Prológus

Szombathely, 1995. nov. 15-én
„Ha mézet akarsz gyűjteni, ne
rúgd fel a méhkast!”



Bár nincsen befejezett írás lényegileg, az iromány végtelen csak kezdet van,
és hol lesz még a vége?... Igaza volt Michelangelónak, aki azt mondta, a szobrot nem lehet befejezni, csak abbahagyni.
A nagy szobrász szavaira gondolva, úgy vélem az irományaimat itt kellene befejeznem,--azaz abbahagyni-- mert tény, hogy most ott tartok nem hagyom abba az írást, nem fojtom le a gondolataimnak forrását... hadd bugyogjanak a fehér géppapírra, és most ha valaki megkérdezné, sikeresnek érzem e az életemet, földi életemnek sikereit, eredményeit ha egyáltalán voltak sikerek, eredmények, erre ugyan én nem tudok válaszolni, életem sorsára, teljesítményeire és annak megítélésére nem érzem magamat, annak osztályozására nem én vagyok hivatott, tán ha azt mondom, hogy ha úgy a pedagógiai életemnek bármely szakaszáról, irományaimból csak egy kis valami töredék marad meg az utókorra ám akkor azt kell mondanom, nem éltem hiába.
Nagy nyugalom kell ahhoz, hogy az ember eredményes munkát tudjon felmutatni. Az íráshoz ihletettség, tiszta fej kell. Már egyszer megírtam a mottómat: magam vagyok az írója, magam vagyok az olvasója, s magam vagyok a temetője…
nem tudok akkora és értékes szürkeállományból kipattant biblikus eszmei gondolatsorozatot kitermelni, hogy azok a közösségnek, vagy egy szűk körű olvasócsoportnak is teljes lelki telitettséget is tudjak adni. Soha erre nem is gondoltam, nem is ez volt a célom és törekvésem... de ahogyan örömmel és szívesen elnézegetem a fényképeket, a múltnak, már a holtaknak a földi tündöklését, ha bár már nem élnek, de éltek, mégis mindegyik megszólal, mond valamit, amit már rég elhantoltak, mintahogyan beszélnek a kiásott csontok, muzeális tárgydarabok,... és ahogyan elnézem az öreg temetőknek a fakeresztjüket a moha is belepte a nevüket, tán a tövük egy kicsikét már meg is dőlt, de beszél ez a rozzant keresztfa, de mennyit beszél nekem, csak érteni kell a keresztnyelvét, mert hiába beszél nekem egy arab arabul, érthetetlen számomra a mondanivalója, de ha én is tudok arabul, akkor van párbeszéd, értem a korhadt fának a történelmi múltjának minden elfelejtett, földi bolyongásának küzdelmeit, örömeit, mosolyát, könnyeit, s mily sokat tudnak ezek a dőlt fakeresztek mesélni, ezek nem ridegek, hidegek mint márványtáblák.

S talán a fakeresztek voltak az ősidőkben is jelképezők, hogy itt valaki alussza örök álmát. Ellentétesen építettek piramisokat, a fáraók tetemeinek gondolván e földi életüket csak ily káprázatos kőodúban tudják majd folytatni, ellátva a holtat élelemmel, arannyal, sőt szolgákat is kivégezték, hogy szolgálják a nagyurat a másvilágon is. Na jó, mindenki úgy vélekedik a halál utáni életről, ahogyan azt hallotta, vagy tanulta, de erről pozitív, ismeretek csak elképzelések vannak, de ezt mind csak az emberek fantáziájában érlelődtek meg, hipotézis, feltételezés és homály takarja a halál utáni életet.
Na nem is ezt akarom én most vitatni, tán csak annyit, hogy ma ha az ember kimegy a temetőbe, akár városon, akár falun... a fakeresztek is elhaltak, nincsenek, ellenben helyettük gránit, márvány, műkövek garmadája tekint felénk. Valóságos nagyzási hóbort vette hatalmába az élőket, hogy aztán a mi sírkövünk különb lesz a temetőben mindenkinél... az árva fakereszt, amit a sir betemetésénél leszúrnak a földbe, teljes adattal, azt már eltűntették a hozzátartozók, mert mondván még mindig a fakereszt emlékeztet a halottra, nem pedig valami vagyont érő márványkolosszus. És ha végigjárom a régi temetőket, ahová már nem temetkeznek, a fakeresztek teljesen korhadásnak indultak, félig meddig a földön hevernek, vagy már csak a sírra fektette valaki és a gaz, dudva takarja be. De ugyanakkor vannak sírkövek, amik szintén hasonló sorsban élnek a fű, gaz sűrűjében, mert már kihaltak akik ezen emlékművet pénzelték, s mily fájdalom ezt látni, jobb ha az elkorhadt fakereszttel végleg megszűnt a ráemlékezés, mert kérdem, ki emlékezzen rá? Mindenki már valahol szintén porból lettél és porrá válsz.
Azzal kezdtem a mondanivalómat, ha mézet akarsz gyűjteni... hát mi is az a méz, amit a földi gyarló ember e rövid földi bolyongásában összegyűjthet. Hír, dicsőség, vagyon, pénz, arany?... és még folytathatnám tovább. Csak az én életemben ami biz oly rövid a jelenben 86 évemet emésztem, csak az én életemben tűntek fel üstökös csillagként földi nagyságok, akik hitték és hirdették ők örökké élnek, mert az emberiségnek ő adott nagyobb mézes-vajas kenyeret. Dicsőítették, magasztalták, éltették, milliókat tudott eszmei áramlatának megszerezni, vakon követték minden gondolatát, milliók foglalták, esdekeltek kegyeiért, csak példának hozom fel: Kun Béla és társai, Marx, Engels, Lenin, Sztálin, csak itt szűkkörben lévőket említem, nem megyek vissza a történelemben Nérók, korára, verhetetlen császárokra... csak az én Tiszavirágzási idejében amit láttam, sokan már életükben ércbe öntették a korpuszukat, jelezve a halhatatlanságukat, nem halnak ők meg halálukkor, milliók pusztultak el azért, hogy hatalmának fényét ne csorbítsa senki sem, mondván „milliók egyért !” És mit láttam? pl. Hitler földi életének a végén... a büszke ércszobrok ledőltek, ócska színes fémként eladták őket...

Befejezni egy írásművet sohasem lehet, csak abba lehet hagyni... hát én is itt tartok. Úgy érzem sok mindent megéltem és megértem, de ismételten csak azt kell mondanom, hogy nekem nagy gyönyörűség volt e sorokat megkopogtatni, élményeimet, mint fényképeket megörökítettem elsősorban magamnak, hiszen ha valaki egy fényképre ránéz, ha nem volt személyes kapcsolata, vagy nincsen az illetőnek valami hagyatéka, akár irodalomban vagy valami művészeti alkotásban, nem szólal meg a fénykép, mint ismeretlent a szemlélő sorsára juttatja, elvermeli a feledés padkájára. De ha leírja valaki, azt amibe volt része, amit átérzett, azt a sok örömet, vagy fájdalmat, nélkülözést, vágyakozást, családi, vagy baráti melegséget, mindjárt másképpen érez és érezve olvassa. Én azt tudom, hogy nem fogja az utókor ezen sorokat úgy értékelni, mint ahogyan saját magam rangsorolom, nem is kívánom, hogy majd hová kerül, ki fogja is ennek az öreg embernek a mondanivalóját elrendezni, ez most nem érdekel.
Egy tény, ahogy a nóta is mondja: „Kidőlt keresztfának nem köszönt már senki!”
Így is van, tudja az ember mikor kell lelépni, mikor kell a nyilvánosságból csendesebb vizekre evezni, napról-napra fogy az erőm, /1995. nov. 20./ érzem és tudom, sokat kibírt ez a földi porhüvely, kapott sok-sok örömet, tüskét, tövist, örömkönnyet, kálváriás fájdalmas verítéket, de ez már mind a múlté, a jelenben még van valami kis kedvem, hogy pötyögtessem ezt a fene írógép masinát, ez nekem nagy szellemi felüdülést okoz, megnyugszom, megpihenek egy-egy oldal írás után, és tudomásul kell venni, ahogyan kis érből csermely, a csermelyből patak, a patakból folyó, a folyóból folyam, a folyam pedig beleömlik a nagy-nagy óceánba, elnyeli mind az egészet, nem lehet többé kiválasztani az óriási víztömegből, melyik is volt a Duna, vagy a Tisza, eggyé váltak és a hátukon hordozzák az óriási hajók rakományát, ez az ember sorsa, ki tudja hogy abból a marék földből, amit felveszünk a földről, kinek a testének sejtjei vannak benne, és így enyészik el az ember is.
Emlékezetemben visszamentem a gyerekkorra, és végig próbáltam betűkben lefényképezni a sorsomat, és azt kell megállapítani, észre sem vettem, hogy itt az alkony, ahogyan lebukik a nap is a láthatár túlsó felén, a nappalt felváltja a szürkület, majd a sötétség, de minden egyik rejt magában valami megfoghatatlan rejtélyességet, titkot.
Ezzel elértem írásomban arra a pontra, hogy itt a pont szóval vége – ENDE – nekem öröm volt és szórakozató volt mindezt leírni, ha majd lesz valaki aki szebbet és jobbat tud alkotni, adjon hozzá ő is, hogy az utókor megismerje a mi időszakunkat.
Befejeztem, Szombathely, 1995. nov. 20.

Az írásom mottója: ha mézet akarsz gyűjteni…
igen talán ez a 12-13 kötetnyi mondanivalóm tényleg hasonló a méheknek szorgos munkájához,... mire megtelik a kas, vagy a kaptár s virágok édes nedűjével, több milliószor repülnek ki a mezők, fák virágaira és fáradhatatlanul ömlesztik a nektárt a lép sejtjeibe és most jön a kizsákmányoló gazda, aki egy szép napon az egészet elpereli tőlük kannákba önti ezt az a folyó aranyat, tán itt egy-egy betű egy kirepülésnek számit, és betű-betű mellett adja meg a világirodalmat, az örök szent könyvtárnak a polcait.
Hogy melyik értékes, melyik nem, azt majd az olvasó fogja eldönteni… a legfinomabb boroknak, pezsgőknek is idő kell amíg beérnek, amíg elérik a értéküknek legnagyobb fokát.
Így minden írásnak is van egy kifutása... nem minden iromány lesz a nyomtatás napján a legkapósabb, az idő mondja meg majd annak szellemi értékét.

Az élet malmain nagyon sok év már ledarálódott, hol örömmel, hol bánattal fűszerezve cserélődtek egymásután. Amíg fiatal az ember azalatt nem gondol úgy előre, nem tudja felfogni mik lesznek azok az akadályok, amik az ember elé tornyosulnak, mi is lesz az élet csomagjában berakva, ismeretlen a jövő, és közben ebbeli várakozások után eltelik az élet tavasza, nyara, jön az évgyűrűk sokasága, amikkel együtt jár az öregedésnek a tünetei.
A sok élmény közül egyre nagyon emlékszem, de ekkor az ifjúságomnak hajnalán gyalogoltam, aki tán csak a jelennek él, hiszen a jövő teljesen ismeretlen. Visszagondolok 1930-31-es esztendőkre, amikor szintén a karcsúsítás évei voltak, s ekkor szokásos volt a kerületi esperesi tanítói gyűlés, ugyanis a katolikus iskolák esperesi kerületekbe voltak besorolva egy-egy esperesi kerülethez tartozott kb.10-20-30 község, s annak a községeknek a tanítói képezték az esperesi kerületet, én a sárvári esperesi kerülethez tartoztam, élén Huszár Mihály sárvári plébános-esperes később a csényei plébános Baranyai plébános lett a gyülekezetnek a vezére. Na szóval, évente kb. ősszel szokták tartani az esperesi gyűléseket.
Nagy várakozással vártam a napot, hiszen még ilyen találkám még nem volt az életben. Úgy emlékszem a sárvári rom-kath. elemi népiskolában volt a gyűlés, ennek az iskolának az igazgatója volt Kozák Ferenc, aki feleségemmel rokoni viszonyban állt.
Na, szóval ide gyülekeztünk, kíváncsian nézegettem körül, mi is a szokás ilyenkor,... mit kell tenni? Ismerős tán nem is volt. Később már akadt Béry Tihamér Sótonyból. Riezner Elemér Gutatöttösből... És évről évre szélesedett a baráti-kör. Nem autóval, csak biciklin közlekedtünk, még bicikli is státus szimbólum volt... na mire is akarok kilyukadni ?... Mint fiatal kezdő tanító láttam az idős, öregedő 50-60 felé ballagó kollégákat, szinte beleremegtem milyen öregek vannak már köztünk!!!!
Ez a korkülönbség végtelenül nagy tiszteletet kamatozott, s ekkor nem gondoltam arra, hogy egykor én leszek az öreg és a fiatalok szemében én leszek a veterán... mint ahogyan a jelenlegi „Vasdiploma” is szentesíti. Végtelenül nagy tisztelettel öveztük körül az idős kollegákat, tekintélyek voltak a szemünkben, mindegyikben valami hőst, valami értékrendet találtunk. De a fiatalokat is megbecsülték, és nagy szeretettel viszonozták a megtiszteltetésüket. És íme most itt állok, tiprom a 86. esztendőt. Az akkoriak már mind elporladtak, magam is várom az örök behívót. Amikor elszabadulók a földi golyóbisról. Érdekes így visszaemlékezni azokra az évekre, amelyek meg akkor csak embrió formában voltak jelen az életemben. Boldogan vállaltam ezt a beszédet,... nagy taps, ölelés, meleg kézfogások közepette nyugtázták el a jelenlévők. Igen beszélni is tudni kell... a retorika sokak szemében ismeretlen... Felemelő érzés ezer koponya előtt kiállni és megnyerni tetszésüket beszéd tartalmával, mondanivalójával.