 |
    |
 |
Völgyes Ferenc Harasztifalu, tanító. Vas Népe Hozta a cikkét Völgyes Ferenc Néptanító Úrnak! Kedves Kartárs! Harasztifalu Vas Népe kb. egyik októberi számában megjelent cikke, engem is felborzolt, felháborított, hogyan lehet ekkora fals, hitelmentes, a tényeket ekkora elferdítésben újságba leírni, amikor még mi akik ennek a kornak nagyon is aktív tagjai voltunk, mi tudjuk, hogy mire tanítottuk meg a hat elemi iskolába járó tanulókat és kik lettek belőlük az élet folyamán. Ekkora torzítást nem szabadna megengedni, mert mi tudunk mérlegelni a múlt elemi iskola és a mai iskoláknak szintje felett, mert mindkettő időszaknak élő eleven munkásai voltunk. Ha volt is, akadt valahol ilyen istenháta mögötti ugaros terület az országban, de ez nem volt általános és nem lehet ebből elmarasztalni a volt elemi iskola néptanítóit. Ahogyan ma sem lehet és nem is szabad elmarasztalni azt a nyolcadikos tanulót, aki alig tud olvasni, vagy nem ismeri a mateknak legelemibb követelményeit, pl. százalékszámítást..., mert ilyen tanulókból Dunát lehetne rekeszteni, de erre nem mondhatjuk a mai általános iskola a csődbe jutott. Ezt az újságot akkoriban el is tettem, / de valahol elveszett/ légy szíves írd meg melyik szám is volt ez, valahol megszerzem ismét. Azzal a célzattal tettem félre, hogy magam is hangot adjak és megvédjem azokat a " néptanítókat ", akik névtelenül léptek le a történelem színpadjáról, mert ha nem is voltak fényes csillagok az égen, de mindegyik egy kis mécses volt a falujában. Nem mindegyik néptanító neve vésődött márványba..., mint pl. Barabás István Vasváron... Gárdonyi Sárváron stb.. de igen is bevésődtek a tanítványok szívébe, és amíg ők élnek nevük is él a koporsó bezártáig. Nagy örömmel olvastam reagálásodat az igaz és őszinte soraidat. Igyekezted megvédeni azt a néptanítót, akinek iskolai tanterme nem az egy két ablakos kis tanterem volt, ahol ötven-száz gyerek szorongott, tanterem volt a falunak egész terjedelme, hosszában és keresztben. Kérdem, ha ennyire sötétre festik az ördögöt, a volt elemi iskolának érdemeit, akkor hogyan volt lehetséges, hogy annyi Veres Péter, Szabó Pál stb. nemcsak irodalmi síkon, de a művészeti és tudományos munkaterepen, de politikai berkekben is élnek és éltek, akik a volt elemi népi iskolát végezték el. És a mai ötven és hatvanon felüliek? analfabéták?... A volt néptanítók csodálatosan sokoldalúan kiképzett pedagógiai napszámosok voltak iskolájuknak, falujuknak, tudtak és ismerték a tantervi az életben szükséges tanmeneti feladványait, amit átültettek a tanulókba és azok pedig, éltek vele az életben. Az igaz, hogy ennyibe nem markolt a népiskola tanterve, de ami volt azt tudták is a gyerekek. Ma sokat tudnak a gyerekek, milyen autó megy az utcán, kik a rock énekesek, nyakukba hordják imádott aktjuknak arckép mását, de ugyanakkor édesanyjuk iránti tisztelet valahogyan elhomályosult..., de az emberi tiszteletnek a zománca is nagyon lepattogzott. Ha ez így jó?!? Mi tudjuk mit tanítottunk meg, mert nagyon élesen írtad, mi nem előadtunk, mi nem tanítottunk, mi megtanítottuk a tanulót, rend és rangkülönbségre való tekintet nélkül. Egy alkalommal a megyei tanács nagy termében értekezletre hívtak meg, mint iskolai igazgatót, az értekezlet témája: Az ifjúsági törvény.... Több oldalról állítottak reflektorfénybe mai ifjúságot, KISZ-t stb.. és valahogyan az előadásból érezni lehetett, hogy valami baj van az ifjúságnak munkaerkölcsi, tiszteletbeli moráljával.... Ezen kellene segíteni...sínre tenni valamiképpen legyen erős bázis az ifjúság. Azé a jövő, akié az ifjúság jelszóval. Felszólaláskor feláll egy javakorabeli férfi, aki valaha uradalmi cseléd sorsban élt, földes szobában tized magával.... és ő mondta a következőket: Nekem volt egy tanítóm...., aki a harmincas években fölismerte a jövőt, és azért ostromolt, mint cselédet, cselédfiút, ha nem tanulsz buta maradsz... Nem tudsz felemelkedni, nem tudod kivívni magadnak a hatalmat és azt meg is tartani.... Nem azért kaptam a seggre verést, mert béres gyerek voltam, azért kaptam mert nem, akartam tanulni.... Most hálával gondolok vissza a tanítómra, mert neki köszönhetem az lehettem ami vagyok /egy üzemnek lett az igazgatója/ Egy a sok közül, akik így emlékeznek vissza a cselédkorabeli időszakra felszabadulás utáni időszakban. Ma is lesznek olyan pedagógusok, akikre büszkén gondolnak majd vissza egy-két évtized távlatából... Tudják a mai pedagógusok, hogy mi az a hat osztály egyben, teljesen osztatlan állapotban nyolcvan, kilencven gyerek szorong egy tanteremben? Fogalmuk sincs...., hiszen egy osztálynak a harmincas létszáma mellet is teljes erőbevetése mellett sem tudnak mindig a mai követelményeknek egészében megfelelni. Csak mellékesen a teljesen osztatlan iskolámban és a többiben is az elsősök tudtak olvasni, / kisbetűket/ szótagolva.... és hatodikos pedig, a számtan és a mértan fogalmakkal teljesen élhetett. Megtudtuk szerettetni a betűt, a könyvet, érteke volt a leírt betűknek, becsülte az irodalomnak, szent forrásaiból fakadt szépségeket, ma pedig ha be kell számolni " A kőszívű ember fiai-ró1 " akkor inkább megnézi diában, vagy a Tv-ben, de nem olvassa el, ezt a gazdag kincsestárat. Pedagógus leterhelésről beszélni. Tudják a mai pedagógusok, hogy mi az a kántorizálás? A nyári vakáció kivételével minden reggel 7 órakor már a templomba kellett vezetni az iskolás tanulókat, kb. ott szentmisét kellett hallgatni, télen a dermeszt6 hideg templomban kb. 20 percet térdepelni, hideg kövön majd a templomból indultunk az iskolába. Na és többi. Ünnepnapokon délelőtt és délután is kellett templomba menni, délelőtt szent misére, délután pedig, litániára stb.. Csak egyet, fárás községben tanítottam kb. 2 km-re volt a plébánia, és bizony ide kellett elvezetni a tanulókat a plébániai templomba, akar esett, akár napsütötte időszak volt. Leterhelés volt? Most utólag is azt mondom nem... Habár ma erre képtelenek volnának úgy a tanulók, valamint a pedagógusok. Na és a leventefoglalkozás hetenként egy tejes délután, aminek nagyon is összetett volt a műsorterve, volt benne katonai alapismeret, irodalmi, földrajzi, történelmi téma,- illik, mi nem illik... lövészet, fegyelmezés, énekkarvezetés.... Ez a foglalkozás egy teljes délutánt igényelt, na erre kaptunk is valami tiszteletdíjat, akkoriban jó zsebpénz volt. Sorolhatnám tovább, egy-egy színdarabnak a betanítása, ami bele nyúlt az éjszakákba, évente legalább kettő színdarab. Pl. Falu rossza..., Buborékok..., Huszárcsákó...., Bor.... Óriási energiát kívánt egy-egy színdarab betanítása, hol ifjúkkal, hol szülőkkel vegyesen..., de ment... Tessék belelapozni Vas Vármegye 1930-31 címtárába, ahol községenként meg vagyon írva röviden a falu története, valamint kik élnek falun, és ott lehet olvasni: tűzoltó parancsnok, Fogy. Szövetség stb. és mindezeknek vezetői az egyetlen pedagógus, aki abban a faluban él. KALOT ifjúsági mozgalom vezetője, Szívgárda vezető, Mária kongregációvezető ki fogta ezeket egybe? Csak a pedagógus. Főző tanfolyamok, tánciskola, csuhé tanfolyam... Nem lehet felsorolni hány és mennyi elfoglaltság volt falun, s mindezeknek a vezetője csak a pedagógus lehetett. Ismertem egy pedagógus házaspárt, mindketten tanítottak, kilenc gyermekük volt, a tanító néni már hajnalban dagasztotta a kenyeret és ki is sütötte az udvari kemencében, majd indult az iskolába tanítani. A jelenben is él mind a kilenc gyermek... Na ez már nem kívánható a mai pedagógusoktól, de ilyen is volt az én időmben. Ha néha alkalmam van egy mai ötven-hatvanas tantestületben ezekről az időkről képet festeni..., szinte hihetetlenül hallgatják, tán kételkednek is annak valódiságágban. És minderre fel, fizetséget egyedül a Levente után kaptunk, a többi munkánk társadalmi elkönyvelést kapott. Panaszok dzsungelét hallom néha..., nagy a leterhelés... Nem tudnak urai lenni a mai gyerekek felett, illemtan ismeretlen, bevágják a pedagógus orra előtt az ajtót... Panaszkodik a szülő... Elégedetlen az általános iskola az óvoda miatt, nem tud építeni a gimn. szak. iskolák az általános iskolai alapra, még néha a négy alapművelettel is baj van a szakiskolákban... Elégedetlen az egyetem a felvételizőknek tudásszintjével... Amikor megszületett a nyolc általános iskola, évszázados lemaradást akartak vele pótolni, rövid időn belül, több évtizedes torzítást akart megszűntetni. És mit lehet olvasni szerte széjjel a napilapokban, szak és folyóiratokban... Az ötödik osztályban döbbenek rá a tanárok, hogy nem tudnak olvasni zömmel a gyerekek. Pedig osztott iskola, szakosított iskola.... van Tv, magnó vetítőgép, epidiaszkóp..., zsebszámológép.... villany, autó... nyaraltatás, utaztatás.... A kenyér nem alszik..., ha alszik akkor már a kukában alussza álmát... Nincs rongyos ruhájú, nincs éhes gyerek.... hol vannak azok a családok, ahol hatan, heten voltak gyerekek és tán volt két-három pár lábbeli és felváltva hordták a testvérek. Soha nem adtak ennyi hangot, hol erős bírálattal, hol útkeresésben a pedagógiának mint manapság, nem merik megmondani a reális valóságot, csak kerülgetik a szomorú tényt. Az tény, ha engem ma arra kérnének fel, minden előzetes kiképzés nélkül, hogy egy utas-repülőgépet vigyem el a benne ülőkkel együtt a másik állomásra, s ha az utazóközönség megtudná, hogy én sohasem vezettem repülőgépet, hányan maradnának meg a repülő utasterében?... Biztos halálba mennénk a képzetlenségem árán. Kik tanítanak zömmel ma?.... Erre ad választ a Kritika folyóiratban Sarkadi cikke, "akik ma tanítanak az iskolában, akik egyrészt keresztül mentek a minden szinten csökkenő színvonalú oktatáson, másrészt keresztül mentek a kontraszelekció többszörös szűrőjén. Ne lepődjünk meg hát, ha pl. egyre több olyan tanítónő fogja gyermekeinket anyanyelvre tanítani, aki maga sem tud helyesen írni és beszélni." Lehangoló megállapítás. Mi csináltunk főiskola nélkül is karéneket, rendeztünk nagy ünnepélyeket, tartottunk előadást, nem állami dotációval, ingyen és bérmentve... Önerőnkből klubot szerveztünk. Jött a nagy cintányér... Na majd most mi szakosított népművelők megmutatjuk ezeknek a falusi kis tanítóknak, mit és hogyan kell népművelést végezni, gyártotta is a főiskola a népművelőket, de csakhamar kátyúba fulladt az egész, torz lett a szülemény, erre nagyszerű példát láttunk a tv-ben, amikor Urbán író a répcelaki népművelési igazgatóval interjút mutatott be. Egy kézlegyintéssel lerendezte Urbán író az önmagával tehetetlen népművelő igazgató urat. Pedig már pénzre ment a dolog... | |
