 |
    |
 |
Utazásom története Hogyan jutottam el NSZK-ba 1987. június 2-án két hétre? Mindennemű szórakozásnak a csúcspontja az utazás. Olvasás után sem lehet akkora élményt szerezni, bármilyen nagy írótól származik az az irodalom, mint amikor a valóságban ott lehet az ember, abban a földrajzi helyzetben, abban a légkörben, amiben részese lehet. Előveszem a legjobb utazási leírást, mellé helyezem a térképet és most olvasni kezdem valamelyik országnak a földrajzi táját, történelmét, művészetét, valósággal belevetem magam abba a légkörben, amiben a könyv által juthatok. Gazdag ismeretek birtokába juthatok, megismerhetem annak a népnek a szokásait, kultúráját, néprajzi adottságát, látom magam előtt az olvasott országnak a tükörkepét, de valahogyan úgy vagyok vele, mint a cukrászda kirakattal. Végignézem a kirakatban elhelyezett cukrászkölteményeket, egyenként és sorban, majd minden egyikről van is valami ízlelési reflexem, érzem a nyelvem alatt annak összetett remek ízgazdagságát, de mégis egy üveg választ el a valódiságtól, nem vehetem a számba, nem szagolhatom, nem szedhetem ízekre, és főleg nem tölti ki a gyomrom, pedig a végső cél a jóllakottságnak az érzete. A kirakaton keresztül látom a süteményeknek minden porcikáját, formáját, színét, formai művészetét, de hiányzik a valódi, igazi élmény, annak a fogyasztása. Valahogyan tán így tudnám képletesen vázolni a könyvbeli utazást, a valódi utazástól, jó, mindenhova nem juthat el az ember, nagy az a földrajzi irodalom, belelapozok az ismeretlen országnak irodalmába s kapok róla egy képet, egy ismeretet, ami sokat érő ugyan, de nem a való, nem az igazi. A táj és vidék változtatásának a szeretete tán már gyermekkorban plántálódott belém, amikor a nagy természet, a gyermekkori nagy grundok, a falu, a más falvakban élő rokonok látogatása alkalmával elhagytam a szülői környezetet, új, a mienktől eltérő környezetbe kerültem. Átivódtam az ottani családi, rokoni, utcai, baráti légkörnek a szokásaival, ami sokszor nagyon tetszett, vagy esetleg nem tetszett és így már korábban belekerültem a szülői háznak más és más környezetébe. Ez is már adott egy kis indítékot, elhagyni a mindnapi megszokott életritmust, tájat, mint amikor az ember leveti a hét végén a hétköznapi gúnyáját és megtisztulva ünnepi köntöst ölt magára. Valahogyan más érzés, nagyobb magabecsülés, ünnepélyesebb modort, illemtant is diktál ez a külső változás. Mindig jó érzést adott egy ünneplőruhába való beöltözés, abban tipegni, topogni, járkálni, mindig keresni az újat, a szebbet, a felemelőt, a hétköznaptól való eltérést. Az utazások is egy-egy új ruhát jelentettek számomra, amikor nem igazán a fizikai tárgyra gondolok, a ruhadarabra, de a szellemi és lelki megújulásra, amikor a szív és az agy, a lélek, éltetőbb oxigénhez jut, kitágulnak a szemléletbeni lelki zsalugáterek, és mint a száraz spongya szívja és szívja magába az utazásnak minden gyönyörét, örömét, vagy esetleg csalódását. Mindig szerettem utazni, más országokban szemlélődni, tanulmányozni más nemzetnek a kultúráját, szokásait, miben vannak előbbre nálunk, vagy mi az, amiben nekünk jobban megy. Ezekről már a korábbi emlékeim közt részletesen megírtam, itt csak utalok rá, legelőször Ausztriába, Grazba utaztam 1933-ban, majd a következő években jártam Klagenfurt, Innsbruck, Salzburg, München, Berchtesgaden, Bécs, Róma. A háború előtti utazásaim voltak ezek, tehát 1940 előtt, majd a háború elsodort Oroszországba a Donig, az orosz hadifogságom pedig az Urálon túlra vitt Jekaterinburgba, azaz Szverdlovszba. Majd háború után anyuval ismét voltunk Ausztriába, Jugóba Porecs a tenger vidékére, majd a felvidékre Magas tátrába, innen átrándultunk Lengyelországba. Nagyon szép utunk volt Erdélybe, Nagyvára, Kolozsvár, Békás-szoros, Brassó, Vajdahunyad. Így felsorolva is már szép utazási csokor, ami mindig nagy élményt adott számomra. A jelenben csak azt akarom megörökíteni, hogy kerültem NSZK-ba 1987. június 2-án. Ennek a történetéhez több mindent kell elmondanom, hogy teljes legyen a kép. A dolog lényege ott kezdődik, hogy én valaha megbuktam németből, első éves képzős /főiskolás/ voltam. De ez félévkor volt. Évvégére már elértem az elégséges osztályzatot, nem romlott el a nyaram. De engem nagyon bántott ez a bukás, ugyanis nem ismertem akadályt sok mindenben, így a tanulásban is Óriási akaratot fektettem be, igen is akarok és akarok, nekem győzni kell. Ekkor talán, vagy inkább később, amikor már kikerültem a képző padjaiból, valahogyan megérlelődött bennem a német iránt való vonzódás, én megtanulok németül, az igaz, hogy bikkfanyelv érzékem van, de sokat lehet pótolni akarattal, komoly elhatározással. Magamat arra ösztönöztem, pótolom azt, amit a képzőben nem tudtam elérni, és nagy örömet szerezni a nemet tanáromnak, hogy én egykor németül fogok vele elbeszélgetni. Erre mindent feltettem, sem időt, sem fáradtságot nem sajnáltam, naponta tanultam és tanultam a németet, erről is írtam már a korábbi emlékezéseimben. Megragadtam minden alkalmat, hogy én németül beszelhessek, kerestem azokat, akik valamit is tudtak már németül és igyekeztem velük gyakorolni a német tudásomat. Ezért is utaztam én már 1933-ban Grazba is, hogy eredetiben jelen legyek a németek közt, ahol nincsen magyar szó, csak német, mint aki nem tud úszni és zsupp... beledobják a mely vízbe és rajta, rajta kapaszkodj, vergődj, bele ne fulladj, és íme így is meg lehet tanulni, úszni. Hát én beleugrottam a nyelv közepébe és bizony sajnálattal állapítottam meg, én nem értem meg őket, ők nem értenek meg engem, de ez csak a kezdeti időszakban volt ez így, mert pár nap elteltével kezdtem németül gondolkodni, beszélni, megnyílt az ég előttem, és ami ezideig sötét volt, az most megvilágosodottan állt előttem. Jó érzés volt ez a tudási fokozat, ami később hol erősödött, majd amikor nem volt rá lehetőség felejtődött és ez volt a legtöbb. Hogy sokat felejtettem időközben az igaz, de mégis maradt meg bennem annyi német tudás, ami engem megmentett a végpusztulástól, az orosz honban. Erről is írtam a hadifogságom emlékeim közt, nem akarom ezt ismételni, csak annyit, amikor a mínusz 20-40 fok hidegben mint a lesoványodott gebe, 40-45 kiloval fetrengtem a poloskáktól és a tetvektől dekorált bunkerszerű barakkban és vártam a mennybéli harsona kürtöt, a végleges behívót akkor szólalt meg egy lengyel zsidó a barakk ajtajában németül: Wer komt nach Brotfabrik.... valahogyan így hallottam a jelszót, kenyér és gyár, menni kell felvételezni... csörgő csontjaim, megbénult lábaim megtáltosodtak a hír hallatára, elcsoszogtam az udvarra, ami máskor tán fél perc volt, most az majd 5-10 percet vett igénybe... a többit úgyis már megírtam... ez a kenyérgyári kenyér, amit adtak és amit elloptunk, ez adta vissza az életritmusomat, ez adott egy kis erőt, a további fogságnak embertelenségének elviseléséhez. Ha másra nem is volt jó a német tudásom, csak erre, mert ha nem tudok ennyit sem németül, akkor nem értem meg mit mondottak, nem is mentem volna a teherautóhoz, ami indult a gyárba... maradtam volna továbbra is a nyomornak a martaléka, csontkollekciója. Na ez volt kb. 1946. nov.-dec. havában... Szverdlovszkban. Érdekes, ezek a lengyel zsidók velünk szemben nem oroszul beszéltek, hanem németül, oroszul csak az orosszal beszéltek, minket valahogyan kulturáltabb nációnak néztek Most nagyot ugrok az időben, mert akkor nagyon sokat kellene írnom, na meg már úgyis leírtam a közbeni történteket. Sokat jártunk le Keszthelyre, Barasits Dezsőékhez, anyu rokonaihoz. Mivel nekem a Balaton vize már hideg, így naponta busszal mindig Hévízen kötöttem ki, ez kb. 1985. és ezt megelőzőleg és utána is járogattunk e gyógyhelyre. Magyarország nagyon olcsó ország a németeknek, így bizony sokszor majd több volt a fürdőzök közt a német, mint a magyar. Amikor így a pletyka padokon pihengettem, a mellettem lévő némethez csak szóltam, honnan jött? Hol alszik? Milyen a koszt? És hasonló kérdésekkel szórakoztunk és ha azt vettem észre, hogy a német szomszédnak nem teher az én gyatra német tudásom, igyekszik azt megérteni, nem nevet ki, akkor bizony én egy-egy német órát is vettem ingyen és bérmentve, úgy hogy már voltak ismerősök a németek között és kedélyesen ismét felvettük a beszédfonalat és ez így ment napról-napra. Nagy tanulási lehetőség volt ez számomra, hiszen idő volt, a víz közben gyógyít, az idő repül... ezen beszélgetések folyamán mindig megkérdeztem a németet, Ost, oder West?... Szinte a válaszba benne volt a sajnálkozás, amikor azt mondta: Ost... mondom miért ilyen szomorúan mondja?... a válasz, különböző volt... Ha West Deutschland volt, büszkén és derűsen adta a választ, benn volt nagyvonalúság, a jobblétnek az alapja. Így érdeklődtem egy nyugat némettől is, hogy hol lakik? És mennyit fizet. Válasz: privát zimmer... napi 300 Ft, vagy 350Ft... és mindjárt rá is kérdezek: hány órabér ez odahaza? Felelet: Nur alein, csak egy órabér... Egy kicsit megszédültem a hír hallatára, vagy rosszul hallok, vagy rosszul mondja a német és ismét rákérdezek: mennyi az órabére? Mondja: 20-25 DM. Na nem... hiszen akkor egy órabér az nálunk kb. 560 Ft... és akkor nyolc órában megkeresi a 4480 Ft-ot... És ez a valóság. Hát persze, hogy akkor ő egy hét alatt megkeres 22 400 Ft-ot, azaz egy heti keresetét nem tudja az elkölteni abban a két hétben, amíg itt van nálunk. Te szent Isten, ha én egy havi nyugdíjamat 3600Ft-ot elhozom még egy hétig sem nyaralhatnék Hévízen... hát ez egy kicsit felborzongatta az idegeimet, na meg hát akkor érthető is miért szeretnek nálunk a németek nyaralni. Erről a tényről aztán később valóban meg is győződhettem, amikor megismerkedtem olyan némettel, akik valaha itt éltek és innen mentek ki NSZK-ba. A történet nagyon érdekes. Amint mondtam, mindig a németek közt settenkedtem, hallgatóztam és ha lehetett választottam magamnak egy beszélgető partnert is, akivel párbeszédet tudok folytatni. Így is történt egyszer. Kb. 1984-ben történt, hogy a pletykapad melletti németnek ismét szólok, aki nagy örömmel válaszol vissza, de már magyarul. Hogy-hogy?... Tud maga magyarul? Igen... valaha jugóban laktak, mint német svábok és mint svábokat a jugók áttették a magyar honba, és így kerültek ők a Duna-Tisza közé. Itt dolgoztak, majd behívták katonának, szolgált Rákosi idejében, mint magyar katona. Ennek a németnek a neve János, közben bemutatta a feleségét is, Erzsébet. Na aztán kb. 1956 táján már volt olyan német, aki már NSZK-ban élt, innen ment el mint kitelepített sváb... így Jánosénak is már kint volt valami rokonságuk és azok küldtek vízumot, útlevelet... és jugón keresztül kijutottak ők is NSZK-ba Jockgrim. Ez egy új település, közel a francia határhoz a Rajnán túl, ide telepítették le a jött németeket és igyekeztek munkát találni. Nagy volt az öröm, ők örültek, hogy én beszélek velük magyarul és pedig örültem, hogy beszélhetek velük németül. Nagy lett a barátság, naponta szövődött köztünk a szimpátia, megszerettük egymást. Búcsúzáskor címet váltottunk és elbúcsúztunk. Ez volt 1984 vagy 1985-ben... A címek megvoltak, de valahogyan mégsem irtunk egymásnak, maradtak a kedves baráti emlékek, de levélváltás nem volt. 1986 nyarán ismét mentünk Keszthelyre. Szokáshoz híven én mentem Hévízre, de ugyanakkor anyu is velem fürdött a nagy tóban. Amint úszkálgatok a langyos gyógyvízben, egy hölgy nagyon néz... néz, majd mosolyra áll a szája, mindez nekem idegenül hatott, azaz nem tudom hová tegyem ezt a hölgyet, s amint közelebb úszkálok felé, az ismeretlennek vélt hölgy engem névszerint szólít: Gyula bácsi!... és ebben a pillanatban kiabál a közelünkben fürdőző férjének is: János! Itt van a Gyula bácsi!!! Leesett a 20 filléres, igen ezek a németek, akikkel 1984-ben kötöttünk ismeretséget, akik oly kedvesen elbeszélgettek velünk. Na ismét felvettük a beszéd láncát, az eltelt évek eseményeit sorakoztattuk fel, politikai, majd családi történteket elevenítjük fel és a barátság mindjobban kialakult köztünk. Bennem égett egy vágy, kimenni NSZK-ba a pénzbeli fogyatékosság nem nagyon engedi, de nagyon szeretnék egy mozgó órát venni, azaz hozatni valakivel. Úgy hallottam, hogy kb. 50-100 DM között már lehet jó és szép órát venni. De honnan tudnék én szerezni markát? Ezen törtem a kis buksimat. Amint így elmélkedem a jó hangulat közben, csak megpendítettem Jánosnak, János nem tudna nekem markát adni? Persze forintért. Nagyon kedvesen válaszolt vissza János... Gyula bácsi nekünk nagyon sok forintunk van itt Magyarországon, mert ha valaki valamit kéret, azt meghozzuk, és ekkor forinttal egyenlítik ki a számlát. Így nem akarják a forinthalmazukat növelni, ez nem megy. Ekkor vág közbe az édes anyu, és mondja nekem: ne markát kérj, kérdezd meg tőlük, ha kimennék tudnának-e nekem szállást biztosítani. Gyula bácsi, ha kijön hozzánk, egy héten át teljes ellátás, koszt, lakás stb... csak jöjjön ki. Na ez a szép válasz valamiképpen mennykőcsapásként szállt ránk, s ettől a perctől kezdve szövögettük a jövendőbeli utazásunk, azaz utazásomnak a megvalósulását. Ez volt 1986 nyarán, tehát 1987 tavaszán utazom NSZK-ba. Pár napig még együtt voltunk, majd Jánosék hívtak közben egy este vacsorázni. Ami meg is történt, velünk volt Csaba unokánk is, aki nagyon örvendezett a vacsorán való megjelenésének. Habár én kezdetben elleneztem a megjelenését, mondván mi is vendégek leszünk, és még vigyünk magunkkal vendéget, főleg ismerve Csabának az étvágyát úgy minőségre, mint mennyiségre. Most amit leírtam nem 1986-ban történt, hanem 1987 nyarán, eltévesztettem az időpontot. Igen 1986-ban is hívtak vacsorára, de már az utolsó estére esett volna és Dezsőék is készültek a búcsúvacsorával, nem lehetett volna őket cserben hagyni, ez a valóság. 1986 nyarán amikor Jánosékat megismertük, ugyancsak egy német úrral ismerkedtem meg, akivel elsőben németül beszélgettem, de szintén megszólalt magyarul, nagy csodálkozásomra... szintén NSZK-ba való Neusas /Augsburg mellett/ 74 éves úr volt, aki valaha Kásmárkon született, német származású, itt érettségizett, és itt lett tanár. Német iskolában tanított, a háború fergetegében kitelepítették az egész iskolát Ausztriába... majd az évek folyamán kikerült Augsburgba, ahol szintén tanított. Későn nősült meg, felesége is öreglány volt. Ezt a tanárt Zolinak hívták. Nagyon kedves barátság alakult ki köztünk, másnap már hozott egy üveg kölnivizet. Egyébként Keszthelyen lakik, rokona Asbót... valaha nagy tenisz sportold volt, nem az olimpiai Asbót teniszező, csak névrokon. Zolival kettő napig voltam együtt, Zoli hazautazott, de levélcímet váltottunk egymás közt. Na egy újabb cím, lehet majd németül leveleznem, gondoltam magamban. Megindult a levelezés Jánosékkal Jockgrimba, mégis mikorra tervezem az utazást .Az utazást én május havában akartam végrehajtani, de közben Jánosék kaptak üzemi, jutalmi üdülést, ez pedig május havában volna, így ki kellett tolni júniusra az utazásomnak az időpontját. Levél ment, levél jött, hol németül írtam és írtak, hol magyarul... Idehaza meg megindult a nagy utazási tervezgetés... mikor és hogyan? Milyen vonattal, milyen időszakban? Merre?... Ami a legérdekesebb volt, kezdetben fogalmunk sem volt, hogy mégis hol is van Jockgrim. Hány km, és főleg mennyibe kerül a vonat? Anyu még a kezdetén annyira kardoskodott, csak repülővel menjek, hiszen ilyen nagy útra repülővel érdemes menni. Előjöttek a térképek, menetrendek és most jött az ámulat és bámulat, Szombathely és Karlsruhe közti távolság Hegyeshalmon át kb. 998 km. A távolságot mindjárt a római utazásomhoz mértem fel, mert amikor 1935-ben Rómába utaztam, ez az út valamivel hosszabb volt, igaz akkor voltam 25 éves, ma pedig vagyok majd 77 éves, tehát az éveim száma háromszorosára nőtt az óta, a teherbírásom pedig háromszorosára csökkent. Már mindegy, benne vagyunk, mint a kátyúba rekedt szekér, indulok, visszaút nincsen. Az anyu kezdetben megérdeklődte kb. mennyibe is jön a vasúti jegy, külföldi kedvezménnyel is számolva kb. 5 ezer körül. Egye meg a fene, ezt még valahogyan kibírjuk, a pénz megvan, nincs mit gondolkodni rajta, visszalepés nincsen. Igen ám közben a forintot is leértékelték, tehát a vonat ára is ezzel emelkedni fog. Szegény magyar, főleg ilyen kis nyugdíjas, mit akarsz, miért ugrálsz? Jobb, ha fenekeden maradsz. Megvan a pontos menetrend, indulásnak a napja is. Indulás, már ez végleges 1987. június 2-án Szombathelyről induló hegyeshalmi vonattal 7 óra 8 perckor, Augsburgba érkezem 21 h 22 perckor .Megvettük a jegyet is Szombathelytől-Karlsruhe-ig a vonat 6797 Ft, ehhez jött a biztosítás is, ami 358 Ft, összesen 7155 Ft csak maga az utazás, a vonat. Hát persze valami konvertibilis valuta is kell, márkát kell váltani, ami ebben az időben kb. 26-27 Ft között mozgott egy márka. Amennyit engedtek beváltani valutát azt mind igényeltük, így lett 647 DM és 100 Schilling, ami kitesz kb. 18 000 forintot, ez már összesen 25 155 Ft körül mozgott. Mihez is hasonlítsam ezen összeget, pl. ekkor a havi nyugdíjam volt 3946 Ft, majd hat és fél hónapi nyugdíjnak felel meg. Na ez egy kicsit könnyelműség is, két hétre tervezett utazásra majd hat havi nyugdíjat csak úgy bedobni szórakozásra, ez nem volt egy kicsit könnyelműség? Azt tény, ha csak maga a nyugdíjnak megfelelő összeg volna csak a rendelkezésemre szóló keret, akkor ilyen utazási vágyat még csak álmunkban sem szabadott volna álmodni, de közben én korrepetálgattam, ez a bevétel adta a lehetőséget az utazásra. Az utazási lendület fokozására még más is belejátszott. Levelezésben voltam Neusas-ban élő barátommal, a tanárral, a Zolival. Amikor már pontosan tudtam mindent az utazásról, írtam neki, ekkor és ekkor, azaz 1987. jún. 2-án Augsburgon keresztül utazom, ha volna kedve, jöjjön ki az állomásra és pár szót váltunk egymással. És most a jön a meglepető válasz, tekintettel Szombathelytől Karlsruheig hosszú az út, Augsburgban kiszállok, náluk „megéjjelezek” ahogyan nekem írta a Zoli és majd nekem ad Geldtasche és majd akkor tovább utazhatom. Nagy volt az öröm számunkra, tényleg ez nagyon jó ötlet, nem lesz annyira fárasztó az út, közben más táj, más hely, milyen jó lesz ez nekem. Amikor ez így lerendeződött levélben, hogy és miképpen, kapok egy levelet az OTP-től, van a számomra ott 100 DM azt forintba kifizetik, na ez aztán igen nagy örömet szerzett, közben írja a Zoli, ő ezt megteheti, mert neki se gyereke, se unokája nincsen. Ez az összeg már csökkentette az utazási összeget. Itt még közben meg kell említenem a további pénzbeli segítséget, Gézának írtam Amerikába és jeleztem neki az utamat... ha tudna küldeni 50 dollárt, mivel nagy szükségem van minden valutára. Géza nagylelkűen küldött 100 dollárt, amit szintén forintban fizette ki a magyar bank, de ez is kb. 4600 Ft körül mozgott, tehát már együtt van a vasúti jegy ára. Üres kézzel nem mehetek el vendégségbe, kinek mit kellene vinni? Levélben kérdeztem Zolit, Jánosékat... Zoli elhárított mindennemű ajándékot, irja: egy-két éven belül elmennek az öregek házába, tekintettel a nagy házukra, azt rendben tartani nem tudják, a jelenlegi ingatlanságuknak sem lesz helye az öregek hazában, így ne vigyek nekik semmit se. Na ez eddig rendben van, de mégis csak kell valami kis ajándékot vinni. Mit is vettünk? Anyu kitalálta, Zolinak vigyek egy üveg Tokaji bort, Margarettanak pedig konyakos meggy bonbont. Így is lett... Jánosék is válaszoltak a levélre. Vigyek nekik finom akácmézet, mást nem kérnek. Jó-jó, de azért mégis csak kell valamit adni, velük lakik az unokájuk, lányuk... Következőképpen határoztunk, Jánosék kapnak egy díszes Tokaji csomagot fél-fél liter, csomagolásban, három kiló mézet a nagymamának, ez volt a legnehezebb a csomagban... a fiú unokának csomagoltam sok-sok ólomkatonát... a kislánynak pedig egy Matyó-babát... Erzsi kapott egy kötött sapkát. Így jött össze az ajándékcsomag. Anyu nagyon készített fel az útra, mindenre gondolva, főleg a fehérneműk garmadára készített vagy 10 db inget stb. bizony a csomagom nem is lesz könnyű. Elérkezett a búcsú estélye. A gyerekek, menyek, unokák szerencsés utat kívántak, vigyázzak magamra, sok-sok élménnyel, egészséggel jöjjek majd haza. Indulás napja: 1987. jún. 2-án kedden reggel a 7 óra 08 perckor induló hegyeshalmi vonattal. Minden becsomagolva, bőröndök menetkészen. Ismerve magamat, nagyon nehéz kelő ember vagyok, de ilyenkor azért még ez is könnyebb, mint máskor. Reggel Endre jött értem autóval, felpakoltunk, majd anyu kíséretével indultunk az állomásra. Minden irat útlevél, vasúti jegy... megvan. Indulás az állomásra. A Szimat bánatosan nézett rám, édes gazdám hova? Merre?... merengve vett ő is búcsút tőlem. Indulás, hangzék a vasutas szájából. Még egy szerető mosoly, integetés és elváltunk egymástól, mint az őszi falevél a fától. Vegyes érzelmekkel telítve, jöttek az állomások sorra. 9 óra 10-kor érkeztünk Csornára. Itt várakozni kell, majd 10 h körül indultunk Hegyeshalom felé. Hegyeshalmi állomás egymagában véve kicsi terjedelmű hely, határállomás, ahonnan mennek és jönnek a bel és külföldre utazó emberek. Az idő ragyogóan szép, kellemes a légkör. A vonatfülkében kevés az utas, ki-ki alszik, vagy olvas. Közben jön a kalauz is, aki a jegyemet hosszan nézegeti, csak nincs valami baj? Gondoltam magamban, valami pecsétet keres és csóválgatja a fejét, majd visszaadja a jegyet. Szóval minden rendben van. Hegyeshalomba érkeztem 10 h 37 perckor. Általában kevés utas van, kicsi a forgalom. Cipelődök a csomagokkal, meg-megszámolom őket, megvannak, de igen nehezek. Vitten magammal egy hordszíjat, ezt már máskor is csináltam utazásom alkalmával, ennek a szíjnak a segítségével kettő bőröndöt a nyakamba akasztok, ezáltal szabaddá tudom tenni az egyik kezemet. Lepakolok a peronon. Az utaspresszóban megiszom egy feketét. Közben látom a vámőröket sürögni-forogni, s az egyiket rangján megszólítva kérdem: hol lesz a vámvizsgálat? Nagyon udvariasan felelé: majd fél 12-kor kell jelentkeznem a kijelölt helyen. Remélem minden simán megy, hiszen nincsen nálam semminemű tiltott áru. Közben nézegetem a kocsi számát, Orient-Expressz, 98 a kocsi szám, 76-os ülőhely. Hogyan fogom én ezt megtudni? és akkor mondották, a kocsikon nagy számokkal jelzik a sorszámot, azt kell figyelni. Jó idő van, süt a nap. A vámvizsgálat nagy udvariasság és tisztelet jegyében zajlott le. Nem turkáltak bele a bőröndökbe, a nagy csomagból csak az egyiket kellett kinyitni, belenéztek... köszönöm, mennyi pénzem van? A törvényesen megengedett... Kb. 10-15-en voltunk a vámnál, bizony voltak, akik hatalmas bőröndöket cipeltek. A csomagokkal kimentem az érkező vonat peronjához és ott várakoztam. Elfelejtettem, az útlevelet is lepecsételték közben, minden rendben. Közeledik az Expressz érkezése, mert jönnek a határőrkatonák, vagy húszan is lehettek, az érkező sin két oldalán felállnak egy bizonyos távolságban és ők is várják a vonatot. Ez meglepett egy kicsikét, ekkora biztosítást adnak a forgalomnak. Igen, itt csak a jelenben csak fel lehet szállni, a vonatról senki sem szállhat le, ez tilos. A mozgásból lehetett látni, hogy érkezik az Expressz... igen már magam is látom, na és most hol lesz az én helyem, a kocsim, az ülőhelyem?... Befutott a vonat, figyelem a számokat, nem látom a kocsiszámot, az idő meg kevés, mese nincsen fel kell szállnom az előttem lévő kocsiba. Dög nehéz volt a csomag, marhaság ekkora csomaggal utazni, na végre felcihelődtem, még az egyik kis katona is segített a felszállásnál, nagyon udvariasak voltak ezek a kiskatonák. Na jó, már a vonaton vagyok, de hol van az én kocsiszámom? A jelenlegi kocsiszámból következtettem, hogy három kocsival hátrább van az én számom, tehát felderítő útra kell indulnom. Igen ám, de a csomagok? Ott volt egy kedves hölgy, kértem, amíg keresem a kocsiszámomat, vigyázzon a csomagokra. Nagyon udvariasan vállalta a kérést. Indultam a felfedező útra, a szűk folyosójáratokon többen is tartózkodtak, állandóan hangzott: bitte um Verzeihnung... illedelmesen összehúzódtak, vagy fülkébe tértek be, én pedig gyúrtam magamat előbbre. Igen ám, ezek a gyorsvonati kocsik nagyon hosszúak, már egyiken túl vagyok, olvasom a fülkéken levő eligazító számokat, majd besetzt, foglalt... hosszú tülekedés után elérkeztem a visszafelé számlált harmadik kocsiba, igen itt van a 98-as számú kocsi, ajtókon jelezve van az ülések száma is... na végre 76-os ülőhely... Benyitok a fülkébe, nézem a számomat, de ülnek rajta, mondom: diese Plaz ist mein, az illető megértette, majd udvariasan felállt és átadta a helyet. Igen ám, csak a csomagok még hátra vannak, el kell értük menni. Most jön a kálváriám. Visszaértem a felszálló kocsiba, a hölgy már jelezte, hogy a csomagok megvannak, én hálás köszönetemet fejeztem ki az őrzésért. Majd a nyakamba-kezembe véve a nagy bőröndöket, és indultam vissza a helyemre. Ez aztán volt az igazi izzadságnak a kálváriája, még csomagok nélkül is nehezen tudtam közlekedni a kocsi folyosókon, most pedig csomagokkal valóságos olimpiai csúcs, borzalmasan nehezen tudtam előbbre jutni. A verejték patakzott rólam, de ne csüggedtem, méterről-méterre közeledtem a végleges helyemre. Amint megérkeztem a fülkébe, azonnal segítségemre siettek a kocsi utasai, a csomagtartón csináltak helyet a bőröndeimnek, sőt látván gyengeségemet, még a csomagok emelésében is segítettek az utasok. Na ez a megterhelés már nem nekem való, de ilyenkor megsokszorozódik a kis erő, ami még bennem szunnyad és csodálatosan bírja a leterhelést. Na végre ülhetek a helyemen, zsebkendőmmel igyekszem az izzadságot felitatni az arcomról, egyébként nagyon jó idő van, a kis fülkében is kellemes a hangulat, hogy kikkel hozott össze a sors, azt még nem tudom, hiszen még szóhoz sem jutottam, csak úgy lopva ízlelgetem a környezetemet, nézegetem az arcokat, akik szintén igyekeznek viszonozni. A vonat, az Expressz zakatolva szedi a kilométereket, az ablakon át lehet látni a szép tájat, az első pillanatban nem is lehet észrevenni, hogy idegen országban járok már, a tájrészek annyira összeolvadnak egymással. Ez meg a Kisalföld, Lajta síkságán vagyunk. A Lajta hegység nyugati irányból kéklik felém, de ez még messze van. Valami mégis feltűnik, Magyarországon már megszokott hatalmas szántóföldek táblái után, hiányoznak a nagyüzemi szövetkezeti gazdálkodás jellegzetes formái, itt kisparaszti gazdálkodás folyik. A régebbi parasztházak építészeti stílusa nem tér el a jól ismert soproni házstílustól, sok a barokkos épület. Burgerland északi sarkában járunk már Fertő tó délre van tőlünk. 12 h 51 p érkeztem Bruck an der Leitha. Ez volt valaha a Magyar-Osztrák határállomás /Bruck-Királyhida/ Bruck an der Laiha kb. 7000 lakosú város, vasúti csomópont. Brucktól északra 8 km-re van Rohrau község, Josef Haydn szülőfaluja, de oda csak autóval lehetne elmenni. Gyorsan kerekednek a kerek, megyünk Wien, Westbahhof felé, érintjük Schwechat ipari várost, sörgyára, olajfinomító gyár. Az órák, percek gyorsan mennek a vonatban, közben elegyedtem a fülke lakóival is, akik csak Bécsig utaznak, de közben betelepedtek mellém franciák is. A fiatal feleség tudott németül is, így vele beszélgettem, a férfi csak hallgatott kb. 30 év körüli lehetett. Már el is értük Bécs határát, a megszokott világvárosi képek sorakoztak elém, amit a vonatból lehetett kivenni. 1934-ben jártam elsőben Bécsben, amikor Dolfuss kancellárt meggyilkolták. Borzalmas utcai pánik keletkezett, lövöldözések, robbanások szerteszét a városban. A rokonaimnál voltam elszállásolva, Pogány Lajosék, akinek a felesége Kőszegpatyról származott, a Mariska néni, a vasvári Erzsi néninek az édes testvére, Fazekas lány volt. Az édesapjuk uradalmi kovácsmester. A vonat befutott a West-Bahnhofba, hatalmas állomás, nagyon sok szerelvény, tömeges utasok, igazi világváros a maga forgalmával. Érkeztünk 13 óra 34 perckor és várakoztunk itt 15 óra 04 percig. A fülke utasaiból páran leszálltak, hely maradt bőven, nem sok utas van az egész kocsiban. Ekkor jegyeztem meg magamnak, nem érdemes helyjegyet venni, főleg a nagy szezon előtt, mert hely akad bőven. Jött a napnak legszebb pontja. Előszedtem a hazai csomagokat, kezdtem annak finom falatait kipakolni, és nagy kényelemmel eltemetni őket. Nagyon jó volt az uticsomag, volt benne boros tea is, így nagyokat ittam a finom falatokra. Alighogy bevégzem a nagy ebédemet, hamarosan itt az indulás, és már meg is rezzent a kocsink indulunk Linz felé, azaz elébb St. Pölten. Alsóausztria Dunától délre fekvő területének egyik legfontosabb csomópontja. Lakóinak száma: 41 000 tszf 270 m magas. Élénk ipari város, textil, műselyem, papír, gépgyártásáról nevezetes. Az Express pár percig késlekedik csak az állomáson, és már veszi is az útját Linz felé. Bécstől kb. 190 km-re van. A táj, a határ mindenütt üde zöld, érdekes, akácfát nem láttam sehol. Rengeteg a repce, valóságos sárga tenger az egész határ. Valószínű, hogy sok méh is lehet ezen a vidéken. Még mindig a Duna mellett haladunk, annak a völgyében épült a vasút. Linz igen bájos kis vidéki város 673 m a tszf magasságban. Lakóinak száma kb. 13 000. Rendkívülien változatos és festői szépségű a látóhatár Felső-Ausztria természeti, turisztikai szempontból gazdag vidék. Szemem nem győzi a képeket begyűrűzni, hegy, völgy, síkság, erdő, rét, legelő, majd szántó itt-ott tele repcével, festői szépség az egész. Mindenütt kerestem az akácot, de a vonatból egyet sem láttam. Hamarosan átnyargalunk Wels városán, Linztől 30 km-re van, 50 000 ezer lakosú város, inkább mezőgazdasági település, mint ipari. Traun folyó mentén terül el. Linzen át közlekedő vasútvonalak Welsben ágazódnak el Bajorország, Salzburg, Salzkammergut, Graz felől Wels a csomópont. Az idő, hogy eljár, hamarosan 18 óra lesz. Legtöbbször a vonat ablakához állok és csak bámulok, ámulok, gyönyörködöm a táj romantikájában, az idegenségében, mégis nagyon kedves és meleg az egész táj. Közben egy-egy jellegzetes osztrák épület, tájjellegével, alpesi külsővel, általában a házak mind emeletesek, azaz többszintesek, teraszok, a teraszok színpompás virágokkal ékeskednek, csupa báj és kellem az egész. Nagyon kedves útitársra találtam, magyarra, ezért nem is tudtam a németedet gyakorolni. Ez a fiatalember a „Világbank”-nak egyik magyar képviselője, aki a jelenben egy világkonferenciára utazik Portugáliába. Tán lehetett 35-40 év közötti, akivel sok kérdését vitattam meg, mert hiszen érdeklődtem a Forint stabilitásáról, leértékeléséről, adósságainkról stb. Nagyon világosan fejtegette álláspontját, persze ez a pénzügy ez nagyon összetett, sokrétű, ehhez jobban kellene ismerni a bankügyleteket, pénzbeli helyünket a világban. Salzburgba is érkeztünk, végig futott az Expressz Ausztrián és itt vagyunk a nyugat Németországban, NSZK-ban. Nekem Salzburg nem ismeretlen hely, mert legénykoromban kb. 1936-os esztendőkben jártam itt egy barátommal, Mester Imrével. Nagyon sok élménnyel gazdagodtunk e gyönyörű városnak szépségével, látnivalójával. Érkeztünk 18 h 25 kor. Lakóinak a száma kb. 389 000. Rendkívül változatos felszínűm és természeti szépségekben gazdag tartomány. Salzburg ünnepi játékok országa. A tartomány főfolyója a sebes Sazach. Salzburg népszerű neve: Festspielstadt Salzburg. Európa legszebb kisvárosának mondják. Itt történt meg velem annak idején, érdekes hogy az ember, főleg mint fiatal 26-27 éves ifjú titán, ünnepnap lévén, hát elmentünk a püspöki templomba. Minden németül zajlott le, de mégis amikor Szűz Máriáról énekeltek és imádkoztak, valahogyan megbotránkozva vettem tudomásul, hogy-hogy hiszen Szűz Mária a magyarok Nagy asszonya, hogyan sajátíthatják ki az osztrákok is... Na ez a szemlélet azóta megváltozott és már más a véleményem. Ragyogó barokk város, amely szülöttei között ott van Mozart. Voltam Mozart szobájába, ott voltak a bútorok, a kis zongorácska, nagy áhítat lepi el az embert egy ilyen zseni otthonában. Tárgyi emlékek között láthatjuk a képeket, zeneszerszámokat, feljegyzéseket, kottákat, Mozart óráját üveg alatt, Mária Terézia adta neki 15 éves korában. A sok emlékből egy nagyon is kiemelkedik, és amíg a vonat áll az állomáson visszaemlékezem a /Gerchtsturm /Törvénykező toronyra, annak is a kínzókamrájára. Itt láttam a kerékbetörésnek, az óriási fájdalmát okozó kivallató eszközére, kikötésnek különféle fajtái, kútba való lógatás... ez valamiképpen a sok-sok művészi alkotások közepette most eszembe jutott. De az is eszembe jutott, hogy valamikor, mint ifjú deli legényként jártam ezen a helyen, most pedig majd 51 év telt el azóta. Öregember jött most el a volt ifjú képében, két hetes vagyok 77 év, az idő hogy eljárt, az élet malma felőrlött azóta ötvenegy évet. Elérkeztünk a z NSZK határállomására, Pass and Zollkontrolle, ez a vámvizsgálat annyiban zajlott le, hogy egy pecséttel több lett az útlevélben. Semmit sem néztek meg, a csomagok nem érdekelték őket, vihettél volna magaddal ágyút, vagy atomot, nem érdekelte a vámosokat, Passkontrolle, útlevélvizsgálat... pecsét belenéztek a könyvecskébe és már mentek is tovább. Na ez aztán rövid ügyintézés. 18 óra 50 perckor hagytuk el Salzburgot és már egy másik országnak a határában száguld a vonatunk. Észrevétlenül rohan az idő, semmit sem vagyok fáradt, szinte megifjodva élem magam, a sok élmény a táj teljesen megmámorít. Hamarosan közeledik München... 20 óra 30 perckor és majd indul 20 óra 44-kor. Münchenben is jártam már ifjú koromban, sok szép emlékem maradt meg bennem: Bajorország fővárosa NSZK második legnagyobb városa: 1.313.000 lakosa van. Amire legjobban emlékszem a nagy Deutsches Múzeumára... óriási nagy épület, napokig lehetne benne járni, majd a nagy sörház, ahonnan van is emlékem: egy sörös korsó... egyébként az emlékezéseimben erről írtam, majd visszatérek később. Elhagyjuk Münchent, kezd sötétedni, hamarosan jön Augsburg, az első végállomás. Kezdem a csomagokat rendezni, de ebben a pillanatban az útitársak már segítenek is, mindenki megfog egy csomagot és viszik az ajtó felé, és látom ám az első feliratot AUGSBURG ugyanis három állomása is van ennek a városnak, de nekem a Hauptstazion a főállomáson kell leszállnom. Megáll a vonat 21 óra 22 perc van, jól beesteledett. Az útitársak lerakták a peronra a csomagokat, igen ám most hogyan tovább? Megköszöntem a nagy szívességet az útitársaimnak, jó utat kívántam nekik... és most hol lesz a Zoli? Hol fog engem várni? Abban egyeztünk meg, hogy fehér zsebkendőt lobogtatok, hiszen Hévízen kétszer találkoztunk összesen, akkor is fürdőnadrágban. Amint így tépelődöm magammal, csodák-csodája... fut felém egy ember... ez a Zoli!!! Igen a Zoli volt... Puszi-puszi... Zoli hamarosan hozza is kis csomagszállító kocsit, felrakjuk a csomagokat, nagy léptekkel indulunk a lejárat felé. A lépcsőn nem kell cipelni a csomagokat, mert a lépcső mellett futószalag van, arra kell rárakni a pakkot és viszi felfelé, nem kell nyöszörögni a nehéz súly alatt. Na ez nagyszerű találmány. Nagyon forgalmas az állomás... Egy Taxi mellet megálltunk, a csomagokat fel... és már indultunk is Neusassbe, ugyanis Zoli 5-6 km-re lakik Augsburgtól. Hamarosan meg is érkeztünk a tett helyre. Ahogyan az esti fényben lehetett látni, egy emeletes ház, kerttel, ez saját tulajdonuk Zoliéknak. Margaretta /Meta/ Zoli felesége nagyon kedvesen fogadott, ő nem tud magyarul, csak németül lehetett vele beszélni. Igazi meleg barátsággal fogadtak Zoliék, Meta készített vacsorát. Mit eszek? Tekintettel, hogy már későre jár az idő 22 óra30 perc, ilyenkor már nem illik enni komoly dolgot, így tej és kefir mellett döntöttem. Egy keveset még beszélgettünk, de tudva, hogy Zoliék korán fekvők, így hamarosan indultam a lefekvéshez. Az emeletre kísért fel Zoli, ott van bőven hely, ott lesz a lakosztályom. Megmutogatta a szobákat, WC-t, mosdót stb... nagyon tetszik szállóhelyiség. Metától elbúcsúztam, majd Zolitól is, Zoli arra kért, hogy reggel hét órakor legyen az ébresztő, jaj-jaj ez nekem nagyon korán van lehetne nyolckor?… Jó-akkor reggel nyolckor kopog az ajtón. Elbúcsúztunk. Magamra maradtam a nagy honban. Ekkor már 23 óra felé járt az idő. Altatót vettem be, sehogyan se jött álom a szememre, tehát az út nem viselt meg, nem voltam fáradt, a napnak a sok-sok programja nagyon ébren tartott. Az agy igen kellemes fekvőhelynek bizonyult. Vártam az álom jövetelét... közben arra gondoltam, mi is lehet odahaza? Idegenben, idegen lakó lettem. Ezideig nagyon élménydús volt a napom, kellemes társalgás, a táj, a változatos vidék, az utasok, a szerencsés érkezés, mindez sikeres volt. Nagyon boldog voltam, hiszen ez az utazás már az én koromban, na meg ekkora kiadás nagy luxus. De már benne vagyunk, végig kell játszani a felvonásokat. Így tépelődve egymagamban, végre lecsukódott a szemem, álomba borulva, időn kívüli állapotba kerültem. 1987. jún. 3. szerda Kopogás az ajtómon, Zoli jelentkezett percnyi pontossággal. Ébresztő, mert megyünk Augsburgba. Nagyon szerettem volna még aludni, mert általában reggeli alvó vagyok, de Zolinak betervezett programja van és azt végre kell hajtani. Gyors mosakodás, öltözködés... Reggeli: kávé, tej, vaj, sajt, szalámi, bőségesen bereggeliztem. Meta állandóan kínált... egyek... én gyors evő vagyok, rövid idő alatt sokat tudok enni. Reggeli után Zoli behívott a szobába, és egy borítékot nyújt nekem át. A borítékban háromszáz DM van nesze, amint írtam, majd adok neked zsebpénzt. Hát ez igaz? Ekkora ajándék! Nagyon boldog voltam, megköszöntem. Tedd el...! Leírhatatlan nagy lelki jóság lakozhat ebben az emberben, aki egy vad idegen embernek az ellátáson kívül még ekkora adományban is részesíti. Hol van az én drágalátos édes bátyám, aki állandóan henceg a nemében, mondván: még a nyugdíjat sem tudjuk elkölteni, de ha nálunk van két-három nap teljes kiszolgálásban, még tíz deka kávét sem tud venni. Már előzőleg küldött száz DM ez már négyszáz márka, nagy ajándék. Ismételten megköszöntem a nagy adományt, de már sürgetett az indulásra. Magát Neusas és környékét jártuk be. Mindenütt gyönyörű házak hirdették a gazdagságot, a jómódot, a kertek nagyon kulturáltak, üde szép zöld pázsit, díszfák, bokrok mindenütt. Művészi készséggel tudják alakítani a kerti sövényeket, ami egyben majd bástyája is a kertnek. Legtöbbször ciprus törpe tölgy, de valami gyönyörűségesen nyírva kerítik be a kertet. Az egész városkában csend uralkodik, kevés autót látni. Nagyon sok lengyel telepedett itt le, és nagyon meggazdagodtak. Sokan maszekoskodnak és általában a család valahová bedolgozik. Feltűnt, nem látok gyerekeket, hol vannak a gyerekek? Akik vannak azok a jelenben óvodában vagy iskolában vannak, de általában nincs gyerek, nincsen szaporulat. Szóval itt is fogy a német nemzedék. A kutyákat itt is szeretik, sétáltató gazdákat lehetett látni az utcán, egyébként kevés az ember az utcán, nincsen nagy forgalom. Igaz, délelőtt van, valószínű a munkahelyeken dolgoznak ebben az időtájban. Az utcák szélesek, tágasak, nagy telkek vannak közben, tele fákkal, bokrokkal, közben pedig egy-egy nagyon szép villa, de a ház körül nem látni senki emberfiát. Hát hol vannak a németek? Az utcán nagy a rend, tisztaság, ez már a német pedantériának egyik fokmérője. A faluból kiérve hatalmas füves térségre jutottunk, nagy sétálókkal, padokkal, valóságos üdülő jellegű vidék. A levegő tiszta, pormentes. Erre szoktam nagyokat sétálni, mondja Zoli. Amint itt nézegetünk, majd leülünk egy padra, egyszer csak a Zoli feláll, megy pár métert, lehajol... na látod… milyen rendetlen emberek vannak, kiitta az üveg tartalmát, az üveget eldobta, ezt nem szabad csinálni, közben talált egy másik üveget is, azt is felvette... még magamban azt gondoltam, milyen takarékos ez a Zoli, pénzzé teszi ezeket az üvegeket... de nem ez történt. Addig hordozta őket, míg egy szeméttárolót nem talált hazafelé, és abba tette őket, mondván- ezeknek itt a helye. Nem szabad szemetelni sehol sem, én tanító voltam, a rendet elsősorban nekem kell gyakorolni. Bámulatos és csodálatos nekem ez a német rendszeretet, ami Zoliban meg különösen kifejlődött. De amint mentünk már hazafelé, a lehullott falevélért is lehajolt, felvette és szintén a kukába dobta, csakis így lehetne valóságos rendet teremteni a környezetünkben. Amikor hazaértünk, a háza előtt lévő járdán szintén összeszedte a lehullott faleveleket, sőt a szomszédjának a járdájáról felszedte a faleveleket, és csak azután mentünk csak be az ajtón. A bejáratnál, már az előszobában a cipőket le kell vetni, ott a papucs, csak papucsban lehet otthon közlekedni, azt fogja a cipőket, és sárkefével mindegyiknek a talpát lekeféli, és helyezi vissza az előszobába. Nagy a rend és ez náluk természetes dolog. Meta terített, jött az első ebéd. Itt előre kell mondanom, Meta is későn ment férjhez, öreglány volt, a vasúton dolgozott, mint információs. Egyébként a kimondott németkonyha messze elmarad a magyarkonyhától, nem tudnak olyan tartalmasan főzni, mint a magyarok. Tán nem is baj, nincs is olyan sok dagadt, kövér ember, mint nálunk. Mi is volt az ebéd? Valamilyen levessel kezdtük az étkezést, de én nem tudtam megállapítani annak összetételét, leves volt, valami volt benne, megettem. Majd következett az elmaradhatatlan főtt krumpli, jött rá valamilyen mártás, volt még hozzá hús, összességében jó volt, nem terhelte meg a gyomromat. Zoliék nem igen isznak, de volt sör és bor is… lehetett választani. A végén pedig mandulás tekercsszerűség édesítette be a számat. Zsírt nem igen ismernek, olajjal főznek. Az ebéddel sietni kellett, mert du. megyünk Augsburgba. Általában Zoli alaptermészetében rejlik, hogy mindig sietni, menni, és nem henyélni. Szó sem lehetett volna arról, hogy ebéd után egyet szundítsunk, majd este... Mindenben igyekeztem magamat Zoliéknak a szokásához alkalmazkodni. Neusasnek is van állomása, gyalogosan kimentünk és most jött egy meglepetés. Az állomás, egymagában nem mutat semmit, egy két sínpár, egy kihalt épület, váróterem, peron, Vasutast nem is láttam. Váltsunk jegyet, mondja Zoli... Mentem Zoli után, egyszer csak megáll egy masina előtt, automata… az automatán gombok, jelzők... hová, hány km-re akarsz utazni?--Csak néztem ezt a masinát, ilyet még nem láttam... Zoli kezdi bedobálni a pénzt, a gép jelzi, hogy még nem elég, mutatja, hogy hány fillér kell még... majd Zoli bedob egy markát, akkor meg jelzi a gép, hogy többletet kapott, és ezt a többletet mindjárt ki is adja, és nyomban megjelenik a vasútijegy is. Remek masina... becsapni nem lehet és most jön a magyarázat, ez az automaták helyettesit legalább öt-hat dolgozót, jegykiadót, főnököt, takarítót... hiszen még egy kis állomáson is mint valaha Rum volt, legalább öten-hatan látták el a vasúti szolgálatot. Így már felszabadul. Csak egy ilyen kis állomáson öt-hat dolgozó... Ez persze kétélű: mert növelheti a munkanélküliséget, vagy pótolhatja a munkáshiányt. A jelenben NSZK-ban munkás fölösleg van, főleg azokból a munkásokból, akiket annak idején szerződtettek és most már feleslegessé váltak, igen ám, csak az idegen már nem akar visszatérni hazájába és néha ezért van egy kisebb zendülés itt is ott is. Ezek munkanélküli segélyt kapnak, de ebből is jól élnek. Jött a vonat és már indultunk Augsburgba. Jó vicinális vonatnak felelt meg ez a szerelvény. Hamarosan beértünk Augsburg állomására, a távolság 5-6 km. Augsburg, München és Nürnberg után Bajorország harmadik legnagyobb városa. Valaha római település volt itt, Augustus római császárra utal az „Augs” szótag. A fórum romjain jött létre Augustaburg püspökség. 955-ben Ulrik püspöknek sikerült a viszálykodó I. Ottót és fiát Lintolfot rábírni, hogy egyesített erővel támadják meg a Lech mezején a már Augsburgot is veszélyeztető magyarok ellen. Innen ered a „Hét gyászvitéz” mert állítólag a magyarok közül csak hetet tartottak meg élve, de azoknak is levágták valamilyen testrészét, azt mondták nekik, most menjetek haza, azaz vissza és mondjátok meg az otthoniaknak, így járnak a magyarok, ha még egyszer ránk támadnak. Innen maradt fenn a „Hét gyászvitéz mondása. Ez volt a magyarok utolsó kalandozásának a története. Augsburgnak kb. 250000 lakosa van. Zoli mindig siet, lassan nem lehet vele közlekedni. Egyik muzeális helyről sietve kellett menni a másik helyre, közben hiába akartam egy-egy kirakatot megnézni, nem lehetett, Zolit nem érdekelte, csak menjünk. Nagyon elfáradtam a sok menésben, igaz az, hogy megnéztünk sok múzeumot, templomot, de kirakatokat nem lehet nézegetni, az nem érték, csak a könyvtár, képtár, múzeum. Megnéztük a csodálatosan szép és gazdag püspöki templomot, hatalmas méretekkel. Látnivaló volt a Mozart-család emlékmúzeum. Majd következett a városfal, Schwedenmauer, végében a lépcsőt a svédekről nevezték el. Itt található a Kőember /Steinerner Mann/. A kőszobornak nincsen karja, ellenben vasból van az orra. Állítólag azt a pékmestert ábrázolja, aki a harmincéves háborúban a kemencéjéből kikapkodott égő fahasábokkal, majd azok fogytán forró cipókkal bombázta az ostromló svédeket, amíg csak el nem lőtték a karját és az orrát. Elmentünk abba a terembe, ahol Mária Terézia táncolt. Gazdagon aranyozott minden, nagy gazdagságról tanúskodik. A városban nagy a forgalom, itt már van mozgás, embertömeg. Nagyon híres itt a Jakob Fugger család, aki valaha 1519-ben egy egész városrészt építtetett azon házasoknak, akik erkölcsös és vallásos életet éltek, kifogástalan erkölcsöt mutattak. Lakbérként évi egy rajnai tallért kellett fizetni, de az alapítók lelkiüdvéért naponta el kellett imádkozni egy Miatyánkot és egy Üdvözlégy Máriát. Templomok egész sora következett, Szt. Margit templom, majd a Szt. Péter templom... Hatalmas és csodálatos építkezésről tanúskodik a Városháza. Öt évig építették 1615-20. Kilencemeletes főhomlokzata 57 m magas. Majd következik az augsburgi Dóm /Hoher Dom/ majd a püspöki palota, püspöki rezidenciával, amely egykor uralta Augsburgot. A látnivalók sokasága mellett már nagyon elfáradtam, na meg egy kicsit meg is éheztem, de Zolinak nem mertem szólni, ő biztatott, hogy menjünk be egy cukrászdába. Itt ettünk-ittunk, Zoli szeszesitalt nem iszik... Ez a pihenés jó volt, kellett is ennyi látnivaló után egy kis kikapcsolódás. Cukrászda után amint mentünk az utcán, láttam koldusokat, akik kéregettek, üldögéltek és várták az adományt. Ez egy kicsit meglepett, igen, mondja a Zoli, sok a munkanélküli, csavargó, könnyen élni akaró... és ezért vannak koldusok az utcán. Ahogy megyünk az utcán, meglepődve nézem.. jól látok?- kérdem Zolitól, ezek amerikai tankok... Igen itt vannak amerikai katonák, hirtelenében elfelejtettem, hogy én a jelenben NSZK-ban vagyok... és hozzászoktam a ruszki tankokhoz, hirtelen nem tudtam hová tegyen a látnivalót, mi az már amerikaiak vannak itt? Igen, tehát itt is vannak hátfedezetként külföldi katonák, laktanyában élnek, nagyon kulturális körülmények között, van akinek már autója van… családi háza és a családja is vele él. Van saját iskolájuk, angolul tanulnak a gyerekek. Ez egy kis meglepetést okozott nálam, hirtelen elfelejtettem, hogy hol is vagyok. Láttam az amerikai laktanyasort... ideális környezetben, az udvaruk megrakva autóval, jól fizetettek a katonák, itt is a német nők nagyon keresik a velük való barátkozást. Jó a dollár A templomok sokaságáról lehet következtetni, hogy Augsburg püspök székhely, mert a leggazdagabb és csodálatosabb templomok egész zöme található meg a városban: Szt. Péter templom, gótikus csarnokában terrakotta Madonna, 1432, a címerdíszes szentségtartó, közelben van a városháza: zömök román tornya 70 m magas, harangjait az egész városban lehet hallani. A mozaikdíszes téren áll a németalföldi Hubert Gerard 1589-94 között készült Augustus római császárt ábrázoló szobra. Majd következik a az augsburgi Dóm. /994-1065/ között épült. A főhajó déli oldalán az üvegablakok, a világ legrégibb figurális üvegfestményei. Majd következik a Maximilianmuseum. A Szt. Anna templom. Ez valaha karmelita rendház volt, igaz nagyon szigorú papi rend volt, sokat kellett vezekelni a papoknak, kemény életre szoktattak magukat. A falakon látható sok olajfestményen látható Luther képmása is. A kolostor mellet van egy kis udvar /Lutherhöfle/ Marx Luther Márton lakott itt 1518-ban. Van Természettudományi Múzeum /Jgaturwissenschaftliches Museum/ a környék állatvilágát mutatja be. Következik a „Fuggerkeller” pincevendéglő. A dominikánusoknak is volt temploma. Ki tudja mindezt megemészteni, annyi élmény és mennyi idő kellene ahhoz, hogy mindent be tudjon fogadni az ész, és ezeket el is tudja raktározni. Csak ízlelgetni lehet ilyen rövid idő alatt, többször kell ilyen gazdag történelmi és művészeti varosba menni, hogy teljes legyen előtte a múltnak minden ragyogása. Az üzletek roskadoznak az áruk bőségétől, az ipar és kereskedelemnek minden portékája itt megtalálható. Sajnos Zolit ez nem igen érdekelte, nem tudtam igazán elnézegetni, főleg az idő is kevés volt hozzá. Jó volt a mai nap, már roskadoztak a lábaim, szokatlan volt egy napra ekkora program, menni, nézni, bámulni, raktározni a rengeteg élményt. Az utcák a személygépkocsiktól tömve, szebbnél-szebb kocsik népesítik be az utcát. Trabantot nem látni sehol sem. Ismételten vonatra ültünk és 18 órakor hazaértünk Neusassbe. Meta már várt bennünket... a szokáshoz híven, cipőt le, papucsot elő... majd jött a beszámoló a napi látottakról. Vacsoráztunk, a vacsora németes volt, kakaó, sajt, szalámi, sör, bor... szóval gyenge vacsora, jó alvás. Meta nagyon örült a beszámolónknak, csak németül lehetett vele beszélni, amit nem tudtam egészen jól megmagyarázni, azt Zoli kiegészítette. Zoliék korán feküsznek, 20 óra lehet... indulás a vendégszobába. Éjszakára a pohár tej. Gute Nacht!… Megírtam napi naplót, majd ismét végigéltem a napnak szép óráit, nagyon boldog voltam, hogy ekkora élményben vehetem részt, láthattam ebből a világból valami szépet és felemelőt. Itt boldogabb az élet, jobb a kereset, a pénznek nagyobb a vásárlóértéke, a munkás jobban van megfizetve, a kultúra vívmányaiból többet tud magáévá tenni, anélkül, hogy nélkülözni kellene. Erről tanúskodnak a szép lakások, öltözködés, ház kultúrája 1987. jún. 4. csütörtök Neusass /Zoliéknál NSZK-ban/ Az éjszakát nagyon jól átaludtam, az igaz, hogy vettem be altatót, nem akartam fáradtan kelni s akkor nem is bírnám a napnak a fáradalmait. Reggel hét óra volt, amikor megpillantottam a szoba négy sarkát, az ablakon át bekandikált a reggeli napsugár, szóval jó idő lesz? De amint kinéztem az utcára, gomolyfelhők úsztak át égen, ebből még eső is lehet... Hét órára volt ütemezve a reggeli, így még van egy kis időm lustálkodásra. Ezen idő alatt otthon járt a képzeletem, mi is lehet odahaza? Anyu, gyerekek, menyek, unokák?... Köztünk lévő távolságot mily hamar áthágja a léleknek a gondolata, csak a test fekszik itt, de egyébként otthon vagyok, nézelődöm, szemlélődöm. Reméljük, minden rendben van odahaza. Ébredés után egy kupica diópálinkát, amit vittem magammal, mert Zoliék ilyen ördögi, káros mérget nem tartanak odahaza. A hazai ízek most még jobban kötődtek az otthonhoz, a nagyszerű ital átjárta a belsőmet, megmozgatta a beleimet. Csend honol az egész házban, én az emeleten lakom, Zoliék a földszinten. Még a lepések sem hallatszanak se le, se fel... Testhelyzetet változtatok, a vízszintest áthelyezem függőlegesre. Pár tornagyakorlatot végzek, jobban megmozgassam az éjszakai petyhüdtséget, készre állok a reggelihez. Reggel, az itteni kosz után, nem fáj a gyomrom, nem érzek fájdalmat, nagyszerű, könnyű ételek nem terhelik meg a gyomromat. Igazi németes konyha, nincs zsír, erős fűszer, nem szenved a gyomor az izgató anyagoktól. Reggelire eszünk: sajtot, szalámit, kávét, tejet, dzsemet, de ezekből aztán bőségesen lehet enni. Meta nagyon kedves lélek, mindig mosolyog, nem érti a magyar szót, azért lehetőleg németül beszélünk, már én amit tudok elmondani, de mindent megértett Meta, mondja ő nagyon jól beszélek németül... Közösben reggeliztünk, persze és gyorsabban eszem, mint más.. és állandóan kínálgattak, de én a magam részét már betápláltam a gyomromba. Megköszöntem a reggelit-na és mi lesz a program tovább?... Az idő nagyon szomorkás volt, az eső lába lógott... így nagyobb kirándulásra nem igen lehet számítani, így aztán a müncheni utat le is fújtuk. Ellenben nagyot sétálgattunk Zolival. Nagyon szép villasorok tárultak elém, a kertek élő sövényei valóságosan megkoszorúzták a háztáját, ciprus, fenyő, cserfa sövények művésziesen nyírva, lehetetlené tették az udvarra való belátást. Élő bástyánként fonta körül az udvart. Tömött, sűrű ez a sövény, de van még azért valami kerítés is. Megállva kerestem valami rést a sövényen át, és bekandikáltam a belső részbe. A pázsit, mint a perzsaszőnyeg, tökéletes gépnyírás, most virágzik a lilás orgona, dupla, ilyen szép színben még nem láttam orgonát, dupla és lilás színű, mint az ünnepi köntösbe öltözött püspök díszelegne a maga lilás ornátusában. A kertek nem tömöttek, a kevés bokor és kevés fa díszeleg benne. Látni Rododendront is. Az utcák némák, kihaltak, nem sétál senki, gyereket sem lehet látni. Néma az egész táj, valamiképpen úgy érzem magamat, mintha mauzóleumok közt járnék, csak nem holtak, hanem élők lakják ezeket az építészeti remekműveket. Most egy autó húzott el mellettünk, csendben, nem zajjal és főleg nem füstökölve, igazi nyugati kocsik birodalmában élnek itt az emberek. Egy asszonyt látok kapálgatni az egyik kertben, rajta kívül nincs egy élőlény sem a közelben. Igen a német sem szaporodik, talán a háború borzalma vette vissza a szaporodást? Aki 1945-ben volt egy éves, azt most 41-42éves, a háború utáni született nemzedéknek illene nemzeni, de megállt a szülési folyamat, munkaerőt hozatott be a német, nagyon sok külföldi él itt, részben dolgozik még, részben pedig munkanélküli. A bevándorló lengyelek meggazdagodtak, vannak itt törökök, sötét bőrűek, vegyes az utcai ember. A külföldiek hoztak magukkal a családjukat is, a gyerekek itt járnak iskolába. A munkanélküliek közül sokan lettek betörők, Zoli is mindig fél a betörőktől, sok a lopás, valamiből nekik is élni kell. Láttam egy kis pónilovat, egy nagy kutyával felér, külföldié ez a kis ló, ezzel jár az utcán és kéreget. Itt az ebédidő, menjünk haza, mondja Zoli. Mindent rendbetéve, leültünk ebédelni. Általában a konyhában ettünk, hiszen ez itt a legjobb, nem kell a szobába járkálni. Metának úgy is fáj a csípője. Az ebédnek az íze, külleme illata nem emlékeztet hazai szagokra, illatokra, itt egészen más a szokás. Elmaradhatatlan a főtt krumpli, majd valami főtt tészta, erre leveslé, vagy gulyás féle. Ja igaz a leves az egészen különleges, apróra vágott palacsintatészta, semleges íz, laktató, de a gyomrot nem terheli meg. Bor is került az asztalra, Zolival kortyolgatunk belőle. Meta nem iszik, Zoli nagyon mértékletes, nem szereti az iszákos embert. Az ebéddel sietni kell, mert indulunk Augsburgba. Ebéd után pihenés az ismeretlen. Az idő esőre áll, csöpörög is közben, hűvös is van. Szóltam Zolinak, nézzük a kirakatokat is, engem az is nagyon érdekel. Így kerültünk egy rádiós szaküzletbe. Magnószalagokat vettem darabja 2.50 DM. Vettem egy csomót, hiszen ajándékozni is kell. Magyar pénzben kb.65-70 Ft. Sok- ok rádió is van, kétkazettásak kb. 320 DM. Mivel Zoli nagyon sietett, nem is tudtam igen nézegetni őket, majd Jánossal nézünk Krlsruchevban. A legnagyobb baj, hogy nem értek a műszaki dolgokhoz, nem tudom őket felértékelni, rangsorba állítani, amiért is a vétel nagyon nehéz. Választék az van bőven, szakértelem az nincsen. Órára is fájt a fogam, talán majd holnap Münchenben tudok venni. Volt egy lelkiismereti nyomás bennem, hát nekem annyi pénzem van, hogy mindent meg tudok venni? Mit mond a Zoli, ezért kellett a segítség. Hát persze, erre kell a pénz, a szemnek is kell a kirándulás, de szeretnék venni valamit is, hiszen most van lehetőség rá, többet én erre a helyre nem juthatok el. Rövid az élet, nincsen rá fedezet. Talán legnagyobb kár mégis csak abban rejlett, Zoli nem anyagias, azaz nem gyakorlati ember, elméleti síkon futó, így ilyen témakörben nem lehet vele tárgyalni. Üzleti rövid vásárlás után, irány a múzeum. Múzeumból sohasem elég, de mindig sok is. Úgy vagyunk vele, mint a gyerek lakodalomban, egyszer csak elkezd hangosan bőgni, sir, zokog, könnyezik... futnak hozzá a szülők… mi van veled édes fiacskám? Mi kellene? Éhes vagy, ebből? Nem! Abból? Nem! ... hát akkor mi a bajod? Azért sírok, mert ezt a sok jót, nem tudom mind megenni. Igen a múzeumokban is ezt érzi az ember, nagy a választék, sok a nézni való, ehhez kell történelmi, művészeti, történeti háttér... az ember simogatja őket a szemével, egyiket jobban megnézi, mint a másikat, elcsodálkozik, beleéli magát abba a korba... miliőbe, környezetbe, amiben élt az a tárgy, bútor, szobor, festmény... egymásra rakódnak a szebbnél-szebb muzeális művészi kivitelezésű tárgyak, de talán sokszor és nagyon sokszor kellene őket ismételten megnézni, hogy igazán elbirtokolhassuk annak minden értékbeli nagyságát. Egy-egy pusztai nézés után, különösen, ha követi egy másik múzeum, akkor egymást semlegesítik, közömbösítik. De így is nagy élményem volt, ehhez kellene az irodalom, a történelem. A sok-sok nézésben már el is fáradtam, Zoli bámulatosan bírja a látogatást, ő már többször is szemlélője volt ezeknek a muzeális tárgyaknak, tud is róluk mesélni, én csak hallgatója és néma nézegetője vagyok. A múzeum látogatás alatt a gyomrom korogni kezdett, torkom pedig kiszáradt, Zolit meghívtam az egyik a cukrászdába. Valami jót ettünk, nagyon jó ízek találtak koporsót a gyomrunkba, majd ittunk rá valami nedűt. A fáradság is megszűnt. Indulás az állomásra. A jegyváltás a maga csodálatos automata masinán keresztül folyt le, jelzett, csengett, követelt, majd visszaadott és jött a jegy. Nagyon sok helyen alkalmazzák ezt a masinát NSZK-ban, sok embert szabadit fel a munkától. 16 h 37 perckor jött a vonat. Hamar hazaértünk. Meta már várt a vacsorával. Vacsora: joghurt, sajt, szalámi, bor, sör, krumpli főzve. Remek étek, ezek nem terhelik le a gyomromat. Vacsora után még elbeszélgettünk, meséltem az én fogságos életemről... hogyan szerveztek be spiclinek? Meta nagyon nagy tisztelettel hallgatta a meséimet, mosolygott sokat az élményeimen. Megkaptam a tejemet, indultam az emeletre feküdni. Hűvös volt a szoba, de igen jó meleg takarók vannak, így nem lehet megfázni. Ez jó nap volt. Elgondolkodva lefekvés előtt. Hát odahaza? Gondolnak e rám?... Milyen jó volna hirtelen hazamenni, elmesélni, elbeszélgetni. Anyu idehaza mindenben a legjobban intézkedik, nem zavarom terveiben... Szeretettel gondolok haza. Egyik délelőtt Zoli nagyon érdekeset mesélt. Ugyanis az én érkezésemről nem sokat tudott Meta, sőt nem sokat tudott Meta húga, aki majd egykor örökös lesz a házra és ennek felszerelésére. Zoli meséli, hogy a Meta húga nagyon mérgelődött, hogyan mert egy idegent meghívni, senki sem ismeri, Meta beteg... ez nem szép, nem kérte ki előre a véleményét se Metának se a húgának... Na ez engem is meglepett, de Zoli nyugtatott, nem tesz semmit, ő döntött és kész. Azért nagyon vártak engem, mégis milyen lesz az a Magyar, se rokon, se ismerős. Mindenben igyekeztem a legjobban viselkedni, ne legyek teher, ne legyek kellemetlen vendég, se kényeskedő, se igényeskető, tehát úgy viselkedni, illik tudni, hogy mi illik. Úgy vettem észre, hogy elértem a célomat, mert Meta mindenkor a legnagyobb szeretettel és vendéglátási szeretettel fogadott. Valószínű, hogy hugat, Fridát is később megnyugtatta, nem kell tőlem félni. Zoli mit sem törődve az asszonyi retye-rutyára, mindvégig nagyon igyekezett a kedvembe járni. Ahogyan írtam, Zoliék hamarosan bemennek az öregek házába és ezt a szép emeletes házukat, teljes felszereléssel Meta húga, azaz annak a fia örökli, és nagyon félnek az örökösök, ha valaki közben zavarkodik náluk. 1987. jún. 5. péntek Ma München az úti cél. Bajorország fővárosa Hamburg után az NSZK második legnagyobb városa. 1 313 000 lakósainak a száma. Nagyon örültem ennek a kirándulásnak, hiszen én már jártam Münchenben, hogy mikor? Kb. 1936-37 körül, pontosan már nem emlékszem, így már nem volt előttem ismeretlen ez a város. Sok kedves emlék fűződik hozzá, Mester Imrével, jó barátommal jártunk itt, egy emlékem ma is van innen, a nagy sörház, Burgerbrau, mi annak idején Hochbrauhausnak hívtuk. Itt szervezkedtek 1923-tól Hitler hívei, de itt érte 1939. nov. 8-án Hitlert az első merénylet. Ezt a kirándulási élményemet már leírtam a korábbi életrajzomban, így nem ismétlem meg, csak talán annyit, nagyon finom sört lehetett itt inni, literes kőkorsókban mérték a sört és egy korsó a vitrinben ma is látható. Amikor Zoli ezt az utat kitervezte, ezek a múltbeli emlékek hirtelen eszembe jutottak. Reggel felhős volt az idő. Zoli hét órára tervezte az ébresztőt, Metát kértem, hogy nyugtassa meg Zolit, ilyen korán én nem tudok felkelni, jó lesz nyolc órakor is. Meta segítségemre sietett, és így is lett. Nyolckor volt az ébresztő. Reggeliztünk. A reggeli: kávé, tej, vaj, sajt, dzsem. Nagyon jó volt minden. Kilenc órakor indultunk az állomásra- az idő nagyon szomorú képet mutatott. Kb. fél tízkor érkeztünk Münchenbe, irány: az Új Képtár, Neue Pinakothek. Csodálatos értékek, többek között itt látható 1866-67-ben Münchenben tartózkodó Munkácsy Mihály „A látogatók” c. festménye. Különböző nemzetközi művészet irányzatainak alkotásaiban gyönyörködhetünk. Német, olasz, francia, spanyol festők örök remekei néznek ránk, ki tudja ezeket mind felfogni és elraktározni. Zoli már többször járt itt, ő már jobban tudta értékelni őket, hiszen egyszeri látogatás után csak összemosódnak a képek, nem tudja az ember elraktározni. Ámulat és csak bámulat, szinte lelépnek a képről az események... Rengeteg a biblikus képek áradata, Ó és újszövetség bibliai jelenetek sorakoznak fel egymás után. Aki nem ismeri a bibliát, meg sem érti a képnek a mondanivalóját, ehhez ismerni kell a bibliai történetet. Pl. hogyan áldozza fel Jákob Izsákot... látni a távolban egy bokorban a kost, a birkát, de ehhez tudni kell a bibliát. Kép után kép, teremről teremre menve, szinte belefárad az ember szeme ennyi élmény után. Ebbe a képtárba legalább évente többször kellene eljönni, és tanulmányozni az egyes képeknek a mondanivalóját, a festészet történetét. Csodálatos színek, kidolgozások, itt nem találgatni: na ez meg mi is lehet? Ember, állat. Annak idején is jártam a nagy német múzeumban. A festmények közül kiemelkednek: Leonardo da Vinci, Raffaelo, Tiziano, Tintoretto, spanyolok közül: Greco, Velazquez, Goya, Murillo, továbbá: Dürer, Rembrandt, Rubens alkotások szépségében gyönyörködhettem. Bele is fárad az ember ennyi színpompában, élményben, nem lehet ezt egy napban besorolni, többször kellene látni és mindig másképpen beosztani a szemlélődést. Az idő is elrohant. A képtár után megnéztünk pár templomot, városházát, de az idő nem volt kedvező, állandóan esett az eső. Mégis csak kellene valamit venni is, ugyanis itt akartam venni olyan körbejáró órát. Zolit sikerült megnyerni a kívánságomnak és nézegettünk órákat itt is, ott is. Amilyent szerettem volna, diófából van a háza, rézből a többi forgórésze, nem találtam sehol. Találtam mégis egy üzletet, ahol nagyon szép órák voltak. 79 DM az ára. Elemmel megy, szép a forgó része... megvettem. Na végre megvan az, amire nagyon fájt a fogam. El is fáradtunk alaposan, indulunk ki az állomásra. Odahaza már várt Meta, jó ebédet készített: palacsintás tésztaleves, főtt krumpli, tyúkhús, retek, szaft, uborka és bor. Semmi zsiradék, könnyű az egész ebéd, gyomrom nem fájt. Elmesélgettük a napi programot, sok-sok élményt. Persze nem lehet Münchent se egy nap alatt bejárni, szerettem volna elmenni a Ludvig Strassen át a nagy sörházba, de az idő sem kedvezett, az órák száma is kevés volt szemlélődésre. Holnap szombaton indulunk Karlsruheba, Jánosékhoz. Jánosék már telefonon kerestek, nagyon várnak szombaton. Búcsúzkodás, takarodó. 1987. jún. 6. szombat Neusass A délelőtti időt eltöltöttem csomagolással, rakosgatással. Zoli, pedig járta a maga útját. Tíz óra felé elindultunk a temetőbe. Nagyon rendezett a temető. Egy újdonságot láttam. Majd minden síron van egy bronz szenteltvíz tartály, a fedelét fel lehet nyitni és aztán szentelt vízzel meghintik a sírt. Pünkösd előtti napon voltunk, sokan jöttek a temetőbe. Csodálatos szép begóniákat láttam, szerettem volna belőlük egy-egy dugványt szerezni, de kegyeletsértés lett volna, na meg aztán hogyan kerülhet ez haza? Minden sírról egy-egy regényt mesélt Zoli, a sírfeliratokról beszélt, elemezte a nevek eredetét, a neveket kellett neki fordítani. Rend, tisztaság uralkodik a temetőben, valóságos kis arborétum, díszpark. Zoli még itt is a temetőben szedte össze a lehullott faleveleket, ágakat és vitte a szeméttárolóba. Ma mesélte, korán kelt, Meta nem vette észre, elment a határba, üres üvegeket talált, azokat összeszedte és elvitte a kukába. Bárhol van valami szemét, papírhulladék, lehajol érte és szedi össze. Csodálatos összetételű ember, de vallja igaz szívvel: neki ezt kell tenni, mert ő tanító és a tanítónak példát kell mutatni, csak így lehet rendre nevelni a népet. Hazafelé amint jövünk egy keskeny úton, közelítőn, mondja Zoli: ez meg Schmid út... hogyan? Mindig nagy sár volt ezen az úton. Hiába panaszolta be a polgármesternél, nem csináltatta meg. Gondolt egyet Zoli, saját pénzén megcsináltatta az utat, kb. 50-60 méter hosszú, egy méter széles út... cement burkolattal csináltatta meg... de erről Meta nem tudhat. Igen boldog, ha valahol jót tehet. Jött az ebéd. Palacsintatésztás leves, főtt krumpli, valami galuska, főtt borjúhús, saláta. A salátát leves előtt eszi meg Zoli, akkor már én is megeszem, ha errefelé ez a szokás. Jó volt. Közben mondja Meta, itt volt a szomszéd szintén pedagógus, és felajánlotta, hogy elvisz az állomásra... aut | |
