 |
    |
 |
Visszaemlékezés 1956. okt. napjaira és főleg mi történt Söptén 1989. nov. 24-én a szombathelyi MDP. összejövetelen hangzott el. Előzetesen a kis ellenzéki pártok már korábban hangoztatták, hogy legyen az 1956. okt. 23. nemzeti ünneppé, vagy a megbékélésnek a napja. Ne legyen ápr. 4 és nov. 7. ünnep, hiszen ez nem a magyar népnek az ünnepe, helyette legyen okt. 23-a nemzeti ünnep. Első hallásra egy kicsit merészen hangzott ez a kijelentés, de mindjobban érlelődött a magyar szívekben, a képviselőházban is hangot kapott ez a nemzeti követelés. Ígéretet is adott a törvényhozó testület, hogy az okt. országgyűlésen megszavaztatja az országgyűlést, döntsön okt. 23. nemzeti ünnepről. Nagyon bíztunk és várva vártuk az országgyűlést, mit is fognak a honatyák dönteni, mekkora lesz az ellenvisszhang, hiszen még ott ülnek a véres eseményeknek okozói, akik erősen és valóságban részesei voltak az okt. 23. népfelkelésnek /korábban ellenforradalomnak becézték ezt a napot/. Ugyanis az volt az előzetes felelem az egész okt. 23-ról, hogy felszakadnak a sebek, elszabadulnak az indulatok, a sok özvegy és árva feljajdul fájdalmában, elégtételt kíván tenni a fájdalmakért, féltek, hogy ez a nap esetleg ismét vérben fog végződni, nem bíztak a nép fegyelmezettségében, hogy tud ez a sokat szenvedett nép befelé is könnyezni, némán sírni, még akkor is ha öklét görcsösen bezárja és kész volna vele nagyot ütni. 33 év távlatában nagyon sokan élnek és élünk, akik élő eleven szemtanúként élték át ennek a napnak, de rá következő napoknak sziporkázó forradalmi örömmámorát, de egyben jaját is, hiszen az örömkönnyek mellett ott folyt a vér az utcán, holtestek feküdtek a kövezeten, akik valahonnan kilőtt puskagolyóknak az áldozatai lettek. Ki, azaz kik lőttek elsőben ez még most is vitatott, de az biztos hogy idegen fegyvereknek a ravaszát nem magyarok húztak meg elsősorban. Leírhatatlan örömmámorban fürdött a nép, „habár felül a gálya, alul a víznek az árja, mégis víz az úr! Írja Petőfi, igen elbukott a Rákosi diktatúra, mint megbolydult méhkas forrott nép, várta már nagyon ezt a napot amikor ismét e honban ismét magyar lesz az úr, de ez nagy véráldozatot kívánt. Nincs is szándékomban 1956. okt. 23 és nov. 4-ig lezajlott eseményeket hogy vázoljam, nálamnál sokkal nagyobb történelmi hűséggel már rég megfogalmazták, leírták, de azért valamit én is láttam és átéltem. Általában vidékre csak a rádió, na meg a vasutasok hozták híreket, mert pl. Szombathelyen nem lehetett észlelni holmi nagy üzemzavart. Egy tény, hogy örömpírja ült ki az arcokra, mindenki boldogan integetett egymásnak, nem volt idegen senki sem, mindenki testvér lett, mindenki barát lett, nemzeti szalagok, kokárdák ragyogtak a kabátokon, nemzeti zászlók lengtek a házakon, taxik és teherautók nemzeti díszbe öltöztek, leírhatatlan öröm tombolt a magyar szívekben, felszabadultunk a börtönöktől, az internálótáboroktól, visszakerültek a feszületek az iskolába... Mindszenti hercegprímás szintén szabad lett, B.pestre jött... Sz.helyen Koncz Bandi és Horn tanárok voltak a szóvivők, akik igyekeztek megfogalmazni a felszabadult magyarságnak a 12 pontját... elsősorban, hogy az oroszok hagyják el hazánkat, az iskolákban ne kelljen orosz nyelvet tanulni stb... És csodálatosan mily hamar megtértek a megtévedtek, ismét mertek a templomba menni azok, akik ezideig messze elkerülték pl. Raffai ig. kedves kollégák menjünk a templomba... hangoztatta nagy lelkesedéssel... aztán voltak olyan fogadalmak, hogy addig nem vágatom le a szakállamat, míg az oroszok ki nem mennek, vagy már guggolva is ki tudjuk várni az oroszok kimenetelét… szegény Póra bácsi azóta már el is porladt, ezt már guggolva is kibírjuk, mindig mosolyogva hangoztatta... /1989. és még mindig itt vannak az oroszok/ ez a 10-12 nap okt. 23-tól nov 3. 4-ig óriási eszmei zűrzavart okozott, igazán nem lehetett világosan látni, hogy mi merre vezet? Egy tény, hogy ez a pár nap is adott lehetőséget arra, hogy a vad és véres AVÉH hiénait hurokkal fogva, fejjel lefelé fára húzzák. Mindenkinek volt valakije, hiszen talán nem volt család, ahol ne lett volna valami fájó seb, vérző szív a Rákosi éra alatt, amit el kellett szenvednie, sokszor koholt vádaknak a szüleménye folytán, 30-60 ezer ember fordult meg a különböző internáló táborokban, ezek közül a legvéresebb a Recski tábor volt. Kéri Kálmán is szenvedett a visszatérő zsidók közül nagyon sokan lettek ávósok és ezek hamarosan magas beosztást kaptak a szervezetben és ők csámcsogtak a magyar bosszúállásban, a fő állásokban mindenütt zsidók voltak a parancsnokok, az ítélethozók, akik kegyetlen módon akarták megbosszulni a rajtuk is megesett embertelenséget /Keresztény koponyákkal fogjuk az Andrássy utat kirakni/ volt a hiedelmük, bosszúnak ára. Visszatérve Szombathelyre... egyszer-kétszer magam is bejöttem, hát egyáltalán mi is van a városban, miben lehet észlelni a népfelkelésnek a hullámát. Ami feltűnő volt, hogy a Széll Kálmán utcában, ahol a Kom. Pá.rtszékháza volt, Jelenben Nemzeti Bankház /a ház előtt az úttesten kiszórt könyvek, bútordarabok feküdtek, amiket a székházból dobáltak ki. Nem igen mertem nézegetni őket, rengeteg párt-brossura és Lenin könyvek... borították be az úttestet. Tehát már itt valakik rendezgettek, szórták a párt tévtanait, dogmáit, ami oly sok szenvedést hoztak a magyar hazára. Közben elrobogott egy-egy teherautó, a rajta ülők nemzeti zászlókat lengettek, éltették a megszületett szabadságot, leírhatatlan örömmámorban járkáltak az emberek az utcán, egymást ölelték, köszöntötték, mint amikor valaki megmenekült az árvízből, ismét létezhet, élhet szabadon… Tud ez a nép örülni, de tud némán szenvedni és tűrni is ha kell. A forró must is egy darabig csak feszíti a hordó dongáit, csak-csak erőlködik, majd amikor nagyobb lesz a feszítő ereje, mint a hordó dongáinak a visszatartó ereje, akkor nagy robbanással a hordót szétveti a forradalmi erő, a hordó tartalma szétfröccsen, elvész, élvezhetetlenné válik a finom nedű. Majd elnéztem a városháza felé is. A városháza mellett kit látok, mint a Farkas Lacit, kollegát, népművelés főnök, őrségben áll, most nem emlékszem, hogy fegyveresen, vagy fegyver nélkül, de őrséget áll, de a mai napig sem tudom, hogy miért. Szót váltottunk egymással, majd betértem a megyeházba, ott találtam sok kollégát, Szalai Ignácot, Balogh Sándort és még nagyon sokat, akik valami szervezkedést akartak indítani, valami pedagógusi szervezkedést. A főszólamot Szalai Ignác vitte, de belekapcsolódott Balog Sándor is és többen, akik a szabad pedagógusi szervezetnek akarják lerakni a fundamentumát, kommunista szellemtől megszabadulva, tiszta és magyar pedagógiát az iskolába. Szép csendben mindenki elmondta a maga mondókáját, nem fenyegettünk senkit sem, nem próbáltunk személyeket kiemelni, akik a Rákosi éra alatt kolomposok voltak, elszónokoltunk és utána ki-ki elment a maga dolgára, de a megyeháza nyüzsgött a látogatóktól, itt is nagy volt az öröm... végre valahára megértük ezt a napot is.. A határ nem volt határ, ki és be szabadon közlekedett mindenki, ki-be jártak az emberek, nem volt határőrség, zöld utat adtak mindenkinek. Csodálatos élmény, amikor teljes bezárkózottságra voltunk ítélve, nyugatra menni gyanús volt, le kellett tagadni, hogy élnek külföldön rokonai, testvérei „teljes karantén életet kellett élni, nem szabadott megcsodálni külföldi autókat. A turizmus leállt, ha lehetett volna, akkor még a madaraknak is tilos lett volna átrepülni a határt és most ez az óriási nagy elnyomatás maról-holnapra eltűnt, mint a köd, volt, nincsen. Csodálatos érzés, szabadnak lenni, nincsenek a hátam mögött a bilincset tartó ÁVÓ pribékjei. Mindenkiben forrott az öröm, mint a kráterban a láva, szóval kifejezhetetlen érzés, szabad a gondolat, szabad a szó, nincs béklyóban az emberi élet. A rádió hozta a híreket a budapesti harcokról, megmozdulásokról. Hova lettek az Ávósok? Rákosi kornak hűség eszmehordozói? Valamiképpen itt vidéken nem volt olyan bosszúmegtorlás, mint ahogyan B.pesten és másutt megtörténtek. Dalolva, vígan élték napjaikat a polgárok, habár az élet megállt mert emlékszem a vasúton nem volt forgalom, nem égtek a lámpák, valami átrendezés folyt, mindenütt, a volt vezéreket vagy elkergették, vagy maguktól is elmentek, eltűntek a hivatalokból, vállalatokból, nagyon sok személycsere jött létre. Söptén voltam ekkor, a faluban semminemű megtorlásra nem került sor, habár majdnem akadt. Ugyanis egy este a Tóth Mihály az akkor tanács titkár, volt főjegyző értem jött, hogy ma este /kb. okt.27./ pontosan nem tudom... menjek át a kultúrházba, mert megalakul a Nemzeti Bizottság... úgy emlékszem ennek mondták, és jó volna ha én is ott lennék. El is mentem, tele volt érdeklődőkkel a kultúrház... többek között ott volt Gergely István, volt kubikus, az állami gazdaság igazgatója, Pardi, Pardi... a keresztnevét most a jelenben most jutott eszembe Gerzson... ez volt az áll. gazdaság párttitkára. Ellenőrizhetetlen hírek voltak róla, aki Székesfehérváron mint ÁVÓS őrnagy kegyetlenkedéseket hajtott végre és ezért is kellett neki onnan eljönni. Magam is többször elbeszélgettem Pardival, akivel nagyon jól megértettük egymást, nem volt köztünk ellentét, tudtunk egyenlő nevezőre jutni a témákban. Volt egy kislánya Anna... aki akkoriban járt iskolába, ha jól emlékszem 7, vagy 8-as volt is a hírek hallatára nagyon félt, mert tudta, hogy a párttagokat most nem szívesen látják a közéletben. Szóval valamit érzett a kis Anna... az osztálytársai is közben éreztették vele, hogy az apja rossz hírben jár… de én megvigasztaltam, az osztálytársainak pedig megmagyaráztam, hogy Anna nem felelős az apja esetleges bűneiért, így vegyétek továbbra is magatok köze. Emlékszem rá, hogy amikor ezeket mondottam, Anna szeme könnyes lett és nagy szeretettel volt irántam. Azóta olvasok én egy Pardi Annáról, költőről, versei több helyen is megjelent már, nem tudom, hogy ez a költő azonos e az én egykori diákommal? Nem tudom. Majd egyszer megérdeklődöm. Visszatérve az estére. Úgy emlékszem vissza, hogy Tóth Mihály vb. titkár tartott valami kis előzetes beszédet, majd javasolta Bozzai Miklós tanítót, az elnöksére. Az egybegyűltek egyhangúan elfogadták a javaslatot, így Bozzay Miklós lett a Forradalmi Bizottságnak helyi elnöke. Miklós meghatódottan makogott valamit, hogy megint az öreget vették elő, mert annak idején 1919-ben szintén ő volt az, aki a 133 napi eseményeknek lett a helybeli elnöke… Majd kezdett izzadni a parázs... mivel ott volt Gergely István ez a kulákfaló, ez a népnyúzó, nőcsábász, Szopori Katalinnal kapcsolatban, amit megirt Moldova György, hiszen Söptén járt Moldova… magam is beszéltem vele, akkor, mint kezdő író gyűjtötte az adatokat Gergely ellen és nyomdafestéket is látott a novella. Szóval kezdtek Gergely ellen erős szavakat dobálni a hallgatók közül... hiszen volt miről és miért, nyugtattam a falu népét, eljön az idő, amikor majd mindenki felel a törvény előtt /de a népbíróság is párt bírósága előtt/ jogállami bíróság most nincs itt az ideje annak, hogy személyes sérelmeket ezen az estén jogorvosoljanak. Gergely felállt és vallotta, hogy ő kommunista és az is marad, na meg ne próbáljanak vele szembeszegülni, mert nála van a fegyvere, és ha kell használja is, ha valaki bántalmazni próbálná. Izzott a légkör, a hang erősebb lett, az elkövetett aljasságait kiabálták feléje. Pardi nyugodtabban volt, őtet nem igen támadták, hiszen itt Söptén nem követett el embertelenséget. Gyűlés végén dulakodás közepette kikísértük Gergelyt, támadás ne érje, majd berúgta a motorját és eltűnt a sötétben... a nép pedig tovább mondogatta a maga sérelmeit, a félelem burka szétpattant, előjöttek az elfojtott sérelmek. Mi lett a jutalmam, hogy megvédtem ezt a hóhért? Gergelyt nov. 4. után kezdett támadni, hogy el akartam lopni a motorját, meg hogy bántottam volna, de minden alaptalan volt, így nem tudta rámszabadítani fogcsikorgatókat. A falu csendben végezte a dolgát, annyi igaz, hogy a meglévő kis TSZ, ami a volt Mirbach gróf cselédjeiből állott, feloszlatták magukat, mert jöttek a hírek, hogy jönnek vissza a volt uraságok és grófok, a földbirtokosok és azok leszámolnak a jogtalan gazdákkal. Így jobbnak látták a volt cselédek, ha maguktól feloszlanak. Később úgy hallottam, hogy valami volt a dologban, mert a Mirbach gróf leszármazottjai közül valaki itt járt és megszemlélte a volt birtokot, de én ezt csak úgy hallottam... Majd ismét bent jártam a varosban és ugyancsak elmentem a megyei tanács házába, ahol már kellemetlen hírekkel szolgáltak. Valami Gömbös nevű kolléga volt ott, fiatal ember és az meséli, hogy úgy hallotta, hogy erős orosz páncélkocsik jönnek B.pest felé... Megdöbbentett ez a hír, mi örvendezünk, ugyanakkor még az oroszok tankjaitól hangos az ország… mi ez? Ki érti ? Azt el kell ismernem, nem volt semminemű pontos ismeretünk, hogy mi is történik az országban. Ezen közben nov. 3-án 20 órakor elhangzik a rádióban Mindszenty József rádióbeszéde, valami kis biztatást adott a jövőt illetőleg. Ami nem tetszett a beszédből, hogy nem emlékezett meg a munkásokról, pedig amikor kb. 1937-ben amikor engem internáltak, a budai laktanyában voltunk /volt Károly laktanya, ma Petőfi laktanya/ egyik reggel az udvaron kb.50-60 munkás, vasutas őgyöngölt rendőr felügyelettel, s akkor tudtuk meg, hogy előző este amikor Mindszenty körmenetet tartott a Szikla kápolnánál, az ÁVÓSOK akartak a körmenetet meghiusítani, ezek a munkások védték meg a rendet, és ezeket hozta be a rendőrség. Na jó... kb 1956. nov. mindenszentek napján, úgy éreztem a temetőben kellene egy megemlékezést tartan a megholtakról, a jelenlegi történelmi helyzetről. Így is lett. A hír hamar terjedt a faluban, a litánia után a temetőben lesz megemlékezés a hősökről a megholtakról, Czeglédy Gyula tanító fogja a beszédet tartani. Hömpölygött a nép, megtelt a temető ünneplőkkel, majd kerestem egy magaslatot és onnan adtam a gondolataimnak hangos szót, messze elhallatszott, nagy tisztelettel hallgatták a hívek az ünnepi szavakat, majd könnyek jelentek meg a szemekben, a gyászolókban, hiszen sokaknak lett gyásza a háború alatt lettek árvák. Ünnepi megemlékezésemben kitértem a népfelkelésről és kértem az ünneplőket, hogy senkiben se érlelődjön meg a bosszúnak a csirája, majd eljön az ideje, amikor a bíróság előtt kell számot adni a cselekedeteiért. Megemlékeztem az orosz hadifogságban, a második világháborúban elesettekről, akik az oktalan emberi vérengzéseknek lettek az áldozatai. Nincs falu, aminek ne lenne hősi halottja, áldozata. 1956-ban még nem lehetett gondolni arra, hogy ismét legyen egy márványtábla azoknak a névsorával, akik valahol meghaltak /ma 1988-89-ben már mernek megemlékezésül egy-egy emlékművet, vagy márványtáblát a falvakban valahol felállítani. 1956-ban még a gondolat is bűn volt, hiszen a második világháborúban elesettek, hadifoglyok háborús bűnösként szerepeltek a marxista agyakban/. A temetőben az ünneplő közönség mélységesen átérezte a napnak méltatását, igyekeztem az indulatokat megzabolázni. Az ünnepség véget ért, templomi mélységes csendben, áhítattal ki-ki elindult a maga halottaihoz, majd elnéptelenedett a temető is. /E sorokat írom 1989. nov. 17./ Az 56-os eseményeknek hírei azért elszállingóztak már vidékre is, de nem olyan tiszták voltak, mint kezdetben, öröm-üröm vegyességével jöttek a hírek, főleg annak hallatára, hogy az orosz T34-es tankok gomba módra beterítették a fővárost és a vidéket. Ami már azóta ismeretes és megjelent az új irodalomban, azokkal most nem foglalkozom, hogy mi zajlott le ezen időben B.pesten, Nagy Imre, Kádár János, Maléter körül. A tanítás rendesen folyt az iskolában, a faluban dolgoztak az emberek, üzemekben és egyéb intézményekben szakadt meg a munka láncolata. 1956. nov. 4. hajnala. Még javában alszunk, amikor valaki veri az ablakunkat, ki az? Hát a szomszédból Boldizsáréktól a Fáni néni zokogja, hogy kapcsoljuk be a rádiót, mert nagy baj van Pesten, Nagy Imre sir, zokog és kéri a nyugat segítségét... az oroszok lövik B.pestet. Erre bizony mi is azonnal a rádiót üzembe helyeztük és halljuk a Nagy Imrének a síró hangját: Itt Nagy Imre beszél. a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével. /Nagy Imre utolsó rádióüzenetét 1956. nov. 4-én reggel 5 óra 20 perctől sugározta a Parlamentben berendezett stúdióból a Szabad Kossuth Rádió. Na ezek a hírek nagyon lesújtottak bennünket is, de hát mit is lehet tenni?... Itt Söptén nem történt semminemű kilengés, vártunk és lestünk hogy mi is fog bekövetkezni. Az embereknek az arca fehér lett, megint elbukott egy népakarat, ismételten az oroszok nyomták el a népfelkelést. Az tény, hogy valamelyik nap bementem Szombathelyre, hát látom, hogy a söptei úton lévő katonai kaszárnyát orosz tankok sáncázzák körül, majd főtérre érve, ott is tankoknak az ágyú csövei meredeznek a magasba... Hát tényleg, itt vannak az oroszok. Most már tudjuk, hogy hogyan kerültek az oroszok ide, Kádár hívta be őket, ennek a részleteit most nem írom le, megírták a történészek. Igen ám, közben előbújtak az ÁVÓ-sok és mások, akik ismételten számon kérték a történteket, rengeteg embert lefogtak, internáltak, börtönbe vittek, kivégeztek. Köztük Nagy Imrét is... Rám is rámtaláltak, és próbáltak megfenyegetni, a temetői beszédemért. Azt hiszem, ennek a gazember Gergelynek a volt áll. gazdaságnak a vezetőjének a keze volt benne, hogy engem elvitessen, mert sohasem tudott velem megbékélni, egy csokornyakkendő is felbőszítette. Na jó, mondom, igen beszéltem... na és megpofozták a párttitkárt? Nem! Felgyújtották a könyvtárat? Nem!… Beverték a tanács ablakát? Nem! Hát akkor kérdem mi a baj?... felelet: hát beszélt... Igen kellett beszélnem, mert a beszéd nyugtató ír volt a sebekre, gyógyította az idegeket... valamiképpen nem tudtak belém kötni, így most megszabadultam az ÁVÓSOKnak a kegyetlenségétől, mert közvetlen mellettünk lakó Glavanics Dezsőt is egyik éjjel vitték el teherautón, állítólag az üzemben ténykedett valamiben, amiért felelősségre vonták, pár napig karmuk közé vették javító szándékkal. Borzalmas napokat élt át a főváros, hullák takarták be a járdákat, tűz és rom mindenütt. Ekkor keletkezett az a vicc: hogy miért hajnalban támad az orosz? Felelet: mert akkor még alszanak a gyerekek. Ugyanis a gyerekek hada hamarosan tudott támadásba menni az orosz tankokkal szemben, jöttek a benzines palackok, a gyerekek közel tudtak menni a tankokhoz, és egy óvatlan pillanatban a benzinnel telei palackon lévő kanócot meggyújtották és abban a pillanatban az orosz tankokra dobta, a palack széttört, a benzin meggyulladt, majd az égő benzin befolyt a tankokba, az orosz katonák pedig menekültek ki a tankokból... A gyerekek mindig leleményesek és okosak tudtak lenni. Most pedig nagy kanyarodással visszatérek a kiinduló pontra, szóval Söptéről csak a Glavanics Dezsőt tudom, hogy elvitték, na meg engem akartak másodiknak, de nem sikerült, mert érezték, hogy a volt cselédek, a zsellérek mellettem voltak és mindenkor megvédenek ilyen aljas rágalmaktól. Szóval az országgyűlés 1989. okt. havában kimondotta, hogy okt. 23. a nemzeti megbékélés napja lesz, nem lesz munkaszüneti nap, de lesznek különböző helyeken ünnepi megemlékezések. Csodálatos dolog, hogy az egyes pártok garantálták a békés felvonulásokat, a rendőrség még a fegyverét sem vitte magával... sikerült a sok-sok belső feszítő áramlatot békés útra terelni, nem volt sehol sem megtorló fenyegetés, vagy zavar. Fegyelmezetten ünnepelt a sok sebből vérző magyar szív, emlékezett, de nem megtorolt mindazért, ami bűnt elkövettek a hatalmi pribékek, „Kádár katonái”... Okt. 23-án kiáltották ki a 4. köztársaságnak megalakulását, Szűrös Mátyás az országgyűlés elnöke, ideiglenes közt. eln. hirdette ki a Parlament erkélyéről, óriási taps, viharos éljenzés az összegyűlt sok ezer ember ajkán. Óriási utat tette meg a történelem, új korszaknak nyitották meg a kapuit, a lehetőségek, pártrendszerek kora indult meg. Még mindig nem tértem rá, hogy miért is írtam meg mindezeket, amit az én drága feleségem, a „Böském” engem dorongol, minek ezt a sok butaságot leírni, ezzel töltöm az időmet, jobb volna a kertben ásnék, sepernék stb... Csak ezért írtam le ezeket az epizódokat, mert mindezeknek a birtokában nagyon dühös voltam, hogy okt. 23-án este Szombathely főterén aki hivatott volt az okt. 23-ának a méltatására, papírról dadogta el a beszédét, nem volt benne lüktető, meggyőző dinamikus erő, nem tehet róla, hiszen tán 1956-ban tán még a homokban pisált, nem volt személyes élménye a helyzetről, így nem is tudta úgy visszatükrözni ezt a lángoló forradalmi örömmámort, mint azok, akik végigélték, azaz átéltek. Amikor a MDP. estjén azt kérdezték, hogy ki mit szól az ünnepléshez, ami szép és megható volt, hogy százak gyülekeztek a főtéren, kezükben gyertya, fáklya, égő gyertyákkal megindult a tömeg Széll Kálmán útra, hogy ott leleplezzék a mártíroknak a márványtábláját… Felemelő volt a látvány, ismét az arcokon lehetett látni az igazi felszabadulásnak a teljes örömét... de a szónoki beszéd nem tudta a hallgatóságnak a lelki parazsát lángra lobbantani. Ezért kifogásoltam, nem volt senki, aki átélte volna ezeket a nemzeti gyászos napokat? Nem vállalkozott senki sem aki papír nélkül tudta volna visszaemlékeztetni az ünneplőket, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk... S ekkor mondottam, az igaz, nagyon nehéz volt a múltamat átélni, elevenen megúszni, életben maradni... de mennyire volna szegényebb a lelkem, a szellemi világom, ha nem lettem volna a Donnál... nem láttam volna a doni harcoknak földi poklát… ha nem harcoltam volna végig a második világháborút, kezdve Temesvártól, az Alföldön végig, B.pesten keresztül, a balatoni harcok, majd a határig eljutva Mura vidékére, ha nem éltem volna át majd három évi orosz szibériai hadifogságot... majd ezt követve másfél évi internáló tábort /Buda Déli és Kistarcsa 1947-48/ ha nem lettem volna állás nélkül, ha nem lettem volna három éven át üzemi munkás... nagy csendben hallgatta az MDP összegyűlt tagjai az én életrajzomat, ugyanis én nem szólaltam meg sohasem, csak hallgattam… és ekkor ocsúdtak fel, hiszen ez az ember kétlábon járó történelem... Nagy tapssal jutalmazták a felszólalásomat, majd Pete György az életünk főszerkesztője odajött hozzám, és nagyon üdvözölt, de nem tudták rólam, hogy ilyen tápdús a múltam és ennyire tele van történelmi eseményekkel. Egyben meg is említette, mert én kifogásoltam, hogy volt Király utca /Most Bajcsy u. 14-es házon nincsen márványtábla, ez a ház volt a vasmegyei AVÓsoknak a kúriája, nagyon sok szegény embert kínoztak itt is halálra, vagy sanyargattak alaptalan vadakkal. Na mindjár mondotta Pete György, ez a tábla meglesz, de engem kérnek fel a márványtábla felavatására... Ezzel be is fejezem a visszaemlékezésemet, e sorokat írtam 1989. nov. 17-én Szombathelyen. | |
