sírunk is. Gyönyörű vízesések, hegyi patakocskák csobogtak körül, a hegyoldalakba legelésző birkák, a sok színű fák, főleg fenyőknek a díszei pompáztak. Nagy-nagy óvatossággal vezettem a kis kocsit, remekül működött, öröm volt menni. Ez az igazi élet, semmi nincs messze, nem fárasztó, minden elérhető, igy lehet aztán igazán többet élni. A dombok, majd a hegyeknek a különböző alakulatai tették fenségessé a tájat, hát Petőfi nem hiszem hogy élvezte volna a nagy síkság után, tán csodállak, ám de nem szeretlek, hegy képzetem földedet nem járja, írta az egyik versében. Az tény, hogy messze nem igen lehetett látni, mert a szemhatárt hamar lezárta az egyik dombvonulat, vagy hegygerinc, de mégis oly természeti, művészi formákban jelentkeztek a látnivalók, hogy betelni nem igen lehetett. Ahogyan csodáltuk az egyik tájat, már jött egy másik és ismét egy másik csipkésvonulat. Szemet és lelket gyönyörködtető látványban volt részünk, amikor közeledtünk a szép búcsújáró helyre. Maga Mariazell 2500 lakost ölel magába, 862 m magasan fekszik. A legenda úgy tartja, hogy 1157-ben a közeli falucska Szt. Lambert kolostorból útnak indult a hegyek közé egy szerzetes, elhatározta magában, hogy új remetelakot épít. Nem üres kézzel vándorolt, egy csodatevő Mária-szobrot vitt magával az erdőbe. A szobrot szépen felállította és várta a csodát. A hegyek közt élő emberek tudomást szereztek a csodatevő szoborról és nagy expedíciók indultak a csodatevő szoborhoz. Sok kérdés, azaz kérdés meghallgatásra talált, a szobor híre messze eljutott, így szerzett tudomást I. Henrik morva őrgrófja is, aki megfogadta, ha súlyos betegségéből ha felgyógyul, akkor kápolnát állíttat a szobornak. Ez 1200 táján, az őrgróf meggyógyult, szavát állta, kis román kápolnát építtetett és ez a kis kápolna még ma is látható a Máriazeli nagytemplomban. Nagy Lajos magyar király a törökök felett vívott győzelméül azaz a győzelem hálájául 1378-ban igen gazdag felszerelésű templomot építtetett a kápolna helyén. Nagy Lajos korabeli templomból még ma is áll a középhajó és a középső gótikus torony. Évszázadokon keresztül a magyar zarándokok is sűrűn keresték fel. Mariazell nemcsak búcsújáróhely, hanem üdülőhely is, a téli sportok egyik központja, sok szórakozási lehetőséggel, tele szállodákkal, éttermekkel, kitűnő kávéházakkal, üzletekkel. Rengeteg kocsit találtunk itt, de mind nagy kocsik voltak, Trabant kocsit nem láttunk. A kegytemplom impozáns külsejével már alázatra kényszerítik a hivőt. Lépcsők vezetnek fel a bejárathoz. A templom belsejében, középen, gazdagon aranyozott Mária oltár áll, csodálatosan szép, művészi kivitelben pompázik. A hivők ájtatos nagy áhítattal tekintenek fel Mária szoborra, keresik a hitnek az igazát. Mindenki hozott magával valamit, vagy hálát, vagy óhajt, kérést, kitágul a szív, a lélek, valami megfoghatatlan buzgalom, melegség hullámzik a testen át. Teljes hittel és alázattal borul térdre a Mária szobor előtt, imával, énekkel dicséri, magasztalja a Isten anyját. Óriási nagy gyertyák sorakoznak fel az oltár körül, ekkora gyertyákat még nem láttam. 10-20 cm-es átmérővel bírtak, színesek. Ki-ki a maga fogadalmának vagy kérésének a mértéke szerint állította az oltár körül. Maga a templom belseje is gazdagon aranyozott szobrokkal, oszlopokkal van tele, csodálatos élmény itt élni. Állandóan jönnek és mennek a hivők sokasága. Megkerestük a volt magyar hercegprímás Mindszenthy József sírját is. Meg is találtuk könnyedén, mert sok hivő gyülekezett a sírja körül és hagyta el. Egy mellékoltár beugró részében nyugszik a magyar főpap. Nagy nemzeti szalag díszelgett a márványtábla előtt. Egy kriptaszerűség lehet ott és abban várja azt az időt, amikor hazai földbe pihenhet meg egykor. Nagy fénykép áll a kripta felett, amint a főpap átszellemült áhítattal imádkozik. Szent-koronás címeres zászló takarja a koporsót. Cserkészek szövetségének koszorúja látható, sok-sok fényképpel körülvéve, amelyek mind a főpap életének egy-egy kiemelkedő állomásáról tanúskodnak. Hatalmas nagy gyertyának fénye ragyogja be a kis mellékoltári helyiséget. Olvasom a márványtáblába vésett aranybetűket, itt fekszik egy ember, főpap, Magyarország hercegprímása, és most magam előtt látok egy embert a sok-sok ezer közül, akit testileg és lelkileg megnyomorgatott, megszégyenített Rákosi vad pribékjei, a hatalomnak hóhérai. Meggyalázták benne az emberi méltóságot, meggyalázták benne a papot, megkövezték benne az igazságért harcoló igaz magyart, megfosztották ruhájától, kéjelegve köpdösték meztelen testét, közben meztelen nők kenegették, hátha még megtalálják benne a paráznaságnak csiráját, ahogyan Jézust is megkísérelte a Sátán... ígért neki minden földi jót, csak kövesse a tanácsát… őtet is férfiasságának bűnrészesévé akarták befolyásolni, de bírta az aljas pribékeknek embertelen felajánlásának támadásait, nem tudták térdre kényszeríteni, nem tudták krisztusi hitének útjáról eltéríteni. Falusi gyermek, paraszti családnak a sarjadéka, aki már gyermek korában megtanulta, csak a küzdés, az akarat emelheti fel az embert a magasba. Itt született Vas megyében, Pehm családból, igen ez a név valami németségi beütésre enged következtetni, jó ötvözetből való, hiszen ez a magyar nemzet oly sok nemes, rangos, harcos küzdő népnek a maradványa, aki e sok nemes géneknek az ötvözete. Akkori időben a jó fejű falusi gyerekeknek a fejlődési útja a papi pálya volt, más iskolába bejutni, főleg az iskolai tandíjat fizetni szegény szülőknek lehetetlenség lett volna. Így tanult Pehm is mint okos, egyenes lelkű, habár már diákkorában jelentkeztek nála a lelki jellemeknek erős vonásai, mindig harcolt az igazságért, még akkor is, ha abból neki hátránya származott. Pap társai, főleg amikor mint plébános élte a hivatását, a kis káplántársaitól megkövetelte a munkát, a lemondást, a hitszerinti életet, s talán nem is volt nagyon népszerű a papok körében, ismerve az óriási munkabírását, na meg az egyenes jellemű igaz hitét. Később magyarosította meg a nevét, ugyanis a szülőfaluját Csehimindszentnek hívták, felvette szülőfalujának nevet, azaz abból a Mindszentyt. Ezen a néven lett hercegprímás, ezen a néven került bele a történelembe, talán még egykor a szentek birodalmába is, vagy a vértanúk honába. Amikor megszüntettek az egyházi iskolákat, feloszlatták a szerzetes rendeket, apáca rendeket, államosította Rákosi az iskolákat, elvette a papi vagyonokat, kolostorokat, földeket, ekkor mert Mindszenthy szavát felemelni a jogtalan és igazságtalan eljárásokért és így került Rákosi csapdájába a főpap. Letartóztatták, ÁVÓ-ra vitték, nyomorgatták, kínozták, vallatták, testileg és lelkileg megbénították, de állta az öklök csapását, a szidalmak kancsukaját, kapaszkodott Jézus keresztfájába, amiből áradt a kitartásnak ereje, mindenképpen keresték benne a bűnöst, akaratában megbénították, ki akarták belőle csikarni a megbánást, de állta a vad és embertelenségnek minden vallatási módszerét és talán ez bőszítette fel legjobban a fő ÁVÓ-sokat, nem sikerült vallomásra, megtérésre vinni. Ahogyan a volt kispapjai beszélték, nagy volt benne harciasság, a fegyelmi szigor, sohasem engedett meg puhányságot, nem ismerte az elfáradást, anyai, kisparaszti örökséget kapott szegény édesanyja tejéből, nem alkudott meg a pribékek ajánlataival, állta vihart, erős tölgynek mutatkozott, nem tört derékba. Amikor nézegetem a sok-sok babér koszorút, nemzeti színű szalagok sokaságát, önkéntelenül vonult rajtam keresztül a kálváriás utja, aminek a végállomása Máriazell lett. Sokáig amerikai követségen éldegélt, mint menekült innen vitték Ausztriába. Úgy hírlett, hogy kérte az akkori ÁVÓ-s parancsnokot, az édesanyja sírja útközben van, vigyék oda, hogy elbúcsúzhasson tőle. Megtagadta a kegyetlen gyűlölet. Hogy milyen különleges masszából gyúrták, a következő anekdotát mesélték el róla, Bécsben van a Pázmáneum, papi otthon, ebben van magyar jogfolytonosság. Ide szállították, mert kérte, hogy oda vigyék. Nagyon várták a Pázmáneum épülete előtt, és az autóval a nagy bronzkapu elé hajtatott. Igen ám, csak a kaput már évtizedek óta nem nyitogatták, senki sem tudta az ottlévők közül hogy hogyan lehet ezt a nagy vasajtót kinyitni, a kulcsot sem találták, telt múlt az idő, nagy volt a kapkodás... kulcs nincsen, a kapu pedig magától nem nyílott ki, pedig a hercegprímás várakozott előtte... közben amikor a kolostor vezetője mondotta Mindszenthynek, kegyelmes uram, van itt egy másik kis kapu, az nyitva van, méltóztassék azon át bejutni a kolostorba.... Nem-nem!!! -volt a válasz, Magyarország hercegprímása csak ezen a kapun mehet be, mert a rangjához ez dukál... Mit lehet tenni, ragaszkodik a főbejárathoz, teltek a percek, órák, de a főpap türelmesen várt, amíg kerestek valami lakatos félét, aki pár órai munka árán végre megnyikorgatta a nagy kaput, kitárult előtte a főkapu és besétált rajta keresztül a főpap. Persze ezen idő alatt az újság híre hallatára, hogy itt van a hercegprímás, rengeteg embert vezérelt oda a kíváncsiság, csak azt nem tudták kezdetben miért nem megy be a szeminárium udvarára... hátha nem nyílik a nagykapu, van kiskapu menjen azon át. Ahogyan másban sem lehetett befolyásolni, így a nagy kapu helyett a kiskapura sem lehetett rávenni. Talán ez a kis anekdota egy kicsit visszatükrözi énjének összetételét. Az utolsó kívánsága az volt, temessék el itt a Mariazelli templomba, és majd ha egykor a hazájában helyre áll a rend, a politikai helyzet megengedi, akkor majd szeretne hazában örök álomra hajtani a fejét, hozzák haza, anyai föld legyen a nyugvóhelye. Kb. most már jelentkeznek olyan hírek /1989.dec./ hogy szó van arról, hogy felülvizsgálják és ellene támasztott koholt vádaknak az ítéletét, rehabilitálják, koholt, kitalált, alaptalan vádak /koncepciós vádak/ alól, felmentik az ítélet alól, törlik a büntetést, és mint megtisztult magyar ember jöhet haza. Már volt is márványtábla leleplezés abban a községben ahol plébános volt /Balatonederics, ha jól tudom/. Nagyon sok paptársa sem osztozkodott mindig Mindszenthy akaratával, voltak papok akik elítélték a makacsságáért, hiszen még a pápával sem tudott azonosulni mindenben. Várjuk a hazahozatalát. Azóta megjelent könyvalakjában is a főpap üldöztetésének kálváriás múltja, lehet olvasni, és egy elvakult embertelen korszaknak hóhérairól bírálatot alkotni. Nagyon sok tisztelője van, belföld és külföldről egyaránt, erről tanúskodnak a sírját felkereső hivők sokaságai. A templomi ájtatosság, valamint a csodálkozás gazdagságával megtelve kijöttünk a templomból. A templom tövében rengeteg bazár, árulják a sok emléktárgyukat, nyüzsgés, ember hátán ember, mennek és jönnek az autók, emberek. Valóságos perzsavásár. Közben beborult az ég, könnyezni kezdett, mit lehet ilyenkor csinálni, szegény csóré magyarnak nincsen annyi pénze, hogy beüljön itt egy vendéglőbe és mint fogyasztó is élhessen itt. Minden nagyon drága a mi zsebünkhöz képest. Kb. 14 óra tájban ismét kocsiba szálltunk indulás vissza Grazba. Az út nagyon sok emelkedővel, kanyarral járt, bizony itt háromszoros figyelés kell a vezetéshez, mert egy kis elnézés és már jöhet a tragédia. Volt ahol 18 %-os volt az emelkedő, esős síkos út. Mellettünk óriási szakadékok, Gyula nagyon vigyázz... van családod, baj ne legyen. Csupa szerpentin vezet erre felé, hiszen hegyes vidék ez, itt csak így lehetett az utat kiképezni. Graz és Mariazell oda-vissza kb. 220 km. Nagyon bírtam a vezetést és főleg jó az idegzetem, érzékszervem. Itt érvényesül, hogy nem csak magamra kell vigyázni, hanem tudnom kell, hogy mit is akar a másik vezető is, ez az a bizonyos defenzív vezetés... na ennek volt itt nagy jogosultsága a kiskocsi nagyszerűen dolgozott, semmi üzemi zavar, biztonságos volt mindig. Magam is nagyon vizsgáltam magamat, mire is vagyok képes. Nagyban besegített anyu, mert a térkép mindig a kezében volt, és ő jelezte az irányt. Persze azért kellett rá vigyázni, mert előfordult, hogy balra kell fordulni és kitűnt, hogy jobbra kell menni. Élvezetes volt az út, nagyon gazdag természeti szépséggel találkoztunk útmentén, a hegy, völgy, patak, zuhatag, pásztorok, erdőknek váltakozó színpompája. Nagyszerűen tudtunk tájékozódni, megtaláltuk a hazafelé vezető főutat, Bruck volt a centrum, elsőben és utána Graz. A városban való vezetésnél besegít a rendőr és a lámpák. Megérkeztünk Éváékhoz. Nagy szeretettel fogadtak bennünket. Na és aztán, hogy mi lelt engem, borzalmas gyomorhurut, hasmenés vett erőt rajtam, na ebből kiút nincsen, nem tudjuk az utunkat tovább folytatni, haza kell menni. Hogy mitől fertőződhettem meg, nem tudom, szerencse, hogy volt velem orvosság, főleg pálinka... igyekeztem a nagyobb bajt megfékezni főleg, hogy tudjunk tovább utazni. Borzalmasan rossz lett volna, ha tényleg nem tudjuk az utat tovább folytatni. A sok-sok orvosság, pálinka valahogyan megfékezte a hasmenést, így úgy éreztem, hogy talán nem kell utazásunkat megszakítani. Egy ilyen váratlan megbetegedés, hasmenés, magyarul fosás, borzalmasan elveszi az ember erejét, állandóan készenlétben kell állni, mert pillanatok alatt tele lesz a gatya. A napi szép élmények birtokában anyu ismét jó vacsorát készített, azaz én csak ettem volna, pirítós kenyér, nincs tovább... majd álomra hajtottuk a fejünket. Graz, 1975. aug. 27. szerda Délelőtt csak a városban jártunk, volt mit nézegetni, hiszen város tele van emlékművekkel, gyönyörű házakkal, de maga az utca embere is a jellegzetes öltözékével is már szórakoztat. Nagyon szeretem az utcák nyüzsgő-pergő életét nézni, figyelni, minden percben mást mutat az utca, jó nézni a járókelőket, figyelni az arcokat. Anyu elindult a boltokba, vásárolni, én magam pedig egy padra letelepedtem, kényelembe helyezkedtem, majd a fejemet hol jobbra, hol balra tekergettem. Közben felsorakozott itt körülöttem egy fúvószenekar, Strasse sangerek... kellemes dallamokkal, szórakoztatták az utca lakóit. Általában Ausztriában nagyon sok a zenész, egy harmonikás, trombitás, egy énekes és már kész is a zenekar. Nézegettem a kirakatoknak áruit, nagyon szépek, de szintén nem a mi zsebünknek, csak a szemnek. Délután egymagamban otthon maradtam, gyógyítgattam magam, anyu pedig ismét nyakába vette a várost, próbálgatott valamit vásárolni is. Ez a mai nap csendesebb volt a többinél, de kellett is egy kis pihenés, hiszen holnap indulunk tovább Kagenfurtba. Klagenfurt 1975. aug. 28. csütörtök Térkép szerint is hosszú út áll előttünk kb. 120-30 km, de valahogyan akkor éreztette annak terhét, fáradságát, szerettem kocsit vezetni, sohasem rohanni, mindig ráértem, nem versenyeztem, nem előzgettem, lassan járj, tovább érsz, közmondás alapján. Én már jártam kb.1936 táján Klagenfurtban Mester Imrével gyönyörködtünk e táj festői szépségében, így nekem nem volt teljesen újdonság, de mégis azt kell mondani, hogy egyszeri látogatással nem lehet mindet felismerni, azaz felfedezni, és ahányszor nézem azt a tájat, vidéket, hát mindig találok valamit ott, amit ezideig nem fedeztem fel, egy természet napközben is más-más képet nyújt a turistának, mindig rejteget meglepetést. Azért nekem nem lesz egészen ismeretlen ez a táj... legfeljebb most megint megnézem, és biztosan találok újat és szebbet az első látogatás után. Reggel 10 óra tájban akartunk indulni Grazból, de bizony nem sikerült, mert Éva elaludt, és így csak 10 h 30 körül indulhattunk el. Ismét a térkép a helyi tájékoztatás... majd búcsúcsók és már indulunk is. Az idő kellemes, hamarosan ráértünk a sztrádára, de én most sem száguldok, a maga szép 80 km-es sebességével görcsölgetjük az utat. Valami fenséges érzés, idegenben idegennek lenni, és főleg ha az ember tudja, hogy hol jár és mit is akar, tudja az országnak a nyelvét... Hamarosan elérkeztünk az útnak a tekervényes szakaszához, csak kettes, és hármas sebességben lehetett menni, 20-40 km-es sebességgel. Maga a táj végtelenül gyönyörködtet, magaslatok, völgyek, síkságok váltogatják egymást... sokszor 14 %-os emelkedésekkel. Nagy figyelmet kíván a vezetés, semmi merészség, vagy vagányság, mert egy hajtűnyi kanyarban végzetes lehet a találkozás. Kanyar után ismét kanyar, itt csak a külső sávban lehet utazni, mert sohasem tudni ki ugrik elém a kanyarnak a szögletében és amilyen kicsi ez a Tacskó, bizony palacsintává válna. A sok kanyar kimerített, úgy, hogy egy alkalmas helyen megálltunk, kifújtam magam, mert még van hátra pár km. Úgy tervezgettük, hogy nem megyünk le egészen Klagenfurtig, hanem a várostól pár km-re valahol keresünk szállást, tán olcsóbb is lesz, mint magában a városban. Láttam is táblákat, rajta a felírással Zimmer frei /na itt megállunk és tapogatózom a szállás felől/. Bementem egy szép helyiségbe, kert, udvar… jön a tulaj, kérdezem, szállás van-e? Igen van... de fél panzióval, azaz a szállás mellett reggeli, vagy ebéd is kötelező... Was kostet /für ein Personen 150 Schilling... sehr zu viel /...auf wiedershen... Ismételten találok egy másik táblát... bemegyek... itt hasonló a helyzet. Ezek nem jók, nekünk csak szállás kell, kosztról magunk gondoskodunk. Tovább keresgéltem, találtam egy szép kertes házat, fákkal, valami maszeké lehet, akinek szintén van kiadó szobája, tehát nem ebből él főleg mellékes… Bemegyek, egy asszonyka jön elibém, mondom neki mit keresek... gut-gut van szoba, kérdezem pensió nélkül kell ám... gut -gut... na mondom minden gut itt, hát akkor had nézzem meg a szobát, manzárdos ház volt, az emeleti részen van a szoba, nagyon csinos, rendes és tiszta minden... mondom magamban... jó is lesz ez a szoba... de hát mennyiért adja egy napra?... mondott egy számot a menyecske kb. 140-130 Schilling.... ez sok, ezért nem kell.... hiszen már elmúlt a főszezon, olcsóbbnak kell lenni a szobának.... kezdtünk alkudozni... lealkudtam 100 Schillingre egy éjszakára... Na ezt most megbeszélem anyuval, aki kint várt az utcán... elmondom neki a történteket... rendben van, jó lesz, mehetünk.... a kocsival be tudtunk járni az udvarba... tehát ez is jó volt, védett helyen pihenget a Tacskó... majd jöttek a háziak, bemutatkoztunk, hamarosan barátság alakult ki... A csomagokat felhordtuk a szobába... egy kicsit pihentünk… majd anyu készítette a vacsorát, a háziak megengedték, hogy a konyhájukon főzzön az anyu... Vacsora közben megkínáltuk a háziakat pálinkával... igen ízlett nekik, ők is kedveskedtek itókával. Az estnek nagy részét átbeszélgettük, majd érezve a napnak a fáradságát, na meg aztán megeredt az eső is, ez is álmosította az embert... úgy, hogy hamarosan meleg búcsút vettünk a kedves háziaktól, készültünk a lefekvéshez. Guten Nacht!!!! Klagenfurt, 1975. aug. 29-én, péntek Klagenfurt , Karintina fővárosa, egy nagy teknőben fekszik. Klagenfurt kb. teszf. magassága 446 m, lakosainak a száma 74 000 ezer körül van. Nagy az idegenforgalom, ezért a város az utóbbi időkben nagyon fejlődött. Klagenfurtot a „Virágok Városának” is nevezik, valóban kertváros. Nemzetközi vásárt bonyolít le, majd van egy nagy vására a „Holzmesse” Favásár, amikor nagy nemzeti találkozóknak van a gyülekezője. Klagenfurt eredeti neve „Klagen” /panasz/ a név eredetije „Glanfurt” Glan gázoló. Érdekes monda fűződik ezen településről, hogy valaha itt élt egy nagy sárkány, a G1an mocsarakban, aki emberi és állati életet követelt magának. Van egy magyarsághoz kötődő története is, Görgei Artúr tábornok itt volt internálva 1849-1867 között. Maga a város nagyon rendezett, nagyon szép épületei díszítik a várost, kulturális központ is nevezetes a tartományi múzeuma, valamint az Alpines Muzeum. Hatalmas épület maga a püspöki dóm, világhírű szószékével. A városháza előtt áll Mária Terézia emlékműve, valamint a Sárkánykút. Nagyon sok látnivaló van a városban, gazdagon vannak az üzletek ellátva sok-sok értékes árukkal, csak pénz kell hozzá. Ami mégis patinája az egész városnak, maga Wörthi-tó és annak a környéke. Itt található a „Minimundus” „Mini világ” apró váracskák, pici parkok, itt található a budapesti Halászbástya is kicsinyített formában. Egész napot a városban töltöttük el, sétálgattunk a tó partján, nyeltük a tájnak minden szépségét. Amikor mentünk Klagenfurtba, azaz mentünk mar a tó felé, egy hegynek a lejtőjén volt egy autóút, elég keskeny út volt, száguldozni nem igen volt tanácsos. Nagy figyelemmel vezettem, egyébként fokozta a veszélyt a szemerkélő eső is, minden figyelmet a vezetésre kellett összpontosítanom, de bírtam és mentem. Amint mentünk egy nagy szakadéknál sok ember álldogál, na meg valami daruk álltak az úton, amint elhúztam a tömeg mellett, csak megálltam, kíváncsi voltam, miért is állnak itt az emberek, miért vannak itt a vontató kötelek sokasága. Mit is láttam. Az út mentén ismétlem nagy szakadék, kb. 30-40 m-es szakadék, és mit látok? Kettő autót akarnak a darus kötelek felvonni a mélységből, de borzalmas volt a látvány, az autók mindenféle mértani formát mutattak, semminemű épség nem volt rajtuk, hogy teljesen nem zuhantak le a mélybe, annak köszönhető volt, hogy nagy fák voltak a domboldalában. Ezek a fák lefékezték a rohanást, megakadtak zuhanás közben, de közben hányszor bukfenceztek, ki tudja? S közben kérdezem a nézegető embereket, hogyan is volt? Hát igen, nem az útviszonyoknak, főleg nem az időjárásnak megfelelően vezettek. Egy kevés kis megcsúszás és már zuhan is az autó a mélységbe. És ami a legmegrázóbb volt kisült, hogy Jugo kocsik, ők vezetnek veszedelmesen, na ez kell nekem, én meg holnap megyek Jugóba. Jó előtanulmány ez nekem. Igen nagy figyelemmel kell vezetni, főleg ilyen veszedelmes, síkos úton. A tragédia látása után elindultunk a tó felé. Felemelő látványt nyújtott maga a tó és annak környéke. A mi Balatonunk ehhez viszonyítva és főleg annak környéke nincsen ezen a fokon. Gyönyörű üdülők, nyaralók rendezetten felépítve, szinte csalogatják a turistákat. Na aztán itt teljesült a régi vágyam, amire nem mertem volna gondolni. Amint sétálgatunk a tó mellett, egy kukát látok álldogálni, ez magában véve nem volna feltűnő, hiszen másutt is van kuka, igen ám ez olyan kuka volt, amiből egy esernyő kukucskált kifele, félig kinyitva.... Kukában esernyő, még pedig összecsukható esernyő, amire én már olyan régen vágyódtam, de mivel nem olcsó, így mindig maradt-maradt. Én csak nézegetem az ernyőt... hat ez igaz lehet... tényleg ott pihenget egy esernyő... hol a gazdája?… miért tettek oda, miért került a kukába? Tréfa lehet, vagy tán olyan rossz már, hogy csak ez lehet a sorsa? Kuka... elmegyek mellette… szólok anyunak... nézd ott van egy esernyő a kukában... a maga módján mindjárt ki is oktat, aztán nem bántod ám... ne csinálj itt kellemetlenséget... ne bántsd!!!! Jó-jó… elmentünk egy rövidke kis sétára… visszajövet még mindig a kukából nézeget kifelé az esernyő… szegény kis ernyőkém, sajnáltam magamban, elhagyott a rendetlen gazdád?... na majd én pártfogásba juttatlak... Irány... a kuka... kezembe veszem az ernyőt... nincs ennek semmi baja... de még tokja is mellette van... hát akkor mi lehet az oka, hogy a kukába került... Anyu idegesen figyelte a támadásomat... magamhoz öleltem... vártam, hogy majd valaki kiabál felem... de csend mindenütt, senkinek sem tűnt fel az én cselekedetem... vittem az ernyőt a kocsiba... nem is igen nézegettük, majd otthon vesszük szemléletre... és már indultunk is tovább... alig vártuk, hogy az ernyőt ismét kézbe vehessük... hát milyen is ez az ernyő?... mi is a baja?... Teljesen új, japán ernyő... remek kivitelezésű., de mi a hibája?... ekkor vettük észre, hogy egy helyen a kifeszítőbordája elpattant... nem lehetett teljesen kifeszíteni... csak ez a baja? És ezért került a drága ernyő a kukában?... Igen az a kapitalista gondolkodás... elpattant egy borda, nem érdemes javíttatni, inkább vesz a gazdag egy másik új ernyőt... Nagyon boldog voltam... hiszen ez nagyon jó nap a számunkra ,mert forintban és Schillingben is drága volna, hiszen ma /1989-ben is 3-400 Ft/ egy ilyen ernyő... Anyu idehaza megforrasztatta, azóta is használom az ernyőt... nekünk ez nagyon kedves emlék. Na aztán, már anyu is örült a merészségemnek, mert ő el nem hozta volna a világért sem... Igen valami jó módú ember /férfi/ használhatta, hiszen délelőtt esett az eső, valami oknál fogva az egyik borda eltörött... majd veszek másikat gondolta magában... így került a kukába majd teljesen új ernyő... és lett nekem is azóta ernyőm ebben a szegény szocializmusban. E sikeres fogás után indultunk be a városba... rengeteg áru kínálgatja magát... egy szép asztalterítőt vettünk, még ma is megvan /1989/ mindig Klagenfurt jut az eszünkbe. Gyönyörű bútorok, csillárok, szőnyegek, csak pénz kellene hozzá. Szállásadónkról pár szót érdemes írni. Ahogyan mondottam, nagyon kedves, külsejére nézve is takaros kis ház emelkedett ki a gyümölcsösből, nem emeletes tömbház, magánház, de itt divatos a manzárdos építkezés, sokszor a három szint is megtalálható a házakon. A háziak közel laktak a városhoz, tágas udvar volt a birtokukban, így lehetőség volt a baromfi tartásra. Nagyon sok tyúk, liba, kacsa népesítette be az udvart, de létszámuk mindig váltakozott, mert a nagyon tevékeny gazdasszony sorjában kopaszította meg őket, és vitte a varos piacára. Ami most érdekes utólag, habár akkor még nem is tudtam felfogni a hűtőládáknak, szekrényeknek a hivatottságát, itt már mutogatta a néni a hűtőládákat, mondván ha a piacon nem tudja eladni a baromfikat, bekerül a fagyasztóba és várja a kedvező piaci lehetőséget. Ez volt már 1975-ben amikor még nálunk csak itt-ott lehetett ilyesmivel dicsekedni, de nem is volt nagy jelentősége, hiszen ha naprakész friss áru kapható a piacon, vagy az üzletben, akkor nincs szükség a spejzolásra. Itt már ekkor jelen volt az az okosság, a bölcsesség az árukészletnek a tárolásáról. Amióta nálunk is a gazdasági csőd életre kelt, bizony szükségessé vált a hűtőládák, szekrényeknek a beszerzése. De ismétlem ez már 1975-ben otthonos volt az osztrák sógoroknál. Itt nyugati gondolkodás előbb vert gyökeret, mint nálunk, mert nekünk azért kellett ezeket fagyasztó szekrényeket beszerezni, mert hol nem kapható, hol nincsen megfelelő húskészlet, vagy pedig az árak toronymagasságba szökellnek. Nagyon nagy rendeltetése van főleg falun, vagy ahol disznót ölnek, nem kell elpazarolni az aprólékot, a húskészítményeket, lehet disznósajtot, prezborsot enni húsvétkor is... Ennél a famíliánál bizony most ahogy utólag rágondolok nem is voltak kicsinyek, tán egy mázsa húst is lehetett bennük fagyasztani, egy egész disznót... hurkákat, kolbászokat, mindig lehet tartalékolni szűkebb időszakra is. Általában, az osztrák nép mindenkor élen járt lehetett az ipar, kereskedelem, vagy mezőgazdaság, itt már javában dolgoztak a kis traktorok, amikor még a szegény magyar paraszt a két kajla ökrét nógatta a szántásban, fuvarozásban. Az osztrák paraszt gépesítette a mezőgazdaságát, fejlesztette a termelést, a teheneket pedig beállította a tejhozamra. Sajnos a Rákosi rezsim nem tette lehetővé, hogy kialakulhatott volna a gépesített kis gazdaságok, hiszen már ekkor voltak több irányú munkagépek, ha kellett szántott, ha kellett kapált, ha kellett kaszált, szénát gyűjtött stb. A szántasnál egy hold felszántásánál nem kellett 25-30 km-t legyalogolni, amíg megszántotta földjét. Az osztrák paraszt felült a kis traktorára, nagy időnyeréssel és kicsi elfáradással előbb elvégezte a munkáját okos kis gépekkel. Emlékszem, milyen nagy dolog volt nálunk a két tehénnek, borjúnak megvágni a kukoricaszárt szecskának, mily erős munkát igényelt a szecskavágó gépnek a hajtása, itt volt nekem a tornatermem, minden izmomat megmozgatott egy-egy napra elkészített szecskavágás. És még sorolhatnám a többi munka, ami időt rabolt el az embertől, pl. a fafűrészelés... vagy a kézi darálógép, amikor már kapható volt kukorica daráló, de kézi hajtású. Ne kelljen pénzt, vagy vámot fizetni a darálósnak, magunk daráltunk órákon át, amíg megkaptuk a napi mennyiséget a disznók hizlalásához. Ha visszagondolok Porpácra, nagyapám kis paraszt volt, tán nyolc-tíz holdon gazdálkodhatott, mily nagy munkát kívánt a cséplés, a cséphadaró, amikor ütemre verték a pajtában a leterített búza, rozs kévéket, hogy kiperegjenek a szemek a kalászból. Majd jött a keverék, pelyva, szemnek az összegyűjtése, majd pedig következett a kézi hajtású szelelő, amibe be kellett önteni a cséphadaróval kivert mennyiséget és a szelelőnek a szeletcsapó szerkezete, külön választotta a tiszta szemet a pelyvától. Reggeltől estig kellett hajtani, napokon át, míg zsákba kerülhetett a tiszta szem. Ezek a gazdási műveletek teljesen kivesztek a gazdálkodásból, egy-két gépecske, cséphadaró, szeleltető látható a múzeumokban, de a mai gyerekek nem tudják értékelni, nem éltek vele, nekik nem mond semmit a megszemlélésük, nem fáradtak el tőlük. Cséphadaróval magam sem tudtam bánni, ehhez kellett valami ütemérzék, hogy három, négy ember ritmikusan tudjon ütni, anélkül, hogy a másikat akadályozza az ütésben, valóságos ritmikus mozdulatoknak az áradata, nagyot sem szabadott ütni, mert akkor a szemek eltörtek, kicsit sem lehetett ütni, mert akkor meg nem peregtek ki a szemek a toklázból. Amikor betört az államosítás, jöttek az erőltetett Tsz-ek alakiasa, ekkor kezdődött a gépesítés a falusi gazdaságban. Pl. megcsodáltuk legelsőben a cséplőgépet a „kombájnt” ez a gép egyszerre aratott, csépelt, majd később szalmakötegeket csinált. Emlékszem a söptei parasztok véleményére, amikor megcsodálták ezt a csodabogarat /tán lehetett 1960-táján/ elsőben az állami gazdaság földjén láttam én is... persze a kezdeti nehézségek, a gépeknek szemveszteségei nagyok voltak, nem nagy jövőt jósoltak a szemlélő parasztok, a kaszát nem pótolja semmi, hol lesznek az asztagok? A cséplőgépek… a nyársolók... szóval valami megkezdődött nálunk is, persze elsőben mind szovjet gépekről lehetett csak szó, amik nem tudtak versenyezni a fejlettebb nyugati gazdasági gépekkel. Természetesen mégis ez volt a járható út, de egyben ez hozta meg a bukást is, mert ez a nagy üzem nem volt magánjellegű, a parasztság elvesztette a földhöz való szeretetét, szerelmét, lassan ki is haltak ezek az ősi paraszti emberek, az utódok pedig, mint gazdasági üzemi dolgozók voltak csak jelen, törtek-zúztak, pazaroltak, hiszen nem az övé... közös, közös lónak pedig turós a háta... Most 1989-ben ráfizetéses lett a gazdálkodás, az állami dotációk csökkenőkben vannak, hiányzik a szaktudás, hiányzik a piaci gazdálkodás, nem tudunk a nyugati piacnak termelni minőségben, kelet pedig nem tud fizetni, most 1990 januárban beáll a szabadpiac pl. a tej 18 Ft-os lesz a 2,5 %-os zsírtartalmú és ehhez igazodik sok minden. Az árak szabad felfutása okozhat egy árubőséget, de a tömeg nem tud fogyasztó lenni, kevés a nyugdíj, kevés a kereset zömével, és lesznek nagy árukészletek, de nem lesz fogyasztó. /1990-ben írom ezeket /január elején. Mindent nagyon drágán termelünk meg, csak egy példát a sok közül. Valaha amikor még kisgazdaságok voltak, a tehéntartó gazdák valóságos harcot vívtak az utak mentén meghúzódó árokszéleken termő füvért, licitáltak rá... Nagyon jó takarmányt kaptak a gazdák, vagy lelegeltették, vagy legtöbbször lekaszálták és mint száraz takarmányt értékesítették az állatokkal. Ma pedig ott rohad el a sok fű, vagy jön az út menti kaszálógép, és meg a semmibe. Vagy aratás után, amikor már csak csupasztarlók voltak, elmentünk búzafejet szedni, végig mentünk a tarlón és az elhagyott búzafejet egymásmellé raktuk, valóságos gyönyör volt a szép búzacsokor, és ezt pedig legjobban a tyúkok értékelték, mert tojással fizettek érte. Hol van ez ma?... búzafejet szedni aratás után az embernek fáj a szíve, amikor megy az országúton, és mint valami aranyér szegélyeződik az útszélén, a kombájntól szállított búza a rossz teherautónak a résein ömlesztve szóródik a drága magyar kenyér... sokszor kedvem volna seprűt, vödröt vinni és felseperni... de nincsen tyúkom, sem galambom, így hová tegyem ezt a drága aranyat érő búzaszemeket.? Na most igen nagyon nagy kitérőt tettem az utazásomnak a történetében... de ez valahogyan ki-kívánkozott belőlem... az ország a csőd sírját már megásta, a hülye ideológia brosúráknak erőszakos beáramlása, a vezetőknek butasága, szakmai sötétségük, „Kiskirályok a mundérban” a sok-sok millió állami vagyonnak az elherdálása, egyéni érdekeinek a növelése, addig-addig érlelődött, hogy ezt az országot úgy eladósították a hülyéknek a butasága, hogy nem vettük észre, hogy az ország hajója léket kapott, csak még nem süllyedt el, de éppen csak libeg, teng-leng, várjuk a nyugati tőkét, az utolsó mentőövet, hogy még ne kelljen egészen meghúzni a kis lélekharangot, de talpra állni, ez a jövőnek teljes titka... új parlament, több párt lesz ebben az országban /1990. márc-ban/ most még közbejött a román kérdés, a diktátor Csaucseszkut elkergették Bukarestből, valahol elfogták és egy kaszárnyában üldögél, elmélkedik a múltról, de ez ideig a hírek szerint 1989. dec. 20-tól dec. 25-ig 70 ezer a halott, 300 ezer a sebesült Romániában, Erdélyben. Most meg ezeken kell segítenünk... Borzalmas napokat éltek át a románok, a Securitata /nálunk a volt AVO/, kiképzett vadölők lövik saját román testvérüket, apjukat, rokonaikat, majd erről külön tán máskor... Temesváron kezdődött, amikor az ottani lekészt Tőkés Lászlót akarták a hívektől elszakítani... ez volt a kiindulópont. Embergyűrű vette körül a parókiát... nem engedett, majd jöttek a Securitate tankok és palacsintává nyomták a hivőknek sokaságát... a lekészt pedig elszállították egy ismeretlen vidékre, de a jelenbe meg él… a Tv is bemutatta, nagyon nagy lélek, aki állta a támadásokat, a zaklatásokat, igazi hős… aki hitével felül tudta élni a barbároknak Csaucseszkunak az embertelenségét. Rengeteg kötszert, élelmet szállítunk már nekik, de félő a közlekedés, mert bizony a Securitate vadak partizánkodnak, ahol csak tudnak. Szerencse, hogy a katonaság a felkelők mellé állt. Ezt írom 1989. dec. 25-én. /1989. dec. 26-án vagyunk, Romániában, Erdélyben még mindig vannak harcok a Securitate /Csaueszku/ testvérei ávósai még mindig harci támadásokat okoznak az országban, és most itt írom meg, hogy 1989. dec. 26-án jött a hír, hogy a diktátort, feleségével egyetemben kivégezték. Majd erről később írok még./ Klagenfurt 1975. aug. 30. szombati nap van, amikor is pakolunk, hogy induljunk tovább, délebbre a tengerre. Akárhogyan is számítom, légvonalban is kb. 180 km, na ez természetesen útvonalban többet jelent számunkra, de nekem ez a vezetés nem fárasztó, szórakoztat, így van kedvem az utazáshoz. Anyu kezébe a térkép, pontosan eligazodik rajta, így nincs aggodalom, hogy nem érjünk célba. Előző este még a háziakkal elcsevegtünk, nagyon barátságos családnak bizonyultak, még címet is adtak, ha netán még valaha erre járunk, akkor örömmel várnak bennünket. Az útról beszélgettünk velük és ekkor vetődött fel az a nehézség, hogy útközben találkozunk vagy 28 %-os emelkedővel, ami bizony nagyon próbára teszi a kocsit, na meg a vezetőt is. Ez a 28 %-os emelkedő az bizony nem kicsi, pl. az oladi dombra ha felmegyünk a városból, ott látunk 16-18 %-os emelkedő táblát, már ez is nagyon nagy, akkor az utunk alkalmával ennél nagyobbra kell számítani. Megindult a csomagolás, a csomagoknak az elhelyezése a kocsiba… reggelizés, testben és lélekben felkészülés a nagy útra. A térképet sokszor átnéztük, útirány Klagenfurt, majd az osztrák határ, az emelkedő bár azt is mondották, hogy már valamiképpen a nagy emelkedőt megoldották, így nem kell nagyon felni... Jött a búcsúzkodás percei, meleg szeretettel vettünk búcsút a háziaktól, abban a reményben, hogy találkozunk még egykor. A kis Zastava felmordult, kapcsolás, indulás, még egy búcsú integetés, irány a város. Csodálatosan és nagy figyelemmel tudtam vezetni, a nagy forgalom az idegen ország nem zavart, nagyon jók az útmutatók, mindig pontosan lehetett egyeztetni a helyet, hogy hol is vagyunk. Klagenfurtban még egy kicsit időztünk, elgyönyörködtünk a kirakatoknak a gazdag választékában, páratlan szépségű szőnyegek, ruhák kínálgatták magukat, de nem vásárolhattunk nagy dolgot, hiszen a pénzünk kiszámított és kevés. Kb. 9-10 óra között véglegesen elhagytuk a várost, indultunk dél felé, a térképen 2500 méteres hegyeket jelzett, valahol ott kell majd átkelnünk, mert a főirány Ljubljana volt, az utunk pedig még a hegyeken túl volt. Egy kicsit féltem az emelkedőtől, mondván én állandóan csak sík terephez vagyok szokva, hiszen a kéziféket sem használom, ha mégis használom közben, akkor meg elfelejtem visszahúzni, úgy hogy sokszor mentem már hosszú utat kézifékkel, és azon csodálkoztam, hogy a motor nem úgy húz ahogyan kellene, s amikor rádöbbenek, persze hogy nem úgy megy, hiszen a kézifék fékez. Hamarosan elérkeztünk az emelkedőkhöz, kezdődtek a szerpentinek, és most volt egy csodálatos élményem, amint előre és felnéztem, olyan valamit láttam, a hegy lábanál, mint mikor valaki a háztetőn járna én meg az udvaron lennék. Szóval akiket láttam anyuval, azok már a szerpentin útnak a végén, fenn a magasban voltak, mondom anyunak, odanéz, hogy hol járnak azok az autók!! Nem hittem volna, hogy nekünk is oda kell majd jutnunk... Ahogyan emelkedtünk, úgy a sebességet a kettesbe tettem be... és haladtunk szép folyamatosan felfele, azaz a szerpentinen körbe. Csodálatosan volt kiképezve a szerpentin út, mert csak egy fokozatos emelkedést mutatott be, nem volt éles a magasság... de állandóan emelkedésben voltunk. A forgalom nem volt zsúfolt, a szerpentinen úgy emlékszem tilos is volt az előzés... így mindenki megfelelő vigyázattal és türelemmel vezette a kocsiját. Észrevétlenül emelkedtünk és mindjobban közeledtünk a hegytető felé, hiszen már jóval túl vagyunk a közepén... a kis Tacskó csak mendegél. Nem veszem észre a nagy fáradságot rajta... habár lehetett érezni, hogy pl. a harmadik sebességbe nem volna tanácsos átkapcsolni, mert ez már fulladásra bírná. Így maradtunk a kettesbe, de aztán csak jött a félelmetes emelkedő, a kis kocsink mind lassabban szedte a métereket, a gázt hiába nyomtam, fulladozik a kocsi... majd megremeg és bizony megállunk a lejtőnek a lejtőjén... Te szentséges Isten... előttünk az emelkedő, hátunk mögött a mélység, mellettünk a forgalom... na most mi is lesz?... Megfordulni, ez lehetetlen egyenlő a halállal, mert fordulni ezen a szűk úton, na meg a forgalom… most légy okos „Domonkos”... a kéziféket behúztam.. .na anyu azonnal szállj ki, készítettem nagy ékeket... rakd a hátsó kerekek alá... én meg megpróbálom az egyesbe tenni a sebességet, és majd meglátjuk, hogy mi is lesz. Attól féltem, hogy a völgybe esünk, nem tudunk elmozdulni, ott maradunk a lejtőn... nincs aki segítsen rajtunk... szóval itt a lejtőn állni, várni a reményt, a megindulást, a veszély elkerülését... ez nem mindennapi élmény volt számunkra, de főleg nekem, aki mégis csak nekem kell megoldani az örvényből való kiugrást. Szerencse, nem volt forgalom... így nem dudáltak a hátam mögött, nem idegesített a várakozó autósor... amikor minden ék már a helyén volt, itt kell megjegyeznem, hogy a Zastavánál menetközben nem lehet az egyesbe kapcsolni... csak álló helyzetben... Bekapcsolom az egyest... és fokozatosan nyomom a gázpedált, várom a kocsi induló akarását, csak nyomom a gázt... mindjobban felperegnek a motorok... amikor már kellő fordulatszámot elérték és bizony érezni lehetett a nagy fordulatszámot... egyszer csak megmozdul a kis kocsi, elindul… elindult!!!… felfelé… tovább az emelkedőn... borzalmas jó érzés volt ez, hiszen ettől függött a további utunk... és a kocsi csak húzott felfele... anyu maradt a helyén... amikor már elértem egy olyan szakaszt, ahol nem volt emelkedő... a szerpentinnek volt egy lankásabb része... megálltam, nagyot sóhajtottam, intettem anyunak, hozd az ékeket... a kocsi motorjai dolgoztak, a gyertyák izzadtak... na jól van... ülj be... és alig mentünk pár métert még... már is az osztrák határőröknél kötöttünk ki... Nagyon udvariasan fogadtak bennünket, semmi kutatás, pecsételés és tisztelgés, gute Reise... és már egy nagy alagútnak a bejáratához értünk. Kb. 1600 méteres alagút... ki van világítva, lámpát is kellett használni... na ez már kellemes érzést adott, a nagy veszélyen túl vagyunk.... és már a jugó határőrök kezelik az útlevelet... sohasem voltunk valami nagy barátságban a szerbekkel... így egy kicsit féltünk a fogadtatástól, de igen barátságos volt az ellenőrzés... Itt is csak pecsételtek... és mehettünk az utunkon. Valami nagy barátságban sohasem éltünk a szerbekkel, de utólag el kell ismernünk, hogy nagyon rossz politikákat fejtettünk ki a kisebbséggel szemben, nem tudtunk kellőképpen rokonszenvessé tenni őket irántunk. Talán ez abból is eredt, hogy a királyság mindenkor elhanyagolta a monarchia területén élő más nemzeteket, csak a maga dicsőítését látta szem előtt. Nagy kár volt ez, mert amikor a horvátok, szlávok, burgerlandiak stb. lehetőséget kaptak a hovátartozandóságuknak döntésére, hát bizony abban a pillanatban nagy örömmel szakadtak el tőlünk és csatlakoztak más nemzetekhez. Nem is említem, hogy bizony még az iskolában is tanultuk azt a dalt: Megállj, megállj kutya Szerbia... szóval valami kutya-macska barátságban éltünk egymás mellett, ez kitűnt még a második világháború alatt is, magam is írtam már róla, hogy félt tőlünk Temesvár előtti faluban a szerb „pópa”. Még a szerb öregasszonyok is fegyvert rejtegettek a szoknyájuk alatt, ismert dolog volt annak idején, hogy egy öreg szerb asszony nagy betegnek tette magát és feküdt az ágyban a harcok alatt, s amikor bementek a magyar katonák a szobába, látták a nagy beteget megsajnálva indultak kifelé és ekkor a betegséget szimuláló szerbasszony a dunyha alatt rejtegetett puskájával lelőtte a magyar katonákat. Még az első világháború alkalmával maradtak meg bennem a szerb harctérre induló és visszaérkező katonáknak a szenvedéses harci történetei, Bosznia-Hercegovina, édesapám is mesélt a szerbiai katonaéletéről, Trebenye... szóval a múltnak szerencsétlen politikai vezetésből, na meg az én élményemből is belém szorult egy fenntartásos előérzet a szerbek iránt, így bizony a határ átlépése után ezek az emlékek, valahogyan nehezen oldódtak... habár nem volt semmi ok a félelemre, nagyon udvarias és baráti fogadtatásban részesítettek a határőrök bennünket. De mégis a mélyen elásott fegyvereknek a tűzharci zaja, a véres csatáknak rokkantjai, sebesültjei valahogyan nem a legszebb emlékeket hagyták meg bennem. Simán ment az utunk. Gyönyörűen dolgozott a kis kocsink, ami a legjobb látvány volt, rengeteg kis Zastava futkározott el mellettünk, hiszen itt született meg a Zastava, Fiat hibrid, és ami a legfeltűnőbb volt, hogy nagy sebességgel mentek el mellettünk… de én mondogattam a kis kocsimnak, látod a testvéreid mily gyorsan száguldanak, de Te azért ne szégyelld el magadat, aki lassan jár, tovább ér... jelszóval kb. 70-80 km-es sebességgel szedtük kilométereket, az útjelzéseket szigorúan betartva, rengeteg a hajtű kanyar... beláthatatlan fordulatok, átmentünk a Száva folyón, Ljubljana előtt. Ez a város nagy ipari, gyári központ, borzalmas nagy a forgalom, kocsi hátán kocsi, de nagyszerűek az eligazító táblák, bizony ebben a nagy forgalomban idegen helyen közlekedni nagy élmény. De ekkor még hatvanöt éves voltam, reflexeim, erőm, figyelmem teljes birtokában voltam, a defenzív vezetést nagyon betartottam, anyu mellettem, mint a sas figyelte az utat, a lámpákat, az útjelző nagy táblákat, s észre se vettük a nagy forgalomból kikerülve már elérkeztünk a kivezető útra, ami a tengerre vezetett, mégpedig a fő állomás Koper. Itt már teljes szépségében előttünk hevert a nagy Adria, a maga tengeri kékségével, itt már az ég és tenger egymásra borulva ölelkeznek egymással. Mert nagyon érdekes, amikor már az ember a tengerhez ér, nem tudja teljes egészében felismerni a hatalmas vizet, mintha egy nagy köd lenne, mert az ég és tenger színe egybeforrad, nincsen köztük elválasztó vonal, fa vagy hegy... és ebbeni összeolvadásból csak később toppan elébe a tenger a maga félelmetes nagyságával, ennyi víz!... Csodálatos élmény nekünk tengert látni, habár volt nekünk is valaha tengerünk... de a Trianon megfosztott bennünket ettől a nagy kincstől. Nagy az idegenforgalom, a nagy külföldi kocsik rajai száguldanak el mellettünk, mi úgy néztünk ki, mint az óriások közt a törpék, de nem számított, mi is elérjük a végállomást... Porecs.... Utunk közvetlen a tenger mellett vonult végig, hol közelebb voltunk hozzá, hol egy kicsit eltávolodott tőlünk, de állandóan a tengernek a bűvkörében éltünk. A rengeteg fürdőző, a sok sátor, na meg a szebbnél szebb üdülők, a pálmák, a leanderek, a divatos nyaralóknak változatossága, más világot tükrözött vissza. Leírhatatlan élmény, boldogság, más táj, más vidék... a földnek gazdag természeti adománya, és mi itt lehetünk, nézhetjük, szívhatjuk magunkba tőlünk szokatlan perceket, órákat, földi paradicsomnak egy kis morzsáját... Magam nem nagyon tekintgethettem széjjel, csak annyit, amit a biztonságos forgalom és a vezetés megengedett, de ebből is bőven telítődtem, habár már én nem először látok tengert /elsőízben 1935-ben Olaszban, Róma mellett Ostia/ de minden méter, minden kilométer új látványt adott elénk, így betelni nem lehetett, azaz megunni különösebben nem. Itt nincsen távolság, mert a természetnek különös szépsége mellett sem időt, sem a kilométereket nem lehet észrevenni... csak megyünk-megyünk... s közben felkiáltunk... odanézz!!! Nahát de gyönyörű....!!!! A sok-sok élmény gazdagságában már előttünk is a tábla „Porec”.... Jé! Már itt vagyunk... igen ám, de most hova menjünk. Nem volt címünk, azaz anyunak adott valaki egy címet, egy szállodában kell keresni a hölgyet, aki nekünk besegít az szálláshoz… meg is találtuk a szállodát, de a címzett nőt nem találtuk, nem ismerték, így az időnk nagyon eltelt... közeledett az est, a nap is fáradni kezdett, a fény is kevesebb lett, így szállás után kellett nézni, de hol? Egy utazásnál mindig a legfontosabb kérdés, a szállás, habár nagyon szép idő volt, tenger mellett nem hűl le oly gyorsan a levegő, de mégis csak kellene valami fedelet keresni a fejünk felé. Már öt óra is elmúlt, tehát valahol szállást kell keresni,- a szálláskeresésben meg nem volt valami nagy gyakorlatunk, magam kevéske német tudása igen nagy segítségünkre van. Mindenütt lehet vele élni és főleg egymást megérteni. Lassan lépegettünk a kocsival, egy helyen feltűnt egy tábla, amelyen szállás, elhelyezést kínál fel... Na, mondom magamban, végre egy sziget, ahová betérünk és lepihenhetünk. A kis kocsival szépen bejárunk az előtérre, parkszerűségbe, majd ebből a kertből nő ki a szállást nyújtó kis nyaraló. Külsőleg nagyon szép, és kedves hangulatot áraszt ki magából, szóval külsőleg nagyon megfelel. Leálltam a motorral, a kis kocsi is örül a végállomásnak, hiszen nagy volt a mai leterhelése, több mint kettőszáz km-t lefutni, szép teljesítmény. Indulok befelé a szállodába, nyaralóba, előtér, ajtók sokasága... majd keresem a házigazdát. Jött is egy asszonyka, akivel csak valahogyan értettük meg egymást, németül, igen van szoba, meg is mutatja... igazán hangulatos kis hajlék, nem luxusszálló, de nem is kell... amint kinézek az ablakból, hat uram Isten a tenger mossa a ház falát... szóval az ablakon át is lehet itt lábat mosni, nagyszerű, anyut is behívom... neki is megfelel, fél penziós, ebéd van... az árról érdeklődöm... 538 dinár... és most itt lesz majd a nagy csalódás. A szükséges holmikat kiraktuk a kocsiból.. .megtörtént a honfoglalás. Nagyot pihentünk... majd anyu megcsinálta a vacsorának valót, ettünk-ittunk és még egy kicsit sétálgattunk a tenger mellett... minden örömteljes, a látvány, az idegenszerűség, a tengernek elrémítő hatalmas térfoglalása... a nyaralóknak tarka-barkasága, mindez nagyon nagy élményt adott számunkra. Az éjszakai pihenés nagyon kellemes volt, jól kipihentük magunkat... engem azért birizgált a penziónak az ára... voltak ott németek is, és egy német urat megkérdezek, hová valósi, honnan jött?... na és mennyit fizet itt szállóban?... Magyarázza, hogy kb. 538 dinár, ami a mi pénzünknek majd 6-7-8 száz forintja... és valahogyan nem értem... és megkérdezem hogy hány személyre? Két személyre, mert mi annyian vagyunk... nem-nem mondja a német, für ein Personen... csak egy személyre... és ekkor szorzok-osztok... hát hü, ha ez így van akkor nekünk a pénzünk ekkora kiadás mellett két nap után koldus szegények leszünk... Keresem a nyaraló gondnokát... ismételten felteszem neki a kérdést... és az bizony megerősíti a valóságot, hogy bizony egy személyre 538 dinár, kettőnek a duplája... és ekkor be kellett vallanom, hogy akkor mi már pakolunk is és mennünk kell olcsóbb szállásra, mert itt a pénzünk nem elég ekkora kiadásra... Nagyszerű volt egyébként ez a kis üdülő, mert a tengerre közvetlen kijárás volt az üdülőből. Nagyszerű fürdést csináltunk, a tengernek bársonyos vizében ujjá születtünk, pénzes nyaralóknak ideális hely ez, de ilyen csóróknak mint mi, ez nagy luxus. Mese nincsen, olcsóbb szállást kell keresnünk, mert valutában bizony nagyon szegényesen álltunk. Ez mind rendjében is volna, de most jön ismét egy váratlan meglepetés. A gondnokkal el akarok számolni, akkor két személyre... dinár… igen ám, de mivel csak egy éjszakát töltöttünk el a nyaralóban, a szabályzat szerint, aki csak ily rövid időre szállásolta el magát, annak még kell fizetni rá 30 vagy 40 %-ot. Na ez aztán már betette az ajtót, mondom anyunak, fizetni kell még rá... hátha fizetni kell, akkor fizetünk, más eshetőség nincsen. Fájó szívvel kifizettem ezt a nagy bérletet, az igaz, hogy luxus nyaraló volt, a hiba csak ott volt hogy én kettő személyre gondoltam az 538 dinárt... ebben volt a nagy tévedés... Na a fizetésen túl voltunk… a gondnok is nagyon sajnált bennünket, mi meg még jobban fájlaltuk a búcsút... és ismét megint jött egy másik meglepetés. Szóval megvolt a fürdés, az ebéd, be is pakoltunk annak rendje módján... éjszaka eső is volt, ez egy kissé nyirkossá tette a levegőt, na meg a tala | |
