Emlékek a régi Szombathelyről

DR. BOROSS IMRE

Írásunk szerzője Szombathelyen született, és a Faludi Ferenc gimnáziumban érettségizett 1946-ban. 1946-tól 1948 elejéig a Szombathelyen megjelenő kisgazda lap, a Nyugati Kis Újság belső munkatársaként dolgozott. Édesapja a harmincas évek közepétől aktívan politizált, ő szervezte meg a Kisgazda Pártot Szombathelyen, amelyből később fiával együtt kizárták. Az ötvenes években dr. Boross Imrét az Ügyvédi Kamarából is „kiszűrték”, s az Újságíró Szövetséget is el kellett hagynia. Negyven év hallgatás után 1988-ban a Szabad Kezdeményezések Hálózatának alapító tagjaként tért vissza a politikai közéletbe, s jelen volt a Pilvax-ban a Független Kisgazda Párt alapításánál. A pártnak később főügyésze lett, majd a torzsalkodások miatt kilépett. Ügyvéd, közíró, az Eckhardt Alapítvány ügyvezető alelnöke.


1/1945

Pártigazolvány

Igazoljuk, hogy Dr. Boross Imre, aki született 1889-ben, lakik Március 15. tér 10. sz., a debreceni ideiglenes népi kormányban résztvevő Független Kisgazdapárt (Szombathelyi Szervezet) tagja.
Szombathely, 1945. május hó 28-án

1995. JÚNIUS 22. CSÜTÖRTÖK

A keresztényszocialisták

A nehéz ólomkristály váza lakásom fogadószobájának legszebb helyét díszíti. Az ezüst talpazatban „Keresztényszocialista Munkásegyesület 1920–40” szöveg.
Apám – néhai dr. Boross Imre – az 1961-ben elhunyt egykori szombathelyi ügyvéd, városi és megyei közéleti ember kapta a díszes emléktárgyat 1940 őszén abból az alkalomból, hogy akkor már kerek húsz esztendeje töltötte be az 1908-ban Huszár Károly sárvári tanító, később 1920 őszétől fél esztendeig a koncentrációs kormány miniszterelnöke által alapított egylet elnöki tisztét.
A finomművű darabot deputáció élén Főző Miklós úr, az egyesület alelnöke, a város egyik legrangosabb fűszer- és csemegekereskedője adta át köszöntő szavak kíséretében a Március 15-e, napjainkban Mártírok tere 10. szám alatti ház emeleti lakásában lévő otthonunkban. Az épület előtt az egyesület tagsága, meg egyéb szimpatizánsok – mintegy 150-200 főnyi csoport – üdvözölték apámat, az elnököt.
Az egyesület fontos társadalmi, kulturális és érdekképviseleti szervezete volt a város munkásainak. Felolvasások hangzottak el, a dalárda szépen szerepelt rendezvényeken, bértárgyalásokon is képviseletet kaptak a munkások, sőt két alkalommal sztrájk szervezésében is részt vettek. Apám és néhány ügyvéd kollegája korabeli „jogsegélyszolgálattal” igyekezett a tagok ügyes-bajos dolgaiban segítséget nyújtani.
Főző úrnak a Király és a Kisfaludy utcák sarkán lévő üzlete felett, városszerte elsők között világított neonreklám. A kitűnő fűszer- és csemegést a helyi Keresztény Községi Párt egyik vezető tisztségviselőjeként is tisztelték. Apám, mint a párt társelnöke, húsz éven keresztül városi képviselő-testületi – mai néven önkormányzati –, illetve megyei törvényhatósági bizottsági, közgyűlési tag volt.
Ám a szombathelyi Keresztény Községi Párt nem tartozott egyik kurzus-jellegű országos keresztény párthoz sem, hanem 1936 óta a Független Kisgazdapárt központjában – a Mária Valéria utcában – mint annak a pártnak szombathelyi tagozata volt bejegyezve. A helyi vezetők közé apámon és Főző Miklóson kívül dr. Tóth László és dr. Vittreich Adolf ügyvédek, valamint Tóth Károly malomtulajdonos tartoztak.
Mai szemmel nézve érdekes volt az akkori városi „pártstruktúra”. A kormányon lévő Nemzeti Egységpárt alakulata – ahogyan apám fogalmazott – népszerűtlensége révén „nem merte” ilyen néven nevezni magát. Polgári Egységpárt néven szerepelt a városban. Vezetői dr. Weder Gyula és dr. Csupor Sándor ügyvédek voltak. A Keresztény Községi Pártnak a Ház- és Telektulajdonosok Pártja volt a szövetségese. Arra törekedtek, hogy minél alacsonyabbra szorítsák le a pótadót. amely a városnak fizetendő külön adó volt. Ezzel egyidejűleg alaposan körmére néztek azoknak, akik a város pénzével gazdálkodtak.


Antidemokratikus virilizmus?

A városházán a keresztények, valamint a ház- és telektulajdonosok együttesen a választott képviselők felét adták. A kormánypárt helyi alakulata a másik felét. Igen ám, de a mérleg nyelvét ez utóbbiak javára billentették a virilista képviselők: a legtöbb adót fizetők.
A számításnál az egyetemi végzettségűek adóját kétszeresen vették figyelembe. Apám gondos adófizető volt, sőt – lévén erre lehetőség – egy másik megyében keletkezett jövedelmének adóját is Szombathelyen számoltatta el. Ezzel mindig megszerezte a virilista képviselők között az utolsó helyek egyikét, amivel lehetővé vált, hogy választott mandátumáról az őt listán követő pártbélije javára lemondjon.
A virilizmust apám, de általában minden demokratikusan gondolkodó ember rendkívül antidemokratikusnak tartotta. Időről időre politikai gyűléseken, fővárosi, vagy helyi publikációkban jelentek meg az intézmény megszüntetését követő megnyilatkozások, írások.
Érdekes, hogy napjainkban hallani hangokat, melyek dicsérik ezt a megoldást, rámutatva: mindenféle választás nélkül helyük lenne az önkormányzatokban azoknak, akik közteherviselésből legjobban kiveszik részüket. A közkiadásoknál saját pénzükre vigyázók így a többiekén is őrködnének... Ami fél évszázada antidemokratikus volt, ma néhol a polgárosodást elősegítő igényként jelenik meg...
Jelentős tábora volt a városban a legitimistáknak (Habsburg-királypártiak) is. Lingauer Albin, a Vasvármegye című lap tulajdonosa és főszerkesztője, aki 1931-35-ig Szombathely képviselője a parlamentben is közéjük tartozott. Sokan emlékeztek még arra, hogy az utolsó magyar király, IV. Károly 1920 nagypénteken váratlanul éppen a Berzsenyi téri püspöki palotába toppant be – gróf Mikes János püspök legnagyobb meglepetésére –, hogy trónjat visszaszerezze. A Király utcát a ’30-as évek közepétől ennek emlékére IV. Károly király utcának nevezték.

Takarékos közélet

A harmincas évek második felében a kiegyensúlyozottság jellemezte a várost, de a megyét is. Ez utóbbi élén az enyhén liberális hajlamú alispán, dr. Horváth Kálmán, apám unokatestvére állt. Bölcsen és kevés szóval, de határozottan intézte a megye ügyeit.
Az akkori viszonyokra jellemző, hogy ha kiment a megyeházáról a Rákóczi Ferenc utcában lévő főszolgabíróságra inspiciálni, eszébe sem jutott volna odáig hintóval, majd később autóval menni, hanem kezébe vette sétapálcáját, és egyedül, vagy titkárával gyalogszerrel kisétált oda. A hivatali reprezentáció ismeretlen volt. Apám gyakran felkereste, de még kávéval sem kínálta meg. Nem barátságtalanság okából, hanem azért, mert az ilyesmi akkoriban nem volt szokás.
A két háború között gróf Mikes János, majd Grősz József voltak Szombathely püspökei. Fontos szerepet töltött be a város életében az apám baráti köréhez tartozó dr. Géfin Gyula szemináriumi igazgató, aki nagyon gondos, átlagos munkával, rengeteg forrás feltárásával három kötetben megírta a Szombathelyi Egyházmegye történetét.
A kormánymegbízott főispán, Ostffy Lajos mértéktartóan tette a dolgát. Inkább a felsőbb társadalmi körökkel tartotta a kapcsolatot. Dr. Újvári Ede, a város polgármestere, köztiszteletben állt. Nagy elődjének, az 1932-ben elhunyt Éhen Gyulának nyomdokain haladt. Különösen az emberek, a polgárok elismerését vívta ki magának. Közvetlen modora és egyénisége minden rétegben kedvező visszhangra talált. Apám sokszor fordult meg a Gyöngyös partján lévő házában, hiszen vele is, de alispán unokatestvérével is kitűnő volt a kapcsolata. Ez azonban semmiféle megengedhetetlen előnyt akkoron nem jelentett. A '40-es évek elején azonban jobban és eredményesebben tudta náluk képviselni az üldözöttek érdekeit.

A nyilasok megjelenése

A nyilasok a '30-as évek végén jelentek meg a városban. Nem sok sikerük volt. Számosan csodálkoztak, hogy közéjük csapódott a jó hírű, akkoriban már Kocsárdra magyarosított nevű Kopfensteiner Manó mérnök, aki azután Szálasi hatalomra jutását követően főispán lett. Az igazat megvallva nem tartozott a hírhedetten véreskezűek közé. Most ötven esztendeje Nyugatra menekült. A '45 utáni kormányzat szívósan kérte kiadatását, mint népellenes bűnösét. De ez nem történt meg. Merthát Kocsárd jól választotta meg a helyet – nevezetesen az ausztriai Tirolt – ahová menekült. Ez francia megszállási övezet volt. Ezzel az országgal hazánk a háború idején nem volt hadiállapotban, a megszállók között meg sok volt a kollaboráns. Így a franciák a kiadatási kérelmeket általában elutasították.
A pártélet nem hasonlított a maihoz, de az 1945 utánihoz sem. Valamennyi párt lényegében csak a helyi és országos választások idején működött.
Két választás között a ténykedés főterülete az országgyűlés, helyileg pedig a megyegyűlés, illetve a városi, vagy a községi képviselő-testületek voltak.
Szombathelyen a kormányzó Nemzeti Egységpart élén dr. Csupor Sándor állt. Pártiroda, alkalmazottak nélkül. Állami párttámogatás ismeretlen volt. Fizetett pártalkalmazottak sem léteztek, legfeljebb a legnagyobb pártoknak igen kis létszámban a fővárosban.
Szombathelyen némileg szervezettebb volt a szociáldemokrata párt. Vezetőjük –Avar István – rendkívül becsületes, szorgalmas esztergályosként tevékenykedett. Ismert szociáldemokrata volt dr. Takács József ügyvéd is, akinek a Faludi Ferenc utcában – a Paragvári utca elejével szemben – ma is áll egykori rangos kétemeletes háza. Kicsit különcnek tartották. Talán azért, mert Szombathelyen némileg misztikum számba ment, hogy évekig a kairói Vegyes Bíróság tagja volt. Azt is beszélték róla, hogy szabadkőműves, ami akkoriban – akár némely körökben ma is – bizony rosszalló értékítélet alapját képezte, képezi.
1939 után a nyilasoknak volt egy kis párthelyiségük a Faludi Ferenc utcában egy zöldinges fizetett pártalkalmazottal. A helyiség ajtaja az utcára nyílt. A szemüveges nyilast gyakran lehetett látni karbatett kézzel az ajtóban ácsorogni. A '40-es évek elején számuk növekedett. A járásbíróságon is akadt egy fogalmazó, aki nyilaspárti tagságával kérkedve zöld ingben tette-vette dolgát. Apám egy alkalommal a folyosón megszólította és figyelmeztette, hogy a bíróság nem párthelyiség, ezért nem helyes, ha pártöltözékben járkál az épületben.
A fogalmazó – mint az más esetben is gyakori volt – 1945 után színeváltozáson ment keresztül, kommunista lett, majd ügyvédi pályára lépett, sőt, 1958-ban a hírhedett „szűrések” alkalmával az Ügyvédeket Felülvizsgáló Bizottságban ítélkezett kollégái, így apám fölött is. Módja volt törleszteni! Minden érdemi indokolás nélkül, két szóval – „nem alkalmas”– zárta ki bizottságbeli társaival apámat sokadmagával együtt az Ügyvédi Kamarából.
A kommunisták szerették az általuk „kisnyilasnak” minősítetteket, mert ezeknek volt félnivalójuk, így azután kézben lehetett őket tartani. Sokszor vállalkoztak „információs” szolgáltatásra, nevén nevezve: besúgásra. Sokan igazoltak át 1945-ben Szálasi pártjából Rákosiéba. Szükség is volt rájuk, mert az oroszok bevonulása előtt egy szem kommunista nem volt Szombathelyen.
Persze a helyi Keresztény Községi Pártnak sem volt fizetett alkalmazottja. A bázist a Munkásegyesület jelentette. Ott havi száz pengőért volt egy fizetett titkár: Béres úr. Hetente, kéthetente jött apámhoz beszámolni a fontosabb ügyekben. Választások idején a kortesek játszották a főszerepet. Egyre jól emlékszem. Németh úrra, a vasutasra. Ma is él a Jókai utcában.

Egy nevezetes nagygyűlés

1937. január 10-én – vasárnap – fontos esemény volt Szombathelyen. Apám a Keresztényszocialista Munkásegyesület nevében meghívta a városba az akkori Független Kisgazdapárt vezérét, Eckhardt Tibort, egy nagygyűlésen való előadás tartására. Az országos hírű, nagy tekintélyű, a parasztság polgárosodásáért síkra szálló, a Gömbös-féle diktatórikus törekvésekkel markánsan szembehelyezkedő politikusnak kiemelkedő nagy tekintélye volt az országban.
Kilencedikén délután érkezett a városba. Lakásunkra jött, mert az éjszakát nálunk töltötte. Vele volt Sulyok Dezső nevezetes pápai ügyvéd, képviselő. Egykori otthonunk szalonjában közel egyórás szűk körű beszélgetés zajlott le, amelyen apámon kívül Eckhardt és Sulyok vettek részt. Sokszor visszaemlékezem apám elbeszélésére, ami szerint a disputa a két politikus között Sulyoknak a Kisgazdapártba való belépése körül forgott.
Végül is ott – 1937. január 9-én – a késő délutáni órákban egyezett meg véglegesen a két politikus Sulyok kisgazdapárti tagságáról. Január 30-án, az akkor még Pethő Sándor főszerkesztésében megjelent Magyarság című konzervatív napilap hasábjain tette közzé Sulyok Dezső híres vezércikkét „Levél Eckhardt Tiborhoz” címmel, amelyben bejelentette a kisgazdákhoz való csatlakozását.
Január 9-én este nagy vacsora volt a kisgazdavezér tiszteletére Szőllősön, Tóth Károly malmosnál. Vagy huszonöten voltak hivatalosak. A másnapi gyűlés kirobbanó sikert hozott. Zsúfolásig telt meg a Múzeumban lévő Kultúrház. Még a folyosón is szorongtak az emberek. Az emelvényen számos országgyűlési képviselő, Vásári József, Sulyok Dezső, Dinnyés Lajos. Szentiványi Lajos és gróf Bethlen István képviseletében Jánossy Gábor foglaltak helyet a középen elhelyezkedő Eckhardt Tibor és apám társaságában, aki a gyűlést megnyitotta, és meleg szavakkal üdvözölte a pártvezért. Eckhardt a Dunamedence nemzeteinek problémáiról tartott előadást.
A kisgazda pártvezér, aki 1941-ben gróf Teleki Pál miniszterelnök tudtával, gróf Bethlen István küldetésével az Egyesült Államokba „disszidált”, hogy a szövetségeseknél lévő kapcsolatai révén próbálja menteni a menthetőt, kitűnő külpolitikus is volt. 1934-ben a hazánkra nézve rendkívül kritikus marseille-i királygyilkosság idején a Népszövetségben fődelegátusként kemény munkával hárította el az ellenünk felhozott nem kevés vádat, mint például horvát terroristáknak inkepusztai kiképzését, ami azért is kínosan érintette a kormányzatot, miután itt volt Bethlen István korábbi miniszterelnök bérelt birtoka. Eckhardt ekkor került szorosabb kapcsolatba Eden akkori angol külügyminiszterrel, aki a háború idején újból az lett.
A kultúrházbeli gyűlés után kétszáz személyes nagy díszebéd Schmall bácsinál, a Sabáriában (ma Pannónia). A frakkos felszolgálók között volt egy igen ügyes, fiatal, fürge pincér, Wagner József, akit mindenki csak Szepinek nevezett. Később önálló lett: a Gyöngyös igyekvő, jó étkeket főző tulajdonosa. Vendéglőjét ugyan államosították, de ő szorgalmas, polgárosult ember hírében állt, gyermekeit taníttatta. Egyik fia napjainkban Szombathely város polgármestere.
Eckhardt a díszebéden felszólalt, és hallatlanul élesen bírálta Kozma Miklós belügyminisztert, akit Gömbössel együtt diktatórikus törekvésekkel vádolt. Kozma alig két hónap múlva lemondott. Az agrár érdekvédelmen kívül a kisgazdapártnak akkoriban a legalapvetőbb programja a függetlenség megőrzése, a nácik elleni fellépés és a hazai viszonyok fokozatos demokratizálása volt. Ennek keretében harcolt a párt a titkos választójogért.
Példásan működött a párton belüli demokrácia is. Eckhardt közel tíz évig volt pártvezér, de ezt nem furfanggal, pártalkotmány ravasz megszövegezésével, párton belüli nyílt szavazásos rendszerrel, hanem óriási személyes tekintélyével, tudásával érte el.
Másnap az egész magyar sajtó hosszasan számolt be a szombathelyi gyűlésről. Akkoriban a lapok méltatták, értékelték az egyes előadók, szónokok retorikai képességét is.
A Magyarság tudósítója szerint „Eckhardt az észhez és a szívhez egyaránt szól, de el tudja találni a biztos középutat, amely mindkét irányba célba talál. Bár hosszú idők óta járja a falvakat és a közönség, amely elé hétről-hétre kiáll, jórészt egyszerű emberekből és többnyire parasztokból tevődik össze, még sincs benne semmi abbó1, amit „népszónoknak” lehet nevezni. Kerüli a nagyhangú kijelentéseket, s amit olyan gyakran hallani az utóbbi időkben politikai gyűléseken, azt a teljesen üressé vált kongó megszólítást, hogy „magyar testvéreim“ egyetlen egyszer sem hallani. Azt mondja, tisztelt polgártársaim, vagy kedves barátaim. Sohasem ereszkedik alá arra a színvonalra, amely színvonalon állónak feltételezhető hallgatósága, inkább a hallgatóságot emeli magához” – fejeződnek be a méltató sorok, amelyeknek nagyon sok megállapítását megszívlelhetné napjaink jó néhány politikusa.

1995. JÚNIUS 24. SZOMBAT

Indulás szélsőjobbra – Mentések

1939-ben a Nemzeti Egységpárt átalakult a csodaszarvasos Magyar Élet Mozgalomból sarjadzó Magyar Élet Pártjává és fokozottabban tolódott jobbra. Imrédy Béla jellegzetes figurája volt ennek az időszaknak. 1938. november 18-án megbukott a parlamentben egy bizalmi szavazás során. Akkoriban nem volt szükség konstruktív bizalmatlansági indítványra! A bukást követően Bethlen István gúnyosan megjegyezte, hogy Imrédy volt a „legdemokratikusabb” miniszterelnök, hiszen a parlamentben bukott meg. A kormányzó egy adott kényszerhelyzetben újból neki adott kormányalakításra megbízást, ami megtörtént. Vasvármegye törvényhatósági bizottságának 1938. évi november 28-án megtartott évnegyedes rendes évi közgyűlésén előterjesztés hangzott el, hogy a közgyűlés üdvözölje az új kormányt. Az elsárgult jegyzőkönyv tanúsága szerint apám felszólalt „a kormány üdvözlése tárgyában előterjesztett javaslat ellen”. Ennek ellenére a többség az üdvözlést megszavazta. Néhány hónap múlva Imrédy botrányos körülmények között távozni kényszerült. Hírhedetten antiszemita volt, mire Bethlen és a liberális Rassay az Esti Kurír című lap munkatársaival Csehországban felkutatták egyik dédapjának anyakönyvi kivonatát, amelyből kiderült, hogy a dédapa zsidó volt. Horthy megmutatta neki az okmányt, mire Imrédy a kormányzó előtt összeesett. Persze nem a dédpapa, hanem szélsőjobboldalisága miatt kellett távoznia.
Az őt követő Teleki Pál még megpróbált védekezni a fokozódó szélsőjobbra-tolódás ellen, de kudarcot vallott. A kora nyáron megtartott választások során a gazdasági fellendülés, a felvidéki területek visszacsatolása és a szélsőségesen jobboldali demagógia hatására előretört a szélsőjobb. Szombathely képviselője a kormánypárti neves műegyetemi tanár, Walder Gyula lett. Bekerült a parlamentbe MÉP listán Esső Sándor ügyvéd is.
Apám változatlanul a kisgazdapárti polgári ellenzéki vonalat képviselte. Az év augusztusának egyik utolsó napján – talán két nappal a német-szovjet meg nem támadási szerződés aláírása után – Budapesten járt. Az esti vonattal érkezett haza. Nálunk vendégek voltak. Ezekkel a szavakkal lépett be: együtt ebédeltem Tiborral (Eckhardttal) a Kárpátiában. Azt mondotta, hogy a barna és a vörös bandita összefogott a világ ellen, néhány napon belül kitör a háború...
Mindenki megdermedt. Nem telt el egy hét, és megkezdődött a második világégés.
Nem sokkal ezután behívták katonának, mint tartalékos századost – 51 esztendős korában. Az eljárás jellemző volt. Így fogadták az illetékes parancsnokságon:
– Ügyvéd úr, ön nyugodtan folytathatja praxisát, hadigondozó tiszt lesz, de dolga alig akad, mert adunk ön mellé egy hadnagy segédtisztet. Egyenruhát sem kell viselnie, legfeljebb nagyobb ünnepeken. De – emelte fel ujját a szikár arcú derek ezredes – ügyvéd úr, ugye azt tudja, hogy a katona nem politizál.
Apám értett mindent. Ki akarták vonni a politikából, de ez csak részben sikerült, ami köszönhető volt két parancsnokának, a nagyon jóindulatú és bensejükben apáméhoz közel hasonlóan gondolkodó Gyetvai és Kékesi ezredeseknek.
Az első és második zsidótörvények már hatályban voltak. Ezek a személyes szabadságot még nem érintettek, sőt az esetleges egzisztenciális problémákat is meg lehetett oldani. Divatba jöttek a strómanok és Aladárok. A túlbuzgó és a szélsőjobboldal felé hajló hatósági emberek azonban fokozottabban zaklattak a helyi zsidókat. Sok esetben kellett az üldözöttek érdekében fellépni. Néhány a számos közül.
1941-ben a Bőrgyár egész vezetése, Visnya Sándor vezérigazgató, Hainess Lajos műszaki igazgató és Károlyi Sándor főművezető ellen szabotázs miatt feljelentést tett a gyár katonai parancsnoka. Az ürügy nem volt új keletű. Papírtalpú bakancsok gyártása a honvédség számára. A valódi ok: Hainess Lajos feleségének zsidó volta. Kétségbeesve keresték meg apámat, aki vállalta védelmüket. Nem eredménytelenül, mert még vádemelésre sem került sor. Persze ehhez kellett a Honvédelmi Minisztérium Országos Ruházati Intézetének – az ORI-nak – a szakvéleménye, ami abszolút objektív volt, és a papírtalpú bakancsokról szóló gyanúsítást oda helyezte, ahova való, a mese világába.
A főtér és a Szenczy utca sarkán állt a Deutsch-féle posztókereskedés. Patinás, megbízható régi üzlet. Deutsch úr ellen ugyancsak ebben az évben indítottak eljárást – feljelentés alapján – árdrágítás miatt. Az elmarasztalás súlyos következményekkel, az üzlet bezárásával is járt volna.
A derék posztós lélekszakadva rohant apámhoz, aki ebben az esetben is segített. A nyomozóhatóságnak a Közellátási Felügyelőség adott szakvéleményt. A hivatal élén Draskovics Géza állt, a család jó barátja, tisztességes, becsületes ember. Egy este vacsorára volt hivatalos hozzánk.
Apám a fekete és a sajt felszolgálása közben így fordult Géza bácsihoz:
– Te Géza, nem fémek a bőrükbe ezek a nyilasok. Most a szegény Deutsch, a posztós ellen próbálnak árdrágítás címén eljárást indíttatni. Pedig – folytatta apám – Deutsch tisztességes kereskedő, és manapság különösen óvatos, ezért elképzelhetetlen, hogy ilyesmit tett volna.
– Jól van, Imre, megnézzük – válaszolt Géza bácsi. – Én sem hiszem el ezt az öreg posztósról.
Az alapos szakvélemény a beszélgetésen elhangzottakat igazolta. Deutsch ellen nem tudtak vádat emelni.
A jáki zsidó földbérlőnek már 1942-ben kellett segíteni. Két revolverre volt tartási engedélye, de l kutatás során hármat találtak nála a csendőrök. Hosszas huzavona után megúszta ötszáz pengő pénzbüntetéssel, de az indokolásba hiba csúszott. A túlbuzgó fogalmazó súlyosbító körülményként értékelte zsidó voltát. Kálmán bácsi meg, az alispán, nem nézte meg az indoklás szövegét, csak azt, hogy az eredetileg harmincnapos elzárás ötszáz pengőre van-e megváltoztatva. Apám felügyeleti panaszt adott be Keresztes Fischer belügyminiszterhez – az indokolás miatt. Alig egy hónapon belül megjött a határozat, amely törölni rendelte az indokolásból a kifogásolt részt, mert – ahogyan fogalmazott – nincs olyan rendelkezés, amely egy zsidónak fokozottabban kötelességévé tenné valamely jogszabály betartását.

A „vörös” asztal

Sokan hinnék, hogy mekkora korrupció lehetett abban a világban. Tévednek. A két háború közötti időben ez hazánkra nem volt jellemző. Nálunk sem volt több vesztegetés, mint egyéb kultúrállamokban. Uram-bátyám világ volt, ami annyit jelentett, hogy szívességet, szívességért. De ez nem párosult pénzmozgással. És a szívességnyújtáshoz sem tapadt otromba törvénysértés. A '40-es években, éppen a zsidótörvények okozta „konjunktúra” okán, fokozódtak ugyan a korruptív jellegű cselekmények, de nagyon sokan érintetlenek maradtak.
'42-ben meg '43-ban a Kovács Kávéházban (ma: Savaria) a délutáni órákban volt egy törzsasztal. „Vörös asztalnak” hívták. Pedig dehogyis ültek ott „vörösök”. Legfeljebb józan emberek, akik előre látták a nácik vereségét és a hazánkban bekövetkező katasztrófát. Az asztaltársaság állandó vendége Hussy Sándor törvényszéki elnök, Jakab Dezső pénzügyigazgató, Tóth Károly malmos, Legáth László fűszer- és csemegekereskedő, Boross István ügyvéd, apám bátyja, akinek veje, Tiborcz Sándor később hosszú ideig volt a Közkórház sebész főorvosa, no meg apám voltak. A feketét egy pohár vízzel a fiatal pincér, a Csimbi – akit jó múltkorában Szombathelyen járva a Király utcában láttam sétálgatni – szolgálta fel. Sok mindenről beszélgettek. Politikáról, helyi ügyekről, az emberek gondjairól, bajairól, de ha apám egyetlen egyszer is bírósági ügyben kérte volna a nagytekintélyű elnök segítségét, másnap egyikük már nem lett volna az asztaltársaságban.
1943 végén mindenki suttogta, hogy Kállay kilép a háborúból. Nálunk lakott akkortájt egy fiatal francia mérnök, Philip de Vavrin, akinek édesapja, egy lille-i gyáros, a Szövőgyár főrészvényese volt. Philip csinos fiú volt, sokat járt táncolni a Palace Kávéházba, de reggel, mindenki meglepetésére, szövőgépnél dolgozott, mint más munkás, hogy megtanulja a szakmát. Tőlünk nyugatra már akkor is ez volt a követelmény. Philiptől is hallottunk híreket a háborúból való kilépésről. Persze hogyne tudtak volna a magyar kormányzat tapogatózásairól a náci németek.

Eljött 1944. március 15-e. Felkerültek a zsidókra a sárga csillagok, deszkapalánk választotta el a város többi részétől a gettót. Sok keresztény ember még ekkor is tartotta zsidó barátaival a kapcsolatot. Apámnak nem egyszer mondták a városban: hallottam, hogy tegnap csillaghullás volt az irodádban.
Jellemző, hogy a Keresztényszocialista Munkásegyesület működését betiltották.
Azután jött az elhurcolás. Néhány nappal ezt megelőzően még találkozott régi barátjával és iskolatársával, háziorvosunkkal a Kőszegi utcában lakó Perényi Manóval, meg Steiner Ferenccel, Magyar Lajossal, a Shell kirendeltség vezetőjével, a hűséges ügyféllel; Görög Kálmánékkal, a gyermekgyógyász főorvossal és feleségével, akik a szűkebb baráti körhöz tartoztak, meg még sok mással.
Itt már menteni nem lehetett. Csak szomorú, félelemmel teli szívvel kellett látni az embertelenség tobzódását, amelyre napjainkban is emlékeztet az egykori zsinagóga kertjében felállított obeliszk.
Október 15-én jött a nyilas hatalomátvétel, majd a front közeledtével Szombathely felig meddig főváros lett. Negyvenezres lakossága közel százötvenezerre duzzadt.
A hatalomátvételt követő két nappal a kora délelőtti órákban árpádsávos karszalagot viselő pártszolgálatos nyilasok csöngettek be hozzánk. Vagy négyen voltak. Apámat elvitték. Anyám azonnal rohant Gyetvay ezredeshez, a parancsnokhoz, aki fölháborodva telefonált a legkülönfélébb helyekre, hogy miként lehet egy katonatisztet a pártszolgálatosoknak elvinni, letartóztatni.
– Ha bármi bűnt elkövetett, majd a hadbíróság ítélkezni fog – harsogta a telefonba.
Estére megtörtént a szabadon engedés. Hadbírósági eljárás meg nem lett.
Március 4-e emlékezetes marad. Nagy bombatámadás érte a várost. Teljesen elpusztult a nem is túlzottan régen épült városháza, és bomba robbant a székesegyház szentélyében is.

A négy mezítlábas

Március 28-án már fejvesztetten menekültek a németek. A kiürítés során apámnak is, mint katonának, mennie kellett volna Nyugatra, de nem tette. Közvetlen felettesének, Gyetvay ezredesnek nyíltan megmondta, hogy nem távozik.
29-én – nagycsütörtökön – vonultak be az oroszok. Az egész város félelemben volt. A család a Kőszegi utcában lévő Pénzügyigazgatóság pincéjében húzta meg magát. Kéri Pista bácsi, az Adóhivatal főnöke tette ezt lehetővé. Ott volt meg Bezerédy Imre vasszilvágyi földbirtokos, meg unokatestvéreim, Móritz Péter és Pál az édesanyjukkal.
Húsvéthétfőn már többen kimerészkedtek. A mi fürdőszobánkban is nagy tisztálkodás volt. A következő nap már megtörtént a visszaköltözés a lakásba.
Hamar kitudódott, hogy szomszédunkban, a Mártírok tere 8. szám alatti házban magas rangú szovjet parancsnokság ütött tanyát. Már a visszaköltözés utáni pénteki napon, a reggeli órákban – a legnagyobb rémületre – magyarul tudó szovjet katona csengetett be, apámat keresve. Nagy volt a riadalom, amely nemileg felengedett akkor, amidőn a váratlan vendég udvariasan azt kérte apámtól, hogy kora délután – két órakor keresse fel Lvov ezredest, akiről elmondta, hogy a Szövetséges Ellenörző Bizottság elnöke. Persze akkor már mindenki tudta, hogy a bizottságban csak elnök volt. Angol, amerikai vagy francia delegátus nem. Ilyenek csak Budapesten voltak.
Apám a kért időpontban – nem minden aggodalom nélkül ugyan –, de felkereste a „szomszédot” – az ezredest, aki egy magyar tolmács társaságában fogadta. Erről kisült, hogy Pártosnak hívják és őrnagyi rangja van.
Az ezredes röviden bemutatkozott és elmondotta, hogy azért kérte apám megjelenését, mert a kapott tájékoztatás szerint közismert németellenes személyiség. A városban meg kell kezdeni a közigazgatás működtetését, illetve a politikai élet megszervezését – mondotta. Rövid beszélgetés után távozott, magára hagyva apámat Pártos őrnaggyal, aki részletesebb felvilágosításokat is adott. Nemzeti Bizottságot kell alakítani valamennyi antináci párt képviselőjének részvételével. Elmondotta, hogy a szociáldemokrata pártnak, a Nemzeti Parasztpártnak, a kisgazdapártnak, a kommunista pártnak és a polgári demokrata pártnak kell részt vennie ebben. Érdekes módon akkor még az is felmerült, hogy az egykori Nemzeti Egységpárt is vegyen részt, hiszen ez még Bethlen István pártja volt, és semmiképpen sem náci. Apám elmondotta, hogy ő Szombathelyen sem kommunistát, sem parasztpártit, de polgári demokratát sem ismer. Szociáldemokratát igen. Azokkal jó kapcsolata volt már korábban is. Az őragy biztatta, hogy vegye fel az érintkezést a szociáldemokratákkal, és majd közösen megoldják a problémát. Kérte, hogy április 15-én valamennyi párt képviselője jelenjen meg egy megbeszélésen, amelyet a Kőszegi utca 2. szám alatti rendőrségi épületben fog tartani.
(Folytatjuk)

1995. JÚNIUS 26. HÉTFŐ


Jött a találkozás a két szociáldemokrata vezetővel, Avar Istvánnal és Takács József ügyvéddel. Avar elmondta, hogy soraikból kiállítják nemcsak a kommunista, de a parasztpártot is. Abban is megegyeztek, hogy apám megkeres valakit a polgári demokraták megszervezésére. Így azután az öt párt már megszerveződhetne. Különben is közben híre jött, hogy a Nemzeti Egységpárt nem vehet részt a politikai életben. Keresni kellett polgári demokratát. Stádler Ferencre, a jó nevű ügyvédre esett a választás. Apám beszélt is vele, de ő némi sértődéssel úgy nyilatkozott, hogy a kisgazdapártban szeretne politizálni. Így kellett meggyőznie a kollegát:
– Nézzed Feri, ezek már úgyis hárman vannak, legalább mi legyünk ketten, ezért kell, hogy te legyél a polgári demokrata és szervezzed meg ezt a pártot.
Stádler végül is beleegyezett ebbe és ilyen minőségben jelent meg április 15-én a Pártos őrnagy által rendezett megbeszélésen.
A szociáldemokraták mintha nem teljesítették volna időben a kiadott feladatot – ahogy apám mesélte. A rendőrségen 15-én délelőtt 10 órakor Pártos őrnagy előszobájában még vitatkoztak, hogy ki legyen közülük a kommunista, meg a parasztpárti. Avar azonban a sarkára állt:
– Ide figyelj, Pista – szólt rá kemény hangon Németh Istvánra, a nyomdászra – eleget „baloskodtál” te a pártban, legyél te a kommunista.
Nagy nehezen a Németh ebbe beletörődött. Kommunista lett. Nem is bánta meg, mert végül is Szombathely polgármesteri székében kötött ki.
Eljött az értekezletre – ki tudja, ki hívta – Geszner Márton, a jó nevű ügyvéd. Ránézett Avar:
– Ügyvéd úr, maga tele van paraszt ügyféllel. Maga lesz a parasztpárti.
Így történt. Az ilyenformán megalakult pártok képviselői bementek tárgyalni Pártos őrnagyhoz. Folyt a disputa a közigazgatás, az igazságszolgáltatás működéséről, no meg az élelmezésről, a közüzemekről, miközben kivágódik az ajtó, és ahogy azt apám elmesélte, becsörtet négy „mezítlábos”.
Összevágják a bokájukat az őrnagy előtt, és egyikük így jelent:
– Őrnagy elvtárs jelentkezünk, mint az illegális szombathelyi kommunista párt vezetői.
Pártos rajuk néz, végigméri őket, aztán ennyit mond:
– Ide figyeljenek emberek, amíg mi ide nem jöttünk, egy szál kommunista sem volt ebben a városban. Nem szeretem a köpönyegforgatókat, takarodjanak.
Apám ezt a jelenetet többször is elmesélte. Később a négy közül az egyik – a Bata nevű – valamiféle vezető tisztségbe tornázta fel magát a kommunistáknál. 1946 végén már a Nyugati Kis Újságnál dolgoztam, mint újságíró, amikor a szerkesztőségben mesélték, hogy a Batát, aki kőkemény kommunista volt, a reakció, meg az egyéb hasonló népség ostorozója, kizárták a pártból. Ebédnél, a leves és a főzelék közben mesélem ezt. Apám rám néz, és ezt mondja:
– Látod fiam, Bata biztos, hogy, kommunista volt, ezért lökték ki a többiek.

Pártok

A rendőrségen lezajlott megbeszélés után megindult a pártok szervezése. Apám szervezte a kisgazdapártot. Maga mellé vette titkárnak Hertelendy Imrét, aki javasolta, hogy ilyen előzmények után az öve legyen az 1. számú pártigazolvány. Így lett. Ma is őrzöm a történelmi dokumentumot. Az egykori Független Kisgazdapárt szombathelyi szervezetének 1. számú igazolványát. Most már minden pártnak volt helyisége. A Kisgazdapártnak a Széchenyi utca 1., majd később a Szily János utca 20. alatt. A kommunisták tudták a dolgok módját, beköltöztek a Király utcában lévő úri kaszinóba. A szociáldemokraták kiakasztották a Kőszegi utca és a Fő tér sarkán lévő Torkos-féle vendéglő – elegánsabb nevén a Hungária –fölé a kalapácsos ember óriási képmását, mert ott volt az ő párthelyiségük.
Egyik akkortájt újsütetű vezetőjük – Takács Imre – ma is él Budapest környékén Diósdon. Szorgalmasan látogatta 1988-ban a Kossuth Klubban rendezett pluralista estéket. Majd a sok közül megalapította az egyik szociáldemokrata pártot, a kalapácsos embereset.
Beindult a közigazgatás. Megérkezett Budapestről a főispán. Kisgazdapárti volt, Jackó Pál. Néhány hónapig nem volt lakása, ezért mi a házunk földszintjen lévő kétszobás garzonlakást bocsátottuk rendelkezésére. Jackó Pali fiatal, huszonnyolc év körüli ember volt, részt vett az ellenállási mozgalomban, de tagja volt a Teleki Pál Munkaközösségnek is. Nem volt túlzottan hosszú ideig Szombathelyen, mert egy koalíciós megállapodás értelmében a kommunisták kapták meg itt a főispáni helyet. Nagyon rossz emlékezetű ember került ezzel ebbe a hivatalba, Safrankó Emánuel személyében. Agresszív, legszélsőségesebben „balos” beállítottságú ember, aki állandóan konfrontálódott a többi párttal. Sokszor túllépte pártérdekekből hatáskörét. Két év után a kommunisták is megsokallták tevékenységet, és elküldték Pekingbe követnek.
Az alispán a szociáldemokrata Kovács István lett. A keményedő időkben is mérsékelt magatartást tanúsított. A polgármester a szociáldemokratából kommunistává vedlett nyomdász, Németh István, az '50-es évek elején valamilyen irányban elhajlott, ami hivatalába került, de a forradalom után újból boldogította a várost.
Május első vasárnapján a pártok nagygyűlést rendeztek a főtéren. A kisgazdapárt részéről apám volt a szónok. A többi párt képviselőjével együtt a Belsikátor és a Fő tér sarkán lévő kétemeletes ház első emeleti lakásának erkélyéről, ahol Akay László tábornok családja lakott, beszélt a szépszámú összegyűlthöz.
A városban a legnagyobb népszerűségnek a kisgazdapárt örvendett. Vezetői között ott volt Czeizel János főorvos, Szendy László apátplébános, Jakab Dezső pénzügyigazgató, Gábriel Lajos ügyvéd, Bezerédy Imre gabonakereskedő, Szakos Aladár adóhivatali vezető tisztviselő, Németh István üzletigazgatósági vezető, Tóth Rezső, a rangos cipészmester, Csupor Sándor, a Nemzeti Egységpárt egykori helyi elnöke.
Apám az év júliusában az elnökségről lemondott. Egyidejűleg a párt szombathelyi szervezetének örökös díszelnökévé választották. Nagyon szép, felemelő hangú levelet kapott, amelyet az Intéző Bizottság tagjai, így egyebek között Szendy László apátplébános, Bezerédy Imre, Jackó Pál, Hertelendy Imre írtak alá. Persze mindez 1949 legelején nem gátolta meg az akkor már Dobi István vezette és a kommunistákkal nyíltan kollaboráló pártot abban, hogy az örökös díszelnököt, mint „jobboldalit” kizárják onnan – velem együtt. Eljárás nem volt, az újságból tudtuk meg a kiakolbólítást.

Választások – remények

Egyre jobban közeledtek a választások. Sor került a képviselő-jelölésekre. A pártvezetés szerette volna apámat megnyerni képviselőjelöltnek, de ő ezt nem vállalta. Ennek oka az volt, hogy felfogása szerint a képviselőség az ügyvédi praxis feladásával járt volna. A kettőt összeférhetetlennek tartotta. Választás elé került, és hivatásának folytatása mellett döntött. A párt helyi ügyeiben, így különösen a képviselőjelöltek kiválasztásában azonban tevékenyen részt vett. A kandidáltaknak legalább felét ő ajánlotta. Így barátját, Czeizel János főorvost, Belső Gyula agrárszakembert, Janzsó János perinti gazdálkodót. Akkoriban a városi elnök már Áldási János, a Püspöki Iskola igazgató-tanítója volt.
A választásokat megelőzően a baloldali pártok, de különösen a kommunisták óriási agitációt folytattak, de hasztalan. A megmérettetés napján, 1945. november 4-én Vas megyében a Kisgazdapárt a szavazatok 72,6, a szociáldemokraták 13,1, a kommunisták 9,2, a Parasztpárt 5,1 százalékát kapták.
MKP volt a Kommunista Párt rövidítése. A választások után az a szólás járta, hogy „már kisebb a pofátok”. Sajnos nem sokáig volt az.
A megyei listán hat kisgazda képviselőt választottak. Közöttük dr. Czeizel Jánost, Belső Gyulát, Janzsó Jánost és Erős Kálmánt.
Janzsó 1988-ban Budapesten ott volt a Pilvax…

…Őszinte örömmel ráztunk kezet egymással és beszélgettünk el a régmúlt időkről. Belső Gyula '89-ben jött haza Amerikából látogatóba. Odakint karriert csinált. Még politikai vonalon is, mert a Republikánus Párt magyar tagozatának egyik vezetője lett. Jackó Pál, aki országos listán került be a parlamentbe, Svájcban él, mert 1947-ben menekülnie kellett. A Magyar Közösséggel kapcsolatos koncepciós ügybe akartak belekeverni, amelynek egyébként áldozatává vált a Kisgazdapárt legendás hírű főtitkára, Kovács Béla is.
1946 elején megindult a párt lapja, a Nyugati Kis Újság. Kezdetben heti-, később napilapként. A szerkesztőség a Szily János utca 20. szám alatt volt. A főszerkesztő ifj. Szász Ernő lett, akinek édesapja, Szász Ernő bácsi a Szombathelyen megjelenő HIR című lapnál volt főszerkesztő. A fiatal Szász Ernő kérésére – apám engedélyével, mert akkor ez is kellett ám! -, beálltam gyakornoknak az újsághoz. Hamarosan rendes belső munkatárs lettem, a törvényszéki és rendőrségi rovat vezetője. Érdemes szót ejteni néhány nagyon kedves kollegáról. Mindenekelőtt Dallmann Miklósról, aki színes, vonzó írásaival, lényegretörésével, néha finom csipkelődésével lelke volt az újságnak. Személyesen is nagyon jó barátságban voltunk. Napjainkban, Angliában él.
Hertelendy Imre, a kedves kis Szöszi férje, főszerkesztő-helyettesként tevékenykedett és a belpolitikát csinálta. Nyugodtan, megfontoltan. Olvasószerkesztőként a lapot is összeállította.
Ughy Jenő volt az újság külpolitikusa. Recsken kötött ki, majd szabadulása után gyanús körülmények között baleset áldozata lett. Később a szociáldemokrata Új Vasvármegyétől hozzánk átjött Kuntár Lajos a városházáról szerzett információkkal tett igen hasznos szolgálatot a lapnak. A rendszerváltás évében halt meg az igen jó tollú, melegszívű, lírai hangvételű tárcáival az olvasóknak nagy örömet okozó Pósfai Jóska. 1947 elejétől kezdve mindig volt az újságnál egy besúgó. Fiatalok, és abszolúte tehetségtelenek voltak. Elég sűrűn váltották egymást. Egy esztendő leforgása alatt háromra is emlékszem.
A főszerkesztő Szász Ernő kitűnő publicista volt. Minden héten írt egy veretes vezércikket. Határozottan képviselte a polgári értékrendet, követelte a tiszta demokráciát, ostorozta a kommunisták diktatórikus törekvéseit. Volt rá oka. Bár a polgári karakterű Független Kisgazdapárt 1945-ben abszolút győzelmet ért el, a belügyminiszterséget mégis a kommunisták kapták, és ezáltal kezükbe került a rendőrség. Szombathelyen kommunista, és kisebb mértékben szociáldemokrata pártemberek voltak a rendőrség vezetői. A politikai rendőrségnél csak kommunisták voltak. Hírhedett volt közöttük a Berta. Nevezték Bebertának is dadogása okán. A hozzá beidézett emberekhez első szavai ezek voltak:
– Te rohadt fasiszta. Memegmutatom neked, hogy memegdöglesz...
Utána kezdődött a kihallgatás...

A diktatúra kezdete

Ide kívánkozik egy epizód. A nyilasok 1944 október végén tartóztatták le apámat, a kommunisták sem voltak restek. Alig telt el egy esztendő, a kommunista dadogós intézkedésére „rémhírterjesztés” miatt újból a fogházba került. Szeptember 26-án reggel bekísérték, de aznap késő délután Buzogány fogházfelügyelő már szabadlábra helyezte ügyészségi utasításra.
Határozott, harcos volt az újság hangvétele. Ez lehetett az oka annak, hogy 1946 szilveszterekor becsapott a ménkő. Elvitték Ernőt, a főszerkesztőt. Január 2-án öthasábos címmel jelent meg az eseményről teljes oldalas tudósítás. A rendőrség nem tudott, vagy inkább nem akart tudni az ügyről. A hírhedett katonapolitikai osztály szintén nem. Minden keresés hiába volt. Háromnegyed év múlva került elő főnökünk, barátunk. Nem mondta hol volt, miért volt ott, mivel vádolták. Elkezdett dolgozni, de visszajövetelekor már egy más emberrel találkoztunk, mint akit korábban megismertünk. Szótlan volt, zavart. Néha megremegett a keze, és összerázkódott... Nemsokára disszidált. Ekkoriban már javában belső munkatárs voltam, törvényszéki és rendőrségi rovatvezető. Kicsit belekotnyeleskedtem a kulturális ügyekbe is. Megtudtam, hogy Kőszegen nyaral Kovács Nóra prímabalerina – 1956-ban disszidált – és Lakatos Gabriella. Nosza, egy riportra, interjúra kimenni hozzájuk. Magyar Lacival, a párt városi titkárával látogattuk meg a két sztárbalerinát. Érdekes riport kerekedett a látogatásból.
Szász Ernő távozása után apám egykori titkára, Hertelendy Imre vette át a főszerkesztői teendők végzését. A pártközpont ugyan más valakit akart az újsághoz küldeni, de ezt sikerült megakadályozni.
1947-ben már halódott a sajtószabadság. Az augusztusban megtartott választásokon a leszalámizott kisgazdapárt szavazótáborának háromnegyed részét elveszítette. Vas megyében a Demokrata Néppárt vette el a pálmát. Képviselő lett ennek a pártnak a színeiben apám barátja, Tóth Laci bácsi, Belső Gyula, meg Vörös Lajos, de a ma is élő, akkor alig huszonnégy éves szentgotthárdi Kovács István is.
Az újságban már csak nagyon visszafogottan lehetett írni, mégis megtaláltam a módját annak, hogy borsot törjek a kommunisták orra alá. Alig múlt el hónap. hogy valamelyik járási rendőrkapitányt, vagy más kommunista állami vezetőt ne kellett volna letartóztatni köztörvényi bűncselekmény miatt. Hűvös, tárgyilagos hangvétellel, de meglehetős terjedelemben írtam meg az eseményt. Sohasem utaltam arra, hogy a letartóztatottak kommunisták lettek volna. Mégis mindenki tudta, hogy azok voltak. A választások után betelt a pohár. Egyik alkalommal a kommunista parasztifjúsági szervezetnek, az EPOSZ-nak őrizetbe vették a megyei titkárát. „Lopott pénzből gavalléroskodott a megtévedt EPOSZ-vezető három hasábos címmel, a harmadik oldal közepén tudósítottam az eseményről. Másnap hívatták Hertelendy Imrét a Kommunista Párt megyei bizottságához, amely ugyancsak a Szily János utcában székelt.
– Nálatok dolgozik még az a Boross gyerek? – kérdezte Imrét a megyei titkár.
– Igen – volt az egykedvű válasz. – Mi a gond vele?
– Csak az, hogy el kell küldenetek. Nem elég, hogy pesti ellenzéki lapokban, a Magyar Nemzetben, meg a Világban is ír, állandóan a rendőrséget, meg a mi pártunkat piszkálja.
– Nem értem – tettette magát Imre –, hiszen a neveteket sem írja le.
– Azt tudom, de azt is, hogy nem véletlenül ír állandóan a rendőrkapitányok ügyeiről, meg most az EPOSZ-titkárról. Küldjétek el, ha jót akartok – fejezte be ellentmondást nem tűrően a titkár.
Apám, midőn mindezt meghallotta, legyintett egyet.
– Semmi baj, Imre, legalább lemegy a fiam Pécsre, és nem mezeizik tovább az egyetemen. Nyugodtan küldjed el az újságtól.
Imrével megbeszéltük a távozás módját. Úgy csináltuk, ahogy a „nagyok” szokták ilyenkor. Én írtam egy felmondólevelet, amelyben huszonkét éves koromban azzal indokoltam elhatározásomat, hogy megromlott egészségi állapotomra tekintettel kénytelen vagyok a munkaviszonyomat felmondani. Imre válaszolt, amelyben sajnálattal közölte, hogy rábeszéléssel sem tudott a lapnál tartani, ezért tudomásul veszi a felmondást, és megköszöni eddigi munkámat.
Fájó szívvel hagytam el a Szily János utcai szerkesztőséget. A Nyugati Kis Újság lap-példányait beköttettem. Két teljes évfolyamot mind a mai napig megőriztem. Dokumentumai egy oly kornak, amely már valamennyiünk számára történelem. Mi, az idősek, megéltük, átéltük, nagyon sokan átszenvedtük. A fiatalok csak apáik, nagyapáik elbeszéléseiből, mások visszaemlékezéseiből, esetleg történelemórán tanáraiktól hallhatnak róla. Ezután már megkezdődött, majd befejeződött a teljes fordulat, amelyben a demokrácia szó egyenlő volt a diktatúrával, és a zsarnokságot szabadságnak nevezték. Az új rend húsz év alatt felélte a másoktól elvett vagyont, majd elkezdett a nyugati bankároktól kölcsönkérni, hogy azután huszonhárommilliárdos adósságot akasszon a nemzet nyakába.
De ez már egy egészen más történet...
Vége

1995. MÁJUS 8. HÉTFŐ


…ték az elkövetkezendőket. Ennek bizonyítására elegendő, ha csak a két tábor vezető államának, Németországnak és az Egyesült Államoknak termelési statisztikáját vetjük össze néhány fontos területen ezekből az évekből.

A hadianyagtermelés növekedése, milliárd dolárban

1941 1942 1943 1944
Egyesült Államok 4,5 20 38 48
Németország 8,5 11,5 14 16

Az egymáshoz vetett eredmények gyors változásán kívül figyelemre méltó, hogy míg a felhasznált anyagi erőforrások 1943-ban a német nemzeti össztermék (1944-ről nincs adat) 65,5, addig az amerikainak csak 39,4 százalékát tette ki, jelezve, hogy az USA még jelentős felhasználatlan tartalékokkal rendelkezik.

Harci repülőgépek gyártásának alakulása (darab)

Egyesült Államok Németország
1939 5 856 8 295
1940 12 804 10 247
1941 26 277 11 776
1942 47 836 15 409
1943 85 988 24 808
1944 96 500 39 807

Amennyiben figyelembe vesszük, hogy Szovjetunió és Anglia repülőgépgyártása együttesen számolva már 1942-ben meghaladta az ötven-, 1944-ben pedig a hetvenezret, míg a németekkel szövetséges Japán és Olaszország ipara az évi háromezer darab gyártását sohasem érte el, akkor érthető igazán az erőviszonyok gyors eltolódása a szövetségesek javára. A fentihez nagyjából hasonló eredményeket kaphatunk a hadiipar bármely más területéről is.
A háború igazi mérlegét a maga szörnyű és elrettentő valóságában azonban csak akkor láthatjuk, amikor leltárba vesszük az elszenvedett emberveszteséget. A II. világháború halottainak száma, leírni is nehéz, 51 893 000 lélek. Ebből 21 913 000 volt a katonai és 29 980 000 a polgári áldozat. A hadviselés módjának példa nélküli kíméletlenségére utal, hogy a polgári áldozatok száma meghaladta a katonait. Néhány ország emberveszteségét az alábbi táblázatról olvashatjuk le.

Katonai Polgári
Anglia 271 000 91 000
Egyesült Államok 292 000 5 660
Franciaország 206 000 173 000
Japán 1 140 000 952 000
Lengyelország 320 000 6 028 000
Magyarország 162 000 900 000
Németország 3 900 000 2 080 000
Románia 520 000 465 000
Szovjetunió 13 600 000 7 720 000
A fenti számok iszonytatóak és gondolkozásra kényszerítők. Azokban az országokban, melyeknek területén a háború áthaladt, vagy a megszállás volt tartós, összehasonlíthatatlanul nagyobbak a veszteségek, különösen a polgáriak, mint azokban az országokban, melyeknek hadseregei idegen földön harcoltak és civil lakossága „csak” a légitámadások borzalmait kényszerült elviselni. Ugyanez tapasztalható a kis országok esetében is. Belgium 9500 katonát, de 75 000 civilt veszített, és Hollandiában is 13 000 katonai áldozat áll szemben a 144 000 polgárival. Bár erről (ismereteim szerint) nem készült alapos elemzés, nyilvánvaló, hogy a megszállás brutalitása, a nemzeti ellenállás letörésének kíméletlen eszközei, a kényszermunkára elhurcoltak tömeges elhalálozása, és a faji alapon végrehajtott emberirtás alakította ki ezeket az arányokat, melyek a világháború vége óta jellemzőek maradtak minden „modern” háborúra. Európában 1945 tavaszán beköszöntött a béke, lakói hozzáláttak, hogy életet teremtsenek egykori világuk romjain. A II. világháború azonban ekkor még csak földrészünkön ért véget, a Távol-Keleten a szövetségesek elkeseredett harcokat vívtak a hátráló, de fanatikusan küzdő Japán hadsereggel. Hosszú, nagy veszteségeket ígérő csatákra lehetett még számítani addig, míg elkövetkezik a háború utolsó napja. Los Alamosban még több mint 1 hónap volt hátra az első, kísérleti atombomba felrobbantásáig. Még nem készült el a „Kövér fiú”-nak és „Sovány fiú” -nak elkeresztelt két atombomba sem, melyeket majd, nem is sokára, Hirosimára és Nagaszakira fognak ledobni, hogy egy újabb, addig el sem képzelt, borzalmas hatású fegyver bemutatásával tegyenek pontot a háború végére és tegyék bizonytalanná és félelmessé az egyszerű emberek által oly régóta áhított békét.

Ha volna, vagy ha lett volna egy olyan műszer, amivel tudta volna venni azt a megrázkódtatást, megalázást, amiben Keitel bensőjében ezekben az órákban lejátszódtak. Egy oroszlánt, aki birtokolja a szabadot, félelembe tartja a környezetét, és az állatok királya, megfogják és ketrecbe zárják, megfosztják erejétől… Aláírni a saját keresztre való feszítését… játszadozhatnak vele kedvükre és ehhez mosolyogni kell, amikor a düh atom erejével feszül énjében…
„Mors tua, vita mea” a te halálod, az én életem, a te életed az én halálom. A háború kegyetlen… Mors imperator… a halál őfelsége. Sokat voltam németek közt, békében, háború alatt, s főleg hadifogságban… nem ismerték az alárendeltséget. Übermensch!!!

1.-2.-3. A 2. Magyar Hadsereg katonái a Donnál 1942-ban, amikor még előrenyomulóban voltak. Az első képről (gyalogság pihenőben) tudjuk, hogy júniusban készült. A tüzérüteget megörökítő is nyári felvétel, akárcsak az, amelyen foglyokat – köztük polgári lakosokat is – kísérnek a lovas honvédek. A történelembe a doni katasztrófa néven bevonult összeomlást – 1942-43 tele –, amelynek során a 2. Magyar Hadsereg állományának nagyobb része odaveszett vagy fogságba került, akkor még nem sejtette senki
4.-5. A Budai Vár és a Duna-part a felrobbantott Lánchíddal a béke első napjaiban
6. Kápolna a pákozdi Meszeg hegyen. A Donnál elesettek emlékére emelték 1944-ben.

Én megjártam a Donkanyart. Találkoztam a „Tél tábornokkal” nekem nincs új a nap alatt, meneteltem, fáztam, éheztem, lőttek rám, tetűk, poloskák lakmároztak rajtam, megaláztak, segberúgtak, börtönben, internálóban voltam, bilincs volt a kezemen…
Ez volt az árny… de volt napsugár is, fény, ezeket már leírtam…

Kéry Kálmán mesélt nekem Jányról, izzig-vérig katona, parancsot teljesítő parancsnok volt… magam is találkoztam vele a balatoni harcok közepette. Erről már szintén írtam…
Teljesen a nemetek satujába került Jány... egyet tehetett volna.
Megtagadja a németek követelését és fejbelövi magát, mint a volt miniszterünk... De ki tudja melyik lett volna jobb?... élve maradni, vagy meghalni…
Volt a katonai szolgálatnak, harcászatnak egy kivétele, ha úgy érzem hogy a kiadott parancs szerint járok el, akkor nagyobb vérveszteséggel tudom a parancsot végrehajtani, itt sem idő és tér nem számit, ha a győzelmet kevesebb vérveszteséggel tudom élvezni... Ki tudja?... Sokan megvetik Jányt, a kis egér hiába akar menekülni, a macska ismét karmai közé fogja...
Hogy lehetett volna másképpen is csinálni?
Kérem ha színházban, vagy valami nagy kultúrmonstrumban tűz üt ki, hol tud a közönség szabadulni, csak vészkijáraton s ha azt is eltorlaszolják, akkor? Vagy az ablakokat töri ki, vagy a falat bontják ki, s közben a nagy füstgomolyagban eszméletét veszti a szabadulni vágyakozó... akkor mi van?... Mit tud csinálni az üldözött kutya, ha kerítésbe beszorul? A fejét vagy a szomszéd veri, a hátsófertályát a másik szomszéd veri, nehogy odamenjen… És végtére szegény állat a kerítés fogoly marad örökre, kimúlik.
Szegény pára előre nem tudott menni, mert a fejét verték, visszahúzódni azért nem tudott, mert a fenekét verték... Mit tudott volna szegény kutya csinálni, állta kínzást, míg végre kimúlt.
És Jány mit tudott volna csinálni? Több féle variáció van, majd erre visszatérek…
Én ahhoz kiskaliberű bíráló vagyok, hogy ítélkezzem Jány felett, tán egy Bárdosy volt miniszternek nem kellett volna a kassai bombázás /orosz felségjellel megjelölt német gépek voltak/ után olyan gyorsan hadba szállni a németek mellett, oroszok ellen. Több oldalról elítélik Jányt, nem volt kellő ruha, fagyálló folyadék, lőszer hiány… tele voltak a magazinok bekecsekkel, de nem engedték kiosztani…
A Kárpátok vonalát nem szabadott volna elhagyni, a haza határa itt van, nem pedig a Donnál… nem ítélkezem… hiszem ha csak magamat veszem alapul, amikor vagy 160 fegyencet Bjelgorodtól elindítottak kettő tizedes kísérettel, vagy két heti gyaloglás után elértem a Don kanyart, a 7. hadosztályt, felkiáltott az ottani vezérőrnagy: „Ki volt az a marha , aki téged ezzel a paranccsal megbízott?” Mit tehettem? – elindultam a téli hómezőkön… Jány katona volt, esküje kötelezte a katonai parancs végrehajtására.