Ha én polgármester lennék…

– Első feladatom a családom anyagi helyzetéről való gondoskodás lenne. Nevetséges dolog, hogy a pedagógusok, orvosok nincsenek jól megfizetve. Én emelném a bérüket, bár lehet, hogy ez kivitelezhetetlen lenne. Hozzájárulnék anyagilag a kultúrához és a hozzá kapcsolódó diákélethez. Támogatnám a diákönkormányzatokat, hiszen a diákok itt már alapvető szinten gyakorolják a demokráciát. Segíteném az iskolák nemzetközi kapcsolatainak ápolását, mivel nagyon fontosnak tartom, hogy egy közép-európai középiskola Nyugat felé nyisson. A szombathelyi diákok nem sok kulturális rendezvényre, szórakozóhelyre járhatnak városunkban, mert ugye alig akad ilyen. Szomorú, hogy a fiataloknak nincsen olyan helyük, ahova nyugodtan leülhetnek, beszélgethetnek, kultúráltan szórakozhatnak. Ezért mindenképpen támogatnám a Vasi Diákszövetség, a Mi-Ti Iroda és a hasonló szervezetek kezdeményezéseit különböző diákrendezvények és diáksport-napok megrendezésében. Ha én lennék a polgármester, nem engedném élőben közvetíteni a Közgyűléseket, mert szerintem aki elkezdi nézni, az biztosan hamar öngyilkos lesz. A Közgyűlésen történteket szerkesztett anyagként engedném sugározni. Polgármesterként szakmai tanácsadó testületet kerítenék magam köré, hiszen a polgármester sem tudhat mindent. Zárógondolatként mondom, hogy én nem lennék polgármester legalább az elkövetkezendő 500 évben. Addig Magyarországon elképzelhetetlen, hogy a különböző érdekcsoportok között, valamiféle egyetértés alakuljon ki valamilyen cél érdekében.

Czeglédy Csaba, Szombathely város diákpolgármestere
1994. szeptember 23.



Ki ez a fiatalember, aki így belemosolyog a nagyvilágba, olyan reményteli messzeségbe néz, mint ahogyan Toldi Miklós nézte az előtte elvonuló Lacfi hadát. Már legénytoll pelyhedzik az állán, tudja már magáról, hogy fiúgyermek, minden testi alkata ezt sugározza kifelé. Hát ki is ez a legény? Ki volna más, mint az én unokám, a Csaba. Sok jó, reményteli életsejtekből összeállított ifjú, a szombathelyi iskolák ”Diákpolgármesterének választották meg vetélytársai”. Ez az állás valami új a város életében, összekötő kapocs a város és az iskola közt. Talán azt kell róla írnom, hogy jól sikerült a fogantatás. Jól be tud illeszkedni a közösségbe, vezető egyéniség, kezdeményező, programozó a rendezvények alkalmával. A jövőt illetőleg még nem látni az alagút végét, most van a kezdeti élet lépcsőjének az alsó fokán. Ugyan sikeresen vette az érettségit, de a következő mérce már magas volt számára. Ugyanis jogász szeretne lenni és felvételizéskor nem érte el a szükséges felvételi pontokat, habár úgy tudom irodalomból nem is kellett neki vizsgázni, mert a középiskolában mindig jelese volt ebből a tantárgyból. Így kerül aztán a jelenben a helybeli Tanár képző főiskolájának történelmi szakon levelező tagozatára. Csaba nagyon sok iskolai-társadalmi munkát vállalt. Az idejét nem tudta a szükségletnek megfelelően beosztani, hiszen az irodalom, történelem rengeteg olvasást kíván. Szóval három kell hozzá, hogy sikerüljön: segg, segg és ismét segg. Olvasni és szakadatlanul olvasni, könyvtárakat bújni, mert e kettő tantárgynak óriási irodalma van. Ebben el kell merülni, különben hézagos és üres marad az ismeretszerzés. Sokszor kérve-kérve, hol figyelmeztetve Csabát – kevesebb iskolai egyéb munkát vállalj, mert senki sem fog tégedet a társadalmi munkádért besegíteni a sikeres felvételizéskor. Mint ifjúnak, vannak éretlen elgondolásai, például amikor könyvárusítást vállalt és közben készülni kellett volna neki német és angol vizsgára. Ő tud tanulni, ekkor is. Sajnos nekem lett igazam… Egykor keresem otthon. Hol van a Csaba? Kondíció, sportol, de mikor? Délután kettőtől 18 óráig. És mikor tanul? Majd ezután. Ezt nem lehet, mert ez így nem jó. Fáradtan hazajönni, este és éjszaka tanulni. Álmosan ment az iskolába, majd kiesett a padból. Ismét nekem lett igazam, ez a módszer nem vezethet sikerre. Szüleitől minden támogatást megkap, anyagiakban mindent megadnak neki, hogy célját elérje, de ehhez még szükséges óriási akarat. Például jár vagy járt történelemből korrepetálásra. Kérdem minek ez. Ez nem nyelv, itt le kell ülni, szakkönyveket olvasgatni, jegyzetelni. A történelem meseszerű valóság, nincs benne érthetetlenség. Ismét egy csomó pénzkidobás, de ezért ismét rám neheztel az én unokám. Mit értek én ehhez? Ez a vén nagypapa, már nem mai sikk. Én ötven éves voltam, amikor irodalomból, ének-zenéből a pécsi tanárképző főiskolán sikeres felvételit nyertem, de én tanultam, olvastam. Na jó, nem feszítem a húrt. Ki hogy veti ágyát, úgy alussza álmát. Majd az idő megmondja, kinek van igaza. Szeretném, ha most nem buknék meg a szemléletemmel és az elvemmel.

Csodák pedig nincsenek?

1956. október 23. úgy indult, mintha Március 15. lenne. Jó kedvűen, lelkesen, fiatalon, forradalmi hevülettel, amolyan „petőfisen”. Persze miről is lehetett volna venni példát, ha nem 48-ról, ha nem a márciusi ifjakról, ha nem március idusának csodájáról? A nemzet heroikus, másfél éves küzdelméről a szabadságért, a polgárosodásért? 48-ról, amely legendává lett. Romantikus Jókai-mesék kandalló melletti varázslata lett. S amely méltóságteljes özvegyek, csatákról mesélő rokkant, megbecsült hadfiak, s az új földesúr, az egyre derekabb császár és király furcsa románcává szelídült. Ilyen daliásnak hősinek és persze egyszerűnek tűnt kezdetben minden. Amikor mér Veres Péter, a Vidék-Magyarország apostola a Petőfi-szobor ellőtt, fővárosi proligyerekek karéjában karját tárta sokat szenvedett nemzete felé, mint egy fura paraszt-Petőfi, amikor kiöltözött férfiak és nők énekelve vonultak át a Lánchídon egy letűntnek vélt korszak jelszavával ajkukon, a szebb és boldogabb jövő felé, amely nemcsak álságos demagógiával szebb és boldogabb, hanem valóságosan is. Így indult. Így mondják, akik ott voltak akkor, ez sugárzik az első napok fényképeiről. Ez a bizakodás, ez a felszabadultság árad a korabeli újságokból, a mai visszaemlékezésekből. Hogy jönnek az új Petőfik, Vasvárik, s majd a Bemek, Kossuthok. Hogy keringőzni fog Budapest, s nem haldokolni. Aztán elromlott valami nagyon. Értő magyarázatok születtek azóta nagyhatalmakról, geopolitikai helyzetről, Jaltáról, a Nyugat árulásáról és így tovább. A kételyről kevesen beszélnek. A tisztázatlanságokról még kevesebben. 56 igazi lényegéről csak félszavakkal, óvatosan. Nagy Imréről úgyszintén. Hogy olyan erők keverednek kohézióba már az első napon, melyeknek céljai sokszor épphogy ellentétesek. Hogy 48 egynemű és egylényegű, hogy 56 is annak reméli magát, de valójában mégsem az. Mintha már benne rejlene a mozdulatokban az a sokkal keservesebb kiegyezés, amit a nemzet megkötni kényszerül Kádárral, keservesebb, mint amit kötött Ferenc Józseffel. Mert 1867 után 48-asnak lenni nemhogy hátrány, hanem dicsőség, előny, 56-osnak lenni a kádári konszolidáció idején? A kérdésre válaszolni alighanem felesleges. A rendszerváltás sem hozta meg 56 és az 56-osok számára azt az elégtételt, amit vártak. A jókedv végképp a múlté, az illúziók végképp feledésbe merültek, hatalmi torzsalkodások, pártvillongások, ál és igazi 56-osok hangos vircsaftja tölti be a szellemi teret, s ami utólag édesnek tűnhetne, az is megkeseredik. Lehet, mindezért valójában az előző rendszer a hibás, amely nem hagyta, nem hagyhatta széppé nemesülni 56 októberét, hanem megmérgezte úgy, s olyan sikeresen, hogy még mindig miazmás gőzök szállonganak felfelé. Pedig mennyivel felemelőbb ezeket a képeket nézni, elmerengeni felettük, gyermekeink kezébe adni, lám volt egy világszerte rokonszenvvel figyelt forradalmunk a remény, a szeretet jegyében. S odatenni végre valóban 48 mellé, verseket, regényeket olvasni róla, sírva-kacagós történeteket, s nem acsarkodást, torz indulatok egymásnak feszülését. Sok-sok kép kellene mosolygó és nem akasztott kamaszokról, bizakodva vonuló fiatalokról, a jövőről, a jövőnek.

Halmágyi Miklós
1993. október 22.



Nemeskürty István 70 éves
„Mozdulnunk kell”


Kevés kortárs polihisztoraink egyike, Nemeskürty István professzor, a közismert író, történész, filmes szakember tegnap ünnepelte 70. születésnapját.

Nem tudom, szombat délután hányan telepedtek a tévé képernyője elé, vagy vették a fáradságot, s vasárnap reggel bekapcsolták a rádiót, hallgatták a születésnapi beszélgetést Nemeskürty Istvánnal. A Magyar Televízió egykori elnöke nem éppen dédelgetet kedvence a most hatalmon lévőknek: ezért a főműsoridőn kívüli, marginális szereplési lehetőség. Pedig amit mond, arra oda kellene figyelni. Már csak azért is, mert kevés olyan személyisége van a magyar közéletnek (értelmiségnek), aki valóban mélyrehatóan végigtanulmányozta nemzetünk történelmét, szűrt le következtetéseket, jelentetett meg könyveket, robbantott ki vitákat azzal, hogy más megvilágításba helyezte nemzeti sorsfordulóinkat. Oda kell(ene) figyelni születésnapi gondolataira is. Arról szólt, hogy a XVI. Század óta mások akarata döntött nemzetünk sorsáról, ebben a hosszú időszakban megszoktuk, hogy Bécsből, Moszkvából, a két világháború között Berlinből jött rendeleteket hajtották végre, aszerint éltünk. Korántsem azért volt ez így, merthogy a magyar alattvalóalkat lenne. A magyarázat mindössze annyi: a nemzet meg volt fosztva az önálló döntés lehetőségétől. Mi a mostani gondok gyökere Nemeskürty szerint? Az egyik: a pártoknak nem volt idejük néhány évi erőgyűjtésre, nem tudott kialakulni kiérlelt arculatuk, a 80-as évek vége óta versenyfutás folyik a hatalomért. A mások gond: a századunkban megélt államközpontúság miatt a polgárok természetesnek tartják, hogy az álam mindenbe beleszól, ezért a nép négyévenként csak arról dönt, ki fog négy évig gondoskodni róla. Legutóbb A kőszívű ember unokáit olvastam tőle. Ebben a kicsi, nem egészen 300 oldalas könyvben történelmünk kurta negyedszázadát tekinti át, ritka sikerkorszakunkat az 1867-es kiegyezéstől 1896-ig, a millenniumig. Miért lényeges elolvasni? „Úgy tűnik, hogy a huszadik századi Magyarország sorsa ekkor, 1896 táján dőlt el. …Az 1896 utáni kormányok, főleg pedig személy szerint Tisza István és köre, de az ellenzék is, azt a súlyos hibát követték el, hogy sem az uralkodó és a közös hadsereg, sem pedig a választójogot követelő közvélemény igényeit nem elégítették ki.”. Nemeskürty láttatja: abban a korban nemcsak a Mikszáth-regényekből ismert kártyázó, korrupt, öntelt, buta „urak” éltek, hanem kialakult egy hazáját szerető, művelt, értelmes, emberséges, szabadelvű állampolgártípus is. Például Táncsics Mihály tanítványa, a ma sehol sem emlegetett Kállay Béni, illetve Széll Kálmán, Wekerle Sándor, Eötvös Loránd, Justh Zsigmond. Nemzeti liberálisok, akik sokban eltérnek a mostani liberálisoktól. A 70. születésnapját ünneplő Nemeskürty István Széchenyire hivatkozik: „Mozdulnunk kell, akár akarjuk, akár nem, s nehogy hátrafelé nyomattassunk, lépjünk előre.” A jubileum alkalmából jelenik meg a két világháború közti Magyarországról írt műve, a Búcsúpillantás.
Némethy M.

1995. május 15., hétfő


Nemeskürty István nekem nagyon tetszetős egyéniség, mint ember, mint történész. Mostanában vasárnaponként a TV-ben a magyar irodalom a témája, visszamegy a magyar irodalmi berkekbe, amikor a búzát őrlő kislány forgatja a malomkövet, és közben énekel. Nagyon jó előadó, nagy olvasottságról vizsgázik mindenkor. „Mozdulnunk kell”… hívja fel a nemzet figyelmét. Tán egyszer nem voltam vele egysíkú gondolkodású, amikor a magyar hadseregnek elringatta a requiemet, főleg elítélte a 2. hadsereg tisztikarát, élükön Jány Gusztávot. Szintén az idő és a történelem ad erre kielégítő választ, hiszen azóta Jány megkapta a megbocsátást, a bűn alóli felmentését.

Áldásos botrányok

… Boglárlellén is érdekes helyzetre leltünk. A művelődési hát – a Lengyel-Magyar Barátság nevet viseli – valaha egyházi tulajdon volt. A jogot – már bejelentették – visszaigénylik. Ugyanakkor megkezdődtek a tárgyalások arról, hogyan működtessék közösen. Diszkó és hittanóra? Egyelőre nem világos. Az sem, hogy vajon terembért fizet-e majd az önkormányzat a következő falu – pardon – városgyűlésen? Kaposvárott megszűnik egy múzeum. Ne tudom megítélni, valójában milyen kulturális és gyűjteményi értéket képviselt a mozgóképek múzeuma – azaz a mozimúzeum – az viszont biztos, hogy unikum volt az országban. A református egyház kapta vissza az épületet. A néhai zárdaépületet s a mellette lévő katonai művelődési házat a katolikus egyház igényelte, itt indul az egyházi gimnázium. Számít az önkormányzat arra is, hogy a megyei beruházó vállalatot szintén ki kell költöztetni a volt jezsuita rendházból, a zeneiskolát pedig a katolikus kör épületéből. Bajba került Debrecenben a Fazekas Mihály Általános Iskola. A belvárosi épületre bejelentette igényét a zsidó hitközség. Tekintettel arra, hogy ez a debreceni belváros egyetlen általános iskolája, az önkormányzatnak kell gondoskodnia arról, hogy ha más helyen is, de tovább működhessen. Szóba került az, hogy a helyi építőipari vállalat székházát alakítsák át – éppen a vállalat? -, vagy pedig a város ki tudja-e szorítani deficites költségvetéséből egy új iskola építését. Az iskola igazgatója így nyilatkozott: „Az iskola folyamatos működésére senki illetékes nem tud garanciát vállalni. Csupán arra, hogy a következő tanévben változatlan körülmények között dolgozhatunk…” Teljesen más történt Szegeden. Ott szinte „isteni beavatkozás” volt, hogy az orvostudományi egyetem kollégiumát várhatóan visszaigényli az egyház. A SZOTE gyors volt és praktikus – lehet, hogy anatómia mellett közgazdaságtan oktatásra is kellene vállalkozniuk? -, kicsikart a Népjóléti Minisztériumtól 65 millió forintot, s megvásárolták négy bajban lévő jóval tágasabb, kényelmesebb, újabb kollégiumi épületét. Az egykori Apáti Kollégiumba a Hittudományi Főiskola költözi vissza „albérlőjük” lesz a jezsuita noviciátus. Ez a „leakasztott” pénz egyébként figyelemre méltó példa arra, hogy országosan mibe kerül majd az egyházi tulajdonok visszaadása. Megfelelő információk híján csak tréfának szánjuk a kérdést: vajon mit kezd majd a katolikus egyház egy női börtönnel, javítóintézettel s egy szovjet támaszponttal? Ez ugyanis mind a kalocsai érsekség tulajdonában volt. És hová menjenek a nem éppen valláserkölcsöt valló lányok?
Vincze Péter


Mi (volt) mennyi?

A törvénytervezetben megszabott 1948. január 1-jei egyházi vagyonleltár szerfölött vitatható. Részint: ekkor már áttekinthetetlenek voltak a viszonyok. Jóval előbb megfosztották vagyonának tekintélyes részétől az ortodox és neológ izraelita egyházat, kényszerűen átengedtek épületeket, intézményeket a keresztény egyházak. Alábbi összeállításunkban éppen ezért az 1939-es Statisztikai Évkönyv adatait közöljük. Akkor ilyen vagyon és ennyi intézmény birtokában voltak a bejegyzett magyarországi egyházak: Felekezeti és egyházi tulajdonban volt 12230 birtok, összesen 1 millió 6311 katasztrális hold. A „leggazdagabb” a Magyar Katolikus Vallásalap majd 90 ezer holddal, a rangsor 32. helyén áll az első református vagyon, báró Baldácsy protestáns alapítványa 6996 holddal. Az összterület 80 százaléka katolikus tulajdonban volt. Hasonló a helyzet az oktatási, nevelési intézményeknél.


Kisdedóvók
Állami: 404
Községi: 476
Róm. Kat: 174
Reform.: 6
Evang.: 2
Izr.: 1

Elemi iskolák:
Állami: 1287
Községi: 828
Róm. Kat: 2856
Reform.: 1079
Evang.: 395
Izr.: 145
Magán: 112

A közép- és felsőfokú oktatásból csak néhány számot idézünk. Ezek szerint az összesen 397 polgári iskolából mindössze 160 volt állami kézben. Az egy állami óvónőképző mellett 3 római katolikus működött. A tanítóképzők száma 55 volt, ebből 32 római katolikus, 7 református, 3 evangélikus és 2 izraelita. A 33 gimnáziumból 4 volt állami – a többi felekezeti kezekben. Hasonló arányokat találunk a leányiskoláknál, viszont a reál- és kereskedelmi iskoláknál az állami oktatás a jellemző.

Reform, 1991. június 14.

Igen, - ”Kakukk politika folyt 40 éven át” – és most az elrabolt ingatlanokat visszajuttatni mily nagy felháborodást szül. Mily könnyű volt csak itt Szombathelyen ”Nagy Lajos ” címmel gimnáziumot beindítani – egy sor végzés - és a volt ”Premontrei paptanárok” mehettek a szélrózsa minden irányába, vagy a volt ”Domonkos nővérek” székházából az apácákat száműzték, s helyette beültek a hatalomnak nagyságai. Most pedig, amikor látszólag vissza minden, úgy ahogy volt, hová menjenek a volt ingyen lakók? Érdekes az iskolai statisztika. Általában a Római katolikus intézmények voltak a Református, Evangélikus intézmények mellett túlsúlyban. Nem megy ez az egész máról holnapra olyan megolajozottan, hiszen a volt szerzetes tanárok vagy kihaltak, vagy az élők megöregedtek. Ki fogja a staféta botot átvenni és célba futni vele. Ismételten kell 30-40 év, mire esetleg e sok sebből vérzett, megcsonkított, megsanyargatott kulturális élet egyensúlyba kerül. Volt Bencés-Premontrei, Piarista-Ferencrendi Angolkisasszonyok, irgalmas nővérek tábora a jelenben nagyon megcsonkítva vergelődnek. Szalézi rend a város szélé… Donboskó-iskolák… Az országokban már vannak kezdeményezések, helyfoglalások. Például a Nagy Lajos gimnázium átköltözött a volt Dózsa általános iskolába, a Dózsa Iskolát magát felszámolták. Ha csak Szombathelyen nézünk körül, akkor azt kell látni, hogy minden nagyobb iskola a volt egyházi épületekben talált magának létteret. Tán így könnyű is volt liberálni, elindulni az elrabolt iskolák, internátusok helyén. Nem tudja, azaz nem tudták a gyorstalpaló által szerzett diplomások pótolni a volt felekezeti iskolák színvonalát. Csak egy példa a sok közül: a Pannonhalmi gimnáziumból kikerült diákokat az egyetemek kitárt karokkal fogadták, amíg a nagy bölcsek – a moszkovita szellemmel megtöltött elvtársak – szigorúan megszabták, hogy az egyetemre milyen százalékban kerülhetnek be felekezeti – főleg pannonhalmi – érettségizett diákok. Hogyan készítették fel Pannonhalmán az ifjakat? Ezt a fejlemények tanúsítják. Messze elmaradtak a nagy szociális gimnáziumból kikerült ifjak. Ezért kellett rendelettel szabályozni a felvételi százalékot az egyetemi felvételnél. Természetesen az életben ez vissza is csapódott: „sánta kutya sohasem fog nyulat”.