Petőfi hitvese

1995. AUGUSZTUS 17. CSÜTÖRÖK
Nagy emberek szerelmei


„Én csak mióta te szeretsz, kívánnék tündökölni, vágynék a legjelesebb lenni a világon, vágynék istennő lenni, csak hogy te mondhatnád az embereknek: e hölgy, kit csudáltok, kit ti imádtok, e hölgy enyém! én bírom e hölgy örök szerelmét.
(Szendrey Júlia leánykori naplójából.)
PÓSFAI JÁNOS


Juliska. Petőfi így becézte kedvesét, Szendrey Júliát, akinek nevét olyan versek örökítik meg, melyeknek nincs párja a világon. Szerelmük lánglobogás volt, úgy tűnt, soha nem hamvad el, emléke meg nem fakul, éltető tűz marad örökre.
Két kimondhatatlan boldog év után ez a nagy szerelem Petőfi tragikus halálával véget ért. A költő jóslata bevált, elesett a „harc mezején”, s az alig húszesztendős ifjú asszony magára maradt kisfiával. Még le sem telt a gyászév, az özvegy Horváth Árpád egyetemi tanár felesége lett, s a világirodalomban szinte példátlan támadás indult a védtelen asszony ellen. A barátok, ismerősök sem kímélték. Hűtlenséggel vádolták, mert eldobta az „özvegyi fátyolt”, ráfogták, hogy igazából nem is szerette Petőfit, csak a neve, híre miatt, hiúságból ment hozzá feleségül, s eszetelen nagyravágyása kergette a csatatérre, végül a halálba férjét. Halála után, a „hűtlen asszonynak” még az emlékét sem kímélték, újabb támadások érték, míg végre előkerült az a levelesláda, amelyben eredeti Petőfi és Arany kéziratok mellett megtalálták Júlia naplóit, feljegyzéseit, ki nem adott írásait és levelezésének legértékesebb darabjait. E dokumentumok igazolták: Szendrey Júlia nem lett hűtlen Petőfihez, élete végéig őrizte emlékét és szerencsétlen második házassága nemhogy megnyugvást hozott volna számára, inkább csak szenvedést, gyötrelmeket.

Egy pillantás...

Nagykárolyban, a megyebálon pillantották meg egymást 1846. kisasszony napján. „Ez időtől számítom életemet, a világ lételét... azelőtt nem voltam én, nem volt a világ, semmi sem volt; akkor lett a nagy semmiségben a világok milliója és szívemben a szerelem... Minden Juliskámnak egy pillantása teremté.” – örökítette meg egy levél a költő boldogságát. Júlia leánykori naplójának vallotta meg: „...ha téged nem bírhatnálak, elsötétülne életem, de rémes éjjelét nem vigasztalhatnák csillagok, hanem a fájdalom tépné szét szívemet és szabadulásérti könyörgésem az átok visszapattanó szavai lennének... Most tudod, mennyire szeretlek. Tudod, mennyire bírod szívem minden érzeményét, lelkem minden gondolatját.”
Házasságuk előtt alig-alig találkoztak. Az erdődi vár kisasszonyának konok szülei hallani sem akartak arról, hogy egy komédiáshoz, egy ágrólszakadt, szegény költőhöz adják egyetlen lányukat, aki addig még a széltől is óvtak, kényeztettek. Petőfi már országos hírű költő volt, amikor levelet írt Szendrey Ignácznak és megkérte benne Júlia kezét. Aztán amikor az apa hűvösen elutasította, személyesen utazott Erdődre, hogy tudomására hozza, az elutasító válaszba nem nyugszik bele, mert szereti a lányát és egybekelésüknek nem lehet akadálya. Két férfi heves összecsapása volt ez: az apa a lányát védte, a szerelmes költő minden akaratával a lányt akarta. Szendrey Ignácz azonban hajthatatlan maradt, lányának megtiltotta, hogy találkozzanak, s igyekezett meggyőzni arról, hogy Petőfi nem hozzá való, ágrólszakadt, magát sem tudja eltartani. Megfenyegette Júliát: leveszi róla a kezet, kitagadja a házából, ha kitart Petőfi mellett.
A két szerelmes titokban találkozgatott, rengeteg segítő szándékú barátjuk akadt, szinte országos ügy lett Petőfi Sándor és Szendrey Júlia szerelme. Végül a szerelem győzött. Júlia apja kénytelen belenyugodott a megmásíthatatlanba, de kijelentette, hogy hozományt nem ad, kelengyéről nem gondoskodik.
Petőfit ez a legkevésbé érdekelte. „Boldog vagyok mindörökre! – lelkendezett. Dicső, dicső leány! Kettő között kellett választania: szülei közt és köztem. Júlia engem választott.”
Megismerkedésük évfordulóján tartották az esküvőt. Erdőd öreg lelkésze adta össze őket, a vár kápolnájában. Petőfin ezüstgombos fekete atilla volt, Júlián fehér selyemruha, keblén tearózsa, fején fátyol és mirtuszkoszorú. Mellette kishúga, Marika állt, s hátul, a kápolna sötétjében édesanyja zokogott. Az utolsó percig várták Júlia apját, a szertartás mégis nélküle zajlott le. S amikor előállt a négyesfogat, amely a nászútra vitte az ifjú párt, végre megpillantották a kapuban az apát, s várták, hogy áldását adja rájuk.
Szendrey Ignácz azonban néma maradt, sőt, amikor vője feléje fordult, hogy kezet nyújthasson, a büszke apa elfordította a fejét.
„Sokan meséltek arról, hogy Sándor néha úgy tud felnevetni, keserűen és keményen, hogy az ember hátán végigfut a hideg. Ez a nevetése hangzott most fel. Aztán intett a kocsisnak, a hintó kirobogott a várudvarról” – emlékezett később Júlia a kínos búcsúzásról.
Csodálatos napok következtek Koltón, gróf Teleky Sándor birtokán. Petőfi Sándor legboldogabb napjait töltötte itt ifjú feleségével. A kastély emeleti szobájában laktak, az ablakot vadszőlő futotta be, s az ablakból el lehetett látni Nagykárolyig. A költő verseket írt, Júlia naplójába jegyezte fel vallomásait. Csak mióta asszony vagyok, tudom, mi az igazi boldogság!” Ebben a csodálatos édeni ihletésben a magyar irodalom legszebb versei fogantak. „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amott a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt.” Boldogságukért retteg a költő, amely elé annyi akadály tornyosult, s tudja, érzi, hogy ebből az álomból egyszer fel kell ébredniük.
Júlia szinte azonos húrokon játszva ezt írta naplójába: „Szeretek, s mikor látom, hogy szerelmemmel boldogíthatom férjemet, nem jut eszembe aggódni a jövőn, bizonyosnak hiszem egész életünk boldogságát.” De ő is fél a felébredéstől, naplójába ugyancsak bekúszik a szorongás: „Mért oly szeszélyes az idő, hogy szép napjainkat úgy elragadja tőlünk, mintha csak pillanatok lettek volna...”
Pestre indulnak, de előbb még útba ejtik Kolozsvárt, ahol épp akkor ült össze az erdélyi országgyűlés. Júlia elkíséri férjét, s első igazi nagy élménye itt éri utol. Valaki felismeri Petőfit, az ülés félbeszakad és lelkes ünnepléssel a költőt köszöntik. Este az ifjúság fáklyás menettel vonul a fogadójuk elé, zene szól, beszédek hangzanak el, s amikor az ablakban férje oldalán Júlia is megjelenik, felzúg a taps, az ujjongó éljenzés. Júlia lelke mélyen eddig is tudta, hogy akit férjül választott, rendkívüli ember, a legritkább lángelmék közül való, az éljenző tömeg látványa azonban valósággal megrészegítette. Jól döntött, amikor apjával ellentétben a költőt választotta – mélyült el benne a tudat. Erdődért cserében olyasmit kapott, amit eddig igazából csak elképzelni tudott, s ebben az ünnepélyes pillanatban megfogadta: mindent vállal a legkíméletlenebb szegénységet is férje oldalán.
És jöttek a nehéz napok. De előbb még a meglepetések sorozata. Találkozás Arany Jánossal és családjával, a pesti fogadtatások. Júlia elégedett volt, Erdőd emléke csöppet sem zavarta. A pénzhiány se, pedig biztos jövedelmük alig volt, segítséget senkitől sem kaptak. Az ifjú feleség minden ajándéknál szebbet, értékesebbet kapott férjétől: csodálatosnál csodálatosabb verseket. „Születtem volna gazdag úrnak. Bizonyságtételért, Egy-egy gyémántkövet dobnék el, Minden kis szavadért.”

Forradalmak

Előbb az olasz, majd a párizsi és a bécsi forradalom híre hozta lázba Pestet. A meghitt esti beszélgetéseket felváltották Felsingen úr Pilvax-kávéházában a viharos disputák, s versírásra alig-alig jut idő. Júlia ott akar lenni férje mellett. Miért is Születtem nőnek? – méltatlankodik, s arra gondol, hogy férfiruhába öltözik, s elmegy az összejövetelekre, hogy Petőfi közelében lehessen. A költőnek se nappala, se éjjele: a nép fia, az elnyomott szegény magyar nép fia, első a márciusi ifjak között, lelkesítő hangja, versei felráznak, erőt adnak ifjúnak, öregnek. Júlia, amikor csak lehet, követi férjét, elsőként hallja a lángoló forradalmi verseket. Petőfi, az ifjú férj, a forradalom vezére, akit éljeneznek és akiért lelkesednek, minden idejét, energiáját a köznek áldozza. Erőt ad neki, hogy szerelme, imádott felesége mellette áll, s akkor sem hagyja cserben, amikor március tüze lohadni kezd, s a szabadság veszélybe kerül. Amikor férje a legelszántabban küzd, s az események úgy hozzák, hogy már-már veszni látszik minden, akkor súgja meg neki, hogy szerelmük gyümölcse megérett: gyermeket vár. „Fiú lesz!” – ujjong Petőfi, és még elszántabban veti magát a küzdelembe. Most már érte is, a kis jövevényért, az ő jövőjéért is harcolnia kell. Zoltánka decemberben látja meg a napvilágot, akkorra már ellenség veszi körül az országot. A költő kardot ragad, hogy a szabadság védelmére keljen. „Kardot fogék kezembe lant helyett, Költő valék és katona vagyok... Isten veled, szép ifjú hitvesem, Szívem, szerelmem, lelkem, életem!” Júlia mindig féltette férjét, most még nagyobb az aggodalma. A szerető hitves, a gyermekét váró anya még szeptemberben, amikor Erdődre mentek látogatóba, és férje néhány napra pesti útja miatt magára hagyta, ezt írta naplójába: ,,...elképzelem, milyen végtelen szomorú életem lenne nélküled, ha egykor, bármily rövid időre is, képtelen lennék tőled elszakadni, ha nem csókolhatnálak, ha nem élvezhetném tekinteteidet, melyek édesebbek a világ minden öröménél.” Több ez, mint hitvesi áhítat, Júlia későbbi megítélése szempontjából nagyon fontosak ezek a feljegyzések. Két nappal később ezeket a sorokat örökítette meg az erdődi napló: ,,...nem vágynék soha saját hírre, dicsősségre, elég volna az is, sőt főboldogságomnak tekintenem, ha Sándoromat követhetném, ha csak vele mehetnek, merre ő megy, ha csak mindig láthatnám él-e? ha szívem egyszerre szűnnék meg dobogni szívével. Ha a csata után élne, hogy én lehetnék az első, ki őt üdvözölhetném, s ha elesnék, hogy karom lenne a koporsó, mely őt felfogná, s én lennék az árnyék, mely utána szállna sírba s ott vele együtt enyésznénk el.”
És zsörtölődését is itt érhetjük utol, amikor ezt írja: ,,...hónapok óta tartottam őt vissza rimánkodásom által; nem elég hogy én ily tehetetlen vagyok, hanem még őtet is tétlenségre kárhoztatom... el kellett tűrnöd miattam a gyávaság szégyenét, tűrnöd kellett oly semmirekellők gyalázását, kik nem méltók, hogy lábaidat csókolják.” (Júliát azzal vádolták meg, hogy Petőfit – hiúságból – ő kergette a halálba.)
Petőfi részt vett az erdélyi hadjáratban, Júliát és fiát ez időben Arany Jánosék vették pártfogásba Szalontán. Bem kinevezte őrnagynak, de a felsőbb hatóságok vonakodnak ezt tudomásul venni, Petőfi ezért átmenetileg megválik a katonaságtól. A család visszaköltözik Pestre, ahol tanyát vert a nyomor, s ahol a korábbinál is keservesebb nélkülözés vár rájuk. Aztán a nagy szomorúság: a költő előbb az édesapját, a „vén zászlótartót” veszíti el, majd ha marosan az édesanyját. A temetés olyan sokba kerül, hogy kölcsön kell kérniük. A megélhetés is oly nehéz az ostromlott fővárosban, hogy a lakásukat el kell cserélniük kisebbre. A császár katonái pedig – orosz csapatokkal megerősítve – már közelednek. Petőfi tudja, mi várna rá, ha osztrák kézre kerülne. Windischgrätz még februárban elfogató parancsot adott ki ellene. Júlia fél: nem maradhatnak Pesten!
1849. július 5-én a költő, feleségével és kisfiával elindul, Erdélybe. Júlia úgy tudja, a megszállásra ítélt Pestről menekülnek. Férje titkolt szándéka: felkutatni Bem tábornokot, visszatérni a seregbe, harcolni, küzdeni a szabadságért. Július 21-én látta utoljára feleségét és fiát. Tordán a református pap gondjaira bízta őket, ő pedig egyedül elindult halálos útjára. Utolsó levelét Marosvásárhelyről küldi; két nappal a halála előtt még azt tervezgeti, hogy nemsokára együtt, „mint fészekrakó fecskék” bejárják a háromszéki havasok gyönyörű vidékeit. Tíz nappal ezután, július 31-én Segesvárnál találkozik a honvédsereggel, összeölelkezik Bem apóval, s még aznap este, a vesztett ütközetben örökre eltűnik a csatatér ismeretlen katonái között.
Eltűnt, vagy meghalt? Beteljesült-e a jóslat, miszerint „fújó paripák” száguldoztak át teteme fölött, vagy Bem tábornokkal együtt sikerült megmenekülnie? Az első hírek letaglózták az ifjú asszonyt. Menekülő katonák, sebesült tisztek beszéltek a véres csatáról, amelyben alig maradt élő. Júlia számára a legborzasztóbb, hogy férje is odaveszett. Aztán felcsillan a remény, ha valaki azzal a hírrel jön, hogy a csata után még látta Petőfit. Júlia életében ez a pár hónap volt a legtragikusabb. Kínok és kételyek közt vergődve várta, hogy visszatér a férje.
Tordáról Kolozsvárra menekül fiával. Itt írt naplója igencsak szívbe markoló. „El fogom hagyni nemsokára gyermekemet, hogy férjem sorsát megtudhassam; még csak arra sem számíthatok bizonyosan, hogy őt életben találjam. Talán már régen nyugodni költözött, s nekem el kell hagynom élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak...” És ment, megjárta a csatamezőt, mindenütt a férjét kereste, mindenkit megkérdezett, akit a sors útjába ejtett. „Ha meg nem bírom ez utat tenni a legkeményebb téli időben a legvadabb havasok között, s ott veszek el valahol idegen földön, idegen emberek között?... Ez sem rettent vissza, inkább síratlanul meghalni, mint megsiratva élni!” Sándorért rajongó szíve egy percre sem hagyta nyugodni. Hazavitte a fiát szüleihez, eltűrte apja szekírozását: megmondta ő előre, hogy így lesz; a költő úr megunta a házaséletet, most csavarog valahol. A csatatér csak ürügy volt neki az eltűnéshez. Júliát az apja az őrületbe kergette, Erdőd, a gyermekkor kedves színtere pokol lett a fiatalasszony számára.

A keresés

Valakitől megtudta, hogy Bem Törökországban bujdokol, elhatározta, elmegy, megkeresi őt, mert lehetetlen, hogy Bem ne tudna bizonyosat Petőfiről, akit a fiának tartott. Az utazáshoz azonban útlevél kellett, azt pedig megszerezni egyenlő volt a lehetetlennel. Júlia mégis megpróbálta. Pestre költözött, még a véres kezű Haynaunál is próbálkozott, aki hajlandó lett volna útlevelet adni az üldözött költő feleségének, ha ő cserében adatokat szolgáltat a bujdosó forradalmárokról. Szendrey Júlia nem vállalta ezt a becstelenséget. Aztán Liechtenstein herceg táborparancsnoknál próbálkozott, aki ugyancsak megígérte, hogy segít, de tudtára adta a fiatal hölgynek, hogy ezért bizonyos szolgáltatásokat elvár. A herceg Júliát akarta. Ha nem teljesíti a kívánságát, nemcsak az útlevelet tagadja meg tőle, de – mert tartózkodási engedélye nincs – Pestről is kiutasítja. A kétségbeesett asszony, akit a fővárosi pletyka is kikezdett, mondván; Petőfi alighogy meghalt, a „víg özvegy” udvarlókat fogad, lám még a herceggel is találkozgat, az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Ekkor hozta össze őt a sors Horváth Árpád egyetemi tanárral, aki meggyőzte arról, hogy lehetetlen helyzetéből egyetlen kiutat lát, ha Júlia sürgősen férjhez megy, magyarán egy újabb házasságba menekül. Júlia megrendülten hallgatta, s átvillant az agyán: honnan szerezzen egy férjet?
Horváth Árpád felajánlotta magát, mint Petőfi barátja, s a kétségek közt vergődő özvegy az ajánlatot elfogadta. Mit is tehetett volna? Hazulról nem várhatott segítséget, apja csak kínkeserves szekírozások mellett tűrte volna meg Zoltánkát, Petőfi fiát fel kellett nevelnie, egyedül erre nem lett volna képes. Szembe kellett néznie a tényekkel, s két héttel a gyászév letelte előtt házasságot kötött Horváth Árpáddal. Így Pesten maradhatott, elhozhatta fiát, akinek a neveléséhez biztonságos hátteret adott a házasság, és végre a pletykák is elcsitultak körülötte…
(Folytatása következik)

Később újabb hadjárat indult emlékének elhomályosítására. Ebben azok jártak élen, akik korábban a legközelebb álltak hozzá. A legjobb barát, Arany János ártott talán a legtöbbet. A honvéd özvegye címmel kegyetlen versben énekelte meg a hűtlen asszonyt, ki „… fölvevé a bánatos mezt.. azokhoz lőn hasonló, akiknek szép özvegy a neve.” – és megvádolta azzal, hogy Petőfiben nem szeretett mást, csak a hírnevét. Irtózatos vád volt ez még akkor is, ha a vers születése idején nem került nyilvánosság elé. Vérszemet kaptak a fűzfapoéták és kékharisnyák; sáros cipőjüket a védtelen asszony becsületének szakadozott köntöséhez törölték – hangzott a későbbi rehabilitáció idején. Lanka Gusztáv, akit Júlia Petőfiért kikosarazott, szintén az elsők között irogatott Júliáról; el akarta hitetni a világgal, hogy Júlia igazából őt szerette, Petőfihez hiúságból ment hozzá. Egykori barátnők , tized- és sokadrendű tollnokok mondtak ítéletet róla. Az egyik legszemforgatóbb rágalmazó Vachot Sándorné, szül. Csapó Mária, aki gyermekkorától fogva vetélytársnőt látott Júliában, azt híresztelte, hogy Petőfit a hiú feleség nagyravágyása hajszolta bele a csatákba, végül a veszteségbe. Dékádiné Vadadi Berta, aki gyermekként találkozott Júliával, jóhiszeműen ugyan, de a leggorombábban bánt el Júliával, amikor éppen védelmébe akarta venni. Visszaemlékezésében azt a néhány napot elevenítette fel, amikor a magára maradt asszony fiával Kolozsvárra menekült és náluk lakott. A cikk tele alaptalan vádakkal. A későbbi kutatók ezt a visszaemlékezést kritika nélkül elfogadták forrásmunkának. Végül a legtöbb sarat Szana Tamás 1891-ben megjelent könyvében szórja Júlia emlékére. A könyv főforrása: Horváth Árpád szóbeli közlése. Magyarán, ő maga írta meg ezt a könyvet, hogy saját magát tisztázza minden esetleges későbbi vád ellen, s hogy mindent Júliára hárítson.
És senki sem akadt, aki védelmébe vette volna Júliát. Tóth József sem állt ki mellette, pedig a súlyos beteg asszony a sír szélén neki adta át féltve őrzött kincsét, levelesládáját, hogy a benne lévő dokumentumok alapján védje majd meg az emlékét, tisztességét, ha a sors úgy kívánja. A család tartott attól, hogy Júlia naplót vezetett, s hogy kéziratait és levelezését egy ládikóban őrizte. Az is tudomásukra jutott, hogy a súlyos beteg asszony ezeket Tóthnak adta át. Júlia halálakor titkos tanácskozásra ült le Horváth Árpád, a volt férj, Gyulai Pál, Júlia húgának férje és Tóth József, Júlia végrendeletének megbízottja. Megállapodtak abban, hogy Horváth Árpád nem bántja többé halott felesége emlékét, Gyulai pedig – a közvélemény megnyugtatására – elhíreszteli, hogy a naplót az összes kézirattal együtt betették Júlia koporsójába. A világ ezt így is tudta. S amikor 1908-ban exhumálták Júlia koporsóját, hogy Petőfi szüleivel, az időközben elhunyt Zoltán fiával és Petőfi Istvánnal együtt közös sírba helyezzék át, az aktusnál jelen lévő Nemzeti Múzeum és Petőfi Társaság képviselői igen csak elcsodálkoztak, mert a holttesten kívül a koporsóban semmit sem találtak. A felmérhetetlen értékű irodalmi kincsnek nyoma veszett.
Az említett titkos tanácskozás részvevői közül Horváth Árpád már nem élt. Gyulai Pál halálos beteg volt, tartotta magát ígéretéhez, s megismételte, hogy ő teljesítette Júlia végakaratát. Tóth Józsefet nem kérdezte senki, haláláig híven őrizte és titokban tartotta a hagyatékot. Halála után a levelesláda fiához került, s miután az érintettek közül már senki nem élt, nyilvánosságra hozta a magyar irodalom talán legértékesebb leletét.
Harminckét oldalnyi ismeretlen Petőfi- és Arany kézirat került elő, köztük Arany Jánosnak Petőfihez írt első levele, amellyel e két szellemóriás barátsága elkezdődött, s melyet az irodalomtörténet nyolcvan éven át elveszettnek tartott. Előkerült Júlia naplójánal teljes szövege, 22 oldalas levélvallomása, melyet halálos ágyán írt apjának; Júlia utolsó üzenete, mely második házassága rejtélyének is kulcsa, s melyet jegygyűrűjével együtt volt férjének írt. A láda tartalmazta Júlia barátnőjének, Térey Marinak, továbbá sógorának, Petőfi Istvánnak és Júlia húgának, Gyulai Pálné, Szendrey Marikának hozzá intézett hatvan, ismeretlen levelét, valamint Szendrey Júlia összes versének, elbeszélésének kéziratát.
A felbecsülhetetlen kincset dr. Mikes Lajos fedezte fel Tóth József fiánál, és szakavatott kézzel ő tárta először a nyilvánosság elé. A hagyaték egy részét azonban zárt borítékban, további titoktartás végett félretette. A második házasság tragikumára végül is igazán ez adott magyarázatot. Júlia ebben a levélben könyörtelenül leleplezi Horváth Árpádot, aki a világ előtt egész mást mutatott, mint amit érzett. Asszonyában nem látott mást „mint csak buja állati szenvedélye köteles megosztóját.” Mert szerinte „az asszonynak nincs más kötelessége, mint a férj kéjvágyát kielégíteni”.
Ne jöjjön tehát még a sírjához se, mert fájdalmat okozna porainak. Attól a perctől fogva gyűlöletet, sőt utálatot érzett iránta, amióta kiderült róla, hogy pornográf könyveket és képeket rejteget, azzal kéjeleg, s Júliának is mutogatni akarta, hogy felkeltse benne a vágyat. „… életemnek ama legszerencsétlenebb szakában, midőn – szavai után ítélve – benne megmentőmre véltem találni, s nem másra, csak egy kéjenc állatra találtam” – hangzik Júlia „vádirata” és sajnálja, hogy nem volt ereje már régesrég kiragadnia magát ebből a körből. Hogy tűrni tudott, ahhoz csupán gyermekei iránt érzett „lángoló, igaz és szent szeretete” adott erőt.

„Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt...” Koltón, a mézeshetek alatt fogant e borongós hangulat, amikor még minden álomszerűen szép volt. A beteljesült szerelem édeni pillanataiban mindkettőjüknek eszébe jutott, hogy a boldog órák egyszer véget érnek. De gondolhatta-e igazán a költő, hogy jóslata valóság lesz? Júlia, aki felesége is méltó társa, ihletője volt a legnagyobb magyar költőnek, csakugyan képes lesz-e arra, hogy „könnyedén” eldobja az ő nevét. Ma már tudjuk, hogy a vergődő, szerencsétlen asszony kétségbeesett helyzetében kényszerült az újabb házasságra. De csaknem egy évszázadnak kellett eltelnie, míg kiderült, hogy Júlia „tisztalelkű” és „tisztaéletű” asszony volt, aki szenvedett, s aki nemesen, büszke némasággal tűrte a megpróbáltatásokat. Élete mártír-élet volt.
Petőfi özvegye 1850. július 21-en kötött házasságot Horváth Árpáddal. Később egykori barátnőjének megvallotta: e menhely vagy az öngyilkosság között kellett választania. Petőfi Sándor fiát fel akarta nevelni, szorongatott helyzetében választotta ezt a megoldást: bemenekült a házasságba. Hogy útját állják az esetleges hatósági zaklatásoknak, sürgősen és titokban kellett megkötniök a házasságot. Júlia írásbeli nyilatkozatot adott a lipótvárosi plébánosnak férje eltűnéséről, illetve bizonyosra vehető haláláról. „Az egyház kívánságára, részérőli terhelő felkelősség elhárítása végett kijelentem, hogy legszorgalmasabb fürkészéseim és bizonyságot adó adataim tökéletesen meggyőzének a felől, hogy Petőfi Sándor az erdélyi csatákban elesett – írta le Júlia e megrendítő sorokat. – A csatatereket összejárván, ennek és a külföldről jött többnemű tudósítások következtében ezen meggyőződésemre, ha szükséges volna, lelkiismeretesen hitet is képes vagyok tenni.” Megnevezte azokat, akik tanúsították, hogy látták a halott költőt. A plébános, miután Horváth Árpád tájékoztatta őt a rendőrségi üldözésekről, nem kevésbé Liechtenstein herceg fondorlatairól, a házasságot kötő feleket így jegyezte be az anyakönyvbe: Horváth Árpád és Szendrey Júlia – hajadon... Ha idegen betekintene az anyakönyvbe, az így nem lesz olyan feltűnő, mintha Júlia Petőfi Sándor özvegyeként szerepelne.

Élcelődés

A fővárosi lapok szűkszavúan, de ironikus hangvétellel tudósításokat közöltek a házasságról. A Hölgyfutár Egy barátunk szép özvegye második házasságra lépett címmel élcelődött. Júliáék ez időben szüleinél tartózkodtak, csak amikor Mágocsról visszatértek, akkor került a kezébe az újság. Sírva olvasta, majd levelet diktált és elküldte Nagy Ignácnak, a lap főszerkesztőjének. Másnap még gunyorosabb írás látott napvilágot ön a meg nem nevezett ’szép özvegy’ címet nyíltan magára ruházza: ugyan miképp illik ez össze a női szerénységgel?”
Ezzel a rágalomhadjárat még nem ért véget. A házaspár napokig ki sem mozdult az otthonából. Júlia – kedves meglepetésként – külön szobát kapott a férjétől, s megtalált benne mindent, amit Kalap utcai hónaposszobájában hagyott: Petőfi kedvenc könyveit, olvasmányait, verseit díszkötésben; az íróasztal fiókjában a költő féltve őrzött kéziratait. A falon Orlay Petrich Soma olajfestményét, melyet mezőberényi tartózkodása idején festett Petőfiről. Ez a kedvesség meglepte és feledtette vele az őt ért támadásokat. Jó érzéssel vette tudomásul, hogy Horváth nem akarja mindenáron feledtetni vele a múltat, nem tett szemrehányást azért, ha emlegette Sándor felejthetetlenül szép szerelmét.

Egy furcsa férj

Júlia második házassága szerelem nélkül is kiegyensúlyozottnak látszott. Előbb két fiával, majd két lánnyal ajándékozta meg férjét. Az egyik kislány a szülés közben meghalt. Társaságba nem nagyon jártak, ám egy idő után egyre többet hallott Horváth Árpád, kicsapongásairól, s meglepte otthoni különös viselkedése. Könyvtárszobáját rendszeresen zárva tartotta, oda senki nem léphetett be, a takarítónő is csak a jelenlétében dolgozhatott itt. Házasságukat furcsa titok lengte be. Júlia egyre gyakrabban beteg, rendszeres orvosi ellátásban részesül.
Egyetlen vigasztalása az, ha naplóját olvasgatja. Előkerültek korábbi versei is. Ezeket olvasgatva újabb versek fogantak. Vahot Imre Napkeletjében 1857 szeptemberében megjelenik Júlia néhány verse, köztük A három rózsabimbó. Fiainak, fiairól szól a vers, mindenekelőtt Zoltánról, Petőfi fiáról, akit megőrzött a nemzet számára. „Először terólad / Szerelmem virága / Kihalt boldogságom / Egyetlen zöld ága. / Az eltépett múltnak / Elő bizonysága / A lehullott csillag / Fennmaradt sugára.” A versre felfigyelt az egész város: Petőfi özvegye férje és a nyilvánosság előtt így mer vallani Zoltán fiáról? A Napkelet kritikusa meglátogatta Júliát, hogy írhasson róla. „Midőn ajtót nyiték ezen jó anyára, könnyezni láttam őt. Ott volt az ok előtte az asztalon. Könnyeit A három rózsabimbóra hullatta.”
Júliának ez időben jelentős irodalmi sikerei voltak: verseit, novelláit, meséit minden lap szívesen közölte. 1858-ban Andersen-fordításával kiemelkedő sikert aratott. Részt vett a társadalmi életben, s mint később írták róla: ünnepelt nőként halt volna meg, ha halála előtt egy évvel nem költözik el férjétől.
Hogy Petőfi özvegye igazából miként élt Horváth Árpáddal, senki sem tudta, még a közvetlen hozzátartozók, rokonok sem. Apjának nem mondhatta el gyötrelmeit, gyermekeit óvni akarta keserűségeitől. Júlia nem akart panaszkodni. Egyedül naplójának vallotta meg mártíréletének szenvedéseit. Akkor sem magyarázkodott, amikor 1867-ben, halála előtt egy évvel, már nagybetegen elköltözött a férjétől, akivel évek óta jóformán nem is érintkezett. A Zerge utcai kis lakásban gyermekei is csak ritkán látogatták. Zoltán nagybátyja, Petőfi István gyámsága alatt vidéki iskolákat járt, majd színészként járta az országot. Attila és Árpád apjuk felügyelete alatt nevelkedett, Ilonát Júlia rokonai vették pártfogásba. A beteg asszony mellett egy Tóth József nevű fiatalember állt, akit Júlia sógora, Gyulai Pál ajánlott szolgálatra. A korábban főúri családoknál nevelősködő fiatalember – Petőfi rajongója – afféle titkárként letisztázta jegyzeteit, felolvasásokkal vigasztalta a beteg Júliát. Ő volt az első idegen, aki betekinthetett a szenvedő asszony életébe, s végül ő lett minden titkok őrizője. Júlia ugyanis ráhagyta levelesládáját, féltett kéziratait, naplóját s azokat az írásokat, melyekkel alkalmasint megvédheti őt, ha újabb támadások érnék. Mert Júlia tudta, hogy támadni fogják, s arról is meg volt győződve, hogy leginkább férje, Horváth Árpád igyekszik majd befeketíteni őt, hogy önmagát tisztára mossa.
Előbb egy hosszú levélben édesapjának vallotta meg élete kínkeserveit, két nappal halála előtt pedig – írni már nem tudott – férje számára diktált egy megrendítő levelet. „Ebben benne van minden szenvedésem, annak az embernek egész élete, felfogása emberekről, nőkről, szerelemről, házasságról. Ezt magára bízom. Használja fel, ha szükség lesz rá, vagy titkolja el, ha titkolni jónak látja... Jegygyűrűjével együtt átadta Tóth Józsefnek, hogy halála után adja át Horváth Árpádnak. Munkái kiadási jogát pedig egyedül a fiatalemberre ruházta.

Élt 39 évet

Amikor Júlia 39 éves korában végleg lehunyta szemét, egyedül Tóth József volt mellette. Utolsó kívánságát teljesítve, vádló levelét és jegygyűrűjét eljuttatta Horváth Árpádhoz.
Szendrey Júlia halálhírét szinte valamennyi lap közölte. A Családi Kör szerint „vele egy fényes múltnak egyik élő emléke szállt sírba. Ő volt Petőfi Sándor neje...” A Fővárosi Lapok ezzel búcsúzott: „Petőfi egykor ő hozzá (Juliskához) írta leglángolóbb szerelmi dalait, a többi közt lelkének egyedüli, de egy világnál többet érő kincsének nevezte. Igen eszes, szellemdús hölgy volt, ismeretes az irodalomban is...”

Több mint asszony

„Engemet Sándorom emléke és oly sokszor kigúnyolt olvasmányaim, de mindenekelőtt szívem arról világosítottak fel, hogy egy nő több mint csak asszony, és ha megbocsáthatatlan vétkem ez volt, mert nem tudtam és nem akartam annyira elaljasodni, megtagadni nememet, hogy megfeledkezve minden női szeméremről és finomságról, egy a férj előtt oly kedves, de – erősen hiszem – minden művelt szívre és nemes lélekre undorító fotográf képgyűjteményben tudjak gyönyörködni, s azokat a férjjel órákig elnézni... ha ez volt megbocsáthatatlan vétkem, ezért pirulni, vagy bocsánatot kérni sosem jutott esztembe, s e vétkemre most halálos ágyamban is büszke vagyok...” – örökítette meg a levél egy finoman érző, tiszta lelkületű asszony vallomását.
Júliának e levele csak 1930-ban került nyilvánosságra a zárt borítékból, amikor dr. Mikes Lajos, újabb négy év kutatás után megjelentette azt a vaskos könyvet, amely Szendrey Júlia ismeretlen naplóját, s az említett kincsleletet tartalmazta. Dernői Kocsis Lászlónak e leletek birtokában megírt Júlia-életrajzával a szerzők perújításnak szánták művüket. Júlia rehabilitálása ezzel vált teljessé, a korábbi próbálkozások ugyanis ezt csak részben végezték el. Hiányzott hozzá az a kulcs, melyet a levelesláda őrzött.

Soha nem szakadtak el egymástól

A könyvhöz Bethlen Margit grófnő írt bevezetőt, amelyben Petőfi hitveséről a legmelegebben emlékezik. „Majdnem egy századon át hordozta magán a hűtlenség bélyegét – írta. – Kiknek szívéhez a legközelebb állott Petőfi Sándor, azok sütötték rá. Pedig, ha olyan lett volna amilyennek azok őt hitték és mutatták, a nagy költő szerelme nem szállhatott volna épp őrá. Ezt hinni lekicsinylés volna Petőfi Sándor iránt... Ők rokonlelkek voltak. Szárnyaló fantáziával megáldva, vagy megverve, büszkék, erősek, lázadók. És ezért nem tudtak elszakadni egymástól soha.”

„Ha egykor eldobod az özvegyi fátyolt… csodálatos, hogy Petőfi mennyire megérezte feleségének hűtlenségét, jó... még fiatal volt, élni akart, nem bírta a magányt, szükségét érezte a férfiasságra... ki is akarta kerülni a férjhezmenetelt… de mégsem tudott kiutat találni a jövőt illetőleg.
Általános megvetés, mellőzés érte Júliát, hogy eldobta a Petőfi nevet... magam is úgy érzem, nem szabadott volna ennyire hűtlenné válni, én sem tudom neki ezt a szertelen, meggondolatlan lépését megbocsátani... megvetem, hiszen a Petőfi név már akkoriban ismert volt széles e világon, márka volt a magyar irodalom berkeiben.
Nagyon sok asszonynak jutott osztályrészül, hogy fiatal korában a férj valamiképpen eltűnt a feleségének ölelő karjából, háború, fogság, kivégzés... korai ragály, elvitte örökre, de emlékét oltárként tisztelte, gyertyát gyújtott imádkozott, az asztalnál ugyanúgy terített, mintha ő is itt ebédelne... de özvegyi fátyolt nem dobta el, elvitte magával a sírjába, és ezért dicsőült meg holtában is nemzet tudatában.


Történelmi Igazságtétel Bizottsága
Budapest, Pf. 33
1251
Budapest, 1990



Kedves Bajtársunk!


Örömmel értesítjük, hogy a Történelmi Igazságtétel Bizottsága katonai szekciójának javaslatara rehabilitációja megtörtént, rendfokozatát visszakapta.

Kívánunk jó erőt, egészséget!

Bajtársi üdvözlettel:
TIB Katonai Szekció Vezetősége



Holvagy Gergely István, volt söptei áll. gazd. Igazgató, volt alföldi kubikus, akit Rákosi felruházott hatalommal, rád rakta a kommunista párt nagy munkás diadémát. Menj és uralkodj, ez a nagy hatalom megbízott földi szörny, hányszor nekem rontott: miért hordok csokornyakkendőt? Miért tűzöm ki a nemzeti szalagot márc. 15-én. Hortista tiszt... oroszok ellen vívott harcaim, nem bírta elviselni a maga butasága mellett az észbeli többletet másokban... semminemű képzettsége nem volt /5 elemivel rendelkezett/ nem is bírta Ferenczy volt gazdatisztet, aki egy darabig; mellette vitte a termelést... engem sem bírt, mert nem tudtam hozzá lealjasodni, ő pedig maradt a hegy lábánál a Ság alsó fokánál, de az isteni hatalommal felruházták, maguk sem tudtak felmérni a lerongyolódásnak borzalmas csapását.
Ha most élne és olvashatna Gergely István ezt a dokumentott, szörnyet halna /egyébként már meghalt Körmenden/ mert nem bírta volna elviselni, főleg 56 után hogy még engednek élni, a volt meghurcoltatás és megvetés, rangfosztás után még emelnek is rajtam rendfokozatban... A butaság csak rombolni tud, nem tudja felmérni a azt a vesztességet, ami butaságból ered.
„A buta nem érti meg a bölcset, mert ő még sohasem volt bölcs, de a bölcs megérti a butát, mert egykor ő is buta volt”