Mária Terézia megalapította a szombathelyi gimnáziumot

Az 1760-as évektől kezdve Mária Terézia fokozatosan korszerűsítette a magyar tanügyet. Ennek keretében új fakultást hozott létre a nagyszombati egyetemen, majd az intézményt királyi egyetemmé tette. Intézkedett arról is, hogy az egyetem az ország fővárosába, Budára költözzék. Az első gimnázium 1717-ben nyílt meg Pesten, a piaristák vezetése alatt. Az 1760-as évek végén, az 1770-es évek elején a különféle iskolák széles körű hálózata állt a tanulók rendelkezésére. Ezek sorába tartozott az 1772-ben alapított szombathelyi gimnázium is. Szombathelyen a város vezetői egy „gymnasialis tanintézet” felállításának gondolatával először 1768-ban foglalkoztak. A tényleges megszervezés azonban az anyagi alapok megteremtésének, a tanerők biztosításának és a hatósági engedélyek megszerzésének nehézségei miatt még néhány évig elhúzódott. A ferences tartományfőnök biztosította az iskola tanerőkkel való ellátását. A város vállalta, hogy a felállítandó négy osztályos iskola tanárainak díjazására 180 forintot biztosít, és a megépítendő épület tatarozását és a szükséges kellékekkel való felszerelését. A győri püspök, mint a város kegyura, pedig megígérte az iskolaépület felépítését, s azt, hogy a tervezett négy osztály a humaniórák két osztályával megtoldja, ezek tanárait a sajátjából fizeti. Közbenjárására a legfelsőbb hatósági engedély is hamarosan megszületett: 1772. július 1-jén Mária Terézia aláírta a gimnázium alapítólevelét, melyet a megyének szeptember 14-én, a városnak szeptember 19-én tartott közgyűlésén hivatalosan kihirdettek. 1772 őszén megindult az oktatás, bár a püspök által kilátásba helyezett épület csak egy év múlva készült el. A tanítás a jezsuiták és a piaristák Magyarországon hagyományos tanrendszere szerint folyt. Ezt a királyi oklevél is előírta: a „tanítás terve a következő: a szombathelyi iskolában általában ugyanazon könyvek és szerzők használandók, melyek a jezsuiták és kegyesrendiek iskoláiban használatosak. Minden iskolaév november 6-án kezdődjék, vagy ha e napra vasárnap esnék, a következőn…” A tanítás naponkénti rendjét így határozza meg: „az iskolaév kezdetétől március 1-ig reggelenként negyed 8-ra (március 1-től háromnegyed 7-re) a tanulók kötelesek a házi feladatok vizsgálatára fordítani. 10 órakor az osztályok szép és szabályos rendben a vártemplomba vonulnak misére. A délutáni tanítás fél kettőkor kezdődjék, végre négy órakor a tanítást fejezzék be.” A fegyelmezés módjára is ad utasítást: „a rendetlenkedő ifjak fegyelmezése legyen szigorú, de ne túlzott, hanem mérsékelt és jóindulatú és a szállás-adóknak meghagyassék, hogy a professor atyák meghagyása nélkül ütni-verni egy tanulót se merjenek.” Az alapítólevél fent idézett részletei némi sejtést nyújtanak az első évek tanítási rendjéről, módjáról, szelleméről. A vallásos szertartások szervesen beépített részei a tantervi anyagnak. A királyi leirat az intézet feletti felügyelet jogát a szombathelyi káptalanra bízza, mintegy kihangsúlyozva az egyházi élettől való függőséget. Az alapítólevél tananyagra vonatkozó előírásaiban a kor iskolarendszerének megfelelően központi helyet foglal el a latin nyelv oktatása. Minden osztályban minden tanítási napon, délelőtt is, délután is, egy-egy órában a latin nyelvtannal, majd a latin írók műveivel foglalkoznak. Természetesen, mindezekhez még latin nyelvű imádságok, himnuszok előírt megtanulása és naponkénti gyakorlása is járult. Az első években a tanulók döntő többsége magyar anyanyelvű, az első esztendőben csupán egy német származású található: Gutten patikus fia. II. József idejében német kereskedők költöztek a városba, fiaikat a helyi gimnáziumba járatták. Vas megye nyugati részének német lakta vidékeiről is jöttek diákok Szombathelyre, bár nem nagy számban, emelkedett a nem magyar anyanyelvű diákok aránya. A meginduló gimnáziumi oktatás első tanárairól, sőt az első évtizedek tanárairól is, elég keveset tudunk. Az úttörők mindössze hárman voltak: a gimnázium első igazgatója, helyesebben az akkori iskolarendszer fogalmai szerint prefectus scholaruma Angster Jeromos, tanárai pedig Boros Oszwald és Borkovits Tamás. Mindhárman ferencesek, az 1772/73-as tanévtől valószínűleg az 1777/78-as tanév végéig tanítottak. Mindegyikük két osztályt oktatott összevontan, Boros és Borkovits két-két grammatikai osztályt, a humaniórák két osztályát a rétorokat és poétákat Angster Jeromos tanította.

Engli Katalin.

Savaria Fórum

A kettészakított Moldva

A Szovjetunió egyik tagköztársaságában, Moldáviában három függetlenségi nyilatkozat is elhangzott rövid egymásutánban. Feszült a helyzet a három nép, a moldovánok – vagy ahogyan most nevezik magukat: a románok -, az ott élő oroszok és a török eredetű gagauzok között. Románia elnöke pedig kijelentette, hogy Moldáviát – Észak-Bukovinával együtt – saját országa részének tekinti. Hová tartozik hát Moldávia?
Oroszország 1737-ben azt követelte Konstantinápolytól, hogy mindkét román fejedelemségből vonuljon ki, 1768-ban pedig az orosz csapatok kiszorították a török hadsereget a román államokból. Az 1774. évi kücsük-kainardzsi orosz-török béke értelmében Oroszország bármikor beavatkozhat e tréségben, s Iasiban és Bukarestben konzulátusokat állathat fel. Ekkor lett Észak-Moldva vidéke a Habsburg Birodalom része. A iasi békében (1792) Orsozország a maga határait a Dnyeszterig, a bukaresti békében (1812 a Prutig és a Duna deltájáig (tehát Besszarábiára is) kiterjesztette. Igazában a mai Moldáviai Szocialista Köztársaság területe ebben a békében került tartósan orosz fennhatóság alá, míg Moldva többi része – Iasi központtal – továbbra is eredeti nevén önálló fejedelemség maradt.

A szervezeti szabályzat
Az 1828-29. évi orosz-török háborút lezáró drinápolyi béke újabb lehetőséget adott a román fejedelemségeknek a nemzeti függetlenség felé vezető útjukon. A szerződés közigazgatási autonómiát biztosított a fejedelemségeknek, visszaadta nekik a Duna északi partján levő területeket, engedélyezte, hogy (korlátozott létszámú) hadsereget tartsanak, biztosította számukra a más országokkal folytatandó kereskedelem szabadságát, s megszüntette a török kereskedelmi monopóliumokat. Ugyanekkor Oroszországot a fejedelemségek protektorává nevezte ki, úgy, hogy az állandó hadsereget tarthatott ott (mindaddig, amíg Törökország meg nem fizeti a hadi károkat). Annyi bizonyos, hogy e békétől elképesztően felgyorsult az ország gazdasági fejlődése, minek egyik alapja az úgynevezett Szervezeti Szabályzat lett. A Moldvában 1831-ben, Havasalföldön 1832-ben bevezetett Szervezeti Szabályzat szerint a fejedelemségek élén választott fejedelmek és olyan választott nemzetgyűlések állnak, amelyek a törvényeket hozzák, s amelyeknek döntései ellen a fejedelem az orosz protektorokhoz és a török helytartóhoz föllebbezhet. A Szervezeti Szabályzat nem szüntette meg a jobbágyságot, sőt számos szigorítást írt elő. A feudális viszonyokra egy korszerűnek nevezhető államapparátust és adórendszert építettek föl, szétválasztották a bírói és a végrehajtói hatalmat, megszüntették a belső vámhatárokat, s lépéseket tettek a nemzeti nyelvű oktatás kiépítésére. Az orosz haderő 1834-ben kivonult, de a beavatkozási jogát megtartotta. Az orosz uralom alatt álló Besszarábiában mindez nem érvényesült: ott az orosz törvények voltak irányadók.

Új nemzetállam
Oroszország és Törökország 1849. május 1-jén egyezményt kötött egymással, s ennek értelmében hét évre fejedelmeket ültettek Havasalföld és Moldva trónjára (megbízatásuk 1856-ban járt le). Újabb nemzetközi megállapodással, háromesztendei átmeneti időszak után, a két fejedelemség 1859-ben – Alexandru Ioan Cuza (1859-1866) fejedelemsége alatt – egyesült. Az egyesülésnek azonban nemcsak belső politikai indítékai, hanem nemzetközi összetevői is voltak. A krími háború (1853-1856) idején az orosz és az osztrák csapatok megszállták a fejedelemségeket, a háborút lezáró konferencián ellenben az európai nagyhatalmak sem egyik, sem másik országot nem kívánták előnyben részesíteni – így engedtek a román egyesítő kívánságoknak. Az a tény, hogy az új kelet-európai nemzeti állam (1866-tól királyság) a maga hatalmát minden olyan területre, ahol románok is éltek, ki akarta terjeszteni, azt jelentette, hogy egyesítő törekvései Erdélynek és Besszarábiának a megszerzésére is irányultak. Anélkül, hogy itt tárgyalnánk a nemzeti ideológia fejlődését és ellentmondásait, s a román állam későbbi fejlődését, tényként kell tudomásul vennünk az első világháborút lezáró párizsi békerendszer döntését. Ennek értelmében Erdély a román állam részének nyilváníttatott. Besszarábia és Bukovina ügyében más szerződések döntöttek.

Besszarábia
A Dnyeszter és a Prut közötti területet politikai történetírásunk Besszarábia néven ismeri. (Nevét Bassarab román fejedelmi családról kapta.) Tőle északra terül el Bukovina. Itt elég vegyes lakosság élt, a zömében román nyelvet beszélőkön kívül ukránok és oroszok – ez utóbbiak főképp betelepítéssel kerültek oda. A dél és délnyugat felé terjeszkedni akaró orosz állam a XVII. Század végétől célul tűzte ki, hogy megszerzi e térséget, mert az, stratégiai szempontból fontos szerepet tölt be. … Besszarábiában kikiáltották a szovjet köztársaságot, s azt Moldávia néven augusztus 12-én fölvették a Szovjetunió tagköztársasági közé. Azonnal mindent államosítottak, előre megtervezett lakosságcsere indult meg: ezer orosz tanárt irányítottak a térségbe az oktatás átszervezésére, miközben több százezer ember indul el onnan „önkéntes”-ként a nagy szovjet ipari üzemek és létesítmények erősítésére. 1941 elején több százezer románt hívtak be a szovjet hadseregbe, s lehetőleg a legtávolabbi vidékekre irányították őket. 1941 júniusáig mintegy 150 ezer román ajkú személyt deportáltak, száműztek Szibériába, sőt, amikor Besszarábia 1941 júniusa, azaz a szovjet-német háború kirobbanása után ismét Románia része lett, több ezres tömegsírokat fedeztek föl, amelyekben egész falvak lakossága feküdt. 1944 nyarán újra a szovjet hadsereg foglalta el Besszarábiát, s visszaállította a szovjet rendszert. E térség szovjet-román határát a párizsi béketárgyalásokon állapították meg, ellenben a szovjet fennhatóság alatt lévő Besszarábiában már kiesebb területen működhetett a különben is csak látszathatalmat élvező moldvai köztársaság. Ettől kezdve vált általánossá az a felfogás, hogy az ott lakó román ajkúak nem románok, hanem a románokkal rokon moldovánok, s ők – úgymond – mindenben, elsősorban kultúrájukban különböznek a határokon túl élőktől. 1949-ig sok-sok falut és várost ürítettek ki, s helyükbe oroszokat és más nemzetiségűeket telepítettek. A köztársaság kormányában alig-alig akadt helybéli, s ha igen, azok is a leghűségesebbek sorából kerültek ki. A nagy béke és nyugalom mögött hatalmas feszültségek húzódtak meg, s ezek az elmúlt évtől – éppen a baltikumi események nyomán – törtek felszínre. A moldvai román nemzeti törekvések ellensúlyozására a moldvai oroszok is saját köztársaságot hoztak létre, míg a mintegy 150 ezres gagauzok szintén hasonló úton járnak. Igaz, velük szemben mindkét helybéli nemzetiség ellenséges érzületet tanúsít, sőt gyakoriak közöttük a véres összetűzések is.

Kapronczay Károly
Élet és Tudomány 1991//29


Elszakított magyar testvéreink védelmében

Talán mielőtt gondolataimat leírnám avval kapcsolatban, hogy én hogyan látom lehetőségét a Magyarországgal határos országokkal megkötendő politikai alapszerződések ügyének, legyen szabad pár apróságra kitérni. Azok a magyarok, akik életük nagy részét idegenben élték le, de még mindig szeretik Hazájukat, egészen más megvilágításban látják ennek a súlyos problémának a megoldását, mint például az otthonélők. Legyenek egyszerű polgárok, vagy ravasz politikusok, akik ebben az esetben az én rangsorolásomban az utolsó helyet foglalják el. Nem azért, mert kétségbevonom emberi képességeiket, csupán azért, mert a hatalom megtartása és annak bűvköre elvakítja még józan gondolkozásukat is hazájuk érdekében. Talán nem szükséges ennek a témának részletezése, csupán az elmúlt pár év történéseivel kell egybevetni és rögtön kitárul előttünk az igazság. Mi magyarok, akiknek Hazáját becstelenül és igazságtalanul elrabolták és szétosztották 74 évvel ezelőtt Trianonban, miért érezzük még ma is bűnnek, ha erről a témáról beszélünk és írunk? Miért kell nekünk még ma is szemlesütve meghunyászkodnunk és ”mea culpá”-val verni a mellünket, ha ennek a szégyenletes békeszerződésnek a felülvizsgálatát kérjük? – Mi evvel a jogos kérelemmel nem veszélyeztetjük a világbékét, nem segítjük elő egy harmadik világháború kitörését és még a dollár értékét sem befolyásoljuk vele – hát akkor, miért nem szabad elmondani, hogy a mi népünkkel és országunkkal égbekiáltó igazságtalanság történt 1920-ban? Mennyivel voltunk szebbek a nagyhatalmak szemében, hogy eddig hallgattunk róla? Hiszen ma már a napnál is világosabb a tény, hogy második világháború, ha nem is közvetlenül, de közvetve a Trianoni békeszerződések igazságtalansága folytán tört ki. Hiába az a vigasz, hogy már azon a végzetes napon, 1920. június 4-én, amikor gróf Apponyi Albert elmondta több nyelven beszédét és ismertette azokat a tényeket, melyeket addig a félre-tájékoztatott hatalmak vezetői nem ismertek: Wilson amerikai elnök és Lloyd George angol miniszterelnök szégyenkezve sütötték le szemüket, mert felismerték, hogy őket az előkészítő tárgyalások folyamán fondorlatosan becsapták és félrevezették – már mind késő volt. A döntés egy évvel előtte megszületett és az 1920-as aláírási komédia csak betetőzése volt, hogy egy nemzetet büntessenek meg olyan mértékben, mintha az robbantotta volna ki az első világháborút és felelős embermilliók haláláért. Mert a ránk mért büntetés súlya ezt mutatta. Csak egy pillantást vessünk a ”bűnös” Magyarország, Németország és Bulgária állapotára, akiket területileg sújtott az átkos trianoni ”békeszerződés”. Németországban akkor közel 60 millió ember élt és a békeszerződés területeinek csupán 10%-át vette el. Bulgária 6 milliós lélekszámú országának 8%-át csatolták idegen kézbe. Ugyanakkor Magyarország közel 21 milliós lakosságából majdnem 8 milliót löktek idegen uralom alá és területének 64%-át csatolták, rabolták el, adták oda négy különböző országnak. Még az az Ausztria is kapott Hazánk testéből, mely orosz beavatkozással leverte az 1848-as szabadságharcot, amikor népünk meg akart szabadulni a több évszázados Habsburg uralomtól. Van-e normális ésszel rendelkező világ-politikus, aki mindezt igazságosnak meri nevezni, ha ismeri a magyar nemzet történelmét? Ez az ország, mely 2 év múlva ünnepli 1100 éves évfordulóját annak, hogy Árpád vezér vezetésével itt talált és létesített hazát és megélhetést népének, annak köszönhette nemzeti tragédiáját, hogy mindig vendégszerető, békés nép volt és megfogadva Szent István király tanácsát, otthont adott mindenkinek, aki országunkba bebocsájtást kért. Sajnos az idők múlásával történtek bajok, amiket okos és ügyes, hozzáértő politikával, a velünk együtt élő népekkel ki lehetett volna küszöbölni, de senki nem vette komolyan és idővel ebből keletkeztek a helyrehozhatatlan tragédiák, melyek végső esetben Trianonhoz vezettek. Hiába hozott a békeszerződés olyan döntést, hogy az idegen uralom alá került magyarságot megilletik azok a jogok, melyeket új országuk polgárai élveznek. Megtarthatják anyanyelvüket, szokásaikat és iskolákat tarthatnak fenn, ahol magyarul tanulhatnak tovább gyermekeik. Sokan már akkor nem hittek abban, hogy ez létrejön és ezért otthagyva egy életen át szerzett földet, házat, eljöttek az anyaországba új életet kezdeni semmiből. Sajnos, ők választottak jól, mert rövid idő múlva mindenhol megkezdődött a magyarok elnyomása, emberi jogaik megtagadása, akik elhitték, hogy a békeszerződésben biztosított kisebbségi jogokat megkapják és azt gyakorolhatják. Ez a szisztematikus és kérlelhetetlen elnyomás tart 74 éve és bár kormányok jönnek és mennek, az elszakított magyarok sorsa nem lett jobb, csak rosszabb. A kommunizmus több, mint 40 éves uralma alatt ez a kisebbségi kérdés soha nem jöhetett szóba, mert az elv szerint nem léteznek országhatárok, csak elvtársak, akik szolgai módon voltak kötelesek elismerni a ”dicsőséges Szovjetuniót” aki egybetartotta modern rabszolgaságban ezeket a nemzeteket. A kommunizmus bukása után a szabadon megválasztott kormány hibát hibára halmozott, melyek között voltak végzetesek is. Ezeknek felsorolása most nem tartozik ide, mert másról van szó. Az elkövetett hibák a határainkon kívül élő magyar milliókat is érintették, akik remélték, hogy most más világ jön. Sajnos, reményeik nem váltak valóra, sőt az első kezdeményezés, mely az ukrán-magyar szerződés volt – hazaárulással ér fel. És pont egy olyan országgal kötötték, melynek népei dalolva szakadtak el a Szovjetuniótól, bár nyelvük, szokásaik egyformák. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy szolgai módon a szerződésbe bevették azt a mondatot: területi követelésünk sem most, sem a jövőben nem lesz, és a jelenlegi határokat véglegesnek ismerik el. – szomorúan kell megállapítani, ilyen szolgai módon még a Kádár-féle kommunista kormány sem tagadta meg az idegenben élő magyarságot. Ezt a szégyenfoltot az Antall-kormány működéséről lemosni nem lehet és külügyminisztere legalább olyan gyűlölt és megvetett figurája a magyar történelemnek, mint például a magyarfaló osztrák Haynau a 19. században. Ennek a szégyenletes szerződésnek azonban súlyos következménye lehet, mert a közeljövőben, ha a szlovákok, románok és talán a szerbek is akarnak ilyen megállapodást kötni, az ukrán példa fog a szemük előtt lebegni és annak egyik pontjaként okvetlenül követelni fogják, hogy a határok örök érvényességét ismerje el a magyar kormány. Ha ”nemzeti-keresztény” Antall kormány képes volt könnyű szívvel megválni a kárpátaljai magyarságtól, mit várhatunk a feltétlenül Lenini-emlőkön nevelkedett Horn-kormánytól és annak szövetségesétől, akik a világpolgári felfogást vallják és imádkozzák? Hogyan lehet még a megtörténtek előtt elriasztani a kormányt attól, hogy olyan szerződéseket kössön a határos országokkal, ami nemcsak a hazai magyarság, hanem az elszakított magyarok és az emigrációs tömegekben is általános utálatot és gyűlöletet ne keltsen ellenük? Mert nem szabad elfelejteni, ha a választások előtti ígéretek be nem tartása után még ilyen nemzetáruló szerződéseket is kötnek, a népharag könnyen elsöpörheti őket a hatalomból, ami úgyis kétes és elhibázott felfogások után jutott a birtokukba. A problémák őszinte megmondása még mindig jobb, mint annak tagadása… Mi lenne, ha ilyen esetben a magyar nyelv használata mellett – magyarul is gondolkodnának? Éppen elég hiba történt a múltban ahhoz, hogy a Trianoni problémákat és azok igazságtalanságait végre tisztán lássa a világ. A múltban, de főleg az elmúlt 4-5 évben semmi nem történt, hogy a mulasztásokat pótolják. Gondolok itt komoly történészek által megírt könyvekre, amiket az egész világon terjeszteni kellett volna. Hiszen hányszor hördült fel az emigrációs magyarság azon a tényen, hogy nagy külföldi egyetemek könyvtárában nem volt található igaz magyar történelmet ismertető könyv, vagy ha volt is – ez nem vicc – ellenségeink írták meg rólunk. Sisa István 1993-ban összeállított egy gyűjteményt, melyben szomorú őszinteséggel állapítja meg, hogy Magyarországnak milyen torz tükre van a világban. Ez a 39 oldalas beszámoló részletesen ismerteti, mit írtak rólunk az elmúlt 10-15 évben könyvekben és cikkekben. Felháborító és elszomorító. Felháborító, mert csupa hazugság és ferdítés a legnagyobb rosszindulattal és gyűlölettel fűszerezve. Elszomorító, hogy a mindenkori magyar kormány és a legutóbbi nem helyezett súlyt arra, hogy ezeket a rágalmakat és hazugságokat komoly megírt könyvek igazságaival megcáfolja? Vagy inkább az volt fontos, hogy például Los Angelesben csak a konzul részére 1 millió dolláros rezidenciát biztosítsanak? Hány igaz, angolul megírt magyar történelem könyvet lehetett volna ezen a pénzen nyomni és odaajándékozni az amerikai egyetemeknek? Térjünk vissza, hogyan lehet megakadályozni, vagy úgy szerződést kötni a közeljövőben, hogy abból ne legyen egy újabb Trianon? Mert a területek elvesztése mellett, ha magyar testvéreinkről is lemondunk és átengedjük őket a szomszédos országok kény-kedvének, akkor a következő tíz évben még azt sem mondhatjuk el, hogy határainkon kívül több millió magyar él, mert beolvasztják őket a román, szlovák és szerb sovinizmus kemencéjébe. Ez felérhet egy harmadik Trianonnal, mely nagyobb lesz, mint az 1920-as és 1947-es párizsi. A magyar kisebbségek sorsának a rendezése kell, hogy minden elkövetkezendő szerződés első és legfontosabb pontja legyen. Ha ezt nem hajlandók elsődlegesnek elismerni, fel kell rögtön vetni a határok megoldásának a kérdését olyan formában, hogy a tömeges magyarlakta területeknek vissza kell térni az anyaországhoz. Elmondhattak minden rosszat a bécsi döntéssel kapcsolatban, amikor a trianoni igazságtalanságok részben rendezve lettek, de akkor színtiszta magyar területek tértek vissza igazságosan Magyarországhoz.

Ha nem biztosítják a magyarság alapvető emberi jogait a környező országokban, akkor nincs mit tovább tárgyalni még egy pillanatig sem. Azt sem szabad elfelejteni, ha ilyen tárgyalásokra kerül a sor a környező országok kormányaival, hogy elsősorban az ott élő magyarság képviselőivel kell előzőleg megtárgyalni, hogy mit akarnak, hogyan képzelik el jogaik és követeléseik betartását, ami megilleti őket. Ne a hazai kormány diktáljon feltételeket a kisebbségben élő magyarságnak, hanem fordítva. Az Ő sorsukról van szó és azt ők tudják a legjobban, nem a jelenlegi Horn-kormány.

Révffy László