 |
    |
 |
Mi lett a tizenegy Batthyány gyermekkel? Családregény „Minthogy magam 1938-ban születtem, édesapám, nagybátyáim és nagynénéim elbeszéléseire, továbbá nagyapám naplójegyzeteire hagyatkozom. Nagyapám sajnos túlontúl korán, már 1931-ben meghalt. Életét és családjának sorsát évszázadunk megrázkódtatásai nagyban befolyásolták. Ennek ellenére minden további nélkül megállapítható, hogy személyisége és személyes példamutatása erősen pozitív hatást gyakorolt gyermekeire.” Ezekkel a szavakkal kezdte szombathelyi előadását az unoka, Batthyány-Strattmann László, majd olyan érdekességekkel folytatta, melyeket kevesen tudnak a herceg-orvosról. Például azt, hogy kalksburgi gimnazistaként vonzódott a filozófiához, és a természettudományok csaknem valamennyi ágához. Tudott bonbonokat készíteni és gépkocsit javítani. A Tanácsköztársaság ideje alatt, Maraizellben, kitanulta az órásmesterséget. Emellett jól kiismerte magát a csillagászatban is. Az 1916-ban köpcsényi grófból körmendi herceggé lett Batthyány-Strattmann László az elhalt Edmund hercegtől örökölte a majorátust, azaz a hitbizományt. Ez nagy vagyont, de egyben súlyos terheket is jelentett. Egyfajta alapítványhoz volt hasonló, amely fel nem osztható vagyonnak számított, s ingadozó – hol több, hol kevesebb – jövedelemmel járt. Az emberek által elképzeltnél jóval szerényebbel. Kellett a pénz a kórház fenntartására és az elszegényedett rokonok támogatására. A herceg naplójából tudjuk: nem voltak nagy születésnapi ajándékozások a 11 gyereknek, s mindig ott vettek ruhát nekik, ahol a legolcsóbb volt. „Még ma is, valamely nehéz helyzetből megélt szokatlan szerencsés kimenetel esetén szűk családi körben azt szoktuk mondani: bizonyára a nagyapa lépett közbe aki utódait odaátról is védelmezi” – hallottuk az előadótól. A második világháború után a család szétszóródott Nyugat-Európában és a tengeren túlra. Egyetlenegy válás sem fordult elő, s a gyerekek között a földrajzi szétszórtság ellenére is érintetlen maradt a szívélyes testvéri kapcsolat. A herceg-orvosnak ma már mindössze három élő gyermeke van: Blanki, Lilly és Feri. Batthyány-Strattmann László herceg legidősebb lányát Lillyt a család egyik mellékágából származó Batthyány Zsigmond vette feleségül. A Körmend melletti szecsődi kastélyban kezdték közös életüket, két fiúk született – Zsiga és Laci – s egy leányuk, Maia. Zsiga egy spanyol, Laci pedig egy olasz nőt vett el feleségül. Lilly néni ma 90 éves, s Laci fiánál lakik a család egyik birtokán, a güssingi (németújvári) Batthyány kastélyban. Maia 1945-ben, a Magyarországról való menekülésük után tragikus körülmények között halt meg Marokkóban. József Zichy Máriát vettte nőül, majd fiatal házasként Rábabattyánba (ma: Neumarkt a. d. Raab) költöztek. Nekik kifejezetten nem kellett menekülniük, mégis kivándorlásra kényszerültek. Amikor József egy szép napon este Grazból hazatért, arról értesült, hogy oroszok keresték. El akarták vinni. Azonnal cselekedett. A maga és a családja számára hajójegyet vett Kanadába. Ott éltek az ’50-es évek közepéig, a Szent Lőrinc folyó mentén egy kis birtokon. József jóhírű erdészeti szakemberként hunyt el 1994-ben. Súlyosan beteg özvegye még ma is él. Iván Heinrich Thyssen-Bornemissza leánytestvérét, Margitot vette feleségül. Fiaik: Iván és Kristóf. Minthogy a Thyssenek nagyon vagyonosak, Iván és felesége sokat voltak a tengeren túl. Kanadában és Uruguayban még birtokot is vásároltak. Idősebbik fiuk Párizsban atomfizikát tanult, a kisebbik viszont a bankszakmában dolgozik. Iván 1967-ben sportrepülőgépével tragikus balesetet szenvedett. A gép rossz látási viszonyok és köd miatt a Bécshez közeli Pressbaumnál lezuhant. Ivánnal együtt halt meg a család történetét elmesélő herceg 21 éves öccse, Anton is. (A tragédia folytatása: a güssingi családi kriptában Ivánt Antonként temették el, Antont pedig Ivánként, ezért hullaszemlét kellett tartani.) Iván másik fia Kristóf, Hamburgban él, egy orvos lányával kötött házasságot. Egy fiuk és egy lányuk van. Gitta Auersperg Károly Adolf herceghez ment nőül. Két fiuk és két leányuk született, eleinte Felső-Ausztriában, Losensteinben, egy kastélyban laktak. Az Auerspergek közül már a háború alatt sokan Dél-Amerikában éltek. Gittáék a háború után vándoroltak ki Uruguayba egy olyan tájra, amelyet Magyarországhoz hasonlónak találtak. Gitta Uruguayban a tiszta orosz lakosságú falvakban misszionáriusként tevékenykedett. 45 évesen koponyasérülést szenvedett egy autóbaleset során, abba bele is halt. Gyermekeik Uruguayban kötöttek házasságot, melyekből tekintélyes számú utód született. Zömük farmerként él. Cikki (Franciska) és Feri ikerpárként jött a világra Szent Ferenc napján, október 4-én. Cikkit Bauer Billi, Auersperg Károly-Adolf ezredtársa vette feleségül, Mariazellben házasodtak össze. A férj egy felső-ausztriai gyáros családból származik. Egy fiuk és egy lányuk született, mindketten házasok. Ferenc Eszterházy Mariettát vette feleségül. Nagyon mozgalmas életet élt. Papnak készült, jezsuita novícius volt Innsbruckban, de később hivatást váltott: jogot tanult Budapesten. A háború végén a Szovjetunióba hurcolták. Tíz különböző munkatáborban 11 évet töltött. Az 1956-os forradalom idején került vissza Magyarországra, ahonnan bátyja, László segítségével családjával együtt Bécsbe ment. Fia, Bálint, vegyész lett, Végh Sándor zeneszerző lányát vette feleségül. Svájcban élnek, három fiuk született. Ferenc Bécsből Németországba költözött, a Thysseneknél dolgozott, jelenleg Baden bei Wienben él. Anna (a családban Ancsi) ahhoz a Paul Weringarten professzorhoz ment férjhez, aki hangverseny-zongoristaként és zeneszerzőként Körmenden adott zongoraórákat. Házasságkötésük után Japánba kaptak meghívást. Legidősebb leányuk, Mária, ott jött a világra. Házasságukból két fiú és két lány született. Az egyik fiú, Paul, Bécsben pszichológus, a másik, Karl, jóhírű ügyvéd. A háború alatt – lévén a férj zsidó – bujkálnia kellett a családnak. Anna bátyja – az előadó édesapja -, László rejtette el őket Körmend mellett, egy nádasdi erdészházban. A háború után a család Bécsbe költözött, ahol a családfő hamarosan meghalt. Három évvel ezelőtt Anna is elhunyt. Blanki (Blanki), Josef Karl Trauttmansdorffal lépett házasságra. Öt fiuk született. Férje családjának Morvaországban voltak birtokai, de Bécstől délre, egy tavas birtokon, Dornauban élnek. Karli a legkisebb, 11. gyermekként látta meg a napvilágot a hercegi családban. Nagyon fiatalon vette el Majláth Zdenkát. Ödön és György nevű gyermekei 1940-ben és ’42-ben jöttek a világra. Röviddel 1945 után ők is Uruguayba vándoroltak ki. Nagyon nehéz sorsuk volt anyagilag és egzisztenciálisan is. Karli orvosi diplomáját nem ismerték el, az annak honosításához szükséges vizsgákat spanyolul kellett volna letennie. Karli ezért inkább a mikrokémiára tért át. Hamarosan szaktekintélynek számított, gyakran nemzetközi kongresszusokon is ő képviselte Uruguayt. Fiaik közül Ödön gyermekorvos, György állatorvos lett. Ödön gyermekei – Lara és Carlos – orvosi egyetemi tanulmányaik végén vannak. Karli és felesége, Zdenka, az 1980-as évek végén hunyt el. Fiaik jövőre ellátogatnak Európába. A szülök végakarata szerint a güssingi (németújvári) családi kriptába helyezik el hamvaikat. „Az idén februárban és márciusban feleségemmel együtt magam is a tengeren túlra látogattam, s ez alkalommal először nyílott lehetőségünk arra, hogy a család dél-amerikai ágát megismerhessük és láthassuk – mondta előadásában herceg Batthyány-Strattmann László. – Szeretreméltó, kedves rokonokra találtunk, akik harmonikusan élnek, s egy rendkívül erős családi összetartozási érzés is érezhető volt rajtuk.” Előadását édesapja, László életútjának ismertetésével zárta. (A családban legidősebb fiúként Önön született, de ő ifjan elhunyt. Így édesapja halála után László, a legidősebb fiúként, a család fejének számított.) Ő a herceg-orvoshoz hasonlóan kiváltó technikai érzékkel rendelkezett, ennek köszönhetően gépészmérnöki diplomát szerzett. Egyik angliai útja során ismerte meg Windischgrätz Antoinettet. Annak a Windischgrätz tábornoknak a dédunokáját, akit az 1848-49-es magyar szabadságharcból ismerünk. „Szüleim között nagy szerelem volt, de Windischgrätz herceg szerepével kapcsolatban gyakran összekülönböztek” – mesélte Szombathelyen fiuk. Édesapját az egyházhoz való teljes lojalitás jellemezte. A család 1945-ben gépkocsin hagyta el Körmendet. Egy gyermekgondozónő és – sofőrként – Draskovich Károly ment velük. Légiriadók és motorhibák közepette jutottak Voralbergbe. Édesapja a Vörös Hadsereg körmendi bevonulása előtt, az utolsó lovaskocsival hagyta el a várost, azzal érte el a határt. Onnan kerékpáron ment Güssingbe, majd onnan a voralbergi Schnifisbe. Szerénységre és igénytelenségre való neveltetése megkönnyítette számára, hogy 1945-ben a voralbergi időszakot túlélje. A francia zónából átmentek alsó-ausztriai birtokaikra, ahol a szovjetek voltak az urak. Ott nagyon bizonytalan volt a helyzet, ezért amikor édesapja a bázeli Schindler vagongyártól kapott mérnöki állásajánlatot, a család Svájcba költözött másfél évre. Időközben kiderült, hogy az alsó-ausztriai birtok a fosztogatások és a hanyag gazdálkodás miatt veszélybe került. Visszatértek Ausztriába. Négy fiuk közben Bécsben és Kalksburgban elvégezte iskoláit. 1956-ban a szülők sokat tettek a menekült magyarokért. Gyűjtéseket szerveztek, külföldi segélyeket szerezte Amerikából. Franz (1939) textil-szaktanácsadóként Németországban, Ádám (1942) a bankszakmában dolgozik. Néhány éve Budapesten él, saját gazdasági tanácsadó cége van. (Egy ideig Antall József tanácsadója is volt.) A harmadik testvér, Anton, a nagybátyjával, Ivánnal együtt repülőszerencsétlenség során hunyt el. A Szombathelyre ellátogatott herceget, Batthyány Lászlót a régi stílusban nevelték, édesapja utódjának szánták, ám közbeszólt a sors. Édesapja 1966-ban váratlanul hunyt el, s csak egy végrendeleti fogalmazványt hagyott maga után. Ebben örökösként ugyan László fiát nevezte meg, de nem volt jogérvényes végrendelete. Így a hagyományos főúri és köztársasági öröklési jog szembe került egymással. László mély konfliktusba keveredett testvéreivel. „Sok fáradozás és türelem árán csak harccal tudtam az örökség egy részéhez hozzájutni” – hallottuk tőle az előadáson. Mivel foglalkozik most? A család vagyoni ügyeit intézi, levéltárát rendezi. Azt is hallottuk tőle, hogy két fia (mindkettő egyetemista Bécsben) nyáron Pannonhalmára jön magyarul tanulni, s az őt Szombathelyre elkísérő felesége, Vera, karitatív munkát végez. Az előadás után rövid interjút kértünk Batthyány-Strattmann Lászlótól. – Szembeszökő a hasonlósága nagyapjával. Mások is így látják? – Valóban sokan megemlítik. – Nagyon bonyolult és hosszadalmas folyamat a boldoggá avatás. Mit tud a család tenni ezért? – Az imádkozáson kívül nem sokat. Minden, a család birtokában fellelhető adatot kiszolgáltattunk, s ahol megfordulunk a világban, kérjük a főpapokat, tegyenek meg ők is mindent a boldoggá avatás sikeréért. – Nagyon népes családja volt a hercegnek, rendkívül vallásosan éltek. Sok az unoka és a dédunoka is. A fiatal Batthyányiak mennyire vallásosak? – Miután valóban nagyon sok leszármazott van, nem lehet egységesen kezelni őket. Különböző befolyásoknak vannak kitéve. Nem mondhatnám, hogy mindenki, de a nagyobbik része vallásos, legalábbis lojális a katolikus egyház iránt. – A körmendi kastély hatalmas és gyönyörű épület, s nálunk lezajlott egy kárpótlási folyamat. Milyen kárpótlásban részesült a Batthyány család? – A ’90-es évek elején a Budapester Rundschauban nagy cikk jelent meg arról, hogy mivel a nagyapám olyan híres ember volt, az örökösei visszakapnak mindent. Ebből semmi sem lett. Egy csomó kárpótlási jegyet kaptunk, de ezzel semmit sem tudtunk kezdeni. Megpróbáltam a kastélyt összefüggésbe hozni a kárpótlással, de nem sikerült. Majdnem minden kárpótlási jegy megvan még. Eleinte nem akartam átvenni, próbáltam több birtokossal összefogni, hogy kedvezőbb legyen ez az egész, de nem volt egység. Nem volt szerencsés a törvény. Számomra jó érzés lenne, ha a jelenlegi cipőgyár helyén valamilyen egészségügyi, vagy karitatív intézmény működne a kastélyban. A körmendi ingatlanokból valójában csak egy erdészházat akartak visszaadni nekem 20 évre. Ezt nem vállaltam. Némethy Mária 1995. május 23., kedd Emlékezetem szerint, habár már rég volt, de úgy tudom, hogy László egykor feltűnt az orosz hadifogságomnak idejében, tán éppen a román Fogsány táborban. Csodálkoztam is rajta, de ahogy feltűnik a szivárvány az égre, László herceg is eltűnik a táborból. Sorsáról semmit sem tudok. Szeretném azért tudni, tényleg mi lett a sorsa. Ez 1945-ben történt. Jó pár éve levelet kaptam Ikervárról: ha találkozni akarok Ady egykori menyasszonyával, látogassak el a nevelőotthonba; az igazgató vendégeként itt tölti a nyara Dénes Zsófia. Fiatal, de már nem kezdő újságíró voltam, s mi tagadás, nem sokat tudtam a századelő költőfejedelmének volt menyasszonyáról, még kevesebbet az írónőről. Zsuka Nagy emberek szerelmei (6.) Ady nagy szerelme, Léda, aztán Csinszka, azaz Boncza Berta, a költő későbbi felesége jutott eszembe, s az akkor még egészen friss kiadású Magyar Irodalmi Lexikont hívtam segítségül. Dénes Zsófia író, újságíró neve alatt a következőket olvastam: „…a Pesti Napló, majd a Világ párisi munkatársa… 1913 őszén Pesten ismerkedett meg Ady Endrével, rövidesen eljegyezték egymást, a házasság azonban meghiúsult. Ady több verse és 16 levele őrzi e szerelem emlékét, valamint Dénes memoárjai, elsősorban az Élet helyett órák c. kötet.” A könyvet akkor hiába kerestem, nem találtam a könyvtárakban, így annak híján, meglehetősen felkészületlenül indultam el Batthyány Lajos hajdanvolt ikervári kastélyába, hogy találkozzam Zsukával. Amikor beléptem a kastélyszobába, az ablaknál ült, arcába hullott a fény, és megtelt mosollyal. Szalatnyai József, Zsuka férje elém sietett, belém karolt, és asszonya elé vezetett. Dénes Zsófia vastag keretes szemüveg mögül nézett rám, arcán nyoma sem látszott az időnek, mintha nem is lett volna már nyolcvanéves. Mély, kissé rekedtes hangon beszélt, s olyan kedvesen, oly meleg barátsággal, mintha ki tudja milyen régen ismertük volna egymást. Adyról mesélt, szinte egész délután csak róla. - Szeretetben láttam, szeretetben ismertem meg őt – mondotta Zsuka. – Együtt lélegeztünk, egyek voltak a gondolataink. Készültem rá, hogy megmentem a beteg embert. És én ezt mind megírtam abban a könyvemben, amelynek címét Ady nekem írt gyönyörű verse adta: Élet helyett órák. Két nap és egy átvirrasztott éjjel választott el attól, hogy a felesége legyek… A látogatásról riportot írtam, s egy neves Ady-kutató, Zsuka nagy ellenfelem megrótt érte; levelében még azt is megkérdőjelezte, hogy Dénes Zsófia egyáltalán menyasszonya volt-e a költőnek. Mintha Ady Lajos, a költő öccse és Bölöni György, Ady legközelebbi barátja említést sem tett volna erről Adyról szóló életrajzi munkájában. Ady Lajos 1923-ban megjelent könyvében olvasható: „… Zsuka, egy kolozsvári fiatal özvegyasszony, csupa szív és ragyogó intellektus, nemcsak Bandit, hanem bennünket is az első találkozásra meghódított… A Zsukával való megismerkedés után két héttel, a 36. András-napon már a házasság gondolata foglalkoztatja… Úgy beszéltük meg a dolgot, hogy pár nappal karácsony előtt teljes csöndben házasságot kötnek, s nyomban elutaznak Párisba… Csak még bizonyos anyagi nehézségeket kellett leküzdeni. Zsukának volt ugyan némi vagyonkája, de Bandi, érthető okokból még kölcsön formájában sem volt hajlandó abból – nászutazni. Mikorra aztán a szükséges pénzecskéket innen-onnan előkajtattam, Bandit egy ideges gyomorbaj leverte a lábáról, s karácsony előtt pár nappal be kellett szállítani őt az Új Szent János Kórház épületébe… Az ott töltött hetek alatt nyilván számot vetett magában azzal, hogy ő, sajnos, a házasságtól nem is időbeli, hanem inkább egészségi okok miatt nézett el.” Bölöni György 1934-ban Az igazi Ady című könyvében másként látta: „Ady őszi, hűvösvölgyes napjaiból a legtöbb kései napsugár Zsukára hull. Az emlékezetes 36-ik András-napon már mint kiszemelt menyasszony vesz részt Dénes Zsófia… Ady komolyan készülődik a házasságra. A pesti pletyka már erről beszél, Zsuka édesanyja egy társaságban nagy meglepetéssel hallja, hogy állítólag a polgármesteri hivatalban az esküvő napja is ki van már tűzve. Márpedig a költőt, bármilyen neves író is, nem szívesen látná vejének. A házasságkötésnek a családi nehézségeken kívül sok minden útját állja. Elsősorban Ady ingatagsága. Aztán Lajos mint jó testvér megnézte a telekkönyvet, mert Zsukáról híre járt, hogy pénzes háza van a Nagydiófa utcába… Dénes Zsófia közben kiutazott Párisba, és úgy volt, hogy ott Adyval mégiscsak egymásra találnak… De elmaradt a párisi út, elmaradt a házasság, és szűnőben a szerelem…” Dénes Zsófia húsz évvel a költő halála után az Élet helyett órákban – számos dokumentumra, naplójára és más hiteles forrásokra hivatkozva – a személyes emlékezés forró hevületében azt a valóságot tárta fel, hogy az eljegyzés miatta bomlott fel. Édesanyja ugyanis öngyilkossággal fenyegette meg, ha hozzámegy a súlyosan beteg költőhöz. Oka volt rá, hiszen leánya férje azelőtt nemrég halt meg ugyancsak súlyos, gyógyíthatatlan betegségben. Az anya rettegett az újabb elképzelhető tragédiától. A jegyességet tehát anyja kívánságára Dénes Zsófia bontotta fel, de hűségét, barátságát, kitartását a költő mellett – soha! Szerelmük mély, igaz barátsággá magasztosult, és Zsuka hosszúra nyúlt élete végéig tartott. A jegyesség felbomlása után Ady is érezte, tudta, hogy nemcsak méltó nőre, hanem igaz emberre, hű barátra talált Zsukában. Boncza Bertával való megismerkedése után hozzá, volt jegyeséhez fordult tanácsért, amit az akkor már jónevű újságíró-írónő nem tagadott meg. Az esküvőjükön is ott volt, közreműködött annak előkészítésében, s a költő haláláig veleérző, őszinte, igaz barát maradt; halála után pedig az Adyhoz közel, a legközelebb állók jogán mindent megtett azért, hogy hiteles tiszta kép alakuljon ki róla rajongóiban, olvasóiban, az utókorban. Dénes Zsófia soha nem kérkedett azzal, hogy Ady jegyese volt. A benne élő mély emléket drágábbnak tartotta ennél. Ady halála után húsz évig várt, s csak amikor már letisztult benne és bölcsességé érett az emlékezet, akkor fogott hozzá, hogy hiteles számadással megörökítse mindazt, amit átélt. Finom érzékkel, az Ady iránt érzett alázattal a lehető legtisztább, legigazabb képet festette meg a zaklatott életű költőről. Mint azt többen megjegyezték: Ady tüze gyújtotta fel Dénes Zsófia tehetségének lángját, mert tudta, hogy Adyról csak így lehet, így szabad és így kell írni. A könyv 1940-ben látott napvilágot, akkor még élt a költő öccse, Ady Lajos, és előszót írt Dénes Zsófia memoárkötetéhez. „Általa Ady Endre arcképe teljesebb lett” – jegyezte meg. Zsuka könyvét nagy ováció fogadta; a legjelesebb írók nyilatkoztak róla. Móricz Zsigmond például a Kelet Népében ezt írta: „… írásod első írás Adyról. Három napra beteggé tett. Oly közvetlen érzékletesen, olyannyira végig komolyan és akusztikai tisztaságban hatott rám, hogy míg olvastam, ott voltam Ady forgószél-körében, a szobájában vele, veletek. Más úgy írt, hogy lelkének fehér falain imbolyogva vetíti Adyt, vagy szárazul, tanárul felsorolja a Róla Való Tudnivalókat. Neked, Zsukám, a könnycsepp is üde, s még nem csapódott le belőle a szem sarkába a só.” A korabeli kritika is kedvezően fogadta a könyvet. „Az Ady-irodalom rengetegében kevés olyan kedves és vonzó olvasmány található, mint Dénes Zsófia közvetlen visszaemlékezései” – jegyezte meg az Irodalomtörténet című folyóirat munkatársa. – „Művészien lírai hangoltságú élménybemutatás – élmény és tanulság.” Féja Géza szerint: „Dénes Zsófia könyvében a rokonszenves asszonyi alázat, s valami egészen ritka szerénység háttérbe helyezi a saját személyét. Közvetlen hangon, de Adyról beszél, helyenként megrázó egyszerűséggel…” Sásdi Sándor a Pécsi Naplóban: „Külön sorokba kívánkozik az elismerés azért, ahogyan Dénes Zsófia maga is költővé halkul, amikor Ady érzelemvilágát festi.” A Szabadkai Napló szerint: „Íróilag méltó a könyv Adyhoz… Ady szeretné ezt a könyvet.” Az első kiadásból hírmondó sem maradt. Ennek oka a közbejött háború. Az Ady-centenáriumra újra kiadott mű előszavában maga az írónő világítja meg ennek okát. „1944-ben, miután a német náci hadak birtokba vették Magyarországot, Kolozsvári Borcsa Mihály sajtófőnök egy áprilisi napon zúzdába küldte könyveimet. Természetesen nem egymagában, hanem a szépírók első listáján.” Az újabb kiadásra aztán több mint 30 évig kellett várni. Az Ady-életrajzok között pedig talán ez a legfontosabb és legjelentősebb életrajz. Vajon, mi lehetett ennek az oka? Mennyiben játszott közre az, hogy sokan, irodalomtörténészek is, megkérdőjelezték a könyvben írtak hitelét? Különösen a jegyesség felbontásának körülményei okoztak, váltottak ki más, eltérő véleményt, a centenáriumi új megjelentetés sem vetett véget ennek, inkább tovább szította a kedélyeket. „Azt hittem, az Ady-centenárium után többé már nem kell vitákban megszólalnom” – idézzük a 96 éves Dénes Zsófiát. – „Csalódtam. Miközben fáradt szívemet orvostudósok kórházban még egy időre felerősítették, igazán nem várt helyről és nem várt módon támadás érte memóriaírásomat.” Azt a Zsukát érte az újabb támadás, aki annyi idő múltán is hű maradt Adyhoz, élményeihez, a valósághoz, s aki egyedül élt már csak a kortársak, a barátok, a legközelebbállók közül. Zsukának sokszor kellett magyarázkodnia, 1976-ban még a neves tévé-riporter is gyanakodva tett fel kérdéseket a jegyesség felbontásával kapcsolatban. Valóban édesanyja akadályozta meg az esküvőt? Ha olyan mély volt szerelmük, Zsuka miért nem vállalta anyja ellenében is Adyt? Mert nem akarta édesanyját elveszíteni. Mert Adyt is meg akarta tartani; ha nem lehetett asszonya, sírig tartó, igaz barátja lett, s élete végéig kitartott mellette. A 96. évében lévő Zsuka igazságszolgáltatását a véletlen is segítette, amikor előkerültek hatvan-egynéhány évvel korábban Adyhoz írt levelei. Huszonnyolc levél a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárából, egy melyet Zsuka Csinszkához írt, a Petőfi Múzeumból, egy pedig, melyet Fehér Dezsőné küldött Dénes Zsófiának, a saját levelesládájából kerültek elő. Ezek a levelek – perdöntő módon – arról a kapcsolatról szólnak, amely Adyt és Zsukát összefűzte egykor. A levelek nagy részét Zsuka 1919. október végéig írta Adynak, aki megőrizte őket, s az örökösök adták el az említett intézményeknek. A Magvető Könyvkiadó 1980-ban ezekkel a levelekkel és az írónő megjegyzéseivel kiegészítve ismét megjelentette az Élet helyett órákat. A könyv – az akkori nyomdai viszonyokra tekintettel – viharos gyorsasággal látott napvilágot. Talán az igazságkeresésnek szántak vele gyorsabb utat? Dénes Zsófia e sorok írójának küldött könyvdedikációjában meg is jegyezte: „Három és fél hónap alatt készült: csoda! Milyen is voltam én 65 évvel ezelőtt? Ez a könyv is mutatja.” Zsuka több mint egy évszázados élettel állt ki igazsága mellett, a költőért, Adyjáért. A könyv előszavának végső sorai sokat mondanak: „Nincs több szavam a vitákhoz. Eleget harcoltam életemben az igazságért és a békéért. Épp ezért fölötte állok már minden harcnak.” Zsukával, azaz Dénes Zsófiával száz évnél hosszabbra nyúlt élete végéig tartott ismeretségünk. Első találkozásunk után egy évvel, a szigligeti alkotóházban találkoztunk újra. Szobájában áll még a karácsonyfa, pedig a kertben már megposhadt a hó. „Megvártuk Ady jubileumát” – mondta az írónő, és a torontói hímzett szalagokkal, erdélyi motívumokkal díszített fenyőre mutatott. Az íróasztalán az akkor ötven éve halott költő fényképe állt. Zsuka levelet szorongatott a kezében, aznap kapta Erdei Ferenctől. „Figyeli, hogy a rádióban hogy él Ady? Tegnap az iskolások versenyében nemcsak az ragadott meg, hogy mennyire ismerik a költőt, s hogy visszhangoznak rá, hanem különösen az, hogy általa milyen csodálatos közelségben kerül a magyar történelem, s a nagyszerű az, hogy nemcsak nekünk, idősebbeknek, hanem ezeknek a gyerekeknek is” – olvasott fel Zsuka a levélből. A hetvenes, nyolcvanas években Dénes Zsófia számos írást küldött lapunknak s az akkor már folyóirattá vált Életünknek. Az 1967-ig kiadott hét könyve után 75 éves koráig még hat művet írt, ezek egy-egy példányát meleg, ajánló soraival és több levelével együtt becses emlékként őrzöm. Az Ady-centenáriumra újra kiadott Élet helyett órák kötetét már „baráti üdvözlettel” és „igaz jó emlékkel” küldte. A Vas Népe Adyra emlékező centenáriumi összeállítását együtt készítettük Zsukával. Utolsó találkozásunk alkalmával, ugyancsak Szigligeten, a már igencsak meggyengült írónő az Élet és Tudomány recenzensének cikkét tette elém, mely a perdöntő Élet helyett órák újrakiadása után íródott. „E levelek ismeret híján sokféle – hol sanda, hol nyílt – gyanakvás és kétkedés kísérte mostanáig Dénes Zsófia Ady-szolgálatát és Ady-harcait. De nincs többé kétség: a Talán Hellasz leveleinek varázstükrébe nézve, egy halhatatlan szerelem titkaiba avatódtunk be, s a kötet utószavában Kovalowszky Miklós, a jeles Ady-kutató is lefegyverzetten hódol az utolsó élő Ady-tanú előtt.” Zsuka tehát megvívta a maga harcát s örült annak, hogy igazát még éltében bizonyítani tudta. Volt olyan irodalomtörténész, nem is akárki, aki térdre hullva kért bocsánatot Zsukától. Az alkotóház kertjében azon a vasárnapon, amikor utoljára Zsukánál jártunk, berobbant a tavasz, a rügyekben megmoccant az élet, s a zsenge fűszálak meglengették zöld zászlócskáikat. Pósfai János Képzős koromban (1925-30) tanított bennünket egy történelmi szakot tudó lángész, Sághy tanár úr. Bámulatos tudással bírt, öröm volt hallgatni az óráit, főleg amikor reggel fekete öltönyben jelent meg az órán. Már előre tudtuk, hogy ma felelés nem lesz, mert a tanár úr belefúrja magát a témába, és akkor nem szabadul meg tőle egy órán át. Ilyenkor szokta Adyt idézni. Tán tudta az összes vesét, főleg a történelmi témájúakat, s mi bámulva hallgattuk, hogy tudja mindezt fejbe vésni és mondani, mondani, belevinni minden hazafiságát, népét szerető imádását, ekkor figyeltünk fel Adyra. A klérus nem szerette Adyt, mert voltak vallásellenes versei is. Nagyváradon a kanonok sorról írt, a bíróság pár napra el is ítélte a költőt. Amikor Nagyváradon jártunk, akkor meglátogattuk azt a kávéházat, ahol Ady elmélkedni szokott. Óriási lángelme volt és maradt is. Szomorú szerelmek Vágó Márta és József Attila Levelekből, emlékekből, töredékekből összerakva, ez itt egy szerelem története. Egy halhatatlan szerelemé. Szereplője, a költő, József Attila és egy polgárlány, Vágó Márta. Aki már kiáltott utána szülőnek, gyereknek, szeretőnek, társnak; aki érzett már önvádat, hogy nem tartotta, nem fogta erősen; aki szégyenlette már, hogy él, élve maradt a másik mögött – csak az sejtheti, hogy mit élhetett át a mit sem tudó Vágó Márta, amikor egy ködös, decemberi napon megszólalt az asztalán a telefon. Egy barátja hívta. – Márti, nem tudod a Gáspár Zoltán címét? – Nem. Miért? – Az Attila temetésére akarjuk levinni… – Úgy értettem, hogy azt mondtad… – Igen. Az asszony néhány pillanatnyi szünet után megkérdi: – Öngyilkosság? – Igen. A kéz elejti a telefonkagylót. S amikor visszaemlékezéseiben ehhez a délutánhoz ér, ezt írja: „Csak sokkal később értettem meg egészen, mi történt, mit veszítettem én is, végleg…” A szobalány éppen teát szolgált fel a vasárnapi vendégeknek, így a házikisasszony nyitott ajtót. Az ajtóban félszegen, oldalgó mozdulattal álló, szöghajú, kopott ruhás fiatalember komoly hangon, tagolt mondatban mutatkozott be: József Attila vagyok. Vágó Márta kezet nyújtott, kissé biccentett, és amikor a fiú szemébe nézett, érezte, mindketten megrezzennek. … Vágóék ugyan nem számítottak vagyonosnak, mégis módos, igen jó színvonalon élő polgárok voltak, különösen az örökös pénzzavarral küszködő, a szó szoros értelmében nélkülöző fiatalember szemében. A Vár oldalában lévő lakásban a baloldali zsidó értelmiség szinte minden számottevő tagja megfordul, de a nyitott szellemiségű család bárkit szívesen lát, aki érdekes embernek számít. Márta huszonöt éves akkor, Attila huszonhárom. A lány, mint magántanuló, érettségi vizsgáit teszi le, „művelt és szép”, ahogy egyik vendégeskedés során Illyés megjegyzi, hozzátéve, az ott lévő négy fiatalember közül akármelyikük el is vehetné feleségül. A téli első találkozást hamarosan követte a második, a harmadik, és 1928 húsvétján a Nem én kiáltok című kötetbe írt dedikáció már bizalmas, talán több is, mint baráti: „Vágó Mártinak, mert ez a könyv kedves nekem, vigasztalt sokszor – és most hogy adhatok valamit, örülök is néki.” A barátok ekkor már jó szemmel észreveszik, a két fiatal nem közömbös egymás számára. Ugratják is őket. Meg aggódnak is. Vágó József idejében figyelmezteti lányát, hogy vigyázzon: „Ez a szegény fiú halálosan szerelmes beléd, nem látod? – förmedt rám. – Kell ez neked? Szükséged van ilyen sikerekre, mikor egy L. szerelmes beléd?” Ha sok mindent észre is vettek a környezetükben élők, mindent nem tudhattak. Nem tudhatták, hogy a lány, aki hónapokon át csak tanult, érzékeny, finom lélekkel órákig bandukolt a fiúval a csöndes budai utcákon. Beszélgetéseik mintha sok éve folynának, mintha világéletükben ismerték volna egymást: „A világ legtermészetesebb dolgának éreztem, amikor belém karolt. Alulról fogta a karomat és a tenyerébe vette a kezemet. Nézte, aztán hirtelen elkedvetlenedve kapta félre hosszú nyakát: - Nekem milyen kapanyélre való kezem van a tied mellett.” Egyik este Vágóéknál fölolvasott egy verset, egy ceruzával összefirkált céduláról. Ez volt az első megszületett vers, amit már Márta ihletett. Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna. Úgy őrizz, mint ki gyilkolna, mintha éltem élted volna. Úgy szeress, mint ha jó volna, mintha szívem szíved volna. Hogy milyen fájdalmasan szép és pontos, azt csak a szeretni nagyon mélyen tudók olvassák ki belőle: Úgy szeress, mintha jó volna… Tudta, hogy van szeretet, ami nem jó…? És nem sokkal a vers után volt egy délután. Még ebéd előtt Márta tanára lenézett a langyos eső verte utcára. Mártika, mondta, a költő lent ázik az esőben, hívja fel szegényt! Együtt ebédeltek, és amikor a szülők visszavonultak, a két fiatal ember megint beszélgetni kezdett. „Attila felém fordította a székét és beszélt, beszélt. Előrehajolva, teljesen felé fordulva figyeltem, úgy éreztem, vissza kell tartanom őt a kétségbeeséstől, valami nagyon rossztól. – Egyszerre csak egy mondat közepén áthajolt hozzám, és hirtelen átölelt. Ez teljesen váratlanul ért, felugrottam, hátráltam, de ő iszonyú erővel fogott, kapaszkodott, húzott, szinte könyörgött a karjával. Se durva, se erőszakos nem volt, egy kétségbeesett, vízbe fúló gyerek magával ragadása volt ez – és egyszerre csak szájon csókolt, tapogató, nagy szájával, szinte elnyelt. Ilyet még sohasem tapasztaltam, ennyi forró, szenvedélyes, kényszerítő akaratot, szenvedést és könyörgést egy csókban, és végül is – hagytam.” Hagyta, de nem csókolta vissza. Mintha egész további kapcsolatukat szimbolizálná ez a csók: Hagytam. Sok év múlva, amikor az élet másodszorra is összetereli a két embert, csak most már egészen másképpen, ez az első csók megint szóba kerül. Pedig most egy másik nőhöz szólnak a verssorok, és József Attila ekkor már készülődik. Vélt adósságait törleszti, verse ír ajánlással azoknak, akikről úgy érzi, jók voltak hozzá. – Te senkinek sem tartozol semmivel – mondja Vágó Márta és a férfi fölnéz átnedvesedett szemmel és elkezdi mondani a verset, amit az asszonynak szánt, és amit az nem fogadott el. Zavarból, vagy mert érdemtelennek érezte magát, ki tudja. Az éjjel hazafelé mentem, éreztem, bársony nesz inog a szellőzködő, lágy melegben tapsikoltak a jázminok. És sóhajtva beszélni kezd mindarról, ami a vers írása közben az eszébe ötlött: „-Hazafelé mentem egy este, egyedül voltam és végiggondoltam, hogy mi volt jó az életemben. Sok minden jó volt, de mind nem olyan jó, mint amikor hozzátok mentem. Nálatok vacsorázni, ez a fiúk szerint is valami nagyon jó volt, de ez még mindig nem volt az. – Összeráncolt szemmel nézett Mártira. – Hanem mikor először megcsókoltalak! – Lehunyta a szemét. – A szíved iszonyúan vert. Először föl voltál háborodva – nevetett -, ahogy megrémültél, és aztán mégis hagytad. Azt hittem, győztem.” Ha nem is tudta, érezni kellett, képtelen győzni. Mártát félti a család, óvják a barátok. Komor Bandi, aki Vágóékhoz vitte Attilát, nem kertel, kimondja Mártának, amit gondol: „- Márti, nem szabad, ő beteg! Halálra rémültem. – Beteg? Csak nem úgy, mint Ady? – nyögtem ki. – Nem úgy, mint Ady – felelte lassan, meggondoltan – szeretőnek jó. De házasságra nem, ezzel nem szabad apádat megterhelni…” És így mind, a többiek, akik nem értik, hogy hagyhatják a szülei a lányt azzal az ágrólszakadt, éhenkórász, bolondos József Attilával lógni. Még Ingotus Pál is – amikor megtudja, hogy strandra járnak – tesz egy rosszmájú megjegyzést: Hát Márti már ott tart, hogy füröszteni viszi Attilát? Egyedül Csinszka, Ady azóta már újra férjhez ment özvegye az, aki házasságra biztatja: - Te Márti, azt hallom, hogy az a kis költő, akitől Ignotus azt a gyönyörű kis verset hozta a Nyugatban, ez a kis József Attila, sokat van veled együtt újabban. Te, az az egyetlen igazi tehetség ma, azt hiszem, talán ha kézbe fognád, ha fognád, ha megfognád… De Márta pontosan érezte, nem szabad a fiút megfogni. És magával sem volt tisztában. Mert szerelem volt, mélyen átérzett szenvedélyes szerelem, amit éreztek, tanú rá a kötetnyi visszaemlékezés, a versek és a levelek sora. Csak hát nemcsak a család és a barátok féltették, félt, bizonytalan volt maga Márta is. Különösen azokban a suta helyzetekben, amiket a fiú azért hozott össze, hogy beteljesedhessen a vágyuk. Egy alkalommal szobájára hívta azzal az ürüggyel, hogy beteg. A lány aszpirint tett e táskájába és elment a megadott címre. A csöpp szobában egy hatalmas rézágy tetején felöltözve ült a „csábító”, aki hirtelen mozdulattal maga mellé emelte a lányt, be a fal mellé. É az emelődaruról kezdtek beszélgetni, amit Márta gyerekkorában a kisasszonyával látott a folyóparton. Én meg hajósinas voltam, mondta Attila és győzedelmesen hozzátette: És most itt vagy nálam! És csókolni kezdte a lányt, és megindult a védekezés, az odaadás és a visszariadás. És az ellenkezés láttán, amikor megkérdi a fiú gyöngéden, biztatón, mégis humoros bosszankodással, hogy: Mondd, miért nem akarod te azt?, akkor a lány zavarba jön, elönti a félelem, a rémület az ismeretlentől, az ingadozás a veszély és a vágy között, és magának sem képes bevallani, hogy mit is szeretne. „Mi lesz ebből? Meddig fog ez így menni? Hiszen engedni nem tudok – éreztem. Szüleim a háttérben erősebben fogtak, mint ő, aki jelen volt. Sírni kezdtem. – Kisgyerek vagy még, na, gyere ide – mondta megjuhászodva, gyöngéden, de ahogy karjába vett vigasztalni és a vállára hajtottam a fejem, újra kezdődött az egész. Mondd meg nekem, mért jöttél akkor ide? – Azt írtad, hogy beteg vagy. – Tőrbe csaltalak volna? – kérdezte töprenkedve, félmosollyal… Nézem a fényképeket. A selyemruhás Mártát és a kinőtt kis kabátokban mosolyogva fintorgó, hosszú nyakú fiút, aki ott megy Vágóék összeszokott társaságával az ürömhegyi kiránduláson. Hogy nehogy félreértsen valamit, nehogy itt is hórukkembernek nézzék, Márta veszi vállára a közös hátizsákot. Attila, aki tájat, embert, pirosló bogyót egyaránt figyel és észrevesz, egyszer csak megáll az úton. A többiek már előrébb járnak. Megáll, és sír, nézi a hátán zsákkal ibolyát szedő Mártát: „- Hát ennyire szeretsz te engem? Viszed a zsákot, nehogy rám jusson…” Vége a tavasznak és múlik a nyár. És végre az egyik kiránduláson Vágó József megkérdezi a fiút: - Te szereted a lányomat? Az igenlő válaszra terv születik: Attilát francia levelezőként elhelyezik egy kereskedelmi cégnél, Márta pedig egy évre Angliába megy, hogy kitanulja a szociális munkás szakmát. És egy év múlva, ha kitartanak addig, ám házasodjanak össze. Márta érezte, hogy apja nem látja vagy nem akarja látni, hogy a másik ember lelkének az övétől idegen törvényei vannak, s ha meg is akar pillanatnyilag felelni, kényszerűen lesz engedetlen. Ahogy közeledig a búcsúzás napja, Attila egyre rosszabb állapotba kerül. Letérdel a lány elé, sápadt arccal szorítja térdéhez a fejét, fél, hogy elveszíti, mielőtt még az övé lehetne. Nem bírja ki, nem fogja kibírni nélküle, mondja, és a lány kétségbeesve arra gondol, talán utána mehetne, mint Ady ment Léda után. De ez csak kapkodó gondolat. „-Nem merek holnap kimenni a pályaudvarra – mondta. – Miért? De miért? – kérdeztem rémülten. – Kényszerképzeteim vannak, attól félek – nyögte -, hogy a mozdony elé vetem magam. – De Attilkám, hiszen hamar visszajövünk, és addig is írunk egymásnak mindennap!” Riadtan biztatja Márta, de másnap már csak a vonatablakból tudja megfogni a késve érkező fiú kezét. Az nem akarja elereszteni a lányt: „Futott, futott a vonat mellett, amíg csak lehetett. Végre félreállt és sápadt arccal integetett.” Mégis itt vagy, és mégis itt vagyok. Nyolc év telik el némaságban. Vágó Márta külföldön él, Berlinben, férjhez megy. József Attila társa ekkoriban Szántó Judit. 1936-ban találkoznak újra. A Szép szó című folyóirat szerkesztősége, amelynek József Attila is tagja, a hazatért Vágó Mártánál jön össze, aki ekkor már elvált, túl van egy ideg-összeroppanáson és analitikushoz jár, mint József Attila is. A kezdeti feszültség lassan oldódik köztük és kapcsolatuk visszatalál a régi kerékvágásba. És eljön a nap, amikor Attila könnyezve és követelve megkérdi: - Nem tudod, hogy szerelmet csak szerelemmel lehet gyógyítani? Dulakodni kezdenek, mint régen, és a férfi széjjelhúzza az asszony blúzának két szárnyát: „-Miért fegyelmezed magad ennyire? Te nem is tudod, mennyire szeretsz engem! Kímélsz, de vállalsz!” Csak napok múlva kiált fel fájdalmasan, amikor Mártát házasságáról kérdi: „Én szerettem volna veled mindent végigcsinálni! Mindent, amivel egy házasság kezdődik: Odajött, és majdnem sírva, elcsukló hangon mondta: - Annyira szerettelek, akkor és mégse kaphattalak meg. – Leült oly szerencsétlenül, magába roskadva, hogy egészen kétségbeestem.” És nemsokára eljött az az idő, amikor a férfi végre azt mondhatta: „Mégis itt vagy, és mégis itt vagyok.” A vágy fellángolt és beteljesedett. De ekkor már nem tudott segíteni senki sem. Márta látta, hogy a férfi nem tud másképpen szeretni, mint hogy támaszkodik, és nem gondol vele, hogy támasza maga is gyámolításra szorul. Márta ott van, de már félrehúzódik. Gondolatai alján a tehetetlenség motoszkál. És a kételkedve föltett kérdésre, hogy tehet-e valamit, nincs válasz. A férfi, levetni terheit előre sietett. A vonatsínek, hová kisfiú korában már odahajtotta a fejét, most nem eresztették. És hiába lett volna bármi kötelék, nem tarthatta vissza. Mert az embert nem mentheti meg a másik ember. De van még egy mondat: az embert csak a másik ember mentheti meg. József Attila az idén, április 11-én kilencvenéves lenne, ha élne. Vágó Márta 1978-ban halt meg. Hegedűs Réka – Schäffer Erzsébet Innen szólok hozzád, hiába, Megint csak élve. Latolgattam. Bűntudat sarkall, de látva Tisztán téged is, megnyugodtam. Szembefordultál, ellöktelek, Most hívhatlak porban, esengve S mögötted járva gyűjthetem Hulladékaid perselyembe. Vágó Márta József Attila című megrendítő könyvét, melyből az idézeteket vettük, 1975-ben adta ki a Szépirodalmi Könyvkiadó. A két kiemelt versrészlet Vágó Márta az eltávozotthoz című verséből való. | |
