 |
    |
 |
Kádár János halálára 1989. júl. 14. Kádár János halálára! 1989. júl. 14-én temették el. Szül: 1912 Nem kívánom én most Kádár János életét, munkásságát, főleg pártéletét elzongorálni, ezt helyettem hitelesebben elmondjak, leírják a szakavatottaknak raja, részben hivatalból, részben halából, részben elkötelezettségből, részben propagandából, hiszen június 16-án volt egy temetés /Nagy Imre/ ami nagyon megrázó, megihletődő volt számomra, de az ország lakóinak nagy százalékara, amit a Tv engedett bemutatni. Ekkor temettük az áldozatot, ma temetjük az ítélőt, áldozat és elitélő temetése ily közeli időben zajlott le, ez egymagában elgondolkodásra serkenti az embert. A végtisztesség, mit mond, mire is kötelez? Nagy Imre és társainak a temetésének ünnepiessége, méltósága, kegyeleti tisztessége mindent felülmúló részvéttel zajlott le, ami nem is váltott ki nagy tetszést a mai politikusokban, vezérigazgatókban, a sok ingyenélők párttagokban, a nemzet vérét szívó piócákban, akik kihasználták a politikai előnyöket és a maguk meggazdagodására fordítottak minden földi erőt. Loptak, hazudtak, sikkasztottak, gazdagodtak a népnek a verejtékén, hiszen az újságok naponta hozzák ezeknek a nagy párthivőknek gaztetteit, ennek a tömegnek nagyon hiányzik majd Kádár, hiszen az ő szárnyainak a melegében keltek ezek a nagy hü elvtársak ki a nemzet tojásából, akik görcsös markolattal vonzották magukhoz a Pártkönyvet, mint a fuldoklónak a mentőöv, úgy ennek a munkát, dolgot nem ismerő dologtalan társadalomnak kiburjánzó nagyságai lettek. Sajnos, kiművelte ez az uralomra jutó, monopolisztikus államhatalom a maga selejtjeit, tömegeit, csak piros könyv kellett és már ott is volt a tapétázó ajtó, a bársonyszék, a különböző titkári al és főállások, vezéreknek egész skálái, akik merték vállalni minden előképzettség nélkül egy hivatalnak, egy üzemnek a vezetését, mondván, ha nem értesz hozzá, majd beletanulsz, milliók karára, az ország eladósodására, ezek lettek az ország sírásói. Milliókat sikkasztottak, a ráfizetéses üzemeket gyártották, nem győzték a jólkereső üzemek ezeket a lerongyosított, eladósodott üzemeket támogatni, de egyben a saját kárukra, mert a jól működő üzemek dolgozóit nem tudta méltányos fizetésben részesíteni. Ma több szónok ajkáról elhangzott, de még az ott tetszelgő civilek is rebegve mondogatták, azért jöttünk el a végtiszteletre, mert sok jót tett, persze voltak még könnyes szemű gyászolók is a tömegben, miért nem, nem volnék tárgyilagos, ha azt állítanám, hogy Kádár nem tett jót is főleg lenne nagyon jó módban élő honfitárs. Dehogyis nem, hamarosan már elérkeztünk a hárommilliós koldus országához, ahogyan a háború előtti időszakot látták el a lakósságot ezzel a jelzővel, soha nem volt ennyi ingyenélő, semmiből és senkiből kinőtt méltóságos elvtárs, Rákosi alatt a lakósság szégyenfoltjai lettek a községi párttitkárok, vezetők, minden poszton, három-négy elemivel indult nagy gőggel az elvtárs, Pártunk és Kormányunknak hű fiai /lásd Szelestén a Puklér Imrét, dologtalan kocsmatöltelék múltjával lett a falu atya úristene, a hatalom teljes birtokosa, 1945 után a pártba belepni az egyenlő volt az akasztással. Na térjünk csak vissza a mai naphoz. Szóval meghalt az az ember, akinek igen is voltak érdemei, de ha mérlegre lehetne tenni hibáit és érdemeit, akkor vesztettségre lenne kárhoztatva. Ő Csermanek János ebből lett Kádár János, Fiuméban született 1912-ben, az első világháborút megelőzőleg. Valami zabi gyerek lehetett, lelenc gyerek, aki semmit sem veszítve korán már megkezdte kóstolgatni a szocializmusnak bábeli tornyát. Hát persze jobb létet akart volna, azaz képzeletében élt egy jobb világ, ami csak a szocializmus, azaz a kommunizmuson át jutva lehetne elérni. Mit veszíthet egy társtalan ember, a társadalom hullámain vergelődő ifjú, hamarosan bekapcsolódik a párt mozgalomba és annak égisze alatt próbál szerencsét, ennek az eszméknek az árnyékában igyekszik megálmodni a jobb, az igazabb emberi világnak a jövőjét. Tetszett is neki Marx és Lenin irodalma, ahol olvashatta a társadalmat meg kell szabadítani a kapitalista elemektől, nincs magántőke, mindent begyűjteni a népnek a hatalmába. Rákosiék meg is kezdték a magánvagyonnak, földnek, gyárnak, banknak stb. államosítását, kezükbe is hullott minden nagyobb megerőltetés nélkül évszázadokon át szerzett magánvagyon a lumpenproletárok birtokába. Igen ez volt a legkönnyebb vagyonszerzés a nép javára, a nép nevében, s ami a legnagyobb baklövésük abban volt, hogy ugyan a birtokokat megszerezték, államosítottak, tapsoltak Rákosinak /Rákosi apánknak/ de egyben az akkori értelmiséget is vérpadra taszították, kivonták az üzemekből, gyárakból, intézményekből, bankokból, s helyettük bekerültek a butaságnak a fáklyahordozói. Csak így kerülhettek minisztériumoktól lefelé mindenütt a képzetlen elemek, vezetői állásba, halvány fogalma sem volt, hogyan kell azt az üzemet vezetni, termelésre fogni, hivatalokat vezetni, csak így kerülhetett sor arra, hogy a szombathelyi járás élére Veres István egyszerű suszterként lett járási tanácselnök helyettes, Horváth Gáborral egyetemben, 1955-től és annak előtte. Az egyházi rendeket beszüntették, rendházakat kisajátították, szerzetesrendi papjaikat, tanáraikat szélnek eresztették, megszüntették az apácai rendeket, kórházakban sem működhettek tovább, helyettük átvette a hatalmat hivatást nem szerető civil honleányai. Hát persze hogy tetszett annak az elvtársnak ez a fejtetőre állított világ, amelyben most ő lett az úr, nem a bakon ült mint kocsis, hanem a volt uraság, vagy gróf hajtotta a lovakat. Óriási árat kellett ezért fizetni az országnak, mert még sem lehet az, hogy a gyerek szüli meg az apját, hanem fordítva, előbb a fiúból vagy a lányból felnőttnek kell lenni, hogy megszülhesse majd a gyerekét. Ez a folyamat pedig mindjobban berágta magát a nemzet testébe, mint a szú a fába, hiszen ha megnézünk egy-egy visszajátszott filmet, amin Rákosi a főszereplő, óriási tapsorkán közepette tapsolják pirosra a tenyerüket az elvtársak, hiszen nagyon sokan felismerték a sajnálatos tényt, hogy dolgozni nem kell. Csak mindent helyeselni, szervezkedni, spicliskedni, áskálódni a másikra, hiszen ha már hárman együtt voltak valahol, sohasem lehetett tudni, hogy a három közül melyik a spicli és ezt már másnap az ÁVÓ tudja, megindult az internáló táboroknak a benépesítése, Buda-déli, Kistarcsa, Recsk, majd az Alföldön, több tízezer embert hurcoltak el otthonából, hónapokra és évekre minden bírósági ítélet nélkül. Sztálin 40 milliót tett el lábaló, hogy hatalmát meg tudja tartani. Ez a folyamat indult el nálunk is Rákosi időben. Kádárnak minderről már volt tudomása, hiszen ekkor már hol börtönben, hol magasabb állami funkcióban élte életét. Életem folyamán a következő kimagasló politikai nagyságok leptek le a népek színpadjáról: Ferencz József császár és király, majd Kun Béla, Szamueli Tibor, majd Horthy Miklós, Mussolini, Hitler, Sztálin, Ruscsov, Brezsnyev, Nagy Imre, majd a napokban Kádár János. Nem akarom most egyiket sem a másik elé tolni, azaz sorrendiségbe állítani, de pl. nagyon érdekes, amikor meghalt Sztálin, fekete gyászba öltözött Oroszországnak minden lakója, legalább is ezt kellett mutatni és megjátszani a nagyvilág előtt pótolhatatlan nagy vesztesség érte az orosz népet, ja majd elfelejtettem ugyanezt a lemezt forgatták Lenin halálakor. Azt várták, hogy a nap megáll az égen, és többet nem lesz reggel, mert a nap sem fog többé felkelni, sötétség lészen az egész világon. Napok évek teltével, Sztálint kilakoltatták a mauzóleumból, mert Leninnel voltak közös cellában, a burok lefeslett, mint ahogyan a bábuból kibújik a lepke, valahogyan az évek burkolatából, bábujából kibujt a vértől átitatott gyilkos Sztálin, elebrudalták Lenin mellől, bűneit merték már a halott arcába vágni, a halottnak tűrni kellett mindazt, amit a hálás utókor lerótt személyi kultusza felett. És hová lettek a róla elnevezett utcák, falvak, városok, intézmények, eltűntek a rá emlékeztető utcanevek, városok nevét cseréltek pl. Sztálin városból kibújt Dunaújváros, nem állt meg a föld forogni, jött a hálás utókor, amely még a nevét is igyekezett örökre eltüntetni. Szobrait felrobbantották pl. B.pesten. Mindig lehet tapasztalni azt a zsidó históriát, amíg távol volt Mózes, addig felépítettek maguknak az aranyborjút, amit persze hogy azonnal darabokra tördeltek. Tehát arról van szó, amikor egy nagy kommunista párt vezért hódolattal és imádattal, kultusszal glóriával öveznek körül amíg él, és ha többet már nem ragyog a képe, kihunyt élete, akkor ugyanazok akik aranyborjúként imádták, kegyetlenül még az emlékét is igyekeznek kiirtani az emlékezetükből, mindennapai életükből. Ez valami borzalmas ellentmondásos történelmi folyamat, valamiképpen azt az emberi nimbuszt, akit imádattal bálványoztak, halála után az ismeretlen Tajgetosz tetejéről az örök mélységbe dobják. De ugyanazok, akik életében aranyborjúként imádtak. Itt van Kádár esete is. 1956-tól a párt titkára, majd főtitkára, majd elnöke. Persze megoszlanak a vélemények róla, mert mindazok akik mellette megvagyonosodtak, meglophatták magukat kedvükre, azoknak imádott János marad. Nem tudta megfékezni a körülötte élő kiskirályokat, sem fent, sem lent. Pl. Cinege volt hadügyminiszter szerezhetett négy kacsalábon forgó kastélyt, nyraralót, helikopterről lőhette a szarvasokat stb. és emellett számtalan dörzsölt pártvezető szintén megsütögethette a maga pecsenyéjét, biztosította a boldog jelent és a jövőt. Megengedte a jogtalan magas nyugdíjakat, korengedménnyel, érdemeinek elismerése mellett még plusz ráadást, sokan vannak, azaz járnak hasonló cipőben. Hogyan lehet valakinek ma 40-50-60 ezer forint nyugdija, amikor milliók a létminimum szinten lebegnek 3és 4 ezer között, és hogyan lehet megengedni hogy vannak vezérigazgatók, akik azon gondolkodnak, hogy a 7 vagy nyolc millió prémiumot vegye fel, ugyanakkor veszteséges a rábízott üzem, csőd előtt áll, be kell csukni, a munkásokat szélnek kell ereszteni, vagy átképezni valahová, munkanélküli segélyben kell őket részesíteni. Megyei viszonylatokban napról-napra hozza az újság hol itt, hol ott buknak le pártfőnökök, tanácselnökök, mert sikkasztottak, loptak, visszaéltek a hivatali beosztásukkal. Itt van Szombathelyen nyíltan beszélték, hogy a város pénzén teljes felújítással ujjá varázsolták a Jókai utcában egy volt repülő százados házát, s amikor már a parkosítást is elvégezték, akkor a Gonda úr, a megyei tanács elnöke potom áron örökáron tulajdonává vált. Felháborító panama folyik széles e hazában, de sorolhatnám tovább. Amikor a volt rendőrkapitány a legjobb minőségű hajópadlót, selejtáron át veheti meg és még hozzá a vállalat a maga teherautóján el is szállítja a kapitány úr balatoni villájához. Hogy az ég le nem szakad, és milliók lakás nélkül élnek. Ez a rengeteg katonatiszt, akik fiatalon 50-56 évesen korengedéllyel lenyugdíjaztatják magukat és nyugdíjasként még elmennek rendésznek, vagy egyéb munkahelyre hogy ott is biztosítsak még a 6-7 ezer forint jövedelmüket. Napjainkban a miniszterek a sorozata ment nyugdíjba /Lázár, Losonci… stb./ na és mennyi nyugdíjjal? Titok marad a számunkra. Ebben az országban borzalmasan elharapódzott a tulajdon eltulajdonosítás, elvadult szellemek felszabadultan tudván, hogy a Párt megvédi majd őket, szemtelenül lopták a közvagyont pl. a szombathelyi Regős úr, aki számtalan színes TV-t, hűtőszekrényt vitt el a boltból, ahol ő volt a vezérigazgató, és sohasem kellett neki fizetni, lett ebből valami bírósági ügy is, kapott is valami kis büntetést, de hamarosan beteg lett és a rabkórházban, majd Balfon gyógyítgatta magát, hamarosan kikerült a börtönből és előkelő állast biztosítottak számára. És hogy mennyi ilyen volt és van az országban, ki tudja ezt nyilvántartani. Szóval itt hibázott Kádár elsősorban, hogy a párt szoknyája alá bújva a legaljasabb csalások lopások, gyors meggazdagodások burjánozhattak el, különösebb megtorlás nélkül. Önkritikát gyakorolt a bűnei felett az elvtárs, és minden mehetett a régi medrében. Egymást is takarták... te se szólj, én sem szólok.. .amennyit te én is akkor annyit tehetek a magam javára. Pl. 6 millióért építették át azt a házat, amelyben egykor Kádár gyerekeskedett, gyönyörű nádfedeles nyaraló, teljes komforttal. Állítólag Kádár nem lakta, de egy őr magas fizetést kap azért, hogy szellőztesse, télen pedig fűtse. Ki érti ezt?... Igen jelentette a rádió 1989. júl. 6-án csütörtökön, hogy Kádár János meghalt. Érdekes ugyanezen a napon hozta meg a legfelsőbb bíróság, hogy Nagy Imre ártatlan, tehát ártatlan embert akasztatott fel Kádár János. Ki érti ezt? A rádió híre nem okozott nagy lelki fájdalmat, már korábban kellett volna, ha nem is meghalni, de hatalomnak a trónjáról lemondani, azaz hagyta volna fel a politizálást, az országnak teljes csődbejutatását. Mert, ha ő 1970-80 táján lemond, akkor az ország nem jutott volna 18 milliárd dollár adósságba, ebből minden magyar családra jut majd fél millió forint törlesztés. Feltétlen Kádár bűne az, hogy az országot felelőtlenül belevitte akkora adósságba, hogy a jelenben nyögünk alatta, állandó forint értékcsökkentést kell alkalmazni, az árak 10-40-100%-ban szöknek felfelé, csak az afrikai államoknak kölcsönzött ki 6 /Hat/ milliárd dollárt, amit a jelenben már meg is tagadtak a kölcsönt kapott országok, mondván a mostani állami vezetők nem ők vették fel a kölcsönt, nem tartoznak vele elszámolni. Maga SZU. is vagy 160 millió dollárral tartozik nekünk, nem tudja megfizetni, a rubel nem konvertibilis fizetőeszköz, milyen jó volna kamatfizetésre ez az összeg. Elveszett több milliárd olajvezeték a tengerben, nincs mit kezdeni vele, rohad a tenger fenekén ez a befektetés is. Most van egy borzasztó válságos állapot, a szomszédainkkal ismét ellenséges farkasvicsorgatással nézünk egymásra, a Bős-Nagymaros dunai vizlépcsőnek a megépítése. Ezt a szerződést Kádár és egy cseh mérnök írta alá, a jelenben pedig jelentkeztek azok a jövőbeni károk, amik katasztrófát hoznak az országra. Persze a csehek hajtják a megépítést /júl. 20-án jön a cseh delegáció a vízlépcsőnek a tárgyalása érdekében/. Ha Kádár lelép 1970-táján, akkor ma nagy szobrot érdemelne /állítólag a Reform újság írja, hogy Acél György és Kádár megcsináltatta a szobrot/. Nem tudta megfékezni a körülötte lévő élősködőket, kiskirályokat, panamázókat, csalókat, lopókat, így vitte bele az országot egy inflációs pénzromlási helyzetbe, amikor a fizetéseknek a vásárlóértéke napról-napra csökken. A boltokban reggeltől estig nem csinálnak mást, mint az új árakat irogatják, mert ami ezen a héten pl. 4 Ft az a másik héten legalább 6-8 Ft. Pl. ma akartam venni kamillateát, ami korábban 4 Ft volt. A gyógyszerésznő írja a blokkot: 27 Ft. Kérdem tőle mi 27 Ft. Hát a kamilla... na dögöljön meg az, aki a 4 Ft-os kamillából 27 Ft-t csinált. Óriási áremelkedés... hat-hétszeres árak!!! Kádár Te okoztad, mert ha már úgy láttad, hogy elgyengültél, megvakultál, ne bújtál volna Szovjet maszkba, ne szolgáltattad volna ki a mezőgazdasági és ipari termékünket a szovjetnek, potom áron. Pl. a szombathelyi cipőgyárból elvitte a cipőt 5-6 rubelért, Moszkvában meg eladta 50-60 rubelért. Persze a nyugati piacról kiszorultunk, mert a nyugati piac igényét nem tudta magyar ipar elérni, és kényszerítve voltunk potom áron a szovjetnek eladni és ami a legfájóbb, hogy nagyon sok nyersanyagot mi konvertibilis valután kénytelen voltunk megvenni, ebből valamiféle árut csináltunk, és azt az árut rubelban számolták el. Mint macska az egérrel úgy játszott velünk a szovjet, Sztálintól kezdve Brezsnyevig bezárólag. Körül volt bástyázva sztálinisták szellemétől átitatott párttagokkal, mert az volt az Isten, pártagnak lenni, önkritikát gyakorolni és minden mehet tovább a ferde útjain. Elkötelezte magát Kádár annak az országnak, ami most megunva szintén a politikai nyomást, megindult a sztrájk, üresek az üzletek, nincsen ruha, most kezd nyiladozni a szovjet munkás szeme, mint a kis csipás kismacskának a szeme, hát miért is dolgozik ennyit? És mit is kap érte, főhet Gorbacsov feje, hogyan fogja lecsendesíteni a háborgó, jogokat követelelőző munkás ezredeket. Nagyon gyengül a szovjet egységes uniója, recseg-ropog a tartós bilincs, amit ezideig a nagy terrornyomásnak engedve viselni volt kénytelen. Sztálin szemrebbenés nelkül, ha most élne és látná ezt a sztrájkoló bányász tömeget, másvilágra küldené őket huszonnégy óra alatt. Szóval az a szent és megbonthatatlan hűség és barátság, amit Rákosiék majd Kádárék fennen vallottak és hirdettek, mint a hulla szétesett, hullámsírba kerültek a maguk Marxizmusával egyetemben, hátha 1919-től kezdve nem jutottak el nemzeti jóléthez, akkor mi a fene fenéért kell görcsösen ragaszkodni ahhoz az ideálhoz, ami csak a nemzet pusztulásához, nyomorához vezet. Ha egyszer már nem sikerült 72 éven át, hogy nagyobb vajas kenyeret tudjon a dolgozó népének adni, állítsa a politikai váltóját át, hogy más sínen futva elkerülje a nemzetének a nyomorát. Mindazon országok vannak nemzeti jólétben, ahol nincsen izmus, nincsen Marxizmus, persze a hatalmat megszerezni nem volt könnyű, de lemondani a bársonyszékről sem könnyű. Buta, képzetlen káderokkal nem lehet győzelemre vinni egy országot, ahogyan Rákosiék és Kádárék elindultak ezen az úton. Vak vezeti a világtalant. Nem akarom most felsorolni mindazon negatívumokat, amit Kádár elkövetett, mert ez nem is az én dolgom, na meg ehhez dokumentumok kellenének, de az tény, hogy kifejlesztette a pártban az „arisztokraták hadát”. A párt égisze alatt zsarolta a megyei, városi, üzemi életben a nép vagyonát, biztosították a maguk nagy fizetését, lakást, villát, autót ingyen, vagy eszmei értékben, természetesen ezek a hét bőrű párttagok tapsoltak, éltették a demokráciát, tetszett is nekik. Kiépítették a maguk luxusnyaralóikat, ahol minden földi jót élvezhettek ingyen és bérmentve, dorbézoltak a dolgozók munkájából, míg a dolgozóknak csak morzsa került. Csodákat mesélnek egy-egy ilyen párt nyaralóról, persze ide csak a magasabb állásban élő párttag kaphatott beutalót. Hol volt Kádárnak a tanácsadói testülete? Nem tudott ezekről? Vagy nem is akart ezekről tudomást szerezni? Igen, ha eljutott valahová, akkor körülvették a fejesek, a dolgozók fele legfeljebb egy kacsintás és egy szájfintor jutott és már ezzel is boldogabb lett szegény melós. Június 16-án temették el Nagy Imre és társait Budapesten a 301-es parcellába. A hősök terén volt a felravatalozás, erről az újságok beszámoltak, fényképek tanúskodnak róla. Nem is akarom magát a temetést leírni, vagy a temetésnek a jogosságát, vagy jogtalanságát méltatni, ezt helyettem elvégezték az illetékesebb történelmi tudósok, talán csak azt akarom most itt leírni, hogy óriási nagy volt megjelenteknek a száma, a koszorúk mennyisége, szóval óriási nagy volt az érdeklődés. Ez az érdeklődés most részvét, vagy sajnálat, vagy rokonszenv, vagy utólagosan is megadni az ártatlanul kivégzettek iránti rokonszenv, vagy talán a mostani MSZMP felé megmutatni az ellenfélnek az erejét, táborát? Ki tudja, mindenesetre a 2-3 százezres tömegnek a megjelenése nem volt kedvező a jelenlegi uralmon lévő rezsimnek és főleg Kádárnak és azonslepphordozóinak, akiknek kezük szorításával küldték másvilágra Nagy Imre és több száz embert az 56-os eseményekből eredő alaptalan, koncepciós perek folytán, vádaskodás tett hurkot a nyakukra. Most még az egyedi, uralkodó pártnak ez a nagy részvétnyilvánítás nem kedvező az elkövetkező politikai változásokra, jogállamosításra küszöbön lévő új képviselő választásra. Úgy érzi a egyedi párt, hogy B.pesten elvesztette a bizalmat a választók előtt, nem bízhat sikeres választásra, ezért ezt tudva és látva siet ki a fővárosból ki a falvak lakóiban bízva, hogy tán ott van nekik nagy esélyük a választásra. Borzalmas csapás ez a temetés a jelenlegi monopolhatalomban sütkérező vezetőknek, mi lesz, ha az új választásoknál csak egy kis százalékát kapják meg a szavazóknak. Hogyan osztják meg a hatalmukat? Nagy Imre temetésének országos megmozdulása, mellett való kiállás, nagy csapás a jelenlegi párt közegnek. A tömeg, a koszorúk sokasága, a rendezés, az ünnepélyesség, a méltatás és a velejáró méltóság örök emléket állított a történelem könyvében. Maga a miniszterelnök Németh Miklós és Dr. Pozsgai államminiszter is lerótta kegyeletet a ravatal mellett. Ez egymagában rehabilitáció a kivégzettek felett, habár a holtak már nem szólhatnak és nekik sohasem lesz már igazuk. Tán azt kell mondani: „Szocializmus, demokrácia, mennyi bűnt követnek el a nevedben, akik hatalmon vannak, azaz voltak 1945-után főképpen pedig 1956 után.” Az uralmon lévő párt szembe találta magát az ellenzékkel, amit ezideig nem ismert, csak egy párt keretében képzelte el a kibontakozást. Csak azt nem értem és értettem meg a mai napi miért nem bontakozott ki már hetven éve az ideológia, miért sínylődik minden KGST országban a gazdasági, személyi jólét. Ha megfigyelem, akkor azt kell következtetnem, hogy mindazon államokban, ahol elburjánzott az izmusoknak élősködő ideológiája, azok az országok messze lemaradtak mindazon államoktól, ahol ezt a nevet, hogy marxizmus, kommunizmus nem ismerik. Miért tudott kitörni NSZK, Japán, Svédország stb. pedig mindezen államokban nem gyártották a brossúrákat, nem hoztak létre pártfőiskolát, mert látták, hogy az az ország Oroszország, ahol ennek az eszmének meg kellett volna már alapozni az igazi munkásjólétet, a földi paradicsomot, ahol hetven éve sulykolják az emberekbe az egyedül üdvözítő politikai eljövendő jóvilágot, ott éhezik, nélkülözik, sztrájkol, zug a nép. Hát kérdem, ha ez a rendszer nem hozta meg a hozzáfűzött reményeket már hetven év távlatában, akkor miért ülünk fel olyan szekérre, ami kátyúba sodródik, és egy helyben vergődik s várja, hogy jöjjenek a segítségükre, megszabadítsak a végpusztulástól. Nekem most nem az a feladatom, hogy politizáljak, mérlegeljek az elmúlt 32 évi Kádárrezsimről, erről sokat írnak és írni fognak a történészek, csak ahogyan én látom nagy politikai kemencében rotyogó, sistergő, zátonyra futó hajónak a végpusztulását. Sok eseménynek voltunk mostanában tanúi, Nagy Imre és társainak felmentése, Bush USA elnöki látogatása, Nagy Imre temetése, majd Kádár temetése, volt dolga TV-nek, rádiónak újságíróknak bel és külpolitikai íróknak. Elment az Öreg... így írja a Reform újság. Majdnem 32 éven át kormányozta a párt sorsát, vele együtt a 10 milliós magyaroknak is sorsát. A gulyáskommunizmus útján vezette a magyar sorsot. A reformfolyamatok labirintusában megrekedt, nem tudta már követni a mának a hívó szavát, elég volt a hitegetésből, a hazugságból, ébredj magyar, indulj a magad útján, mentesítsd a szovjet hatalomtól magadat, lépjél előre .Az 1956-os eseményekben csak az ellenforradalmat látta, s amikor utólag kimerte elsőben mondani Pozsgai, hogy ez igen is népfelkelés volt, úgy hatott rá, mint Jézusra a lándzsadöfés. Nem tudta 77 éves korában már ezt a politikai csapást elviselni, a politikától kezdte magát elvonni és félre is állították az üdv körei, és mint félre állított csatát vesztett szenvedő félt, halt meg. Egy napra esett két nagyon fontos politikai esemény, Július 14. csütörtökön. A legfelsőbb bíróság Szibereky bírósági elnök felolvasta az ítéletet, Nagy Imrét és vádlott társait, akiket 1958. jún. 16-án kivégezték, a legfelsőbb bíróság megvizsgálta utólag a vádiratot, valamennyi vádat elejtette és felmentette Nagy Imrét és társait. Az összes bírósági költségeket a az állam viseli. Csodálatos a sors keze, abban az órában, amikor ezt a pert megtisztulva levezette a bíróság, ebben az órában ütött Kádár Jánosnak is az órája, nem bírta el a test ezt a nagy csapást, visszaütést, ez volt az utolsó órája. Az akasztottak ebben az órában feltámadtak, és az a férfi, akinek a neve és felelőssége alatt az akasztások megtörténtek ez a férfi pedig örökre behunyta a szemét, de ugyanakkor egy őrizetes személyi politikai romhalmazt hagyott örökségül maga után, akkorát, hogy annak nyomorát még az unokáink is nyögnek alatta. Óriási teher maradt ránk, 18 milliárd dollár adóssága és annak kamata, na meg aztán az a sok nyoszolyavivő, akik kihasználták a pártnak gyengeségeit és meglopták a maguk boldogulásához szükséges milliókat. Sajnos az ideológiát nagyobbra tartotta, mint saját országának a felemelését, ennek következtében országát koldussá tette, meggondolatlanul elfűrészelte az ország alól a fát. Teljesen kiszolgáltatta személyét és az országot szovjet érdekeltségének, nemcsak maga tolta a szovjetek szekerét, hanem segítettek neki a sleppet vivő tanácsadói is, hogy a hatalmi bársonyszékből ki ne essenek. 77 éves korban sírba tétetett, mennyi titkot vitt magával a sírba, amire tán sohasem tudunk rájönni, vagy csak nagyon későn, majd egyszer a szovjetek irattára nyitott lesz a magyar történészek előtt. Egy tény, a sok politikai változások sorozatában testileg és lelkileg összeroppant, amikor ép ésszel kellett neki látni bűneinek a sorozatát, nem bírta el a leterhelést, szervezete összeroppant. Ezek a sorok csak betétek nem ide tartoznak: 1949. szept. 16-án pénteken kezdődött a Vasas Székházban a Rajk-per, szept. 26-án 11 nap múlva hirdették az ítéletet /akasztás/ Soltész István, Rajk Dosszié 140. old. 262. old. Péter Gábor? Itthon élt az illegalitásban, és kimondottan „hajtott” a politikai rendőrség vezetői posztjára. Az AVH-ban, bármilyen nehéz is leírni, sok zsidó származású tiszt működöt. Akik hazajöttek a koncentrációs táborokból vagy munkaszolgálatból és gyakran nem maradt senkijük, azok ezt az intézményt választották a „bosszúállás” eszközéül. Rákosi így nyilatkozott róla: pipogya, ostoba embernek tartotta. Galsai Pongrác hagyatékából /Nők Lapja 1988. 52-53/ „Ha a világtörténelem száz korszakalkotó zsenije, Mohamed, Horátius, Seneca, Jézus Krisztus, Napoleon, Geothe, Newton, Tolsztoj, Einstein s még sorolhatnám tovább... míg a századikat el nem érem, leülne egy kerek asztalhoz és 365 napig töprengene, hogy lehetne olyan államrendet kieszelni, amely emberi használatra tökéletesen alkalmatlan, az ipar, a mezőgazdaság, a kultúra és minden más területen garantált csődbe visz, s nemcsak kétségbeejtő, hanem nevetséges is, akkor tudnának egy évi fejtőrés árán, oly bonyolult válsághelyzetet előállítani, amilyenben a cárizmus struktúrájában megvalósított a szocializmus sodorta a népeket. Borzalmas emberi büntetésben volt része Kádárnak, hogy mennyi megpróbáltatáson kellett neki keresztül mennie. A nagy szeretet mellett a népe meggyűlölte, a nagyvilág pedig megvetette, amikor 1956-ban behívta a szovjet páncélosokat és ez a gyűlölet még csak fokozódott, pedig szavát adta Nagy Imrének, hogy semmi bántódása nem lesz, ha elhagyja a jugó követség palotáját, és íme szavát nem tartotta be, felakasztatta. Ennyit ért Kádárnak a szavahihetősége? Szinte hihetetlen, hogy egy államfőnek a szava mögött semmi hitelesség, semmi szavatosság, hát akkor mikor lehet hinni egy ilyen államfőnek? Kopácsi Sándor, ma Kanadában élő volt budapesti rendőrkapitány, a Nagy Imre-per egyik vádlottja azt állítja, hogy a szovjetek kényszerítették Kádárt, hogy a kivégzéseken személyesen vegyen részt, ez állítólag meg is történt. Mit érezhetett Kádár az akasztásnak pillanatában, amikor a volt politikai harcostársát, vagy úgy is nevezhetném barátját látja a hóhér, ahogyan illeszti a hurkot a nyakába és majd következik a végső döfés a nyakszirtnek felfordítása, nyakcsigolya kiemelése. Hogy tudta ezt végig nézni, hogy nem ordított fel, ne tovább! Ugyanez a Kádár, aki felelős volt 1956 után nagyon sok ember kivégeztetéséért, megbocsáthatatlan bűnök az ő leterhelésére. Ezeket a véres napokat követte majd egy tisztultabb politikai korszak, amikor Kádár politika elismerést és megtiszteltetést nyert a külföldi partnerek előtt, Kreiskytől kezdve, Helmu Kohlon át. Az ügyeskedő politizálása folytán majd úgy tűnt fel később, hogy elfelejtődnek az agyonlőtt fiatalok, Rajk Laszló, itt is mekkora embertelenségről tett tanúbizonyságot, rávette Rajkot, hogy tegyen „beismerő tanúvallomást” és ennek fejében nem fogjak felakasztani. A titkos rendőrség az ÁVÓ testileg és lelkileg kikészítette, mindazt elismerte, amit sugalltak neki, sőt bizonyította is, elvesztette önuralmát, akaratát, amit betanítottak vele, azt szajkó módjára vallotta és mondotta. Milyen a sors, Kádár 1954-ben Sztálin halála után Nagy Imre által került ki a börtönből. Nagy Imre 90 000 politikai foglyot engedett szabadon. Amikor Kádár szabadlábra került felkereste kivégzett barátjának Rajk Lászlónak az özvegyét. Elmesélte neki, hogy a börtöncellában ő beszélte rá a beismerő vallomásra. „Meg tudsz-e nekem bocsátani? -kérdezte Kádár állítólag Rajk özvegyét. Rajk Júlia, így válaszolt: „Én megbocsátok neked. A férjemet mindenképpen meggyilkolták volna. De vajon te meg tudsz-e bocsátani saját magadnak? Ha tisztességes ember vagy, és úgy akarsz élni, akkor el kell árulnod Magyarországnak és az egész világnak a Rajk-per titkát.” Kádár erre nem volt hajlandó. Kádár az utóbbi időben jóvá akarta tenni a sok tévedését, várta nyugattól az elismerést. Erre származásánál fogva is áhítozott, törvénytelen gyermek volt, egyszerű anyától született Fiuméban 1912-ben. Temetése 1989. júl.14-én péntek. 77 éves korában hunyt el, a kommunista vezér, aki 30 éven át meghatározta a magyar politikát, a magyar nép sorsát, a magyar nép történelmét. A temetésről a TV mindent közvetített. A párt mindent elkövetett, hogy valamiképpen érezze a magyar nemzet, hogy nagy halottja van, nagy fa dőlt ki. Nagy Imre temetése több tizezer-százezer embert hozott kegyeleti részvéttel a Hősök terén felállított ravatalhoz, koszorú és virágerdő fedte be a földi maradványukat, majd méltósággal rótták le kegyeletüket a magyar hazafiak. Most Kádárnak, mint hivatalos személynek igyekeztek nagyobb külsőséget biztosítani, erre volt is lehetőség, állami dotáció, pénz, propaganda. Egy temetés sohasem szép, sohasem gyönyörködtetető, de mégis van benne valami, ami megfogja az embert és elgondolkodtatja: íme hát ez a vég? Hát akkor érdemes volt úgy ölni, hogy a tisztelet és a gyűlölet, a magasztalás és a megvetés egymással vívódjanak. Kiszolgáltatni önmagát egy nagyobb hatalomnak, amelytől mindenkor személyes és hatalmi védettséget élvezhet, ha netán valamelyik oldalról támadás találna érni. A napilapok, képeslapok megírták és a temetési mozzanatokról hü képet igyekeztek megörökíteni az utódok számára, de egymagában a TV is minden pillanatot igyekezett hitelesen sugározni. Kádár földi maradványát a pártszékházban ravatalozták fel és ott a koporsó előtt, bezárt koporsó előtt, nem tudjuk ki fekszik a koporsóban? A nagyközönség nem tudja, nem is tudhatja, csak a felírás hiteles, é1t 77 évet Kádár János. A párt továbbá a hivatalok, megyék, városok egymás után rakták le koszorúikat a ravatalozóban, azaz kettő fehérkesztyűs katona vette át a koszorút és feszes magatartással helyezték el a tisztelgők jelenlétében. Jöttek öregek, nők, fiatalok, volt aki nagy meghatottsággal állt meg egy pillanatra a koporsó előtt, mélyen meghajolt, volt akinek könnyes lett a szeme, volt aki meghajolva keresztet vetett magára, s legtöbben közömbösen, arcrándulás nélkül vonultak el a koporsó előtt, közben a hozott egy szál virágjukat letették a kijelölt helyre. Nagyon vegyes volt a részvétnek a megnyilvánulása. Volt, aki csak egy koporsót látott maga előtt, minden elemzés nélkül, hiszen fiatal korára való tekintettel mi is fűzte volna a halotthoz, hozta magával a hazai véleményt, ezek voltak zömével, de bizony voltak, akik zokogva könnyeztek a végbúcsún, valószínű ezeknek volt miért sírni es ezt csak ők tudnák megmondani. Voltak itt vádlók is, akiknek szomorú emlékei maradtak fenn az elmúlt 30 évnek korszakából, bizony ezek már korábban is lerótták volna e végtisztességet. Voltak, akiket jó módba állásba helyezett, akik dőzsölhettek a nép vagyonából, ezek bizony sajnálattal vettek végbúcsút a nagy elvtárstól, baráttól. Katonaság, díszszázad, fúvószenekar mind aláfestette a gyásznak pompáját, kegyeleti méltóságát. A kíváncsiskodók ezrei jöttek el utoljára megnézni azt a hőn felmagasztalt nagyságot, akinek uralkodása alatt volt békés és gazdaságilag kiegyensúlyozott időszak, amikor nyugodt életkörülmények között élt az ember, kereset, kínálat, pénznek értéke egyensúlyban voltak. De nagy árat kell nekünk fizetni ezért a békés évtizedért, mert a nagy szovjet-marxista szellem elkötelezte magát, és vele rántotta az egész országot, azaz annak nagy részét, mert hiszen a válságos helyzet vámszedői ekkor dúskálkodtak a szocializmus húsos fazekában. Azon csodálkozom, hogy az egész szovjet kollektivizálás, szocializálás negyven millió embernek a kivégzését kívánta, ekkora áldozat mellett hogyan lehetett elvhűséget, emberi lekötelezettséget vállalni. Nagy Imre morális és politikai rehabilitálását majd ünnepélyes temetését már csak tévé képernyőjén keresztül, mint politikai érdektelen személy érhette meg Kádár. Már a halál torkában volt énje, hiszen állítólag nagy beteg, az a hír is járta, hogy öngyilkos akart lenni, felvágta az ereit. Mint bukott bhadfi látva és érezve a rangfosztást, megérte a teljes bukását, életében látni miként került a selejt hulladékába. Talán ez volt számára a legnagyobb bűnhődés, mert általában: Lenin, Sztálin, Brezsnyev, Hitler uralmuk tetőpontján érte őket a halál, nem kellett látniuk hatalmuk összeroppanását. Mily nagy büntetés a sorstól, látva miként veszti értékét. „Vannak olyan szituációk az életben, mondotta Kádár, amikor az ember olyan dolgokat cselekszik, amelyeket csak kevesen értenek meg; és mégis meg kell tenni őket, abban a reményben, hogy talán később megfogják érteni.” Ez egy vallomása volt 1972-ben Kádárnak születése napján. És most azt kell mondani nagyon sokat tett, amit sohasem fogunk megérteni, sem felejteni, sem megbocsátani. Tán jobb lett volna, ha nem éri meg a végső éveket vagy tán vette volna észre, az az út amelyen halad az csak az ország romlásának az stációja lesz, amit ma nyögünk is. Feltételezhető, hogy Kádár testileg, lelkileg megtörten halt meg. Korábban figyelmeztették menjen nyugdíjba, lépjen le a politikai színpadáról, erre a következőket mondotta: „Tudom mi a tervetek velem: először le akartok ültetni, aztán mint bűnbakot, bíróság elé állítani.” Ezért görcsösen ragaszkodott a hatalomhoz, párttitkár, majd főtitkár, majd párt elnök lett... de ezek a címek is elsorvadtak, mert jött Grósz főtitkár köntösben, majd jött Nyers, mint pártelnöki címletben, így cím és rang nélkül maradt Kádár. Amikor már nyíltan beszéltek Rajk, majd Nagy Imre és az 56-os események nem ellenforradalmár címen rangsorolták, hanem népfelkelés rangra emeltek, nem bírta elviselni ezt a rohanó reform törekvéseket, azért az utolsó fellépése alkalmával a KB-ban Kádár állítólag elvesztette önuralmát. Ordítva követelte elitélését, és agyonlövését Rajk és Nagy Imre halálának megtorlásául... Ha összességében a fókuszba állítjuk Kádár egész életét, azt kell mondani fegyelmezett kommunista volt, és egyben nacionalista is, aki a meglévő nemzetközi főleg a szovjetekkel való házassága folytán igyekezett tisztességes életet biztosítani a magyar népnek. Az hogy hibákat követett el és hogy a kezéhez vér is tapad, soha nem fogják neki megbocsátani. De ne csak az árnyékos oldaláról közelítsük meg személyét, mert ahol árnyék van, ott van fény is. A temetésről hozott rengeteg újságképet csatoltan csatolom. Nem voltak göröngyök a síron, nem dübörgött a koporsó, aminek haragját sohasem szerettem, mert amint megfigyeltem a leeresztett koporsóra nagyon sok fenyőgallyat szórtak, nem nem a sírból kitermelt földdel hantolták el, hanem külön hozattak megfelelő finom homokot az elhantolásra, azért nem hallatszott a dübörgés. Megható volt, amint az özvegy 40 szál szegfűből hozott koszorút ejtette le a sírba, mert most lett volna a 40 éves házasságuknak ünnepe. Kádár János, látszólag nagyon egyszerű ember, Magyarországot harminc éven át irányította, nem is kevés eredménnyel. Nagyon nehéz a kérdésre válaszolni, végeredményben ki is volt Kádár János. Az életrajzából mindent tudunk, 1912-ben Fiuméban született, ma jugo Rijeka néven szerepel jugó nyelven. Ekkor még osztrák-magyar monarchia volt, ez a város volt a magyarok tengeri kikötő városa. Mily nagyszerű volna, ha ma tengeri kikötőnk lenne. Kádár apja ismeretlen, az anyja nevét vette fel, Csermanek, ezt a nevet viselte, amíg fel nem vette azt a nevet, ami a koporsójára is fel volt írva: Kádár János. 14 évesen szerelő, majd 18 éves korában szakszervezeti aktivista kezdte el a politikai síkra terelődni, majd kommunista szervezkedésekben ténykedik, ezért a Horthy-korszakban többször volt a börtönben. 1944 végén lep elő az árnyékból, amikor a szovjet hadsered felszabadítja, elfoglalja Debrecent, itt megalakul a kommunista párt. A szovjet csapatokkal térnek vissza az emigrációból: Rákosi, Gerő, Farkas, Révai. Ezek a jövevény elvtársak igyekeznek az itteni elvtársakkal megosztozkodni a hatalmi pódiumon, mindenkinek jut valami vezérpálca. Legjobban kiemelkedett a sok közül Rajk László, aki belügyminiszter lett. Hamarosan kihúzzák alóla a szőnyeget, 1948-ban a belügyből elkerül a külügyhöz. A helyére a belügyi trón koronája Kádár János fejére kerül, mint volt jó barátjának a barátságára. Kádár volt, Budapest rendőrfőnöke, a főváros párttitkira, majd központ bizottsági titkár és politikai bizottságnak a tagja lett. Meredek ranglétrán nagyon kúszott felfelé, mindenütt nagy sikert ért el, habár a kiemelkedő állásnak, ideje alatt kezdődött a tisztogatási munka, mint belügyminisztersége alatt került Mindszenti is a vádlottak padjára, ami pedig a legmegdöbbentőbb, hogy barátját Rajkot segíti a hóhér kezébe, segíti a gyilkos kötelet barátjának a nyakára szorítani. A történelmi múzsa úgy jegyezte fel Kádárról a történteket, hogy a börtönben többször felkereste Rajkot, akit igyekezett rábírni arra, hogy vallja be az elképzelt bűnöket és megvédi a kivégzéstől. Rajk vallott, a hála pedig kötélakasztás lett. Borzalmas emberi jellemtelenség volt ez Kádártól, akit nem sújtott le a bíróságnak színpadi drámai ítélete. Azt már ismerjük, hogy Kádárnak volt egy nagyon szomorú napja, amikor is Rajkot kihantolták, és nagy díszpompás temetéssel újra ráhantolták a magyar szent rögöket. Ezt Kádár megtudta emészteni, és főleg önmagának megmagyarázni, hogy a Te aljasságodból lett Rajkból hulla, valótlan bűnöknek vallomása után amit előre megírtak és testi és lelki megtörtség után, akinek már nem volt ítélőképessége, sem emberi akarata, a betanított vallomást magára olvasta Rajk, önmagát vádolta. Kádár mint üstökös csillag 1956-os események során lett abban a helyzetben, hogy amikor a párt összeomlott, Nagy Imre demokratizálása mellet nagy erőfeszítést kezd el, arra nézve, hogy magához ragadja a kormányt és az ország élére álljon. Kádár kijelenti 1956. november elsején a budapesti rádióban: „Népünk dicsőséges talpraállásával megdöntötte a Rákosi-rendszert. Kivivta hazánk szabadságát és függetlenségét. Bizton mondhatjuk, hogy azok, akik ezt a felkelést előkészítették, sorainkból kerültek ki.” Most egy kis kitérővel, aztán majd visszatérek a történelmi pillanathoz, hát mi lett Rákosi „apánkkal”? Hová lett... hová lettek a piros tenyerek? Ütemesen éltető éljenzések, május elsején hódolat és dicsőség a nagy és halhatatlan vezérünknek. Rákosi hatalmassága alatt voltam én hadifogoly és igyekezett minket, mint orosz hadifoglyokat elfelejteni, azaz háborús bűnösökként elítélni, és a jóvátételben elszámolni velünk. Erről én egyszer úgyis írtam, ezeket nem akarom megismételni. Tény, hogy ez a nagy partvezér Sztálin emlőjen élősködött több éven át SZU-ban, mint emigráns, mert Kádárék igyekeztek őt is a szemétlapátra ültetni, hogy megsemmisülésnek a hodályába kerüljön. Menekülni kellett neki az országból, amikor kegyvesztett lett, mert a kivégzetteknek özvegyei bíróság elé akarták állítani, hogy feleljen a több ezer ember életéért. Nem igyekezett felköttetni magára a hóhérnak szürke kötelét, igyekezett mielőbb a nagy testvérnép országában békés otthont bérelni. Csak elvhű barátai szemében jelentkezett egy könnycsepp, na de ezek is igyekeztek hamarosan más lóra nyergelni, hogy ki ne essenek a hatalomnak bársonyszékéből. Szóval most nem írom le a Rákosi korszakot, államosítások, jó gazdák internálását, az értelmiségnek teljes lejaratását. Persze amíg tartott a nagy zsákmányolás a volt uradalmakból, raktárakból, a meglévő készletekből, addig lakmározhattak a Rákosisták hada, lakodalmat, azaz halotti tort ültek hazánknak legjobbjainak az eltüntetése felett. Recsk, Kistarcsa, nagy Alföldi internálók, Andrássy út 60. százezrek jutottak el a nyomor és a teljes megsemmisülésnek medrébe. De most nem ezt akarom írni, hanem 78 évet ért meg a szov. U-ban meghalt. Állítólag vissza akart költözni Magyarországba, hogy itt haljon meg. Érdekes halálában hazájának tekintette azt az országot, amit temetővé varázsolt zsarnoki és kegyetlen uralkodása alatt, persze a szoros tanácsadóinak a segedelmével, tehát nem csak egymaga felelős tetteiért, hanem mindazok, akik bekapták a Rákosi csalit és éltek annak hatalma alatt. Persze, nem tanácsolták visszatérését, Sztálin tanítvány tudta a leckét, meg tudta semmisíteni azt az embert, aki nem tömjénezte. Halálhíre idehaza, némi kis gondot okozott, hát hogyan is legyen, hazahozzák a földi masszát, vagy maradjon a maga országában? Komócsin Zoltán PB. nevében úgy nyilatkozott, hogy porait ideszállítják. Így humorizált Komócsin Zoltán: „Na szakikám, ez volt az egyik szavajárása demokratikus centralizmus értelmében állást foglalhattál bölcs apánk” hazajövetele ellen. Ez volt benne a demokrácia. Most jön a centralizmus: a párt döntése értelmében kimégy érte, hazahozod és eltemeted. Világos? 1971. febr. 11-én mentem Sándor Józseffel. KB. iroda vezetőjével, aki némileg ismerte a Rákosi családot, Rákosi holttestét Moszkva mellett lévő krematóriumban hamvasztottak el. Nehézségbe ütközött a hamvveder kiadása, de azért sikerült a hamvakat megkapni, az akkori konzul: Németh Aladárral egyetemben. Hogyan zajlott le az itthoni temetés? Az itthoni. Akciókat Berecz Jánosné végezte el, aki a Belügym .nemzetközi osztályán működött. A Rákosi család szovjetunióbeli része, Rákosi jakut származású felesége és fia, Li professzor, már febr. 13-án megérkeztek B.pestre. A Vérhalmi téri villában volt a lakosztályuk, ide sereglettek a hozzátartozók is. Érdekes a Rákosi név tetszett a családnak, valamiért érezték, hogy Rákosi név alatt élni nem valami nagy dicsőség, így Biróra változtatták meg a nevüket. Minden Rákosi hozzátartozó megjelent a végtisztességen, kivéve a Rákosi fivér, aki mélyen elítélte Rákosi törvénysértő politikáját. Összesen harminc fő volt a temetésen. A család úgy akarta, hogy Rákosi Mátyás állami ceremóniával és a Mező Imre úti temető munkásmozgalmi panteonjába temessék el. A magyar vezetés ezt a kívánságot nem teljesítette, végül is a Farkasréti temetőben a Kiss Ferenc térre vezető út mentén húzódó falban helyezték el. Az orosz urnák nagyobbak, mint a magyar urnák, így kettő kolumbáriumot kellett neki biztosítani. Rákosiné temetés után nagy fájdalommal kérdezte meg a párt rendezőjét: „Mondja, maga szerint ezt érdemelte az én uram?” Erre a kérdésre most én sem reagálok, mert erre csak azt mondhatom, semmi helye nincsen ebben az országban. 1971. febr. 16-án volt a hamunak az elhelyezése. Az újságok nem hozták a halálnak hírét, csak később írtak róla, hogy Rákosi febr. 5-én Gorkij városában, a megyei kórházban elhunyt a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége. Később febr. 24-én a Tv is bemondta a hírt, ez pont Mátyás napon történt. Ugye ezek a félistenek, az élet és halál urai mekkora megátallással, megvetéssel kerülnek az örök enyészetnek az ölébe. Most ismét folytatom a másik nagy és bölcs diktátorral. 1956. nov. 4-én titokban Kádár olajra lép és már tárgyal Ungváron az orosz vezérkarral. Ott alakítja meg titokban a forradalmi munkás-paraszt kormányt és egyben kéri a szovjet hadsereg segítségét céljainak eléréséhez. Tehát cserbenhagyta Nagy Imrét és társait, áldozat és hóhérok közé sodródik. Emlékszem vissza, Söptén hajnalban a szomszédok, Boldizsárék verik az ablakunkat, hallgassuk a rádiót, Nagy Imre sírva könyörög nyugat felé jöjjenek a segítségünkre, mert elveszünk, elárulták a magyar hont. Borzalmas volt hallgatni Nagy Imre síró és könyörgő felhívását az országhoz, a világhoz, segítség... A megtörtént tények ismeretesek, győzött a szovjet túlerő, a tankok hada, ekkor keletkezett az a mondás, hogy az oroszok csak hajnalban támadnak, amikor még a gyerekek alusznak, mert bizony több tankra dobtak benzines palackot és bizony kiugráltak a harckocsikból az oroszok, és még ami a legérdekesebb, az oroszok a Dunát a Szuezi csatornának nézték, ugyanis ekkor folytak a szuezi csaták és állítólag nekik azt mondták, hogy Szuez-i csatornához kell nekik menni, ott fognak harcolni az arabokkal. Most utólag csak a felhők eltávozása után úgy magyarázzák az okosok, jó hogy nem jöttek a nyugatiak Nagy Imre segítségére, mert ez lett volna a harmadik világháborúnak a kiindulása. Ki tudja? Lehetett volna egy nagy tűzfészek ismét itt Európában, vagy Afrikában, Ázsiában. Kádár egyszer csak eljut a bibliai mondáshoz: „Aki nincs ellenünk, velünk van.” Az országban még ekkor a pénznek megvolt az érteke, 1970-ben három forint volt a benzin, nekem 2100 Ft volt a nyugdíjam. Nem volt rossz, azóta a benzin hétszeresére emelkedett és vele a többi szükséglet is óriási áremelkedés követte. Ekkor kellett volna Kádárnak lelépnie, amit állítólag 1972-ben meg is akart tenni, 60 éves lett, nyugdíjba akart menni, de nem engedték honfitársai és így lettek a politikai síkon Kádár buktatói. Az idő elteltével ő sem kerülhette el a volt vezéreknek a sorsát. 1988 május 22-én amikor már az események túlnőttek Kádáron, nagy tisztesség keretei közt letették a posztjáról, lett a párt főtitkára, majd a párt elnöke , de ebben a helyzetben sem maradhatott meg a TV-ben láttam, hogy, mint főtitkár egy alkalommal valamiképpen elment a KB-ba- és ott kijelentette, hogy mindabban amit központi bizottság érdemben kifejez, annak ő mindenkor aláveti magát, azaz egyezni fog a saját álláspontjával. Mint az üldözött vad csak leül egy bizonyos kifárasztás után, hát valahogyan Kádár is leült, azaz leültették véglegesen félreállították, fölösleges lett személye a további párt életben, 1989 áprilisában az utolsó címtől is megfosztották. Hajótörést szenvedett testileg és lelkileg. Közben mindjobban felülkerekedtek a negatív vonásai, és mint bukott kiselejtezett áru került vissza a Rózsadombi villájába, de továbbra is megkapta az őrséget a villáját állandóan civil titkos fegyveresek őrizték. Politikai örökségének a legnagyobb csapásait kellett neki átvészelni, amikor Nagy Imrét és a felkelés más vezetőit a hősöknek kijáró kegyelettel és pompával temették el. Ez a temetés felért egy kínzókamrával. Soha nem lehet neki megbocsátani, hogy a szovjet tankokkal vívta ki az 56-os győzelmét, de ugyanakkor ásta meg bukásának a sírját is, és elnyerte népének a gyűlöletét. Kádárnak a párt több volt, mint a haza, ezért adta el magát is, na meg eladta az országot is, amikor örökségül a párt bukásának sugallatára itt hagyott ránk 18 milliárd dollár adósságot. Volt ugyan egy időszak Kádár idejében kb. 1968-1930-ig egy általános jólét, de ennek nagy ára lett a későbbiekben. 1956. nov. 4-én éjszaka életre hívta az ellenkormányt. Már a reggeli órákban sugározta a moszkvai rádió ennek a kormánynak a programját, amelynek első pontja a következő volt: „A magyar Forradalmi Munkás-Paraszt kéri a szovjet főhadiszállást, hogy segítse népünket a reakciós erők legyőzésében, a béke és a rend helyreállításában. „A szovjet páncélosok már órákkal korábban indulásra készen álltak. Az 1968-ban bevezetett gazdasági mechanizmussal sikerült elérnie egy viszonylagos jólétet. Később már aztán maga Kádár sem tudott megbirkózni a gazdasági nehézségekkel, jött Grosz és Pozsgai, saját árnyékát sem tudta Kádár átlépni. Állandóan kísérte a múltnak árnyas és véres történelmi eseményei, személyes hibái, pl. Rajk felakasztása, Rajk László kirakatperében„titóista árulót” akit rávett hamis vallomásra és ígéretet tett Kádár, hogy akkor nem fogják kivégezni, mint ahogyan Nagy Imrének is megígérte, ha elhagyja a jugó követséget, zöld utat nyit számára és mindkettőt szeme láttára felakasztották. Kádárt kényszerítették arra, hogy Nagy Imre felakasztását végig nézze. Sajnos a holtak nem tudnak már vallani, Kádárral együtt nagyon sok megoldatlan kérdés maradt felelet nélkül, elnyelte örökre a sir. Életében kellett neki megérni, hogy téves politikai nézeteire, amik nagyon mérgesek voltak, a bíróság ismételt felülvizsgálata folytán a tettének igazságossága felett, ki kellett mondani ártatlanságukat, tehát egy ember, aki életek kívánt pályafutása alatt, végig kellett néznie a rehabilitációnak pompás kegyeleti újra való temetést. Nincsen ennél nagyobb pofonvágás egy ember részére, amikor még életében kell megérnie, hogy vétkes volt sok-sok ember életének a kivégzésében. Nem vált be azon mondása, amit a 72-ben hatvanadik születése napján az őszinteségnek rohamában a következőket mondotta: „Vannak olyan szituációk az életben, mondottá Kádár, amikor az ember olyan dolgokat cselekszik, amelyeket csak kevesen értenek meg és mégis meg kell tenni őket, abban a reményben, hogy talán később meg fogják érteni.” Nem tudom mennyire fogják megérteni majd a történészek, és a kivégzetteknek a hozzátartozói, továbbá romlásba, adósságba belekényszerített milliós tömegek. Igen meg kellett tennie, hogy hazudjon, mert csak a hazugságon keresztül lehetett az uralmat biztosítani. Alig hantolták el Kádárt friss homokkal és koszorúk erdejével, máris jelentkeznek az élők. Pl. Rajk fia, most kéri apjának a kihantolását, mert nem fekszik abban a temetőben, ahol Kádár is bomladozik. Sajnos idegen hatalom vazallusa volt, amiből csak egy ország végzetének nőhettek ki a gyökerei. A kommunizmusba vetett hitéből, legalább is mindig ezt hangoztatta, a hűséget a nagy szovjethez, nem látta be hogy ez az út nem járható, minden állam akik erre a receptre tették fel a jövőjüket, csak csőd, teljes elbukáshoz vezetett. Miért kellett oly görcsösen ragaszkodni egy elmélethez, ami már 70 éven igyekezett a magasba törni, de mindig visszaesett, mert körmetlen macska sem tud a fára mászni, az egész marxizmus, leninizmus, sztálinizmus nem tudott jobblétet biztosítani, saját nemzetének sem. Az hogy a sztálinizmus élhetett több éven át, ennek nagy ára volt, majd negyvenmillió embert kellett átsegíteni a másvilágra, kímélet nem volt, sem barát, sem rokon, aki csak sunyin fogadta a nagy Sztálin prédikációit, az el is tűnt erről a földről. Kádár is tudatában volt, hogy az eltitkolt tények egyszer napvilágra fognak kerülni, főleg akkor, ha a hatalmat átadja, ezért 1988-ban a váltásnál nem akart búcsúbeszédet mondani, a hazugságokat nem akarta még jobban elhallgatni, vagy tálon felfedni. A süllyedő hajón is még mindig volt ereje a hazugságára, amikor elment egy-egy üzembe és ott igyekezett a párt oldalára állítani a dolgozok erejét. Ilyenkor egyet kacsintott, a szájával fintort görcsölt, nagyot nevetett és a boldog munkás nem is vette észre, hogy megint becsapták. Hétszázezer párttagot tartanak még nyilván, habár korábban több volt, de ugye a hü elvbarátok, amikor már kiestek a peremre, akkor visszadobták a piroskönyvet, nem szolgálunk havi tagságdíjunkkal, de addig míg érdekeik ezt kívánták, még tapsoltak is. Hitelét vesztette a párt, tele volt és van érdekemberekkel, bürokratákkal, akik csalhatatlannak vélték a vezetőjüket és az országot gödörbe taszították. Hogy egy autót tudja vezetni, ehhez is kell gyakorlat, kressz vizsga, jogosítvány, sajnos nagyon sok üzem, hivatal vezetésére olyan elvtársakat neveztek ki, akiknek halvány fogalmuk sem volt a termeléshez, a vezetéshez, a piachoz... Erről már úgyis korábban írtam, fő dolog, hogy a kinevezett elvtárs hűségesen bólintgasson, mosolyogjon, helyeseljen, soha ne legyen ellenvéleménye, fontos a maga bársonyszékének a biztosítása. Ez is vitte a bukásba az országot. Öt-hat elemivel, vagy csak néggyel, hogyan lehetne vezető a legkisebb közösségtől a legnagyobbikig, pedig erre számtalon példa volt és van. Most 1989-ben már ezeket némileg sikerült felszámolni, de még mindig sok a régi hájfejű, akik a Sztálinizmus csecsbimbóján nőttek ki magukat. Ennek a korszaknak most vége, azaz most van haldoklóban. Hatalmi párttá nőtte kis magát a butaságnak és tehetetlenségnek a parlamentje, csak egy párt keretében képzelték el az ország szekerének a kátyúból való kivezetését, hiszen amikor az utóbbi időben az első esetben ellenvélemény is volt a képviselők közt, megbotránkozott az országház elnöke /Stalinger/ felfortyant az agyvize, mi az? Mi van itt? Amióta ő országgyűlési elnök, ilyen Királyok, egy ellen képviselő, nem fordult elő, nincsen is szabályrendelet, hogy mit kell csinálni ilyenkor ha van ellenvélemény, kézfeltartás, felállás... A Tv közvetítette ezt a jelenetet, amikor hirtelen a ház elnöke összekapkodta az iratait, Király Zoli kikészítette /hirtelen felállt, átadta a helyet a helyettesének, kegyelmes úr pedig lemondott az elnökségről, és behúzódott a képviselők soraiba. Na itt kezdődött Kádárnak a betegsége, mert 30 évi hatalmi trónján ülve, még senki sem merte az ellenvéleményt hangoztatni. Kádár mindig a kommunista eszme védelmezője volt, habár mellette felnőttek, kiskirályok, a zavarosban nagy csukat fogó politikai halászok, akik maguknak a párt égisze alatt, minden földi jót, villát, ha kellett kettőt-hármat is, autót, ingyen nyaralást, ingyen utazást, külön repülőgéppel /Lásd Németh Károlyt, aki rövid uralma alatt elrepült a rokonait meglátogatni Amerikába stb.... kiemelt nyugdíjat biztosítottak számukra, forintértékelésben ahány százalékkal emelkednek az árak, úgy emelik az ő nyugdíjukat is, ez a galéria mámorosan telitetten bömbölte, éljen Sztálin... Rákosi... stb...ezek bűne lett, hogy az ország válságba került. Most van a hatalmi párt veszélybe, amikor kialakulnak az ellenpártok, már előre félnek, hogy nem fogják az országgyűlésben százalék arányban a képviselő mandátumukat biztosítani. Érzik a parttagok, hogy recseg-ropog alattuk a talaj, mert a felduzzasztott bürokratizmusban rengeteg ember, mint valaha a főnemesek kiváltságos helyzetet biztosítottak maguknak, minek az a sok üzemi és egyéb pártfőfunkcionárisok. Valaha megvolt a falusi és a városi, majd a járási és megyei hivatalok, azokban minimális tisztviselőkkel, pl. a vasvári járásnak volt egy főszolgabírája és helyettese, négy-öt adminisztrátora és vezették a járást, mikor sem autó, sem villany, sem telefon, sem URH. stb. nem volt és boldogult a járás. Ma pedig hemzsegnek a hivatalok hivatalnokokkal, aktát aktára gyártanak és most jön a legpazarlóbb állapot. A háború előtti hivatalok mellett nem működött egy párti apparátus, most pedig a hivatalokkal párhuzamosan él egy hatalmi politikai apparátus, nagy létszámmal és főleg nagy luxusi életbiztosítása mellett. Minek ez? Üzemekben, városokban megyékben az a sok független párti tagok, akik here módjára élnek biztosítani akarják a központi hatalommal rendelkezéseit. Aztán akkor van a HNF. a szakszervezet, munkásőrség... ezek emésztik fel a milliárdokat. A hivatalok mellett fenn kell tartani a karhatalmat, ez mindenkor volt és kell, de ne politizáljon, hanem legyen a biztonság és a szabadságnak tejhatalmú ura, és semminemű párt funkciót sutba kell dobni, helyezkedjenek el ezek az ejtőernyősök a termelő munkába, ne az íróasztalnál dirigáljanak, parancsolgassanak és főleg, rosszul. Ha Kádárnak van és volt hibája, akkor igen volt, amikor teljesen kiszolgálta azt az ideológiát, amit istenített, ami teljes csődöt mondott. Kádár megítélése nem várat sokáig magára, mert a párt hatalmi monopóliuma zátonyra futott, nincs többet hazugság, nem lesz egy párt, s nem lesz olyan bíróság, akinek a párt sugallatára kellett ítélkezni, most majd jön a nép, az isteni nép, aki mindig megérezte és tudta a történelem forgatagában, melyik a tiszta búza és melyik a konkoly. Kádár János, a nagy vezető, a szocializmus hűséges kiszolgálója és védelmezője, a Lenin-rend és a Vörös Zászló érdemrend kitüntetettje, csaknem magányosan halt meg, kegyvesztetten, szomorú volt a végzete. Most már csak befejezésül, talán a jövőre nézve érdekes, hogy meddő erőlködés a belülről való megváltoztatás szándékával ebben a pártban maradni vagy egyáltalán bízni. Most Nyers Rezső a párt elnöke látva, hogy már van ellenzéki képviselő, kibukott mellőle az MSZMP riválisa Gödöllőn, elindult a párt elnöke kortes hadjáratra, el akarja hitetni a választópolgárokkal, hogy a négert lehet fehérre mosni, egy sztálinistából meg lehet újra nemzeti hőst kiképezni. Az 56-os eseményeknek véres kezű kegyetlenkedők most tudnak megújulni, a halottakat fel tudnak támasztani, minden másképpen lesz holnap, ha most rájuk voksol a vérben áztatott honfiak milliói. Hát ilyen hamar elfelejtenénk azt múltat, amelyben nem szabadott nemzet, haza, honfivér, szabadság szellemében gondolkodni, amikor rettegni kellett kiért jött az éjszaka homályában a dzsippkocsi? Borzalmas még rágondolni is, hogy Kádár idejében elitéltek egy 14 éves fiút, valamivel vádolták a népfelkelés idejében, pontosan nem tudom megmondani, s tettéért a Kádár bíróság halálra ítélte, de mivel még nem volt 16 éves és 16 éven alulit nem szabadott felakasztani, hát az ítélet végrehajtásáig kettő évet kellett várni az elitéltnek. Ez a kettő évi várakozás a szülők és testvérek, rokonok, barátok erejében megfagyott a vér, várakozási időszak alatt az édesanya megőrült, de kegyetlen és irgalmatlan paragrafus nem enyhítette meg az ítéletet és kötélhurok lett az utolsó jajszava. Elfelejtette ez a nép, hogy mennyi áldozatot kívánt a rendszernek a fennmaradása, a vezetőknek a bársonyszékük végleges elfoglalása? Nincsen most szándékomban most mindazon gyalázatokat felsorolni, amik hullaszagot terjesztettek ebben az országban, és akik most hirdetik, hogy másképpen lesz holnap, ezek közül sokan tettesei voltak ezeknek a szomorú és gyászos tetteknek a végrehajtásában. Egy oroszlánt, ha sikerül is némileg megszeliditeni, ember közelben tartani, idomítóját tán tudja is szeretni, szájába teheti a fejét, de jaj... mert volt rá példa, hogy a látszólag megszelídült vadból ismét vérengző fenevaddá alakult, és áldozatot is kívánt magának. Most már elismerik a hatalomnak a pártja, hogy egy párt rendszerben nem lehet gondolkodni, sem az országot vezetni, sem egészséges külpolitikát folytatni, elhagyni a rosszat és megnyerni a jót, tehát jöjjön a többpártrendszernek a korszaka, amikor is lehessen ellenőrizni a „Nérók” elkötelezettségüket, hibás és csődbe vivő politikai nézetüket. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy az 1990 évre meghirdetett képviselő választásokra, hogy hogyan érnek meg a pártoknak programjai, mennyire lehet majd ezeket a haladásnak a zászlajára tűzni, és ezeknek a zászlóknak a diadalra juttatását kiharcolni. Ha ez a nép most sem ébred fel a múltnak hibáiból, vétkeiből, nem okol rajta, akkor megérdemli, hogy tűnjön el a nemzeteknek a süllyesztőjében. Persze, ha még győzelemre is vinnék az új pártok a szavazattöbbséget, ha nagy százalékban győzne is a jobboldal, óriási feladatot vállal, hogy amit 1945 óta tudva, és szándékosan az országot kátyúba vitték, nehéz lesz ismét járhatóvá tenni a jövő felé. | |
