Deseő tábornok élete és titokzatos halála

Történelem

Deseő tábornok élete és titokzatos halála
A fronton és a hadifogságban – Lehet, hogy megölték?


II. Deseő László a diplomáciai pályát, Moszkvát 1940. július 15-én hagyta el. Hazatérve a gyöngyösi hadosztályhoz helyezték tüzérparancsnoknak, majd 1942. november 1-jén vezérőrnaggyá kinevezve, a 2. magyar hadsereg kötelékében, a szombathelyi III. hadtest tüzérparancsnokaként került a doni arcvonalra.
Amikor Gyöngyösön szolgált, ritkán jött fel Budapestre, de ha megtehette, mindig megfordult Schamschula Rudolf altábornagy családjánál, ahol a középső leánynak udvarolt, aki azonban 1942 tavaszán máshoz ment férjhez. Így terelődött figyelme a legkisebb leányra, akivel 1942 júniusában házasságot kötött.

Feltűnést keltő előadás

November közepén indult a frontra, ettől kezdve 1943. január 18-i utolsó leveléig feleségével napi levélkapcsolatot tartott. Ezek a levelek kizárólag személyes tárgyúak, mégis kitűnik belőlük, hogy rendszeresen kijárt ellenőrizni a tüzérállásokat, sokszor felváltva a sárban való autózást a friss hóban történő síeléssel. A németekkel való alárendelt szerepet kritikusan szemlélte, és utalt arra, hogy „ebből még baj lesz”.
Néha említést tesz német tisztek látogatásáról a hadtestparancsnoknál, Stomm Marcellnél, akinek a szomszéd faluban volt a harcálláspontja. Német barátságnak vagy a győzelembe vetett hitnek semmi jelét nem lehetett kiolvasni leveleiből. Inkább azt, hogy „talán szerencsével Isten hazasegíti a harcoló katonákat, és a nemzet elkerüli a veszélyt”.
Ezt tükrözte az országos tiszti kaszinóban, 1942 novemberében Az orosz meglepetés címen tartott előadása is. Ebben kifejtette, hogy „nem volt helyes a németek megítélése sem az oroszok erejéről, sem ellenálló képességéről". – „Nekünk, magyaroknak csak a német győzelem hozhat területnyereséget...” – ezzel Trianonra utal.
Feleségéhez írt leveleiben többnyire kerüli a katonai vonatkozású részleteket – tekintettel a titoktartásra. Hangvételére jellemző, hogy kímélni szándékozik állapotos feleségét.
Az oroszokkal való viszonyban érződik valami együttérzéssel teli elismerés, továbbá bizalom a helyi polgári lakosság iránt. Egyik január eleji levelében megjegyzi, hogy az otthonról kapott kis műkarácsonyfát egy orosz gyermeknek fogja adni, a január 7-i pravoszláv karácsony alkalmából.
Nagy reményeket fűzött ahhoz a szabadsághoz, amit Stomm ígért neki, március elejére, gyermeke születése alkalmából. Ezt azonban meggátolta az 1943. januári orosz frontáttörés, amelyben a 2. magyar hadsereg összeroppant. Deseő László vezérőrnagy 1943. február 3-án orosz hadifogságba esett.
Feleséget a doni áttörés híreitől a család igyekezett elzárni, aki terhessége utolsó szakaszában budapesti otthonában tudta meg, hogy mi történt. Jó egy hónappal később, március 13-an fiút szült.

Hadifogságban

1943 őszére már biztos hírek érkeztek arról, hogy Deseő László él, és hadifogságban van valahol Oroszországban. Később röpcédulák is felbukkantak, Stomm és az ő aláírásával, a háborúban való részvétel ellen tiltakozva. Mindebből tudható volt, hogy él.
A Budapest ostromát megelőző idő a család körében a bizonytalanság jegyében telt el. Az ostromot a nagymama lakásán vészelték át, majd az ideiglenes kormány honvédelmi minisztériumának segítségével visszaköltöztek Gyöngyösre, ahol biztonságosabbnak látszott a helyzet. Majd ismerősök útján a közeli Atkáron egy parasztházban két szobához jutottak. Itt érték utol azok a hírek, amelyek férje haláláról szóltak.
1952-54 között fokozatosan visszaköltöztek Budapestre a nagymamához. Vagyonukat elvették, ingóságaikat feléltek. Az özvegy soha nem ment férjhez.
A moszkvai magyar nagykövetség már hosszabb ideje kutatja gróf Bethlen István, Raoul Wallenberg. Deseő László és mások titokzatos sorsát. Ezért a múlt év májusában tettek először látogatást Krasznogorszkban. A helyi antifasiszta múzeumban az igazgató elmondta, hogy nagyon sok magyar vonatkozású okmányuk van. Ekkor kaptunk tőle egy 1949-ben készült térképvázlatot, amelyen a hadifogolytábor és annak két temetője is fel van tüntetve. Tőle tudtuk meg, hogy ami ezen a vázlaton van, az már mind a múlté. A tábor helye azóta beépült, a sírokat exhumálták, és a hamvakat a helység polgári temetőjébe vitték, ahol már korábban is volt három hadifogoly-parcella.
Májusban Nanovfszky György és munkatársai e temetőben 28 magyar katona sírját találták meg. A sírok zöme itt név nélküli, sok esetben csak számokkal jelölték a sírhantokat. Hogy ezek kit rejtenek, azt a börtön- vagy táborparancsnokság irataiból lehet megtudni, vagy foglyokat azért jelölték számmal, vagy esetleg oroszosították nevüket, hogy az őrség ne tudja, hogy kit őriz.)

Sírkeresőben

1993. nyár végén – mesélte Nanovfszky úr – a nagyköveti konferencián megkereste őt Deseő László svédországi nagykövetünk, és elmondta, hogy édesapja 1943 februárjában orosz fogságba esett, és azóta semmit sem tudnak sorsáról. Főleg azt szeretnék tudni, hogy hol van eltemetve. Ezért a moszkvai nagykövetség segítséget kérte. Ugyanakkor a külügyminisztérium is utasítást adott keresésére.
Ezek után nagykövetségünk megkeresésére a moszkvai börtönök főigazgatósága levélben közölte, hogy megtalálták Deseő László sírját a krasznogorszki temetőben. A támpontot a fogolynyilvántartó lap nyújtotta.
E szerint a 8355-os számot viselte, és a neve oroszosítva Dezső Ladiszlav Ludvigovics, 1893-ban született. Két fényképet is tartalmazott a nyilvántartó lap, éppúgy, mint a bűnügyi nyilvántartóban is szokás. Az egyik oldalról, a másik szemből. Ez okmányból megtudni, hogy 1945. június 1-jén állították ki, s rajta Deseő László saját kezű aláírása.
A nyilvántartó lapon „feljegyzés a fogoly mozgásáról” címszó alatt olvasható, hogy 1946. május 25-én Deseő Lászlót a 27-es számú táborból a moszkvai Butirka börtönbe vitték, amely a Belorusszkaja pályaudvarral szemben, a Tverszkaja bulvár és a Butirka utca szögletében található, és még ma is börtönként működik. Itt őrizték és innen vitték kivégzésre 1775-ben Pugacsovot, a parasztfelkelés vezérét. A börtönviszonyok csak annyiban változtak, hogy akkor fáklyákkal világítottak. 1946-ban pedig már villanyárammal. 1946. május 25-étől 1948. március 12-éig raboskodott itt Deseő László. Nem volt a háborús bűnösök listáján, nem folyt ellene bírósági eljárás. Egyetlen bűne volt: katonai attasé volt, és túl sokat tudott.

Sokat tudott

A magyar királyi honvéd vezérkar súlyos hibát követett el akkor, amikor katonadiplomatákat parancsnoki beosztásban az orosz arcvonalra küldött. Deseő sok szovjet tábornokkal volt jó baráti viszonyban. Sokat tudott róluk, és személye kínosan kellemetlenné vált. Egyik szovjet tábornok sem akarta, hogy arról fecsegjen, melyik német katonai attasé lakásán járt, amikor még oly nagy volt a barátság. Ez volt az egyik ok, amiért nem engedlek haza, de közrejátszott az is, hogy 1946-48-ban a magyar honvédség katonapolitikai osztálya, Pálffy Györgyék ekkorra már teljesen együttműködtek a szovjet elhárítással, és nekik sem állt érdekükben hazajövetele. Valószínű, ellene vallott Stomm Marcell is, akivel nem volt felhőtlen a viszonya, valamint Ujszászy István vezérőrnagy is.
A feltevések szerint miután mindent megtudtak Deseő Lászlótól, amit csak akartak, 1948. március 12-én visszaküldték Krasznogorszkba, a fogolytáborba. Az elkövetkező hetven napnak a családjával folyó levelezése azt mutatja, hogy ez volt fogságának legörömtelibb időszaka. Több levelet kapott feleségétől, fényképet fiáról. 1948. április 25-én kelt levelében megköszönte feleségének sorait és a fiáról küldött fényképeket. „Boldog vagyok, hogy derék a fiú. Szegény semmit sem tud apjáról” – írta. Majd egy saját kezűleg írt levelezőlapon arról tudósítja szeretteit, hogy jó egészségnek örvend, s kérte feleseget, hogy Gyöngyös környékén azt a kis házat vegyék meg. Közölte, hogy május-június hó folyamán valószínűleg hazatér.
1948. május 22-éig volt a 27-es számú táborban, amikor a nyilvántartó lap adatai szerint a tábor „speciális” kórházába vitték. Amikor kórházba került, még egészséges, panaszmentes, és készült hazatérni.

Az utolsó levél

Az utolsó levele június 22-én kelt, de ennek csak a címzése volt az övé, a másik oldalt már idegen kéz írta, s ebben az állt, hogy súlyos betegen kórházban fekszik, és a levél után harmadik napon 1948. június… meghalt.
Ma már bizonyos moszkvai körökben nem titkolják, sőt beszélnek is róla, hogy hogyan segítettek át a túlvilágra egyes, nemkívánatos személyeket. A halál igazi, valódi okát nem lehetett feltüntetni. Ezért kiadtak egy belső utasítást, hogy ilyen esetben mit kell beírni. Ilyen volt a szívelégtelenség, az infarktus, a veseelégtelenség, a vesebántalom, a húgyvérűség és a magas vérnyomás. Ezek közül lehetett választani. Deseő László esetében a halál okának a magas vérnyomást jelölték meg.
A túlvilágra való átsegítés kifinomult módszere volt az üvegetetés módszere, amikor darált üveget por alakban az áldozat ételébe keverték, amely rövid időn belül a bélrendszert és a gyomrot oly mértékben sértette fel, hogy az illető belső vérzésben meghalt. Elképzelhető, hogy Deseő Lászlóval is ez történt, mert egészséges emberként került a „spechospital”-ba, és oly gyorsan meghalt. A mostani börtönigazgatóságon nem tagadják, nem is titkolják, hogy ilyen esetek előfordultak.
A fogolynyilvántartó lap szerint a holttestet a 27-es számú tábor parancsnokságának adták át, és a 4-es parcella 9-es számú sírhelyen névtelenül hantolták el.
Amikor mindez kiderült, a sírt felkereste fia, Deseő László, a Magyar Köztársaság stockholmi nagykövete is. Most már csak arra várnak, hogy Deseő László vezérőrnagy hamvait exhumálni lehessen. Özvegye nem élte meg ezeket a híreket, 1992 tavaszán váratlanul elhunyt. Deseő László újratemetésére szülővárosában, Sárospatakon kerül sor, ahol végső nyugalomra helyezik a magyar királyi honvédség egyik legképzettebb, legderekabb tábornokát.
GYÖRKEI JENŐ
Györkei Jenő cikkének első része alatt, múlt heti számunkban a szerző nevét elírtuk. Mind Györkei Jenő, mind olvasóink szíves elnézését kérjük.

1994. június 3. MAGYARORSZÁG

Ennyi év után hadifoglyokat azoknak tetemeit, sírjait keresni annyi mintha egy szalmakazalban keresnék, igyekezénék megtalálni az odadobott tűt. Fogalmunk sem volt, hogy hová és mikor, főleg kit ástak el tömegsírokban, megvadult veszély, vad indulatok rejtették el örökre a hadifoglyoknak nagy tömegét, lassan kihal az a nemzedék, aki tán szemtanú is volt, vagy maga is részese volt ezeknek hulla temetéseknek.
Na és az idő... na meg a hozzátartozok?
Ki keresi ma mar a tatár-török időknek elesettjeit, mint a köd, úgy rászáll a nemzetre a beletörődésnek elmúlásnak a szürkülete, és már jönnek az új és talán vészesebb történelmi megpróbáltatások.
Magam is, ha valahol elvéreztem volna a harcok idején, vagy az éhség, betegség szippantotta volna ki belőlem a lelket, hozzátartozóim ma már esetleg, csak ritkán, vagy sohasem emlegetnének, volt egy férjem, édesapám... rátekintenek a megmaradt fényképemre... szegény!... és gördül az élet csapagyán tovább a mindennapi élet... Mi a halál? – „Egy csepp a könny a tengerben”