Találkozás Pomogáts Bélával

„1956-ban még volt magyar-magyar párbeszéd”

Van egy ember e hazában, akinek fejében Szabó Dezső eszméi és Örkény István gondolatai, az erdélyi magyar irodalomtörténet és a liberális társadalomfilozófia, katolicizmus és szabadelvűség, a Virgilia és a Magyar Hírlap szerkesztési elvei jól megférnek egymással, akit a „népi” és az „urbánus” tábor egyaránt elfogad, akit a publikum egyforma lelkesedéssel hallgat erdélyi közéleti találkozón vagy Demokratikus Charta-demonstrációkon. Pomogáts Béla irodalomtörténészt a Történelmi Igazságtétel Bizottság egykori alelnökét a magyarság „kettészakadásáról” és az ünnep változásairól faggattuk 1956 apropóján.
– Ön egy előadásában a történelem viharai során külföldre szakadt és itthon maradt honfitársaink közti párbeszéd elégtelenségéről beszélt. Azt hiszem Magyarországon legalább így hiányzik a magyar-magyar párbeszéd.
– Elérkeztünk arra a pontra, amikor a Magyarország szó politikai és kulturális értelemben is kettős fogalmat takar. Mondhatnám azt is, hogy két Magyarország van. Ez egy nagyon régi hasadás a magyar politikai hagyományban, hiszen mindig is létezet egy hivatalos és egy nem hivatalos Magyarország, most azonban – először történelmünk során – a hivatalos politika szintjén esett meg ez a hasadás. A kommunizmus idején még volt egy viszonylag egységes második nyilvánosság, aztán amikor végre kialakulhatott volna a civil társadalom, annak megannyi intézménye és az ezekkel járó modern polgári mentalistás, nálunk megszületett egy hallatlanul korszerűtlen politikai kultúra.
– Ez lenne a felelős az ország „kettészakadásáért”?
– Igen, mert egy konzervatív és egy liberális „szeletre” osztotta a hazai közéletet. Kiépített egy nemzeti és egy európai jellegű kulturális felfogást. Ezeket a jelzőket persze jobb, ha idézőjelbe tesszük, hiszen e minősítésekből véleményem szerint nem lehet ellentéteket konstruálni. Ezek ma Magyarországon többnyire jelentés nélküli címkék.
– Amelyek azonban meghatározzák hazánk politikai közhangulatát. Látnivaló, hogy a konzervatív és az európai jelzők – természetesen más-más oldalon – ma már káromkodásként hatnak.
– Minden összekeveredett, a két tábor nyelvhasználata lefordíthatatlan a másik számára. Mintha két politikai magyar nyelvről lenne szó: mindkét fél mást ért demokrácián, mást piacgazdaságon, mást szociális védőhálón…
– … Mást magyaron.
– Igen, talán a magyar – ki a magyar, mi a magyar -, ez vált e veszélyes folyamat során a legkiszolgáltatottabb fogalommá. Most azonban kíméletlen gyorsasággal kellene hozzákezdenünk a magyar-magyar párbeszédhez. Addig, amíg lesz mit mondanunk egymásnak.
– Sokan úgy vélik: 1956 a magyar-magyar párbeszéd fundamentuma.
– 1956 annyiban fundamentum, hogy minden hazai politikai erő – legalábbis a retorikák szintjén – a forradalomra és szabadságharcra hivatkozik. Megállapítják magukról, hogy ötvenhatosok, 56-ban kezdik az életrajzukat és mozgalmuk identitását is 56-tól származtatják.
– Figyeltem: forradalmat és szabadságharcot mondott. Mert ha jól tudom, itt is vannak nézetkülönbségek.
– Tavasszal voltam egy konferencián, ahol számomra végképp kiderült: a kormánykoalíció körül gyülekező konzervatív tábor 56-ot kizárólag oroszellenes szabadságharcnak tekinti és idegenkedik a forradalom szótól.
– A másik tábor meg csak forradalomról beszél.
– Ami ugyanúgy nem igaz. Itt megint ugyanarról van szó: ahogy a magyar és az európai, vagy a nemzeti és a liberális között sem lehet ellentétet konstruálni, úgy forradalom és szabadságharc minősítéseket sem lehet egymás ellen kijátszani.
– Akárcsak 1848-49-ben.
– Mindkét küzdelem ugyanúgy a magyar nemzeti mítosz része, és mindkettőnél ragaszkodnunk kell a forradalom és szabadságharc minősítéshez. A magyar nép emlékezete egyébként mindig forradalomról és szabadságharcról beszélt, akár Nagy Imréékről akár Kossuthról beszélt
– Ön az előbb mítoszt említett. Manapság úgy tűnik: ebben a mítoszban mindenki lehet szereplő. Ősz hajú marxisták és huszonéves szkínhedek egyaránt szívesen lengetik a lyukas lobogót, anélkül, hogy a zászlórúd megégetné a kezüket.
– Ezt a zászlót különösebb „előtanulmányozás” nélküli ma mindenki felveszi. Ez nem véletlen: 56-tól nagyon sokan, nagyon sokféle irányból kaphattak legitimációt. Ez egyrészt örvendetes, hiszen azt jelenti, hogy 1956 ma már megkerülhetetlen, másrészt veszélyes, hiszen olyan politikai erők is megkaparinthatják a forradalom zászlaját, akiknek ahhoz semmi közük sincsen. Még akkor sem, ha esetleg részt is vettek az eseményekben.
– Ön meglehetős kritikával illette a közelmúltban az 56-os magyar emigráció egyes alakjait.
– Az emigráció rendkívül megosztott volt mindig, hiszen története mindig is azonos volt az anyaország küzdelmeivel. Elég, ha Kossuth és Szemere vitájára gondolunk. Ez a vita most a rendszerváltás óta eldurvulni látszik. Ugyanis sokan vannak – főként a tengerentúlon -, akik a magyarországi rendszerváltás eredményeit, hasonlóan a hazai szélsőséges csoportokhoz, nem akarják elismerni. Vannak emigrációs körök, akik a kommunizmus éveiben itthon megnyomorított értelmiséget szeretnék most kollaboránsként feltüntetni. Itt nem mindig politikáról van szó, hanem politikai pszichózisról. Ezek a kérdések sok esetben nem is a sajtóra és a politikára tartoznának, hanem az idegorvosokra. Én a TIB 92-es közgyűlésén le is mondtam, hiszen az a kör, amellyel együtt azt a szervezetet megalakítottuk, háttérbe szorult. Jelöltek a vezetők közé, de én szolidáris voltam Vásárhelyi Miklósékkal, Göncz Árpádékkal, és velük együtt távoztam a vezetésből.
– Ebben az eszmei bazárban megfogalmazható-e 56 üzenete? Vagy nincsen üzenet, csak üzenetek, amelyeket az éppen divatos politikusok mindig a kor stílusában hangszerelnek meg?
– Van üzenet, csak venni kell a fáradságot, és utána kell nézni. Az üzenet nem túl látványos, de ott van az akkori egyetemisták 12 pontjában, a korabeli sajtó híradásaiban és vezércikkeiben, a Nagy Imre-kormány elvi döntéseiben. Ma már minden dokumentum hozzáférhető, csak fel kell lapozni őket.
– Mit gondol, meg tudjuk egyszer normálisan ünnepelni október 23-át? Vagy évről évre azt latolgatjuk majd, hogy ki üvölt az elnöki beszédbe, lesz-e köze kormányzati erőknek az atrocitáshoz, vagy hogy kin lesz horogkereszt?
– Igazán normális ünnepség soká lesz, ez már csak így jutott nekünk, 1989- és 90-ben még felszabadultan és meghatottan ünnepeltünk, felülemelkedve a mindennapok kicsinyességén. Ez az ünnep aztán 1991-ben visszazuhant a hivatalosság szintjére, tavaly pedig már kártékony csoportoknak biztosított provokációs lehetőséget. Az igazi ünnep népünnepély. Nézze meg a franciákat! Július 14-én egy hatalmas utcabál az egész ország, zenekarok játszanak, az emberek söröznek, szépek a lányok, szóval ünnep a javából. Bensőséges, mosolygós, olyan, amelyre még sokat kell várnunk. De várunk rá, mert október huszonharmadika nem érdemli meg, hogy az április negyedikék meg a november hetedikék színvonalára süllyedjen. 56-nak soha nem szabad kötelező ünneppé válnia.

Prieger Zsolt
1993. október 22.