 |
    |
 |
KÖNNYEK KUTYÁJA KÖNNYEK KUTYÁJA a SZIMAT Szombathely, 1988. dec. 8. Az év legszomorúbb napjára ébredtünk ma. Szimat kutyánk már ez év júl. 8-án a helybeli állat kórházba került, az autóval vittem. A lábai nagyon elgyengültek, nagy a test, kövér, sok a felesleg rajta. Tacskó és Foxi keverék, és főleg az anyjától örökölte a rövid lábakat. A mi kis kutyánk nem tudott lábra állni egyik reggel, júl. 8-án, és ekkor nagy nehezen a kocsiba tettem be, de nagyon mérges volt, ingerültségében a fogait vicsorgatta, nehéz is volt, de azért sikerült valahogyan a kocsiba betenni. Talán majd az állatkórházban az orvos tud neki valami jót adni és a mi kis aranyos dédelgetett családtagunk ismét visszanyerheti a rugalmasságát, így bizakodtunk. Habár az volt a belső sugallatunk, ne szenvedjen a kis kutyuskánk, altassa el örökre az orvos, ne szenvedjen továbbra is. A kocsiban nagyon nyugtalan volt a Szimat, melege is lett, nagyon lehelgetett, nyelvét lógatta, de nincs más, választék, orvosira kell mennie a kutyának. Nincs messze az állatkórház. Megérkeztem. A Zanati úton van a kórház. Bejártam az udvarra. Megálltam. Kiskutyám nagyon izgatott volt, érezte az idegen környezetet. Megkerestem az állatorvost. Éppen operáltak egy kis kutyát, így várni kellett. Hamarosan jött az orvos és kísérői, hol van a kutya. Mondom: a kocsiban. Tessék behozni a műtőterembe. Igen ám de nem olyan egyszerű dolog, mert ahogyan magamhoz akartam ölelni a kutyámat, vicsorogva és morogva válaszolt az én mozdulataimra. Csitítottam, nyugtattam, cukrot adtam neki és így lassan meg tudtam ölelni, magamhoz emeltem és vittem be a műtőterembe. Csodálatos eset történt, útközben én letettem a földre, nagyon nehéz volt, és csodák-csodája az én kutyusom ment a saját lábán, ha ingadozott is, szédült is, de mendegélt pár métert. Az orvos figyelte. Diagnózis: a kutya nagyon kövér, fogynia kell neki. Igen ezt magunk is tudjuk. Feltettem a műtőasztalra. Az egyik segéd a száját egy zsinórral körülfonta, így nem tudott harapni. Az orvos tapogatta a fájós testrészét, főleg a bal fülét, csípőjét, lábát, megállapította, hogy izületi-forgó bántalmak gyötrik a kutyát. Nagy fájdalommal hallgattam az orvos szavait, és kértem, ha nem lehet rajta segíteni, akkor én itt hagyom és küldjék el a másvilágra. Most jött a csoda. Amikor én ezeket mondom az orvosnak, a kutyám mélységes fájdalmú arccal néz rám... szemei esedeznek, életet kér tőlem, ránézek a kutyámra, látom az esdeklő gyönyörű kis pofikáját, könnyező szemeit, ej doktor úr, én a kutyámat nem hagyom itt, hazaviszem. Kapott valami B1 injekciót, kifizettem a vizit díjat, és ismét fogtam a kutyámat, sétáltattam a kocsiig és ott ismét betettem a kocsiba. Hálás és boldogságában ragyogó szép szemeit rám merevítve, adta tudomásomra, hogy nagyon boldog, nem hagytam elpusztulni. Az injekció, na meg az orvosság némi életvirulenciát adott a közérzetének, amikor hazaérkeztünk, már a lábán járva futott az imádott kosztadónéjához, a nagyihoz. Anyu is boldogan nézegette a kis kutyánkat, meséljem el a történteket, mi és hogyan zajlott le a kórházi látogatás. Ismétlem: az orvos azt ajánlotta, hogy elsősorban fogyni kell a kutyának, 5-6 kilótól csökkenteni kell a testsúlyát, sovány kosztra kell fogni, nem kell koplaltatni, de ne legyen az étele hizlaló és naponta csak egyszer egyen kiadósan a Szimat. Elmondottam, hogyan nézett rám a kutya a kórházban... nem volt szívem otthagyni, ezért hazahoztam. Nagyon boldogok voltunk, s mondotta az orvos, ha lefogy, akkor még egy jó ideig elélhet. A lába fájt továbbra is, lehetett látni a járásán, de azért ment, sőt ha kényszerítettem még futni is kellette magát, kedve is volt, továbbra is betöltötte soha senkitől nem észlelhető és utánozható szeretetét, ragaszkodását, hűséget és példátlan nagy szobatisztaságát. Hogyan is lett nekünk kutyánk? Gyerekkorom óta majd mindig falun laktam, olyan házban, ahol a lehetett kutyát tartani. Gyerekidőmet Vasváron éltem le a 71-es vasúti őrházban. Apám váltókezelő volt az állomáson. Szerény kis vasutas lakás volt a tanyánk, egy nagyszoba, majd egy kicsike szoba, konyhával. Alul alápincézve a lakás. A lakáshoz tartozott egy nagy udvar, kert, kerítés nélküli nagy porta, szabad és tiszta levegős, csendes lakhely. Az udvaron kodácsoltak a tyúkok, röfögtek a disznók a sertésólban, minden évben hizlalt apám zsírnak és húsnak valót, főleg mangalica disznót, később Jorksiryt, ami főleg hústermelő disznó volt. Az istállóban éldegélt két tehén, borjakkal, a jászol alatt nyulak élték a maguk virgonc életét. Nagyon szép libák és kacsák ékeskedtek még az udvaron, közben volt pulykám is, pávát szerettem volna, de erre sohasem volt lehetőségem, hogy azt szerezzek. Szóval hangos és forgalmas volt az udvar a sokféle állattól, nagyon sok munkát adtak édesanyáméknak, de bőség kosarat adták a konyha részére. Na már most csak a kutya hiányzott. Falun a kutyaszerzés nem volt gond, nem kellett hozzá pénz, az igaz nem is voltak fajta szerint osztályozva a kutyák, kutya és kutya ennyi az egész. Hogy milyen fajta? Törzskönyvezett-e, pedigrens milyen szülők származéka? Ez ebben az időben nem volt sikk, senki sem kérdezte. Amikor a kutya forogni kezdődött, a környék kutyái udvarolni kezdtek neki, mindenféle színű, növésű kan kutya akart szakítani az almából, a sok kan kutyából az egyiknek mégis csak sikerült az aktust elintézni és ebből a szerelemből született 4-5 kiskutya, tarka-barka színekben. Ha az ember előre bejelentette óhaját a kutya gazdájának, kérek egy kis kutyát, jó akkor a gazda meghagyott a kicsinyek közül egyet-kettőt, amennyire igény volt, a többit pedig halálra ítélte. Amikor már a kiskutya annyira kifejlődött, hogy az anyatej nélkül is tudott táplálkozni, akkor jött a kutyatulajdonos, Gyuszikám jöhetsz a kutyáért, mert már a maga kosztján is megél. Emlékszem az első kutyánkra, fekete volt, mint a cigány, ezért is lett a neve: Cigány. Középtermetű volt, végtelenül okos és ügyes állat volt. Hűségesen szolgálta a ház lakóit, de mivel én voltam vele legtöbbet, valamiképpen a hűségéből rám többet adott, habár mindenkinek szót fogadott. Az iskolából jövet haza, már várt az utcaajtóban, kifejezhetetlen örömét nem lehet leírni, csóválta a farkát, nevetett, ugatott, hízelegve dörzsölődött hozzám, majd a nyakamba ugrált, hát megjöttél édes kis gazdám?! Sokszor idegen ludak jöttek legelni a kert közelében, csak annyit kellett mondani: Cigány! Ludak!!! Mint szélvész, már rohant is a ludak felé, elkergette őket messze távolba. Patkány vagy görény a házkörül nem létezhetett, mert azokat kiirtotta egy szálig. Szóval ekkoriban nem volt kutyakultusz úgy, mint ma... egy nagy kutyára emlékszem, a Dr. Mozsilics ügyvédnek volt egy Bernáthegyi kutyája, borjúnagyságú volt, de igen jámbor állat volt. Na aztán fajjellegű volt meg akkoriban is már a vadászoknak, de a többi kutyák Isten tudja milyen hibrideknek a leszármazottjai voltak. Kutya nélkül ekkoriban nem lehetett élni, főleg nekünk, akik a falu szélen laktunk, nem tömbben, elszigetelve a többi házaktól, ide bizony kellett éjjeli őr, akinek az őrködést el kellett látni. Ekkoriban/ 1915-18/ nagyon veszedelmes volt a veszettség, bizony tartani kellett a veszett kutyáktól, mert sokszor egy egész állatcsordát megmartak és az állatok, tehenek veszettségben pusztultak el. Nem is emlékszem, hogy ekkoriban oltatták volna e veszettség ellen a kutyákat, ha oltották volna is, nem oltatták be a gazdák a kutyákat, pénzbe került. Ez a Cigány kutyám amire gyermekként emlékszem vissza. Később bekerültünk a községbe Vasvár belsejébe, itt már kutyát nem lehetett tartani, nem voltak meg a hozzá való feltételek. Később, amikor megnősültem 1940-41 tájban Rábakocsuban volt egy hatalmas gyönyörű fehér fajtiszta kuvasz kutyám, Dömi névre hallgatott. Igazi tekintélyt parancsolt mindenki számára, félni kellett tőle, főleg ha mély basszus hangján el kezdett ugatni. Több rossz szokása volt az én Dömémnek. Igen szeretett elcsavarogni a szomszédokba. Úgy igyekeztem megakadályozni a csavargását, hogy a nyakába kötöttem egy láncot, a lánc végére pedig egy ötven centi hosszú farúdat helyeztem és ez a kolonc némileg akadályozta, hogy könnyedén mozogjon, csavarogjon kerítéstől-kerítésig. Nem valami nagy sikert értem el, mert pl. egyszer hazaállít az én kutyám egy hízott, megsült kacsával. Megdöbbentem, hát ez meg hogyan került a szádba Dömi? Nem kellett sokáig várnom, jött a harmadik szomszéd asszonya és panasszal adja tudtomra, hogy a megsült kacsát kitette a konyhaasztalra és egy véletlen helyzetben a Dömi beosont a szagot érezve a konyhára, a nyála összefutott a szájában, egy ágaskodás, egy kanyarítás és a sült réce már a szájában is volt. Mit is lehet ilyenkor tenni. A kutyát ezért verni embertelenség volna, hiszen a kutya már nem tudja, hogy miért verik, ha ott a konyhán elverték volna, vagy amíg a szájában büszkén tartotta az ízletes kacsát, tán ekkor még lenne értelme a verésnek, de már a büszkén szerzett zsákmány elvétele után már hiábavaló lett volna a verés. Nem is vertem meg az én kutyámat, mert a néni is megértette a kutya kutyaságát, talán ő volt figyelmetlen, hogy a konyhaajtót nyitva hagyta, a jó illat végig lengedezett az udvaron, a szagra felfigyelt a Dömi, negyvenszeresen jobban szagolnak, mint az ember. Szagra ment és célba talált. A néni nem haragudott sem a kutyára sem a gazdájára. Gyönyörű állat volt a Dömi. Amikor 1942-ben Szelestére költöztünk, velünk tartott. Ott is hamarosan otthonra talált. Nagy biztonságot jelentett jelenléte, éjszaka minden kellemetlenségtől megóvott bennünket, feltéve, ha nem csavargott. Nagyon szerettem Dömét, hiszen az udvarnak nagy ékessége volt. Senkit sem harapott meg, nem támadott ok nélkül, igy a gyerekeket sem bántotta. Jó volt hallani a harangozó hangját éjszaka, s ekkor éreztük a nagy hűséges védelmezőnket, hogy nem csavarog, valahol a lányos kutyáknál. Meg volt sokáig, de a háború alatt a nagy dúlások alatt magam sem voltam itthon, anyu is elköltözött Répceszentgyörgyre, szép csendben eltűnt. /1945/ Sokáig nem lehetett kutyánk, mert magam is nagyon sokszor távol voltam az otthontól, a körülmények nem tették lehetővé a kutyatartást. Amikor bekerültünk Szombathelyre kb. 1960-ban itt meg mindig nagy bizonytalanságban éltünk, mert a házunk helyben maradása mindig kétes volt. Jöttek a hírek, hogy bontják a házat, el kell innen költözünk, így kerítést sem csináltattunk, hiszen nincs meg a háznak a biztonsága, nem szabad pénzt fektetni a kerítésbe. Határa nem volt a telkünknek, eléggé ki voltunk téve sok kellemetlen meglepetésnek, ellopták a virágainkat, kiszedték a biztosítékot a villanyórából, valóságos átjáró hely volt a telkünk. Körülöttünk nagyon sok házat lebontottak, majd új háztömbök emelkedtek a helyükbe, teljesen új környezetet kaptunk. Kerítés nélküli házhoz kutyát hozni nem szabad, nem is lehet, hiszen elcsavarog, eltűnhet, autó gázolhatja agyon stb. Kb. 1967-68 idejére már kialakult a helyi lakótelep, véglegesnek látszott a házunk maradása, legalább is nem hallottunk felszámolási híreket a tanácstól, ekkor gondoltam arra, vissza a gyermekkori világba, kellene egy kis kutya. Igen, de Szombathelyen már dívott egy kutya kultusz, magas árakban gondolkodtak a kutyatartók, 4-8 ezer forintokról beszélgettek az ebtartók. Kinek van erre annyi pénze? A tacskók is 3-5 ezer forint körül kellették magukat. Nem ám úgy van, mint gyermekkoromban, szóltam valakinek hogy adjon egy kutyát és kész... nem-nem voltak már fajtenyésztők és ezek magas árakban gondolkodtak. Divatos a Foxi, a Tacskó, a selyempincsi, az Uszkár... nagyon sok-sok divatos kutya lepte el várost. Voltam kutyakiállításon is, ahol bizony 5-15-20 ezer forintban gondolkodtak az eladók pl. skótjuhász, eszkimó fajták. A kutyát nagyon szeretem, de ennyi pénzért nekem sohasem lesz kutyám. Még a Koma élt és akkor elvoltunk egy volt főjegyzőt meglátogatni, katona is volt, Répceszemere, ott láttam egy gyönyörű szép kis testű kutyát, sem kicsi, sem nagy arányú, ez tetszik. Mondom a gazdinak, Jóska lehetne ebbő1 a kutyából, majd ha megfiadzik egy kis kutyát kapni? Igen lehet... Na jól van. Mit tesz Isten, egyik nap megjelenik nálam Jóska, hozott egy aranyos kis fekete kutyát. Nem örültem neki, mondom Jóskának, édes barátom nem tarthatom meg a kutyát, nincsen még kerítésem, a kutya elszökik a háztól. Jóskának nem tetszett a válaszom, aki oly messziről elfárad, helyembe hozza az ígéretét, és én nem akarom a kutyust megtartani. Nem értette meg a fogadtatásomat, igen szerette volna itt hagyni, de nem fogadtam el. Emlékszem, akkor még tanítottam a kámoni iskolában és elmeséltem a gyerekeknek a történteket, sokan sajnálták a kutyust többen kijelentették, hogy ők megtartották volna. Ez igaz is… erre én sem mertem gondolni, nekem hoznak kutyát, én pedig már másnap elajándékozom valakinek 1975-76 táján volt. Ekkor még nem volt Szombathelyen olyan nagy kutyakultusz, mint manapság. Nagyon sok kutya van a jelenben a lakótelepen. Kutya nélkül maradtunk. Ellenben, amikor a kerítés meglett, még kámoni gyerekeknek a szülei is segítettek a kerítéscsinálásban, volt egy ismerősöm aki Vasvárról származott, a Varga Manci édesapja városi rendőr volt. Manci annak idején postás kisasszony volt Vasváron, polgári iskolát végzett. Abban az időben nagy tekintélyű állás volt a postai állás, nyugdíjas státusz. János öccse is volt, akivel együtt jártunk polgáriban Vasváron. Egy alkalommal sétálgatok a kórház felé, és az egyik házból kiszalad egy szép anya tacskó, boldog állapotban volt. Szép sárgás szőrű, kis lábakkal ugrándozott az utcán. Kié lehet ez szép kis tacskó? Többször arrafelé sétálgattam és egy alkalommal kivel találkozom, mint a Porrogi bácsival, aki valaha Vasváron volt vasutas, mint állomás-elöljáró altiszti fokozatban. Ez az úr valaha nálunk kosztolt, édesanyám adott neki ebédet, ezért is jól ismertem még gyerek koromból. Egy alkalommal, amikor édesanyám vizespoharat tett elébe, kezébe vette a poharat, átnézett rajta is mondá: Czeglédy néni az én feleségemnek is majd ilyen tisztának kell lennie, mint ez a pohár. Teltek múltak az évek is ki lett a felesége? Mint a Varga Manci a postás kisasszony, a Varga rendőr lánya. Elkerültek Vasvárról, Szombathelyen telepedtek le, építettek egy szép családi házat, szőlőt vettek, gazdálkodtak a borral. Amikor felismertem a Porrogi bácsit, köszöntök neki... rám néz, Gyuszi te vagy az? Megismert. Boldogan üdvözöltük egymást, mint régi ismerőst... és már kért is, hogy látogassam meg őket. Találkoztam a Mancival is, aki ezen idő elteltével túlsúlynak örvendett, lett egy lányuk, a Klári, aki tanárnő lett, s közben férjhez is ment ugyancsak egy tanárhoz. Az örömteljes viszontlátás örömében előadtam a kérésemet, Mancika szeretnék egy kis kutyát, nagyon szép az anya. Jól van Gyuszikám, boldogan, már úgyis kértek mások is, akkor többet hagyunk meg a az ellésből, és ha már nem kell őket szoptatni, akkor egyet választhat a kis kölykök közül. Nagyon boldogan vettem tudomásul, sőt amikor az ára felől érdeklődöm... hát csak nem gondolja, hogy nekem a vasvári ismerősömnek, a nővéremnek jó barátnője pénzért adja a kutyát, pedig ebben az időben elkértek egy kis kutyáért pár ezer forintot. Végtelenül boldog voltam, lesz kutyám... Arra nagyon vigyáztak, hogy a mama csak rangos papával menjen el nászútra, mert az ő kutyájuk előkelő grófi család sarjadéka és nem szabadna neki valami korcs papával megcsalni magát. Egyébkent a tacskó fajtájú kutyákkal mindig rokonszenves voltam, mert amikor Szelestén laktunk, az ottani erdésznek a Csorba bácsinak volt egy aranyos kis tacskó kutyája, aki mindig kísérte az öreg vadászt. Nagyon jó róka kereső azon kívül patkányüldöző. Mindig olyan hetykén, pöckösen kísérte a kis kutyus a gazdáját. Nagy szeretettel tudtam elnézni a vadászt és a kis kutya barátságát. Talán ezért is vágyódtam én is a tacskó kutyához. Az események folytak /1977-78-at írtak/. Hamarosan meglettek a kis kutyák. Amikor elmentem megnézni őket, a konyhában, a tűzhely mellett volt vackuk, ott őrködött a mama kb. 4 fős kis családja fölött. Édesdeden pöfékelték a kutyamamát, tán éppen uzsonna idő volt, tehát jogos volt a tejszopás. Amikor már maguktól is nyalogatták az ételt, elkövetkezett a kutyakiválasztás. A legvirgoncabb kis kölyköt választottam ki, világos gesztenyebarnás színű ruhácskája volt, de roppant kedves és játékos kis kutyus volt. Nagy örömmel hoztam haza. De hol lesz a tartózkodási helye? Tavasz volt, lehetett a teraszon is tartani. Csináltam egy kis kutyaházat, abba tettem abból a ruhadarabból amelyiken az anyjukkal aludtak, mondván így jobban megszokik, hiszen ott érzi az anyai és testvérei szagát, tehát otthonosan érzi magát. Nagy volt az öröm a családban, van egy szép kis kutyánk „Tacskó”. Mi legyen a neve? Mivel roppan nagy szaglóérzéke van és mindig szimatol, úgy határoztunk, hogy „Szimat” névre kereszteljük, azóta csak nevén, vagyis Szimat nevén szólítgattuk. Hamarosan otthon érezte magát nem nyüszített, nem kereste a mamáját, testvérkéit, de nagyon örült ha dédelgettük, simogattuk, ölbe vettük. Hálásan csókolgatta a kezünket. Szépen cseperedett, erősödött, közben már próbál ugatni is. Beszokott a szobába is és boldog volt, ha a fotelba fekhetett, vagy tán a sezlonra. Ezt a két helyet igen szerette. A látogatók, na meg a keresztfiam az István is többször meglátogatta, nagyon tetszett neki a szín, a forma, az intelligens kis pofikája, főleg annak behízelgő mosolya. Szépen fejlődött. Történt pedig egy szép verőfényes napon, én a kertben dolgozgatok, de közben feljöttem a lakásba és látom ám, hogy az én kis Szimatom a sezlonon hosszan elnyújtva alussza az igazak álmát, és ahogyan rásütött a napocska, ragyogott a szőre, de szép díszvánkos lennél te kis kutyám. Ezzel kifordultam és tovább dolgoztam a kertben. Pár óra múlva feltűnt nekem, hogy nem jött ki a szobából a kutyám, ismételten felmegyek a szobába, benyitok az ajtón és a kis Szimat ugyanabban a pózban, nyújtózkodik édesdeden. Ejnye-ejnye kis kutyám hát meddig akarsz Te itt lustálkodni, gyere ki a kertbe, süt a nap. Ezzel a mozdulattal megérintem és borzalmak istene, a kutya teste hideg... hiába mozgatom, nem mozdul semmit. Kiabálok anyunak... anyu-anyu a Szimat meghalt... gyere be a szobába.... hát mi is történhetett, hogy semmi baját nem észleltünk nála és most meg halott. Könnyeinkkel áztattuk a kis halottunkat, de hiába, a könnyek óceánja sem kelti többé életre. De hát mégis, miért pusztult el oly gyorsan? Mi baja lehetett neki? Töprengve töprődtünk a bekövetkezett tragédián, de előbbre nem jutottunk okára semmit sem tudtunk felderíteni. Szomorúan vittem a gyászos sírhelyére, megástuk a sírját, de könnyeim folytak, szerencse hogy itt laktak főiskolások, és azok temették el kellő tisztelettel. Csak sírtunk és sírtunk, miért kellett ennek kis ártatlannak meghalni? Másnap lett figyelmes az anyu, hogy a fotelban egy orvosságos üvegem nyitottan van, Scutamil orvosság, amit nekem az orvos derékfájásra javasolt. Ez az orvosság fekete, csokoládéval van behúzva, szóval édeskés kezdetben a csokoládétól, egyébként erős idegorvosság, magyarul méreg. De hogyan került ez az orvosság a fotelba? Majd mindjobban kezdett világosobban látnunk a halál okát, a Szimat valahogyan a sezlonról elérte az íróasztalomat, a kutya tulajdonságai közé tartozik a lopósság, megtalálta ezt az orvosságot, valahogyan a kupakját lerágta, a drazsészemek kidőltek, ahogy megkóstolta ízlett neki a szerzeménye, és ebből az erős orvosságból jól beszedett és ez okozta a halálát. Még a fotelben maradt pár szem elszórva ebből az orvosságból, amit már nem tudott megeni, hiszen gyorsan ható idegméreg, s amit megevett az már elég volt az elpusztuláshoz. Sírtunk és sírtunk a nagy bánatunkban, az unokáim mindenszentek napján még gyertyát is gyújtottak a sírja felett. Na most mi lesz? Honnan lesz ismét kutya? E nagy bánatommal ismételten elmentem Manciékhoz és sírva, könnyeim hullatása mellett meséltem el a történteket. Kérve kértem Mancit, ha lehetséges, akkor majd még adjon egyszer egy kis kutyát... Mancit meghatotta az én nagy bánatom, ígérte, hogy a legközelebbi ellésből ismét kapok egy fiókát. Megkönnyebbülve vettem tudomásul. Ezt az aranyos kis Szimatunkat kaptuk 1976. július 19-én hétfőn. Élt nagy boldogságban 5 hónapot, meghalt 1976. november 4-én csütörtökön Károly napján. A második Szimat élet története: Született 1977. jan.14-én, Szombathelyen, hozzánk került 1977. febr. 23-án, szerdán. Ez a kis kutyánk élt 11 évet, 10 hónapot, 24 napot. Meghalt 1988. dec.8-án csütörtökön Szeplőtelen fogantatás napján. Nagy örömmel hoztam haza a kis újszülöttet, aranyosan megbujt az ölemben, közben egy kicsit nyüszített, hiányolta édes mamáját, na meg a testvéreit. Ezért kellett egy darab rongyot abból az alomból hozni, amelyiken az egész család feküdt, mert érezte a kis kutya a családi érzés melegét. Ekkor volt nálunk Kasznár Éva Sopronból, rokon, gimnáziumba járt, ő is nagy kutyabarát, az ő szobájába telepítettem be a kis Szimatot, mondván mivel hazulról hozta már magával a kutyaszeretetet, majd ő vigyáz rá az éjszaka. Anyu a jelenben B.pesten volt és ha majd megjön akkor majd együttesen kijelöljük a végleges helyét. Mivel még tartott a tél, a tacskók alaptermészete, hogy szeretik a meleget, így a szabadban nem lehetett tartani, beköltöztettük a szobába. Nagyszerűen érezte magát, családtaggá avattuk, ő elfogadott minket, mi is elfogadtuk családtagnak. Az etetését főleg az anyu látta el, hiszen az anyai érzelmek a kicsik iránt jobban ki vannak fejlődve. A keresztelésnél „Szimat” nevet kapott, hiszen ez már családi tradíciónak folytatása. Igen kedves kis kutyus a Szimat, nagyon szép hibrid lett, mert bizony baj volt az anyjánál, amiért is a Manci haragudott is rá, mondván nem törzskönyvezett tacskó volt az udvarló. Emlékszem, egy alkalommal amikor a mamára rájött a forgás, akkor elvittük Istvánékhoz a nemi aktus lebonyolítására, Manci azon nyomban kérdezte tőlem, törzskönyvezett? El is vittük az anyukát autóval Istvánékhoz, és hamarosan az udvaron egymásé lettek, szóval sikerült a nagy találkozó, Manci kérdezte, összeragadtak párzáskor? Ugye mert ismeretes dolog, hogy ha a párzás megtöténik, akkor a nemi aktus után nem tudnak elválni egymástól, összeragadnak egymáshoz. Ugyanis van egy biológiai állapot, hogy nemi aktus alatt a hím megduzzadt hímvesszőjét a nőstény kutyának nemi szerve görcsös összeszűkülést kap és a kan kutya nem tudja kihúzni a nőstény kutyából a nemi szervet, csak akkor ha már nőstény kutyának a nemi szervének izomzatai elernyednek ez pedig a közösülést követve 2o- o perc is eltelik, amikor szétválhatnak. Ilyen állapotban sokszor szegény kis kutyákat a lelketlen gyerekek, emberek dobálják a szerelmeseket, azok pedig igyekeztek egymástól elválni, de nem tudnak, csak szenvednek, és nyüszítenek. Legjobb békében hagyni őket, nyugalmi állapotban hagyni, amikor aztán szétválhatnak egymástól. /Jó hogy az embernél ez az állapot nem következik be, habár egyszer Dr. Krenner Béla rumi körorvos beszélte, hogy hoztak hozzá egyszer egy szekéren letakart fiatal házaspárt, akik szintén összeragadtak a nemi aktus alatt és ő injekciózta őket úgy, hogy szétválhattak/ Meg voltunk győződve, hogy a Manci kutyája az István kutyájától esett teherbe, tehát fajtiszta, pedigrens utódokat fog szülni a mama kutya. Szülés után derült fény arra, hogy bizony a kutya mama más gavallért is talált magának, mert bizony az utódok nem bizonyultak teljesen tiszta tacskónak. Manci ezért nagyon is mérges volt a kutyájára... így is juthattam könnyebben kiskutyához, Manci valószínű pénzelt is kis kutyák után, de már ezek nem teljesen tiszta vérűek, nehezebb neki pénzért eladni nem fajtiszták… hosszabb nyomozás után rájöttek arra, hogy a kutyájuk többször kiszökött az utcára, és tőlük nem messze laktak Dancsék Jenőék, Ciliék, azoknak volt egy fajtiszta drótszőrű Foxi kutyájuk és bizony ez a foxi biztosította az új nemzedéket. Így lett a mi kis kutyánknak a feje teljesen tacskó, lábai rövidek, tehát tacskó jelleg, na és örökölte a két hátsó combján hátul a két szőrkőrgyűrűt, ami szintén tacskó beütésre vallott. De összességében nagyon szép kutyává növekedett a Szimat, a szőre színe sárgásbarnás, nemes szín, nem sima jellegű volt teljesen egészében a nyaka körül és a hátán foxi volt hosszabb szőrzettel. Én nagyon örültem ennek a kereszteződésnek, mert külön-külön mindkettő fajnak vannak jellegzetes jó tulajdonságai, szaglás, hallás, patkányirtás, emberszeretet, ragaszkodás, így a kettő fajból a harmadik csak jó tulajdonságokkal születhetik a világra. Így is lett. De ugyanakkor magukkal hozták mindkét fajban szunnyadó rossz tulajdonságokat is, pl. tacskó lopó természetű, /ezért lopta el az orvosságomat is, egyszer meg a fogsoromat, kerestem egy alkalommal, hova lett a fogsorom, megtaláltam összeharapdálva a kertben, szinten az asztalról lopta el egy óvatlan pillanatban. Na meg nagyon fázós természetűek, rövid szőrzetük folytán szerették a meleget. Hogyan is teltek a napok, hetek a Szimat növekedésében? Voltak furcsa és mérges percek, mert a nagy kedvessége mellett bizony okozott néha mérgelődést is. Egyet el kell róla mondani, rettenetesen szobatiszta állat lett belőle, annyira vitte a tisztaságot, hogy még az udvaron sem végezte el a szükségleteit, ki kellett vinni a szabadba. Egyébként is a kutyának meg volt az a tulajdonsága, hogy szerette az idegen környezetnek a szagát, az orrát állandóan a földön hordozta mindenről szagot vett. Szóval szimatolt. Jó sokára alakult ki benne a kötődés a gazdihoz, mert eleinte bizony ha kiszökhetett volna a szabadba, akkor tán világgá is ment volna. Később amikor már ivaréretté vált, a drótkerítés alatt igyekezett kiszökni és ment-ment addig amíg nem találta meg a forgó szukát. Egyszer is megszökött, kerestem már késő este, sehol semerre. Azt tudtam, hogy itt a közelben van egy gyümölcsfa lerakat, ott őrködik kettő puli kutya, na arra megyek, mert hallok ugatást... Szimat-Szimat!!!! Bizony az én kutyám bent a kerítésen belül barátkozik a pulikkal, de mivel az egyik kan volt, az bizony féltette a szerelmes párját, és az Szimatomnak majd kiharapták az egyik szemét. Véresen találtam. A kerítést körbejárva kerestem azt a hézagot, ahol ki tudom majd csalni. Sokára sikerült a rést megtalálni, és így csalogatva ki a kertből jöttünk hazafelé. De csodálatos dolog, tudta, hogy most vétkezett, de az ösztönére hagyakozva erősebben dolgozott benne a fajfenntartás ösztöne, mint a gazdájához való tartozás. Lehetséges, hogy tan reggel felé, amikor már minden kötél szakad és jól megrágják a kutyák, akkor hazasomfordált volna, de ehhez nem volt idegünk ezt kivárni, jön, nem jön haza. Kistermetű volt kezdetben, csináltam neki egy gyümölcsös ládából kutyaházat. Kibéleltem hugarocellel, jó meleg volt számára. Igen ám, nem sokáig maradhatott meg a bélése, mert a Szimatka rájött arra, hogy azt lehet kaparni, harapni és bizony hamarosan kiszedte a házának a bélését. Ha próbáltam ezért büntetni, vicsorogva behúzódott a fészkébe és morogva ugatott felém. Nagyon mérges is tudott lenni, de mérge hamarosan elmúlt, amikor előhozakodott a házikójából nagyon barátságos, hízelgő kis pajtássá vált. Általában nyugodt természetű kis állat volt, de mindig megzavarta a forgási időszak. Általában évente kétszer jelentkezett ez a fajfenntartási ösztön kielégítése, ilyenkor nagyon zavarta a nemi kielégítetlenség, ha egy mód volt rá, akkor megszökött. Ekkor mondtam is, milyen jó volna egy kutyakupleráj, ahova el lehetne vinni az ilyen helyzetben lévő kutyákat nemi kielégítésre. Valóságosan szenvedett, szűkölt, de hát mit lehet vele tenni? Ha elengedem ebben a nagy városban eltéved, soha sem talál haza. Ugyanis a nőstény kutyák ilyenkor valami nemi váladékot eresztenek ki magukból, és ez a penetrázs illat terjeng a levegőben, vagy amerre megy a nőstény kutya, azt az utat bepermetezi ezzel a váladékkal, az ember nem érzi, de a kutyának a negyvenszer jobb szaglása van az embernél, az rááll a szagnyomra és megy a kan kutya, amerre a szagot érzi. És ilyenkor tud a kan kutya elkóborolni kilométereket, ilyenkor vigyázatlan és bizony az autó hamarosan véget vethet életének. Általában én szoktam vele sétálni. Ezt minden este megkövetelte magának. Amikor már elérkezett a séta ideje, akkor kezdett nyugtalankodni, bökködni, ugatni, s ha vette a vezető nyakövét, akkor már örömében ugrált, kiabált. A megszokott úton szoktunk járni... néha el is engedtem, de mindig figyelni kellett, hogy merre jár, hová megy. Nekem szót fogadott, mert többször kapott fizikai fenyítést is tőlem. Szükség volt rá. Azért ha esetleg más vezette ki sétára, emlékszem egyszer a kis Attila unokám vitte el sétálni, s Attila sírva jön haza, kutya nélkül... hol a Szimat, elfutott... nem fogadott szót, de hát merre ment? S ekkor mentünk a nyomára, amikor engem észrevett a Szimat, mindjárt tudta a rendet, engedelmeskedett, megszidtam... hallgatta és azért morgott is rám egy kicsit. Anyut imádta, mert az etette, neki is szót fogadott. Sokszor jöttek be gyerekek, engedjem meg, hogy a Szimatot megsétáltathassák. Na jól van... vigyétek. De bizony legtöbbször a Szimat nem fogadott szót nekik, elfutott ismeretlen helyre. Rövid Jancsi ügyes ember, varrattam vele egy jó pórázt, nyakörvet. Na ezzel tudtam legtöbbször sétára küldeni. Általában az volt a baj, hogy többet szeretett volna menni, sétálni, futni, de már a futáshoz nekem nem volt kedvem. Szegény Koma, amikor nálunk voltak, lejöttek B. pestről egy alkalommal este elhozták a Palotába, ahol én felügyelő voltam éjszakánként. Hogy-hogy a Szimatot ő vezette pórázon, de mindig valahogyan incselkedett, nyugtalanul futkározott vele, hol erre, hol arra és vétlen pillanatban a Koma megbotlott egy kőbe, úgy megzúzta az ujját, hogy a kórházban kötött ki. De a Koma nem haragudott érte. Aztán még voltak egyéb csínytevései. Általában a tacskók bosszúálló természetűek, követelődzők, érdekhajszolók, és ha nem kapják meg azt amire rákívánkoztak, akkor bosszút állnak a gazdáján. Pl. nem mindig vittük el magunkkal, ha valakikhez mentünk látogatóba. Általában az előszobában hagytuk, ott volt egy fonott fotel, abban ruha és a Szimatka ott várakozott. De amikor látta, hogy mi elmegyünk és nincs szándékunkban magunkkal vinni, akkor már forrott benne a bosszú. Amikor este hazajövünk, a villanyfényénél látok kövezeten ruhafoszlányokat, nézem... hát ez mi lehet? Nyomozok, nyomozok, mit szedhetett szét a Szimat? A fotel mellett volt a ruhafogas, ott lógott egy szép felöltőm, Kiss Sanyi bácsié volt valaha, a Terus adta nekem emlékül... uram Isten a fél felöltőm cafatokba lóg, fele a fogason, fele a földön. Csodálatos, amikor a nyomozást folytattam a Szimat már tudta, hogy valami nincsen rendben, mert meglapult, félt, s amikor az orra elé tettem a szétszaggatott felöltőmet, még jobban behúzta fülét, farkát, majd nem bírta a pirongatást, mérgesen ugatni kezdett felém: mondván miért hagytatok magamra itthon, nekem is kellett valamivel szórakozni. Egy alkalommal ugyancsak elmentünk este, és amikor hazaértünk ismét ruhafoszlányokat találunk a földön, ekkor vettük észre, hogy a szekrény ajtó nyitva maradt és anyunak a szoknyájainak a végét csipkézte ki, de szerencse, hogy még lehetett használni utána. Mindig valami csínytevésen törte a fejét, főleg, ha magára hagytuk, mert a közösségben soha nem csinált bajt. Megrágta az ágyneműt, a takarókat, a szobában nagyon szeretett a fotelben feküdni, de könnyebb volt a szívének, ha a fotelt is kikezdhette szabdalni. Ha ezért kikapott, vicsorogva morgott, de tudta, hogy valaki bűnt követett el. A földön nem igen szeretett aludni, csak a fotelban, vagy később a sezlonon. Itt végtelenül jól érezte magát, hanyatt vágta magát, a lábait az égnek emelte... és jóízűen tudott aludni, de a legkisebb szokatlan zajra már ébren volt, hangot adott, jelezte hogy valaki jön. Ha szólt a csengő, jött felénk ugatva, menjünk ki, mert valaki esengetett. Ez végtelenül jó tulajdonság volt benne, és most nekem főleg ez hiányzik, magam vagyok, nem hallom meg a csengőt, ha szól... észrevétlenül bejöhet bárki a szobámba, nem hallom meg az ajtónyitást. A Szimat, akármikor valaki csendben bejött az előtérbe, már ugatott, sőt ha Endréék jöttek hozzánk, már az utcán meghallotta a jövetelüket és vidáman ugrálva örvendezett a vendégeknek. Borzalmasan nagy vendégszerető volt, de ott kellett neki lenni és hallgatódzott. Ha kizártuk a szobából, akkor sírt. Az ebédlőbe nem mehetett be ha vendégek voltak, akkor lefeküdt az ajtó elé és úgy hallgatódzott. Kati unokámat végtelenül szerette, s mindig megkapta a kockacukor részét, és ez bármikor is volt, addig ugatta a Katit, amíg nem dobott számára egy cukrot. Megkapta, megnyugodott. Érdekes a Zsuzsit szerette úgy, attól sohasem követelt cukrot, attól nem kért sohasem. A kutya nagyon tudja, hogy szereti őt igazán valaki. Utcahosszat szerette őt mindenki. A gyerekek körbefogták, dédelgették, simogatták, becézték Szimukám... Dr. Szimatka... Volt egy jellegzetes fellepése. Kati unokám tanította meg rá, kérjél szépen, s ekkor a hátsó lábára állt, ahogyan a fényképen is megmaradt az utókor számára és akkor várta az ajándékot. Ha azt mondtam, kérjél hangosan, akkor pedig hangos ugatásba kezdett és úgy kérte az ajándékot. Cukrot, csokoládét, süteményt imádta. Imádta a pogácsát. Ha az anyu sütött pogácsát, akkor ha letette volna elébe, akkor ez egész tepsi pogácsát eltemette volna, megszakadásig tudott volna enni. Tán ez is besegített a halálának a bekövetkeztetéséhez. Ha pl. egy darab pogácsa, vagy hús maradt valahol pl. az ablakban, akkor odaült és nézte-nézte, amíg mi is felfigyeltünk rá, hogy mit is érez a Szimat, és tényleg egy darabka hús, vagy pogácsa ott feküdt az ablakpárkányán. És ha megkapta, akkor megszűnt a további őrzése. Általában mindenevő volt. Ha mi ettük a szőlőt, akkor ő is kívánta enni, vagy egyéb bármit. Gyümölcsöt nagyon szerette. Az utóbbi időben megkedvelte a búzacsirából főtt levest. Bámulatosan tudta követelni a maga részét. Reggel ha az anyu megmozdult a szobájában, Szimat már ezt hallotta és azonnal ment a szobából kifele, azaz ment volna az anyuhoz. Várta, mikor fogja az anyu megnyitni az ajtót és abban a pillanatban felragyogó arccal mosolygott az anyura, mentek a konyhára és feltétlenül kellett neki valami előételt adni. Az lehetett egy csirkenyak, kolbász stb. és valamit kellett neki adni, habár a főszabály az, hogy naponta csak egyszer kapjon a kutya enni, de az legyen kiadós. Szimatnál ez az elmélet teljesen megbukott, mint egy elrontott gyerek, elkényeztetett unoka minden jóban részesült. Anyu nem tudta megvonni tőle ezt a követelést, mert amikor pl. anyu elment hazulról egy két hétre, én szigorúan kitartottam a szabályos étrendet, nálam is próbálkozott napközben kéregetni, de nem figyeltem rá, vagy amikor én ettem nem engedtem be hozzám, így nem láthatta a falatozásomat. Gyomra borzalmasan kitelt, el is hiszem, hogy a gyomorsavja is marhatta a gyomra falát, kellett neki valamivel csillapítani az éhségét, de ez a mennyiség feletti táplálkozás vitte az elhízáshoz, lábai gyengék voltak a nagy súly hordozására és ez okozott nála izületi fájdalmakat. Hol is aludt? Kiskorában igyekeztem a kis házikójába szoktatni, de tél beálltával a szobában, a fotelban tudott igazábul elpihenni. Itt is csinált galibát, takarók voltak alatta, de igyekezett azokat kapargatni, alábújni, valóságosan elbújt alájuk, fénymentes helyet biztosított magának. Bizony a fotelt teljes egészében kibérelte, úgy hogy ha valaki nálunk volt és a fotelban üldögélt, jött a Szimat takarodójának az ideje, bizony megugatta a vendéget, tessék kiszállni a fotelból, neki aludni kell és ő csak ott tud aludni. Sokan ezt nem értették meg, egy kutyát ekkora becsben tartani? Hát bizony ennyi szeretetet kiérdemelt, mert ember nem tud ennyire hűségesen szeretni, mint egy Szimat. Na persze egyszer csak a fotel is kicsi lett, anyu bement a másik szobába aludni és ekkor az egyik sezlon lett a fekhelye. Anyu letakarta takarókkal meg egy vánkost is kapott, kinyújtózkodott, többször a határa feküdt, a lábait az égnek emelte, mély álomba merülve, sokszor még horkolt is. Többször kellett rászólnom Szimat!!! Ne horkolj!... elhalkult és nem horkolt utána. Csodálatos volt az igazi alvása, altató nélkül is tudott mélyen aludni, de azért állandóan észrevett minden kis zörejt. Cukros zacskó, kekszzacskó, babapiskóta mindig volt a szekrényben, és ha netán éjjel kívántam belőle enni, a zörejek közül kiszűrte, hogy mikor fogtam meg a piskótás zacskót, mert abban a pillanatban felkapta fejét és esengve nézett felém. Persze, neki is jutott belőle mindig egy darabocska. Ahogyan írtam már, nagyon szobatiszta állat volt. Ha éjjel, nagy ritkán kellett neki vizelni, vagy nagyobb szükségét végezni, akkor igyekezett ezt nekem tudomásomra hozni, egy kicsit nyüszörgött, majd volt rá eset, hogy az ágyamnál böködött. Felébredés után azután indult az ajtó felé, és már kint is volt az udvaron. A történteknek is volt fináléja. Na én ezt a jó tulajdonságát akként igyekeztem feléje nyugtázni, hogy amikorra bejött a szobába, mindig eldugtam a szobának valamelyik részébe egy darab piskótát. Amikor megérkezett, rám nézett... na van valami? Igen van... keresd!... Megértette, hogy most jön a játék. Végig szaglászta a szobának minden helyét, ha véletlenül rossz úton haladt, akkor figyelmeztettem… itt... és ekkor irányt változtatott és csak eredményes volt a kutatása. Mily boldog pofát vágott a siker élménye felett érzett győzelmének. Ismét egy ugrással már a sezlon tetején volt, elhelyezkedett, fészkelődött, nagyon fázós volt, ezért néha egy takaróval takartam le, ez nagyon tetszett neki, a takaró alatt mozdulatlanul tudott mély álomba merülni. Bármilyen kis szokatlan zaj keletkezett valahol, vagy véletlenül megszólalt a csengő, abban a pillanatban hangos ugatásával ezt nekem tudtomra adta. Rossz hallásomat nagyon kiegészítette, sohasem kellett félnem, hogy valaki észrevétlenül belopódzik a lakásba. Ébersége, figyelme utolérhetetlen. Végtelenül szerette a vendégséget, főleg ha azok közé leülhetett, leshetett, aranyos kis fülével figyelhette a beszélgetést. Az ebédlőbe sohasem mehetett be, ezt tudta és ha mégis tán egyszer, vagy kétszer beengedtük, a boldogságtól ragyogott a pofikája, végtelen nagy tisztességgel tudott viselkedni. De volt olyan eset, amikor megkívánta a vele való szórakozást, ami abból állott, hogy simogatni kellett, és ekkor nyomban hátára feküdt, lábait az égnek merevítette, és most jöhet a hastájéknak való simogatása. Nagy kéjenc volt, főleg már öregebb korában. Napszaknak megfelelően kialakult programja volt és még különböző időszakokban melyikünkhöz hogyan viszonyult. Reggeli időben általában hozzám fűzött nagyobb vonzódást, ragaszkodást, de ennek a hízelgésnek megvolt a háttéri követelménye. A konyhában figyelte az anyut, hogy mikorra készül el a reggelim, na most mehetünk... Nagy ugatásba kezdett és jött be hozzám a szobába, tudtul adta nekem, hogy mehetek reggelizni, vagy ha pedig az anyu behozta a szobámba a reggelit, akkor addig ugatott rám, amíg csak le nem ültem és enni nem kezdtem. Lesett és figyelt rám, mikorra dobok neki is valami kis falatot, mert valamit kellett neki adni. Boldogság sugárzott le a pofikájáról, amikor megkapta az első falatot. Persze, megette volna az egész reggelimet is, csak adtam volna neki, mert étvágya és mohósága telíthetetlen volt. Amikor a reggelit befejeztem, kikísért a konyhára, és jött az ő száma. Feltétlenül megkövetelte, ha a reggelinek vége, kell egy kis sétát csinálni, lesett rám, csalogatott kifelé, ránéztem, tudtam mi a szándéké... na jó gyere kimegyünk egyet sétálni. Abban a pillanatban öröm, mámor csaholásba kezdett és már indultunk is ki az udvarra. Állandóan figyelt rám, nem megyek-e vissza, mert már megtörtént, hogy menetközben visszajöttem és ezzel becsapva érezte magát, azért állandóan figyelt rá. Kezdetben pórázon vittem sétálgatni, de úgy hogy ledobtam a szíjat az udvarra, erre ő futás és már a szájában hozta is vissza. Ezt párszor meglehetett vele ismételgetni, de a lépcsőn elfáradt és már többször nem volt hajlandó ezt a játékot végigcsinálni. Na elmentünk vele sétálgatni, végezte a maga szükségleteit, állandóan az orra a földön, szaglászott, főleg forgás idején felmérte a nőstényeknek a szagát és akkor ment a szagnyomon, amíg azt engedtem. Ilyenkor nem igen lehetett magára hagyni, mert ment-ment szimatolt, nem figyelt a forgalomra, sokszor veszélyben volt, mert az autó elől nem ment el. A séta különböző ideig tartott, az utóbbi években már magára is lehetett hagyni, sétált a megszokott útvonalon, és mint igazi öreg, kullogott haza. Ha közben volt gyerek, vagy felnőtt, az meg is simogathatta, engedte magát dédelgetni. Séta után elfoglalta a maga birodalmát, a szobában a melegen, vagy nyáron a teraszon, és ettől fogva átpártolt az anyuhoz. Rettenetesen tudta védeni az anyut, ha véletlenül hangosabb voltam, azonnal támadással jött felém és védte asszonyát. Az etetést anyu végezte, a legjobb falatokkal látta el, külön főzött neki. Nagyon szerette a csibenyakat, na meg a búzacsira-levest, egyébkent mindig maradt étel, ez a kis kutya volt a házi maradék malma, ezen keresztül ment minden át. Ez is volt a baja, borzalmasan felhízott… a lábai nem bírták, de evett volna állandóan. Mozgása kevés volt, így soványodni sem tudott. Külön szám volt az est. Amikor közeledett az est, ismét hozzám pártolt, mert következett az esti séta. Megkövetelte az esti sétát, akármilyen rossz idő is volt, havazott, esett az eső, de egy rövid időre ki kellett vele menni. Még az udvaron sem végezte el a szükségleteit, csak házon kívül. Amerre mentünk, minden gyerek megsimogathatta, jámbor volt és szelíd. Amikor még kis kutya volt /kb. 1980-táján/ a környéken nem igen volt kutyaritkaság kutyát látni, a későbbi időben /1987- 88/ pedig gomba módra megszaporodtak a kutyák. Kutyakultusz lett, és főleg nagyon drága áron vették a kutyákat, egy Spaniel 6-8 ezer Forint... tacskó 3-4 ezer forint... rengeteg pénz, de a környéken nagyon megszaporodtak a kutyák. Néha látni és hallani, hogy megunják a kis jószágot, elviszik autóval útközben, kidobjak az autóból, és sorsára bízzák az életét. Könyörtelenség. Esti séta után még valami kis harapnivalót kikövetel az anyutól. Az anyu szíve azonnal meglágyul, és már dugiban veszi is elő a vacsorának valót. A Szimatka bendője ismét nagyobb lett, és ezzel a jóllakottságával bevonul a szobába és követeli a helyét. Amióta nem tud már felmászni a sezlonra, de azért néha nagy nehezen felkapaszkodik a fotelba, az utóbbi időben az asztal alatt teríti ki neki anyu a plédeket, és ott vonul álomra. Néha ismételten a hátára fekszik, a lábait a magasba emeli, cirkuszi mutatványszámba is vehető ez a jelenet. Van amikor éjjel kikéretőzik, ezt a kérését valami nyüszit6óő hanggal adja tudomásomra, vagy volt mar rá eset, hogy odajött hozzám és az orrával bökködni próbált. Tudtam a kérésének az okát és már engedtem is ki az udvarra. Már írtam, ilyenkor valahová elrejtettem egy darab babapiskótát, amikor visszatért, ram nézett, hogy na van valami?... csak ennyit mondottam: keresd... ebben a pillanatban elindult a szobában, mindent végigszagolva, és bizony csak megtalálta a rejtett harapnivalót. Ekkor mosolygós kis pofájával köszönettel nyugtázta és már indult is a fekhelyére. Általában nem szeretett a földön aludni, mivel ugye kicsi volt, szerette a magasabb fekhelyeket, jobban tudott tájékozódni. Még mindig nem értem, hogy miért haragudott a napszaknak megfelelő órájában, idejében, pl. evés alatt, vagy esti séta után. Csak az anyut bírta elviselni, őtet borzalmasan védte, vicsorgott rám, ha netán játékból is hangosabban szóltam anyuhoz, szinte azonnal anyu mellé ugrott és védelmébe fogta. Ahogyan öregedett, hatványozottan növekedett benne a gazdájához való ragaszkodás, hűség, vonzalom. Pár éves korában úgy ereztük, hogy el tudna bennünket hagyni, de amikor már hat éves elmúlt a kapaszkodási ösztön óriásivá fejlődött ki benne, ragaszkodott elsőben a gazdához, de ragaszkodott a helyhez is. Megnyugtató érzés volt, ha kettesben voltunk idehaza, én nyugodtan lehettem a szobában, dolgozhattam, a Szimat bámulatos finom hallásával, szaglásával azonnal tudtomra adta, hogy valaki jött, lehetett az házbeli, vagy idegen. A kettő között annyi volt a különbség, hogy az idegenre ráugatott, az ismerős jöttére pedig csak a farkát csóválva adta jeléül a látogatónak. Ez óriási megnyugtató volt számomra, mert ha én elaludtam is Szimat, akkor is éber volt. Harapni soha senkit, meg nem harapott, de ugatásával jelt adott a jövevényre. És érdekes, ha valaki egyszer esetleg megbántotta, pl. volt egy postás, valószínű, hogy egy alkalommal tiszteletlenül szólt rá, vagy tán egy kicsit meg is billentette, ezt sohasem 2z bocsátotta meg neki, bármikor jött, vicsorogva fogadta, de még az utódját is, mert a volt postás zsákot hozta magával, a Szimat pedig ennek a bőrtarisznyának a szagát nagyon jól megjegyezte. Nem felejtette el a durvaságot. Végtelenül türelmes volt. Reggel addig aludt amíg én aludtam. Habár ha fél tíz felé nem mocorogtam, akkor többször rám nézett már, nahát mit is akarok? Jó volna felkelni. Boldog volt, ha már felkeltem, várta a reggeli programot, evést és a sétát. Kiskorában általában pórázon szoktam sétáltatni, az már vitás lehet, hogy én sétáltattam, vagy ő sétáltatott engem. Kutya macska barátság. Ha ekkora szeretet és vonzódás volna a világon a nemzetek közt, mint a Szimat és fekete macskánk közt, akkor nyugodtan el lehetne ásni minden fegyvert, lőszert. Igazi testvéri szeretetben éltek egymás mellett. A cicánk kimagasló nagyrabecsüléssel tudott a Szimathoz dözsölődni, megkívánta a Szimattól, hogy szeresse, ha nem akart megállni a Szimat, akkor a cica kezdte pofozni, te hűtlen kutya, hát nem tudsz egy kicsit szeretni, ilyenkor a Szimat, mint egy vén agglegény, megállt, egy kicsit csókolgatta, meg is nyalta, majd igyekezett a cica hálójából menekülni. Tudták egymást szeretni, ragaszkodtak egymáshoz. Ha sétára indultam a Szimattal, a cica is jött velünk, majd a bokrokban megbújt, várta a visszajövetelünket, és akkor egy váratlan pillanatban odaugrott a Szimathoz és ismét beledörzsölődött. Öröm volt nézni a kettő állatnak egymáshoz való igazi szeretetét, örömét. Ellenben ha egy idegen macska jött udvarolgatni a mi cicánknak, jaj volt a sorsa, a Szimat nem tűrte, azonnal támadásba ment, és az udvarból kiűzte a cica gavallért. Idegen macskát nem tudta elviselni. Volt eset, hogy éjjelente begörcsölt, valószínű, hogy a szelek nyomták a belét, gyomrát, ilyenkor nem tudott menni, valahogyan kivittük az udvarra, szédelegve tántorgott, majd rókázott, s fokozatosan visszanyerte rugalmasságát. Ez a székrekedés, vagy fing, szorongás többször ismétlődött nála, lehetséges hogy a kevés mozgás, anyunak a nagy szeretete, a túltápláltsága okozta ezt a kellemetlen közérzetet. Egyszer oltattuk, tán akkor volt egy éves, szopornyica ellen, soha sem volt beteg, így az állatorvos nem kellett neki. 1988. dec. 8-án múlt ki véglegesen, de még mindig nyitott a seb, nem tudom felejteni, főleg borzalmasan hiányolom, egyedül vagyok, sokszor csend van a házban, igaz anyu úton van... magam vagyok a rossz hallásom mellett, kevesebb a mosoly a számon, borzalmasan lehet beletörődni ebbe az állapotba. A fürdetése az külön szám és élmény. Sokszor nem szabad fürdetni kutyát, de közben kellett már kádba helyezni, mert nagyon büdös volt. Anyu készítette el a vizet a fürdőkádba, valahogyan megfogtam és behelyeztem kádba. Végtelenül bírta a fürdetést, sampon, melegvíz, kefe, boldogság áradt a Szimatról, a fürdetést bírta a végtelenségig. Fürdés után jött a törülközés. A kutyáknak van egy emberiesség feletti érzeke, szereti ha szeretik, de ugyankor nagyon igényli, hogy ő is szerethessen valakit. E kettőségből fejlődik ki ember és állat között az a szeretet, amit nem lehet pénzért megvenni, vagy valamire átváltani. Amikor pedig megszűnik valamiképpen az ember és az állat között ez az állapot, sírásig menő zokogást tud kiváltani az emberből a gazdából, mert szegényebbnek érzi az ember magát, megszakadt kettőjük közt valami és ezt a hiányt nem lehet valami mással pótolni. A Szimat az igazi szobai állat volt, főleg hideg időszakban és minden éjjel csak a szobában töltötte el idejét. Önkénytelenül is reagáltunk egymásra, vagy mi figyeltük még álmában is, vagy ő őrködött szüntelenül ébren a külső világra. A Szimat tudta, hogy őtet szeretjük, amiért is minden kívánságát igyekeztünk teljesíteni. Mivel a kutya beszelni nem tud, de tud jeleket, mocorgásokat, nyüszítéseket jelezni, amiből már következtettünk az ő kívánságára. Tudta jelezni, hogy víz kell neki, egyébkent állandóan friss víz volt az itatójában, de ha véletlenül elfogyott a vize, akkor kérve, esedezve nézett ránk az itatója mellől, kérek vizet. Így tudta jelezni, ha szükségletből kellett neki kimenni. Egyszer kétszer fordult elő főleg éjszaka, amikor hiába nyüszített én nem hallottam meg és kínjában a szobában ment ki... de azt a szégyent, azt a megbánást még ember sem tudja visszaadni, amit a Szimat érzett ilyenkor. Ilyenkor a tett helyére hívtam és mondottam neki... Szimat, mit csináltál? Tehetetlen szomorúsággal, majd mérgesen nézett rám... de valóságos bűntudattal tudta helytelen cselekedetét, de már nem tudta jóvátenni. Vagy amikor valami gyomor vagy bélbántalma volt, akkor valósággal hozzánk dobta magát, elesve, összerogyva... most pedig segítsetek rajtam... Számított a segítségünkre, elsősegélynyújtásunkra, menekült a védelmünk adásához. Ahogyan már írtam, idősebb korában mindjobban okosabb, értelmesebb állat lett belőle. Ha elutaztunk több napra, pár napig búskomorságba esett, állandóan a kerítes mellett feküdt, éjjel-nappal várta azt a pillanatot, amikor megérkezünk, egy icike-picike kürtjelzés és már tudta, ez csak mi lehetünk. Futva futott a nagykapuhoz, két lábra állva mosolygott kifelé. Örömcsaholásba kezdett, majd szeretetét fokozva ugrándozott ránk, csókolgatott bennünket. Majd következett a főszám, futott a kocsihoz, a nyitott ajtón át be az ülésre és már kereste is a cukorkáját, vagy a piskóta darabját. Ezt követelte minden alkalommal, ha megérkeztünk. Az udvaron még egyszer körülugrándozott bennünket, volt egy kis szemrehányás is, miért hagytuk magára, habár a gyerekek ellátták minden jó falattal, de hiányzott az igazi gazda. Pár perc után visszaállott az egyensúly nála, boldogan feküdt le a régi helyére, megnyugodva tudott nagyokat szundítani. A pár napi várakozás valósággal kifárasztotta, idegileg kimerült. Az öregségből eredő gyengeség mindjobban kínozta. A bal lábai, főleg a csípő izületek nagyon, a forgók nagyon fájtak neki. Egy kicsit bicegve is ment séta közben igyekeztem egy kis futásra bírni, néha sikerült, de legtöbbször megállt, rám nézett és szinte kérdőleg vont felelőssé, hát mit is kívánok én tőle, nem tudom, hogy milyen beteg? Mennyire fájnak az izületek? 1988. dec. 7-én estefele még egyet sétáltunk, egy keveset meg futott is, de hamar kifáradt. Na jó, ha meg ennyire van csak a baj, akkor még egy darabig elhordozza magát, gondoltam magamban. A lépcsőn nagyon nehezen tudott feljönni, előbb megállt a lépcső alján, felnézett, rámtekintett és aztán erőt gyűjtve magában, mindig az első lábait rakta előre és úgy vette egyenként a lépcsőket. Nehezen ment a lépcsőzés, de azért mindig célba ért. A nagy testsúlyából nem tudtunk lefogyasztani tán semmit sem, étvágya mohón nagy volt. Az esti programja ugyanaz volt, mint máskor. A jelenben is az asztal alatt lévő plédekre feküdt, majd később elhagyta a vackát és a gázkonvektor elé feküdt, mint már oly sokszor. Nagyon fázós természetű volt, a hátát odanyomta a konvektorhoz egészen, nagyon bírta a meleget. Mindnyájan elaludtunk. Éjfél után tán volt 2-3 óra is akkor a Szimat fájós hangon nyöszörögni kezdett, borzalmas fájó arccal és könnyes szemmel könyörgött segítségért hozzám. Mi a bajod kis kutyám?... Próbáltam a fájós lábát dörzsölni, de vicsorítva válaszolt vissza, meg ezt a kis dörzsölést sem bírta ki, tehát nagyon fáj valamije neki. Próbáltam elaludni de ismét csak elkezdte a sírást, felkeltem hozzá... kis kutyám mit csináljak veled? Nem tudtam rajta segíteni, gondoltam, majd reggel elhivatjuk az állatorvost, mert még a kocsiba sem tudom betenni, nem enged magához nyúlni. A fájdalomtól telitett nyöszörgése nem szűnt meg, lesett rám és esdekelve várta a segítséget, mint oly sokszor már enyhítettünk a fájdalmán. Ekkor jutott eszembe, adok neki be orvosságot. Algopirint szalámiba csomagoltam, tenyerembe tettem az adagot, a Szimat egyből bekapta, lenyelte. Na jó a fájdalmak nem szűntek oly gyorsan. Később találtam meg egy NSZK-beli orvosságot, a Zoli hozta még Reuma ellen... gondoltam ez is hátha segít rajta, hasonló módon ebből is kapott egy szemet. Az idő telt, már reggel lett hét óra előtt beszólok anyunak... anyu a Szimat nagyon beteg, orvost kellene hívni... Anyu is nagyon megsajnálta, igyekezett nyomkodni a fájós lábait, de bizony vicsorgott anyura is a kis kutyám. Ekkor jutott eszembe... a Seutamil ideg gyógyszer, ettől pusztult el az első Szimat, amikor megvett belőle behányat, ebből adtam a Szimatnak kettő szemet. Igyekeztünk a Szimatot a szobából az előszobába vinni... pórászt kötöttem a nyakára, és így próbáltam húzni kifelé. Az előszobában előre elkészített fekhelyére cipeltük, valamivel csendesült a nyöszögése, közben anyu is elment telefonálni Endrének... Mivel elcsendesedett a Szimat... nem csoda, hiszen a sok orvosság elkábíthatta, magam is lepihentem egy kicsit. Közben hazaérkezett anyu és mondotta, hogy elvolt Endréhez, és telefonáltak 11 912 Tibay Zoltán állatorvosnak Deák F. 47. Az állatorvos fogadta a hívást, és ígérte a jövetelét. A kis kutyánk elcsendesedett. Megjött az állatorvos. Az előszobában nézi a Szimat kutyánkat. Próbálta menésre bírni, de a Szimat nem mozdult meg. Kéri az állatorvos, hogy vigyük ki az udvarra a kutyát, igen ám de hogyan. Még cukor mutogatása mellett sem volt hajlandó felállni... a cukrot megette volna, de már egy méterre ledobva nem tudta elérni. Mit lehet itt tenni? Nyakörvénél fogva igyekeztem húzni le a lépcsőn... majd amikor lehet az udvarra, abban a pillanatban felállt- pisilni kezdett-mert egész éjjel magában tartotta a vizeletet. Pisilt- pisilt egyfolytában... az állatorvos pedig figyeli, mondja az állatorvos, izületi fájdalmak... legjobb lesz ha átsegítjük a másvilágra. Nem tiltakoztam ellene, elfogadtam az orvos megállapítását, s mondja nekem, felmegyek az altatóért, injekcióért. Most jött egy lélekbemarkoló jelenet. Az orvos eltűnt, a Szimat befejezte a pisilést, ahogy véget ért a vizelése, közel álltam hozzá, nekem fut és a lábaimat kezdi csókolgatni, hozzám dörzsölődik, de óriási nagy erővel, meleg szeretettel, na kis kutyám tán búcsúzol tőlem, megköszönöd a felnevelésedet? Miért csókolgatsz ennyire? Borzalmas volt ezt a jelenetet végigélni, hát tudod, hogy elköltözöl az élők sorából?... Másodpercek teltek és az állatorvos már hozta is az injekciós tűt ekkor lett volna bennem annyi erő, hogy felkiáltsak... ne! Hadd éljen, ha még betegen is... de valahogyan magam is megbénultam, kikapcsolt az agyam egy szenvedő állatot tovább tartani? A lábom mellett állt a kis kutyám... szomorú volt, nem csóválta a farkát... Fogjam meg, modotta az állatorvos.. .és már a nyakába is szúrta a halálnak a kegyetlenségét, mérgét... kiskutyám állt… állt... szomorúan nézett ebbe a világba, kedvtelen volt... nézett, bámult felém... de nem mozdult el helyéről.. .tán fél percre rá... a lábai meginogtak, oldalára dőlt... és örökre elbúcsúzott ettől a földi sártengertől. Elfeküdve az udvaron... majd letakartam, hogy szemei ne lássák a drága kis kutyámat, valami borzalmas fajdalom marcangolta a szívemet, könnyeim megindultak... hát itt hagytál bennünket a te drága kis hűséges kis pajtásunk?... Ennyi az élet? A szomszédból itt volt a Tóni, ásott a kertben, kértem, Tóni szíveskedjék eltemetni a kis kutyánkat... én nem bírom még nézni sem... Tóni megásta a sírgödröt a szilvafa közelében... újságpapírba csomagolva szemfedőként temette el az öreg anyaföldbe. Te is porból lettél, porrá válsz! Mit pedig az anyuval kettesben éreztük, hogy nagy szeretettől estünk el örökre, nem vár többet bennünket, nem ugrál ránk... nem tölti kis az üres óráinkat, nem csahol, ugrál ránk többet, némám, zokogva, halkan sírtunk kettesben szegényebbek lettünk örömben, szeretetben. Borzalmas elviselni a hiányát, nem tudok sírás nélkül róla megemlékezni... Márti és Csaba, amikor hazajöttek gyertyát gyújtottak sírja felett... soká, késő estig villogott a gyertya fénye, beragyogta a kis sírját, mi pedig a szobából nézve az örök élet elmúlását, fájdalmas és síró szemmel néztünk bele ebbe a szomorú estébe. A gyertya fénye is egyszer csak megszűnt... elégett, elhalt, de szemünkben nem szűnt meg a kis kutyánk emléke, él bennünk... néha beszélek hozzá az üres szobában, szólok hozzá az udvaron, de némaság, szótlanság a felelet. Fényképek sokasága maradt ránk... egy szép képe ott van az ebédlőben, Marti csinálta, a fénykép körül van a póráza... elnézegetem és emlékezem, ha ránézek. Szombathely, 1989. jan. 12. | |
