A szombathelyi omnibusz

130 éve annak, hogy egy már elfelejtett közlekedési eszköz, az omnibusz megkezdte működését Szombathely utcáin. A városi tanács 1865. augusztus 19-én tartott ülésén adott engedélyt arra, hogy Schübel Albert a megnyíló vaspálya alkalmával, a vasútállomás és a főpiac (Fő tér) között omnibuszt közlekedtessen. A mai BM-klub helyén működött a Schübel által bérelt Zöldfa Vendéglő, melynek forgalmát ezúton is próbálta növelni. A Szombathely érintő első vasútvonalat, a sopron-kanizsait 130 éve, 1865. szeptember 21-én adták át. Valószínű, hogy a kapott engedély alapján e napon megindult a helyi omnibuszközlekedés Szombathelyen, a mai Vasút u.-Szent Márton u.-Fő tér (a Kőszegi u. betorkolásáig) útvonalon. Nincs adat arra, hogy 1865-ben a vasút átadását követően más vállalkozó próbálkozott volna engedélyt kérni a vasút felé irányuló omnibuszjárat beindítására, mert Schübel nem élt lehetőségével.
E közlekedési mód feltalálója Blaise Pascal francia matematikus és filozófus. Az első omnibuszok 1662. március 18-án indultak meg Párizs utcáin. Az engedélyt a Napkirály, XIV. Lajos adta ki, aki maga is kipróbálta az új közlekedési eszközt. E vállalkozás mintegy húsz évig szolgálta a francia főváros utazóközönségét. A z omnibuszközlekedést majd csak 1819-ben fedezik fel újra, ismét Párizsban. Az omnibusz elnevezés is Franciaországból származik. A 19. század elején Nantes-ban nyitottak meg egy elővárosi omnibuszvonalat, melynek belső végállomása egy Omnes nevű úr szatócsüzleténél volt. Omnes a kocsira az „Omnes omnibus” vagyis Omnes mindenkinek feliratot festette. (Az omnes szó a latinban is előfordul, mindent, vagy mindenkit jelent; a többes szám részeshatározó esete omnibus, mindenkinek.) E szójátékból terjedt el e közlekedési eszköz megnevezése. Magyarországon 1832-ben Pesten jelent meg elsőnek e jármű. Vidéken először 1847-ben Sopronban, majd 1857-ben Szegeden, 1863-ban Miskolcon indult meg az omnibusz, a „társaskocsi”.

Elérni a kocsit
A társaskocsi-közlekedés hamarosan témát adott a helyi sajtónak is. A tudósítás szerint egy új, mulatságos figura jelent meg Szombathely utcáin: „Nincs mulatságosabb, mint midőn valakit esős időben egy omnibusz után látunk futni, mely már néhány ölnyi távolságra halad az utána futó előtt. A szegény elkésett ily esetben lábhelyen ugrál a kocsi után, hogy csizmáit el ne sározza, kezeit felfelé emeli, mint egy karmester, néha-néha értetlen hangokat hallat, hogy ezek által az előle mindinkább távozó kocsi vezetőjét a megállapodásra bírja.” A viteldíjon, ami ekkor 10 krajcár volt, a helyi piacon 1868 októberében 5 db tojást lehetett vásárolni. A bornak, sörnek iccéje (kb. 8 dl) 12 krajcár, a pálinkáé 25 krajcár volt. A marhahús fontja (kb. ½ kg) 24 krajcárba, 1 pár csirke 50krajcárba került.

Szabályoz a város
A városi tanács 1872 decemberében szabályozta először rendeletben az omnibuszközlekedést. Eszerint az omnibusztulajdonosoknak minden vonat indulásához és érkezéséhet kellett társaskocsit közlekedtetniük. (Ekkor naponta 11 személyvonat indult s érkezett a szombathelyi pályaudvarra.) A kocsik állomáshelyéül a „vasúti indóház kimenetele előtt” lévő részt jelölték ki. Külön nyári (április 1-től október 1-ig) és téli menetdíjszabást állapítottak meg. Nyáron nappal (reggel 5 órától este 7 óráig) 10 krajcár, éjjel 20 krajcár, télen nappal (reggel 7 órától este 7 óráig) 15 krajcár volt személyenként a viteldíj. (Összehasonlításként: a bérkocsi menetdíja 2 személyig nappal 1 forint, éjjel 1 forint 50 krajcár volt.) A társaskocsi belsejében díj- és rendszabályt kellett kifüggeszteni. A város e rendelete 1873. január 1-jén lépett életbe. A Vasmegyei Lapok 1874. évi számaiból már az derül ki, hogy Szombathely három szállodája, illetve vendéglője és a pályaudvar között közlekedtek társaskocsik. A Városházi Vendéglő (Fő tér északi oldal) 1874. április 28-án indította meg omnibuszjáratait. A Zöldfa Vendéglő omnibusza 1874 augusztusától az Auer-féle kávéháztól indult, éjjel és nappal is közlekedett, s pontosan feltüntette indulását. A szóban forgó napilap egy 1874 novemberi híradása szerint a Sabaria Szálloda (ma Pannónia Étterem) és a vasútállomás között is közlekedtek társaskocsik, a beindítás pontos dátuma azonban nem ismeretes. A város 1885-ben alkotott szabályrendeletet „A rendes járati időhöz kötött személyszállítási vagyis társaskocsi iparról”. E rendeletből megtudhatjuk, hogy a társaskocsik csakis azon az útvonalon közlekedhettek, amelyre az engedélyük szólt. Ezt az útvonalat a kocsik mindkét oldalán fel kellett tüntetni, akár csak a rendőrhatóságtól kapott számot. Az üzlettulajdonos köteles volt „a rendes indulási és érkezési időt az iparhatóságnak bejelenteni, s állomás helyéről egy társas kocsit megindítani még az esetben is… ha a kocsin senki sem foglalt volna helyt.” Minden kocsiban árszabályt kellett kifüggeszteni. A városközpont és a pályaudvar között közlekedő omnibuszokon a viteldíjat nappal 15, éjjel 20 krajcárban állapították meg. A 10 éven aluli gyermekek után e menetdíjak felét kellett fizetni. A csecsemők szállítása ingyenes volt, akárcsak a poggyászé, személyenként 10 kg súlyig, azon felül kilogrammonként 1 krajcárba került. A szombathelyi társaskocsikon ragályos betegeket „tisztességtelenül öltözött, vagy részeg egyéneket” szállítani tilos volt.

Tíz krajcár a viteldíj
1891. július 5-én „Új közlekedési vállalat”-ról adott hírt a Vasvármegye című napilap: „Stadler Dávid helybeli bérkocsi tulajdonos a mai naptól kezdve omnibusz közlekedést nyit az árvaháztól a perinti hídon át a Horváth Boldizsár térre (főpiaczra) s innen a Kámoni utczán keresztül a Horváth-féle uszodához.” (Ezen útvonal a mai megnevezés szerint: Dózsa György utca az Esze Tamás utca torkolatától – Óperint u. – Kiskar u. – Kossuth Lajos u. – Fő tér – Széchenyi u. – Szily János u. – Petőfi u. – Szelestey László utca a Gyöngyös patakig.) jelentős dátum ez az év a város tömegközlekedésének történetében, mert a rendelkezésre álló források szerint ekkor indult meg az első olyan omnibuszjárat, amely már nem a pályaudvarhoz közlekedett, hanem a városon belüli forgalmat bonyolította le. A vállalkozó Stadler Dávid, mint bérkocsitulajdonos jól fel tudta mérni a városban a tömegközlekedési igényeket, a helyi utazások fő irányait. Stadler vállalkozásával az ekkor már vasúti csomóponttá vált s nagy személyforgalmat lebonyolító szombathelyi pályaudvar felől, a város temetőjét érintve, a Szent Márton utcán át a Fő térig közlekedő omnibuszokhoz csatlakozási lehetőséget biztosított a város nyugati (Óperinti városrész, Árvaház) és északi (Székesegyház, Szily János u., Petőfi u.) része felé. Ezen az útvonalon a viteldíj 10 krajcár volt. 1903-ban a Vasvármegyében arról írtak, hogy Szombathely új szállodája, a Kovács Szálló (későbbi Palace, a mai Király u. és Savaria tér sarkán állt) és a pályaudvar között is közlekednek omnibuszok, melyeket a szálloda üzemeltetett. (A Széll Kálmán utcára néző, közismert Kovács Szálló csak 1915-ben épült.) A társaskocsik ekkor már a Széll Kálmán utcán, esetenként arról a Vörösmarty utcán lefordulva a Szelestey utcán át közlekedtek a vasúthoz.

Az első baleset
Ez utóbbi útirányon történt 1901. december 2-án Szombathely első tömegközlekedési szerencsétlensége. A Hungária Szálloda (a korábbi Zöldfa) omnibusza a Széll Kálmán utcában, a megállóhelyéhez már lassan közelítő villamoskocsi előtt fordult be a Vörösmarty utcába és a két jármű összeütközött. Az omnibusz felborult, szerencsére az utasok komolyabb sérülést nem szenvedtek. E balesettől eltekintve nagyon ritkán akadt gond Szombathelyen a társaskocsi-közlekedéssel. A társaskocsiknak Szombathelyen sokáig nem volt konkurenciájuk. A városban a személyszállítás lebonyolításában a bérkocsik is közreműködtek, amelyek drágább viteldíjaik miatt a szegényebb rétegek számára nem voltak elérhetők. A villamosközlekedés 1897. június 4-én indult meg Szombathely utcáin. A menetjegy a városközpont és a pályaudvar között villamoson 6, omnibuszon 10 krajcárba, bérkocsin 1 forintba került. A villamosvasút, mely a pályaudvart és a városközpontot is összekötötte, kényelmesebb, olcsóbb volta miatt megkezdte elvonni az utazóközönséget az omnibuszoktól. A képek és leírások szerint a szombathelyi omnibuszok 8-12 személyesek, egyszintesek és kétfogatúak voltak. A társaskocsik a dualizmus korában gyorsan fejlődő Szombathely urbanizációjához járultak hozzá. A város mindennapjainak szerves részévé váltak. Szolgálták a helyi lakosságot, az érkező idegenek, s széles társadalmi rétegek számára voltak hozzáférhetőek. 1904-ben még azt olvashattuk a helyi sajtóban, hogy a társaskocsik vágtatnak, száguldanak a Széll Kálmán utcában, s „az omnibuszkocsisok oly őrületes hajtást visznek véghez az utcán, hogy a közbiztonságot veszélyeztetik.” Pedig már az 1890-es évektől jelzőtáblákat helyeztek el a balesetmentes közlekedés érdekében. A Gyöngyös-hídnál „Sebes hajtást megtiltó”, az utcasarkokon „Lépésben hajts!” táblák voltak.

Omnibusz után villamos
Az 1904 utáni időszak már a szombathelyi omnibuszközlekedés alkonya. A közvetlen villamosvasúti közlekedésre hivatkozva az omnibuszokat eladták. Szombathely kétféle tömegközlekedési eszköze mintegy 10 évig működött egymás mellett. 1907-ben adta át helyét az omnibusz végleg a villamosnak, ezzel lezárult a szombathelyi tömegközlekedés történetének kezdeti szakasza.

Dr. Kalocsai Péter írása
Vas Népe, 1995. szeptember 20. szerda


Nóta is született az omnibusz idejében, hiszen ez a közlekedési forma óriási forradalom volt abban az időben. Végtelenül jó és balesetmentes volt az omnibusz, nagyon szerettem hallgatni a lovak ügetése mellett a ritmikus csattogást.

Nóta is született az omnibuszról:
Éjjel az omnibusz tetején,
Emlékszel kicsikém, de jó volt.
Lent nyikorogtak a kerekek,
Felettük nevetett a teli hold.
Miközben a lovacskák bandukoltak Budán át
Eloltották égő ajkunk a lámpát
Éjjel az omnibusz tetején
Emlékszel kicsikém, de csoda volt.

Vasváron nem volt omnibusz, ellenben volt fiakker, a Pesti bácsinak volt egy fekete. Ha esős idő volt akkor lehajtható tetőszerkezete (mint a babakocsiknál van) védett az esőtől. Pesti bácsi minden vonathoz kitrappolt az állomásra és várta a kedves utasokat. Kik akarnak fiakkeren utazni a városba? Nem volt ez a rohanó élet. Nem akartak az emberek egy-két év alatt milliomosok lenni. „Sűrű fillér többet ér, mint a ritka pengő.” – és ez így is volt. Ma pedig mindenki rohan, száguldanak az autók, balesetek pedig sokszor vannak. A halálukról tesznek csak említést (gyors hajtás). Ezzel a pénzutáni, az igényeknek a fokozása, előbbre hozta a halált, nem terhelik le a nyugdíjintézetet. Az omnibusznál jutott eszembe egy közmondás: „Amíg lószar van, addig veréb is lesz!”, ugyanis a verebek nagy örömmel kapargálnak a lovaknak az útra ejtett gombócaiban.

Kedves Szombathelyiek, Hölgyeim és Uraim!

Városunk lakóinak nagyobb része szerencsére már csak a szülők, nagyszülők elbeszéléseiből ismeri azt a félelmet és szenvedést, melyet századunkban a világháborúk és a diktatúrák jelentettek szinte minden családnak. De ha békében élünk is, emlékeznünk kell. Emlékezni a lebombázott házak téglái alatt vagy a börtönökben és táborokban elpusztult ártatlanokra, a családjuk, szerelmük, gyermekeik mellől a gyilkos harcmezőkre vezényelt katonákra, apákra, fiúkra, testvérekre. Gondolnunk kell arra is, hogy a háború és a terror alkotó, fiatal életeket tört derékba. Magyarország és Szombathely értelmetlenül elpusztult polgáraival, az általuk teremtett értékekkel ma más, gazdagabb és színesebb lenne. Tudnunk kell, hogy a háborúk és a békék a 20. században egyre nehezebb és kiszolgáltatottabb helyzetbe hozták Magyarországot és a magyar népet. Ma van reményünk arra, hogy változtassunk helyzetünkön, ám ehhez meg kell értenünk a múltat. Még ma sem tudjuk, hogy hány szombathelyi esett áldozatul századunk világégéseinek. Remélem, a helytörténészek majd a legapróbb részletekig feltárják városunk történetének minden fejezetét. Ez az emlékmű abban segít, hogy ne csak megértsük, de érezzük is, mit jelentett Szombathelynek századunk viharos történelme. Aki átmegy ezen a téren, mától kezdve nem tud csak a jelenben élni, aki látja ezt az emlékművet, annak emlékeznie kell. Szombathely polgárainak nevében köszönöm a Hősi Emlékmű Alapítvány munkáját és a közadakozást, amely jelzi, hogy városunk lakói fontosnak tartják a hősök és áldozatok emlékének megőrzését.

Wagner András
Polgármester


Kedves Polgártársaim, Hölgyeim és Uraim!

Attól az őszinte és nemes szándéktól indíttatva, hogy hőseink és áldozataink emléke – szeretett városunkban is – mindörökre fennmaradjon, a Honvéd Hagyományőrző Egyesület és a Recski Szövetség keretén belül létrehoztuk Szombathely város Hősi Emlékmű Alapítvány kuratóriumát. Célunk, hogy az emlékmű a második világháború hősei és az azt követő időszak mártírjai mellett, a bombázás, a diktatúra áldozatainak, 1956 levert forradalmának és a vesztett háború jogtalan meghurcoltjainak emléket állítson. Társadalmunknak sebei vannak, s mi ezt szeretnénk begyógyítani, igaz, emberi módon. Az emlékmű megvalósításánál kettős cél lebegett előttünk: ifjúságunk hazafias érzését, vallásos neveltetését, a hagyományok ápolását és mindazt, amit az elmúlt idő megsemmisített, az európaiságnak megfelelő helyes etikai értékkel tovább szeretnénk vinni. Másrészről fel akarjuk ébreszteni népünk lelkiismeretében a nemzeti öntudatot, a haza szentségét, azt a hűséget és becsületet, amely nemzetünket, Szent István örököseit 1100 éven keresztül megtartotta és jellemezte. Amikor városunk polgárainak – élükön a Polgármester Úrral – átadjuk az emlékművet, tesszük azzal a kívánsággal, hogy a Március 15. tér – a mielőbbi átépítés után – adjon helyet megemlékezések mellett találkozásoknak, fogadalmaknak, eskütételeknek, meghonosítva a városunkba látogató idegen küldöttek hivatalos, protokolláris koszorúzását. Illyés Gyula megszívlelendő gondolatával búcsúzik a kuratórium:
„Kinek múltja nincs,
jövőbe se láthat.”

vitéz Both Béla
ny. á. ezredes, a kuratórium elnöke


Emlékművek, egyebek

Mi sem természetesebb, hogy az emlékművek, legyenek azok országos jelentőségű monumentek, vagy egy apró falu egyszámjegyű hősi halottainak kis bronztáblája, egyformán élik a sajátos, kettős életüket. Egyet hivatalosan, amit a médiák szétterítenek a külső világ számára, és egy másikat is, amiről csak a szobrász, az építész és egy viszonylag nagy létszámú bizottság tud. Ez teljesen természetes, mert II. József óta az intézményeink ugyancsak megsokasodtak, (újabban osztódással is szaporodnak) fontosságuk tudatában mindegyik helyet kér a közérdekű ügyek megoldásában és hozza a maga fontosnak vélt irányelveit. Ezek a szempontok legtöbbször csak olcsó, alibi fontoskodások, amelyek mindig a szűkszavú tőmondatokban gondolkodó szobrásznál csapódnak le, aki azokat aztán vagy feldolgozza, vagy nem. E rövid eszmefuttatás elkövetője is a fentebb említett szűkebb körhöz tartozik, mint kissé konzervatív, de még gyakorló szobrász. A jövőkép, mint mindenki másnak az utóbbi évtizedekben neki sem tűnt határozottan optimistának és szívesen elidőzik a múltban. Az innen feltolakodó emlékekből táplálkozik ez az írás is, mert a jelent csak ahhoz tudjuk hasonlítani, amit már egyszer megéltünk. Mint köztudott, a nagyobb emlékművek sorsa pályázatokon dől, vagy nem dől el. (azért fogalmazik így, mert e sorok írója is nyert már egy országos méretű nemes versengést, de mégsem készíthette el a szobrot. Egy nagyobb név, aki nem is vett részt a kiírt pályázaton, s akinek kétségkívül nagy szakmai tudásánál csak az irigysége volt nagyobb, „megszerezte a melót”. Jellemző, hogy a munka soha nem készült el. (Nagyobb pályázatoknál fennáll a veszély, hogy a széles társadalmi hátteret kissé hamisan kimutató zsűrinek dolgozik a pályázó szobrász, és az igényt benyújtó közösség már csak a lerágott csontot kapja. Legtisztább dolog lenne szerintem, ha egy művésznek szabad kezet biztosítanának, de ehhez kell egy jó szobrász, és egy II. Gyula pápa szintű mecénás. Jó szobrászt egyelőre még lehet találni. Hogy merre fordulhat a világ kereke a közeljövőben, mutatja az a tény, miszerint a művészképzés legfelsőbb szintjén, ez év szeptemberétől fakultatívvá teszik az anatómia oktatását. Ezzel egyre tágabb teret engednek a sok nihilista „művészeti” felfogásnak, ami lassan már megfojtja a reálisabb, humánusabb irányzatokat. Így el fogjuk érni azt is, hogy az Akadémiáról éppen olyan semmire sem használható „művészek” kerülnek a közéletbe, mint amilyenek a pitiáner galériákból, oldalról besettenkednek. Mielőtt azzal vádolnának, hogy az akadémiákat magasztalom, megjegyezném, hogy az általam legnagyobbaknak tartott szobrászok a tanulmányaik során az akadémiákat messze elkerülték, de az anatómiát tudták. Gyula pápánk, sajnos nincs! De van helyette egy gigászi, fontoskodó, tejhatalmú intézményrendszer, amely sajnos éppen úgy ráüti a bélyegzőt az alibi fércművekre, mint a remekművekre. Nem csoda, hisz e monstrum oly sok oldalról és oly sokféleképpen megközelíthető. Ne csodálkozzon azon senki, hogy egy szobrász, ebben az új „átmenetiben” kissé nosztalgiázik, de „akkoriban” egy munkának a hivatalos zsűri által megállapított árát, azért kifizették. Más. Egy vezető politikus, aki az általam készített II. Világháborús emlékművet fényes beszédével felavatta, érkezésekor és elmenőben is tüntetően átnézett rajtam. Fülébe jutott, vagy súgták, hogy pártja számomra kevésbé szimpatikus. Persze, az ilyen karakterű hatalmasságok ellen a múltban is zúgolódtunk. Egy irányba. Ma, ha valaki fogja, hatfelé is figyelhet. Politikai emlékművek tervezése nem tartozott a kedven témáim közé, ennek ellenére készítettem néhányat. Szűkebb környezetem, szülővárosom II. világháborús emlékművét is szívesen megcsináltam volna, de a hangoskodók, mivel szemfényvesztő, alibi kultúrpolitikájukkal soha nem tudtam azonosulni, a helyi sajtó segítségével kiverték a kezemből ezt a szép feladatot. Pedig a százhuszonhét sárvári elesett katonából huszonhatot személyesen ismertem. A botcsinálta szociológus a piac törvényeire hivatkozott, mondván, hogy drágán dolgozom. Nagyon jól tudta, hogy ezt a munkát, mint jónéhányat Sárváron és környékén pénz nélkül is elkészítettem volna. A közélet enervált hangadói egy langyos, kényelmes álláspontra helyezkedtek és a választások közeledtével emellett meg is maradtak. Hetvenedik évemet taposva érthető módon van mire visszaemlékeznem. A második nagy világégés idején, már mint nagykorú, szemtanúja voltam a szombathelyi ezred frontra indulásának, majd hosszú hónapokkal később a hazatérők fegyelmezett, de szomorú menetelésének. M. Mihály arcát, aki katonák szürke szakaszai élén haladt, soha nem fogom elfelejteni. Érthető kíváncsisággal utaztam tehát a megyeszékhelyre az elkészült emlékmű megtekintésére. És most jön ennek az írásnak a nehezebbik része. De legjobb lesz, ha nem keresem és csiszolgatom a szavakat, hanem csak úgy nyersen, ahogy kifordul az agyamból, papírra vetem. Az első meglepetésem az volt, hogy keresnem kellett az emlékművet a Március 15. téren. Igaz, hogy a kórház felől érkeztem, de néhány nappal később a Király utca irányából megközelítve sem változott a véleményem. Egy ilyen nagy térre szánt politikai emlékmű véleményem szerint jelentkezhetne kissé határozottabban. Nem a kompocízió méreteivel van bajom, inkább az elhelyezésével. Nos, ebben az esetben a mű sajnos kisplasztika, jobb esetben temetőszobor maradt, legalábbis a Március 15. téren. Ennek a problémának a megoldását nézetem szerint nem a ráfordítható pénz mennyisége korlátozta, itt egyszerűen a szellemi kapacitás volt kevés. Ez az emlékmű az adott téren sajnos nem „jelenik meg”. Rumi Rajki oszlopos Magyar László szobra a maga 60 centiméteres figurájával monumentális. Az előbbit felfalja a tér. Miután már felfedeztem, (tudtam, hogy egy korinthoszi oszlopfőt kell keresnem) a viszonylag nagy téren egészen meg kellett közelítenem, hogy a főalakot is észrevegyem és szinte csak karnyújtásnyi távolságból szemlélhettem meg a drámaian megfogalmazott emberalakot. De hol vannak a katonák! Hol vannak azok az elesettek, akik M. M. mögött elmaradtak? Igen, tudom. Ezt a gigantikus háborút katonák és civilek együtt szenvedték meg, de Korinthosz és a Krisztusember égbekiáltó, megmerevedett ujjai között ott volt valahol a szombathelyi ezredek hatalmas vérvesztesége is. Egy jelet, vagy emblémát legalább a drapérián megérdemeltek volna. Talán azért is, mert az emlékmű Szombathelyen van. Bizony ezeket a szerencsétlen katonákat jól eldugták. Egyszer kint a fronton, egyszer a szülővárosukban. Több szempontból is örülni kell azonban a kitűnően mintázott szobornak. Ez a nagyszerű fiatal szobrász nem szégyellette felhasználni azt a szakmai tudását, amit az Akadémián tanult. (Ismét csak sajnálni tudom a leendő szobrásznövendékeket, akiknek a következő években az anatómia tanulása már csak olyan mellékes tantárgy lesz. Ekkora marhaságot csak akkor követett el dicső kultúrpolitikánk, amikor gyengébbnél gyengébb alkotásokat korszakos műveknek kiáltott ki, mert vonalas alkotója „szockós” címmel díszítette azt fel. Sajnos, ma sem jobb a helyzet. Jelenleg a kacatgyártók, rongyművészek vannak hasonló előnyös helyzetben.) A figyelemfelkeltő oszloppal kapcsolatban azonban lenne néhány megjegyzésem. Sajnos, nincs sem formai, sem tartalmi kapcsolatban a figurával. A szemfedél megoldás kissé zavaró, főleg messzebbről, mert egyszerűen nem derül ki, hogy miről is van szó. Ha körbejárom a kompozíciót, még rosszabb a helyzet. Nem állítom azt, hogy a hangsúly kedvéért nagyobb oszlop kellett volna. Huszonöt méterrel hátrább a szintkülönbség öt lépcsőfokkal magasabb és ha ennyivel megemelik, ez még nem ártott volna annak a nyilvánvaló szándéknak, hogy a mű emberközelben és a Király utca tengelyében maradjon. A legnagyobb gondot nekem az oszlopfő megfogalmazása okozta. A márvány, vagy a kő, miután a sok tízmillió év alatt kő lett belőle, többé már semmi körülmények között nem deformálódik. Azonban reped, hasad, törik, hosszú évek alatt még kopik is, de az ember kezenyomát még széttörté darabjaiban is változtatás nélkül megőrzi. Ez benne a nagyszerű! A legősibb időktől kezdve sokféle formában hozzánőtt az emberhez és ma sem tudnánk meglenni nélküle. A kő az emberiségnek mindig az erő, a stabilitás és a keménység jelképe marad. Ha deformálódna, ezek a jelzők bizonyára nem ragadtak volna rá. Nos, az emlékmű oszlopfője inkább megolvadt műanyaghoz hasonlatos, amely nem bírta el a ráhelyezett, de már szabályos márványlapot. Ez okozza számomra a legnagyobb bizonytalanságot közelről, távolabbról egyaránt. Hiába van négy méterrel lejjebb egy nagyszerűen előadott drámai alak, a márvány jellegének ilyen irreális átértelmezése erősen rontja a hatást. Mielőtt bárki megvádolna azzal, hogy a mesebeli rókához vagyok hasonlatos, „akiknek” savanyú volt az elérhetetlen szőlő, megjegyezném, hogy régóta nem veszek részt pályázatokon. A szombathelyi kiírással egyidőben helyi kezdeményezésre, a hozzám közelebb álló sárvári terveken dolgoztam. Többen kérték a véleményemet erről a szoborról szóban és írásban is. (Sajnos, csak utólag, mert amióta a kacatgyártást, a rongy-gyűjtést a művészet rangjára próbálják emelni, ismerve ez ügyben soha nem titkolt ellenérzéseimet, nem hívnak a szervek bírálóbizottságokba.) Az utóbbi években annyi sok jót összehazudoztak már kevésbé sikerült, érdektelen és érthetetlen alkotásokról, hogy a jelenkor e kétes értékű dicséretek és kimódolt dicsőségek eredményeképpen teljesen zavaros lett. A képek, szobrok és egyéb művészeti produktumok előbb-utóbb úgyis a helyükre kerülnek. Időt is takarítanánk meg, ha oldalirányba kevesebbet ugrándoznánk. Tisztábban és egyszerűbben kellene már… Célszerűbb ítéleteinkben, rendhez szokott szemünkben majd megbízhatnánk.
P.s.: Minap olvastam a Vas Népe augusztus 23-án kelt tudósítását, miszerint reped a Hősi Emlékmű gránit burkolata. Nem nagyon lepett meg a hír. Egy ilyen terjedelmű és vastagságú csiszolt lap, nem a kő, vagy a gránit mérete, különösen nem az, lapjára fektetve. Jó emberek, ha tízszer kicserélik, az tízszer el fog repedni. Ehhez a lepedőnyi nagysághoz, vízszintes helyzetben még arasznyi vastagság is majdnem kevés. Ne bántsuk meg ezt a szép anyagot azzal, hogy olyasmit kérünk tőle, amire képtelen. A gránit csak azt teszi, ami évezredek óta a funkciója: díszít, ha megcsiszolják csillog és arisztokratikus megjelenésével segít nekünk ünnepelni, de könyörtelenül elreped, ah természetellenes módon akarjuk használni.

Németh Mihály szobrász írása a Hősi Emlékműről