Kormányzó három dimenzióban

A Horthy-temetés körüli politikai viták alighanem elvonják a figyelmet a lényegről: Horthy személyiségéről és országlásának higgadt értékeléséről.

Mivel e kérdésben nehéz ma az aktuális politikától független hazai információkat szerezni, három, a korabeli magyar történésekkel foglalkozó külföldi történészt kérdeztünk: hogyan látták, látják Horthyt az általa úgymond csodált britek, az általa, emlékiratai szerint csak muszáj-szövetségesnek tekintett németek, és az általa egyes értékelések szerint sorsukra hagyott, mások szerint megmentett zsidók. „Aki ma Horthyt ünnepli, felnagyítja a Magyarország és a Nyugat demokratikus értékei közötti követési távolságot” – írja Michael Wolffsohn, a müncheni Bundeswehr egyetem történészprofesszora, akinek a kutatási területe a 20. századi német és kelet-európai történelem. Majd így folytatja: „Hogy miért? Nem azért, mert Horthy – mint a magyarok nagy többsége – ”Nem, nem sohá!”-t mondott a trianoni békeszerződésre. Nem azért, mert Horthy – mint Hitler fegyvertársa – 1941 óta Sztálin totalitárius Szovjetuniója ellen harcolt. De még azért sem, mert Horthy segített felszámolni 1919-et, a tendenciáját tekintve éppúgy totalitárius Tanácsköztársaságot. Horthyt ugyanis taktikai motívumok, nem ideológiai lelkesedés irányították afelé, hogy lepaktáljon az ördöggel, Adolf Hitlerre, mert úgy ítélte meg: csak vele és nem az ő ellenében képes visszanyerni a Trianonban Csehszlovákiához, Romániához és Jugoszláviához csatolt magyar területeket. Hiába akart aztán már nem sokkal az 1943. februári sztálingrádi német összeomlás után kurzust váltani – ”háborút a szovjetek, de nem a nyugati hatalmak ellen”. Nem Horthy volt-e, aki 1938-ban, 1939-ben, 1941-ben – német nyomásra, ”köszönetképpen” a magyar területek ”visszaszerzéséért” – engedte a zsidótörvényeket lépésről lépésre megszorítani? És nem Horthy volt-e, aki 1940 októberében biztosította Teleki Pált afelől, hogy ő végül is egész életében antiszemita volt, és számára minden vállalkozás megpillantása zsidó kezekben ”tűrhetetlen”? Horthy mindazonáltal okosabb volt, mint az elvakult, gyilkos, németbarát antiszemiták. Rájött ugyanis arra, hogy Magyarország a zsidók nélkül a gazdasági öngyilkosság útját járná. Kétségtelen, hogy Horthy alatt a gazdaság és a társadalom a németországinál enyhébb árjásítása következett be. Bizonyos, hogy Szálasi nyíltan gyilkos antiszemita és Hitler-barát nyilaskereszteseivel összehasonlítva, Horthy volt a kisebbik rossz. De Horthy mégis inkább minden, mint fénylő példakép a felvilágosult demokraták számára. A Tanácsköztársaság ”vörösterrorja” után ő viselte a felelősséget a kommunisták, szociáldemokraták, liberálisok és zsidók ellen fellépő ”fehérterrorért”, ami akkoriban egész Európában csak ezen a néven forgott közszájon. Ernst Nolte, a mindig oly óvatos és inkább konzervatív német történész azt írja, hogy Horthy alatt belpolitikai restauráció ment végbe: a nemesség, első helyen is a vidéki kisnemesség uralma. Azokban az esztendőkben – mondja – Magyarország egy rendi tekintélyelvű állam mintaképéül szolgált. Olyan mintaképül, amilyet minden fasiszta mozgalom – legalábbis kezdetben – programként tűzött maga elé” – írja Michael Wolffsohn. Jonathan Eyal, a brit fegyveres erőkhöz közel álló Royal United Forces Institute kutatóintézet tudományos igazgatója, ismert Kelet-Európa- és nacionalizmus-szakértő, Horthy és a Horthy-korszak megítélésekor arra hívja fel a figyelmet, hogy Magyarország, s persze kormányzója, a végkifejletet illetően mennyire képtelen volt kihasználni azt a megkülönböztetett figyelmet – a történész szerint: rokonszenvet -, amit a magyarok Nagy-Britanniában a két világháború közt állítólag élveztek. Pedig – Eyal szerint – az 1920-30-as években Nagy-Britannia a franciáktól alapvetően különbözően „viszonyult” Magyarországhoz. A magyaroknak tehát – véli Eyal – jó okuk lehetett azt hinni, hogy London fontos európai szövetségesük, sőt ebben az időszakban talán az egyetlen ország, amely meghallgatja érveiket. A kelet-európai értés más politikusaival összehasonlítva is jónak volt ítélhető Horthy nagy-britanniai megítélése, és nemcsak azért, mert Londonban erősen tartotta magát a hiedelem, hogy a „tenger nélküli tengernagyban” igen erős a brit flotta iránti csodálat, s hogy állítólag már 1936-ban óva intette Hitlert, nehogy versenyre keljen a brit haditengerészettel. Londonban jó néven vették a Horthy-jelentette állandóságot, szemben a térségben fel-, illetve letűnő – ahogy ott mondták – „bizarr” politikusokkal. E kedvező kép természetesen nem jelenti azt – állítja a brit történész -, hogy Angliában különösebb illúziók éltek volna Horthy „demokrataságát” illetően, hiszen az angolok megfigyelőik révén pontosan értesültek a Tanácsköztársaság leverése körüli eseményekről. A diplomáciai racionalizmus azonban értékelte Horthy hagyománytiszteletét, de főként stabilizáló szerepét, kiismerhetőségét és azt, hogy a régió országaiból egyedül az ő rendszerének sikerült átmentenie az arisztokráciát. Megítélésében azonban még ennél is fontosabbnak tűnt, hogy személye garantálta a külföldi befektetések biztonságát – véli Eyal. Mindent összevetve az angol történész szerint Horthy személyisége jelentős mértékben hozzájárult, ahhoz, hogy az első világháború után London mint „magafajtát” kezelte Magyarországot, s jól fogadta Bethlen István közeledési kísérleteit. Még Teleki Pál – Jugoszlávia hátbatámadását követő – lelkiismereti öngyilkossága is Horthy erkölcsi tőkéjét gyarapította Londonban. Számon tartották ezenkívül a háború idején, a közismerten Horthy tudtával zajló, Kállay miniszterelnök szervezte, angolszász irányba tett tapogatózásokat. Kétségtelen – hangoztatja a brit történész -, hogy a magyaroknak nem sikerült Londonban megfelelően kamatoztatniuk ezeket a pozitív elemeket. Hiába vélekedett úgy Churchill, hogy Magyarország Hitler kényszere alatt áll, hiába fogadta szomorúan Horthy szerencsétlen kiugrási kísérletét, „mindez nem vált a békekötésekkor kamatoztatható politikai tőkévé”. Hiába fordult Horthy közvetlenül a háború után a miniszterelnökhöz, illetve rajta keresztül a brit uralkodóhoz, jelentkezését, felkínálkozását már nem vették figyelembe. Az iránta, illetve rendszere iránt tanúsított érzések csupán annyira voltak elegendőek, hogy Londonban általános legyen a – hivatalosan soha meg nem erősített – nézett: Magyarország rosszabb sorsot kapott, mint amilyet megérdemelt – mondja a brit történész. „Nem támadni vagy védeni hanem érteni kell a Horthy-korszak zsidópolitikáját. Horthy Miklós és köre – köztük is meghatározóan Bethlen István, hosszú ideig Magyarország miniszterelnöke – soha nem támogatta a szélsőségeket, így a náci fajelméletet sem fogadta el” – állítja az évek óta e témában kutató, Izraelben élő történész, a magyar származású Reuveni Sári. Mindehhez hozzáteszi, hogy a kormányzó – szerinte is minden kétséget kizáróan meglévő – antiszemitizmusát ő sokkal inkább a „racionális antiszemitizmus” fogalommal jellemezné. Ez a racionalizmus lehetett az, ami 1939-ben például – meglehet, kissé cinikusan – azt mondatta a kormányzóval: „Nem szabad levágni azt a tehenet, amelyet fejni akarunk.” Reuveni Sári a jeruzsálemi Héber Egyetem számára írt tanulmánya mindenesetre az eddigieknél több megértést tanúsít Horthy irányában. Mint a történész asszony a HVG-nek nyilatkozva elmondta: ő Izraelben – s talán a világon is – az első olyan történészek egyike, akik a máig meglévő indulatoktól némiképp függetlenítve vizsgálják a kormányzó és a magyarországi zsidóság kapcsolatát. Ennek alapján jutott arra a megállapításra is, hogy „mindenképp meg kell különböztetni magát Horthyt és a nevét viselő korszakot”. Reuveni kritikája szerint „Horthy Miklós államfőként természetesen felelős mindazért, ami az országlása idején történt. De talán jobban megérthető a kormányzó és a zsidóság kapcsolata, ha leszögezem, hogy Horthy nemcsak a zsidókért, hanem saját népéért sem tett semmit a megszállást követő első hónapokban – még a magyar szuverenitást sem oltalmazta. Csak ebben a keretben értelmezhető, hogy – az ország 1944 márciusában bekövetkezett német megszállás utáni – deportálások ellen is megkésetten lépett föl”. Reuveni Sári fontosnak tartja azonban hangsúlyozni azt is, hogy „a magyarországi zsidóság helyzetét a német érdekkörhöz tartozó európai államokban élők helyzetéhez kell hasonlítani”. E szempontból bár „az 1944. március 19-ét megelőző időszak zsidótörvényei, pontosabban az azokban megfogalmazott jogfosztások semmilyen módon nem elfogadhatók, mint ahogy a keleti frontos munkaszolgálat szörnyűségei sem magyarázhatóak, ám azt is látni kell, hogy a magyar zsidótörvények a zsidóságot kiszorították ugyan a gazdaságból és az állampolgári egyenjogúság köréből, ezek az intézkedések azonban a zsidóság diszkriminációjára, nem pedig a kiirtására irányultak”. Reuveni Sári nem osztja az egyik legtekintélyesebb holocaustkutató, a New Yorkban élő Randolph Braham azon véleményét, miszerint Horthy a zsidóság szegényebbjét szolgáltatta ki a németeknek, s csak gazdag zsidó barátait kívánta megmenteni. Szerinte ugyanis Horthy a Chorin, a Weiss, az Aschner vagy a Goldberger család megmentése érdekében sem cselekedett. „Hogy Horthy miért tartotta magát oly hosszú ideig elszigeteltségben a német megszállás után, hogy ekkor miért nem mozdította a kezét senkiért és semmiért, az még mindig a történelem nagy talánya” -fejezte be értékelését az izraeli történész asszony.

HVG, szeptember 4.

Cumstrucc

Honfitársaink többségéhez hasonlóan életkori okokból nincsenek közvetlen tapasztalataim a Horthy-éráról.

Az egykori kormányzót is legfeljebb csak szakadozva mozgó fekete-fehér, korabeli híradófelvételekből ismerem. Eszerint Horthy megülte a lovat, szépen tartva magát tudott kitüntetni, és derék magyarként élte a száműzöttek életét Estorilban. Továbbá mindenféle ismereteket tanítottak nekem az iskolában, az úttörőcsapatnál, és a gimnáziumban is. Ezek java részét mára elfeledtem, de nagyjából tudom, hogy miben állt Orgovány, mi volt a bethleni konszolidáció, mi volt a bécsi döntés, a Don-kanyar, hogy sikerült nem kiugrani a háborúból. Némi személyes ismeretem azért mégis csak van. Anyai nagyapám és édesapám ugyanis a Horthy-korszak kellős közepén élt, szolgált. Ők azután meséltek egyet és mást. Nagyapám például még a harmincas években lekártyázta és eltőzsdézte, meg elvállalkozta a család különféle ágazatainak vagyonát. Később a Don-kanyarnál egy munkaszolgálatos század parancsnoka volt. Még később ’46-ban ritka kivételként felmentő ítéletet kapott a népbíróságtól a túlélő munkaszolgálatosok vallomásai nyomán. A nagyapa egyébként igazi tökös magyar úriember volt, az ehhez tartozó politikai vaksággal megáldva. Még ’44-ben két hónapig a nyilaspárt tagja is volt, de aztán „csirkefogók ezek” felkiáltással odahagyta Szálasiékat, még mielőtt igazán országolni kezdtek volna. ’47-ben ugyanez a történet zajlott le nagyapa és a kommunista párt között. Apám egy holtszegény szálkai sváb család gyermeke volt. Kilencéves koráig egy ólban hált a kecskékkel, később Szekszárdon a papok tanítatták, majd Pécsen járt a Ludovikára. Addigra már négy nyelven beszélt perfekt. Amikor aztán jött a Volksbund, akkor a terebélyeses sváb rokonság tehetős része beiratkozott. A proli kisebbség, így apám is, cumstrucc magyarosították a nevüket. Így hát apám a horthysta hadseregben lett zászlós, nem pedig az SS-ben, mint a rokonság többi férfi tagja. Zuglóban esett fogságba, ahonnan három évvel később egy újabb nyelv perfekt ismeretével tért haza. Ide és nem Németországba, ahová a volksbundista rokonokat időközben kivonatolták. Apám egyébként még a Kaukázus és a kozák föld idején kapott egy kis balos beöntést, amihez élete végéig ragaszkodott is. Szóval ilyen volt a XX. Század a családnak. Annak rendje s módja szerint bele is halt mindenki, nagyapám, apám meg a Horthy. Akit mostan újratemetnek. Kifejezetten rühellek még a szeretett emberek temetésére is eljárni. Merthogy ilyenkor az ember visszafelé gondol és búsul az a magyar lelke. Ez a bajom a Horthy újratemetésével is. Sokkal jobban szeretem a lakodalmat, a kézfogót, a keresztelőt, szóval az ilyen evős-ivós jövőorientált bulikat. Lassan vége van ennek a századnak. A történelmi csontvázak glédában állnak a szekrényben. Ha lehet, újratemetések helyett én előre szeretnék nézni. Horthy helyett a XXI. század érdekel.

Lovas Zoltán
Griff, szeptember 2.



The Times

Bőrfejűek és öregkatonák
Magyarország diktátorának temetésén


Horthy Miklós admirálist, Magyarország kormányzóját a fasiszta háború idején, ezen a hétvégén családi sírboltjában örök nyugalomra helyezték.
Az ember, akit admirálisnak gúnyolnak egy országban, amelynek nincs tengere, egy királyságban, amelynek nem volt királya, és akit 1957-ben Estorilban, Portugáliában temettek el, több évtizedes száműzetés után visszatért a hazájába vihart okozó viták közepette. A magyar televízió szerint 50000 ember vett részt annak a Horthynak az újratemetésén, aki 1919-ben megalakította Európa első jobboldali önkényuralmát.
A védelmezői azt mondják, hogy ő segítette a budapesti zsidókat, és megőrizte Magyarország függetlenségét, ameddig csak lehetett. Ellenben ő volt az első, aki a nürnbergi stílusú zsidótörvényeket bevezette, és nem tett semmit azért, hogy megakadályozza a Budapesten kívüli zsidó közösségek halálba deportálását.
Szombaton a gyászolók nagyobb része idősebb ember volt, akik büszkék voltak arra, hogy végre leróhatták tiszteletüket az előtt a férfi előtt, aki 1919 és 1944 között kormányozta Magyarországot, és aki megalapozta azt az önkényuralmi, nacionalista tradíciót, amelyben a ma kormányon lévő Magyar Demokrata Fórum egyik szárnya gyökerezik. Nacionalista propagandával tömött bódék Nagy-Magyarországról árultak térképeket, és képeket a halott diktátorról és feleségéről, Magdolnáról, akit most szintén újratemettek. Egy autóbusznyi fekete cipős bőrfejű is érkezett. Hadviselt katonák egyenruhában a fegyverükkel tisztelegtek, míg öregcserkészek üdvözölték a miniszterek és parlamenti képviselők felvonulását. A temetést két óra hosszat közvetítette a magyar kormánypárti televízió.
„Ha te magyar vagy, és van benned nemzeti büszkeség, akkor ott kell lenned” - mondta Padar Péter, egy 22 éves bőrfejű. „Nem akarok semmi rosszat mondani a zsidókról, de ők nem magyarok. Ők egy más fajhoz tartoznak, és idegenek tőlünk.”
Antall József, a miniszterelnök nem vett részt a temetésen, de elküldte maga helyett a feleségét. Az újratemetés előtt a televízióban beszélt, és ezt mondta Horthyról: „Én őt egy olyan magyar hazafinak tartom, aki megérdemli, hogy magyar földben nyugodjon.” Azt is mondta, hogy a temetésen részt vevő miniszterek csak magánemberként vannak jelen, ami olyan állítás, ami az ellenzéki politikusok szerint teljesen nonszensz.
Az újratemetés aggodalmat váltott ki a magyar zsidó és cigány közösségekben. „Horthy újratemetése megvetendő és szégyenletes cselekedet” – mondta a 24 éves Szabó András. „Antall csak a nacionalista választóinak akart ezzel a kedvükre tenni.”

Heti Magyarország 1993. szeptember 24.

La Stampa

Horthy – a viszály koporsója

A Magyarország élén 1920 és 1944 között kormányzóként álló, a portugáliai Estorilban száműzetésben elhunyt Horthy Miklós tengernagy holttest végre visszatért hazájába, hogy eltemessék, a keleti magyar síkságon lévő Kenderes községben, a családi sírboltban. A magyar történelem egyik legtöbbet vitatott alakjával kapcsolatos, réges-rég húzódozó parlamenti viták után (fasiszta volt? Kollaboráns? Antiszemita? Diktátor?) Göncz Árpád köztársasági elnök megadta az engedélyt. A temetési szertartást magánjellegűnek tervezték. Már három héttel korábban több tízezren jelezték, hogy részt kívánnak venni. Bejelentették háromszáz busz érkezését, a vasút felajánlotta, hogy különvonatot indít. Kenderes körül hatalmas parkolókat alakítottak ki, tábori konyhákkal és egészségügyi személyzettel. Különböző politikusok tudatták, hogy valószínűleg jelen lesznek a szertartáson, „természetesen magánemberként”. De csak azért, hogy „tisztelegjenek a tengernagy előtt”, nem pedig azért, hogy annak az embernek adják meg a végtisztességet, aki több mint két évtizeden át vasmarokkal irányította az országot. Bizony, magánjellegű hazatérésnek kellett volna lennie, mondja a szervezőbizottság elnöke, a nyolcvanas éveiben járó tengerészkapitány. Dávidházy András, nagy csodálója a tengerész Horthynak, aki 1934-ben (sic!) ismét tengeri nemzetté tette Magyarországot, olyan folyami flottával látva el, amely az óceánokon is képes volt navigálni. „1990. december 20-án – meséli – a 420 tagú magyar tengerészek egyesülete úgy döntött, hogy a tengernagynak haza kell térnie, akár titokban is. Találtunk egy teherhajót Lisszabonban, úgy gondoltuk, felrakjuk rá a két koporsót és Magyarországra szállítjuk. Négyen leutaztunk Kenderesre, hogy beszéljük a polgármesterrel. A nagyobb hatás kedvéért díszegyenruhában mentünk. Az volt az elképzelésünk, hogy veszünk 200 liter domoszlói ürmöst, a tengernagy kedvenc vermut jellegű borát, és a temetés után vén tengerészekhez illően nagy ivászatot rendezünk az emlékére. Két újságíró meglátott bennünket, és a hír óriásira duzzadt. És most a temetésből államügy lett. Vádolnak bennünket azzal, hogy fasiszták, nácik, antiszemiták vagyunk és így tovább. Isten veled, baráti ivászat!”

Heti Magyarország, 1993. szeptember 24.

Egy szatíra kudarca

Ballada
A fehér ló már régóta csontváz,
Sörénye se farka nincs neki,
Lovasa rajta zörögve pompáz,
Csapkodják csontját érmei.
Mostantól kezdve akárcsak régen
megnyerünk minden háborút,
Tengerész Muki trappol az égen,
Az övé minden víziút.

Mukimukimukimikumuki!
Mukimukimukimikumuki!

Tengerész Muki a parlamenti
Ülésterembe belovagol,
Megáll a középen, nem látja senki,
De érzi szagát, aki jól szimatol.
Egyszerre elomlik s harminchárom
Csigolyája csörögve szétgurul,
Remegés fut át tisztes honatyákon,
Miközben a ló is széthull.

Mukimukimukimikumuki!
Mukimukimukimikumuki!

Már kúszva-hasalva gyűjtik a drága
Csigolya-gyöngyöt, csontokat.
Tengerész Muki négy farkcsigolyája
A kormányfő torkán fennakad.
Krákogva harákol, ellilulva.
„Segítség – hörgi -, fulladok” –
lenyelni és kiköpni se tudja,
amit Mukiból bekapott.

Mukimukimukimikumuki!
Mukimukimukimikumuki!

E vers első változata 1990. augusztus 8-án jelent meg a Népszabadságban. Pár nappal korábban hangzott el a parlamentben Kéri Kálmán úttörő jelentőségű hozzászólalása arról, hogy Magyarország a második világháborúban igazságos harcot folytatott, a bolsevizmus ellen. Antall Józsefet nem lehetett rábírni arra, hogy határolja el magát ettől a felfogástól. Pedig Európa, melyhez ő is csatlakozni óhajt, továbbá mindaz, ami a nemzetközileg elfogadott demokratikus értékrendből elismerésre számíthat ma, arra a romhalmazra épült, amelyet a hitlerizmus hagyott hátra. Ezért elképesztő anakronizmusnak tetszett, hogy a parlamentben kormányfői jóváhagyással glorifikálták a Horthy-Magyarországot, úgy is, mint Hitler hűséges szövetségesét. Szatírámat helyeslésen kívül fejcsóválás is fogadta. Sokan azon a véleményen voltak, hogy egy szép emberi gesztusból vontam le sommás politikai következtetést. Antall csak egy érdemdús, agg tábornokot védett meg, aki már nem egészen tudja megítélni, hogy mit beszél. Én azonban kötöttem az ebet a karóhoz: Kéri talán nem tudja, hogy mit beszél, hiszen pálcát tör saját korábbi, elismerésre méltó magatartása fölött is, Antall azonban pontosan azt mondja, amit akar. Miután a profizmusától megilletődött népi-nemzeti géniuszok maguk fölé, a hatalom felső polcára emelték, elérkezettnek látta az időt arra, hogy lejelezze: ő nem azt a plebejus tradíciót képviseli, amelyre a mai népiek nosztalgikus áhítattal hivatkoznak, hanem éppen az ellenkező hagyományt, az úri Magyarországét, melynek a népi irodalom, amíg létezett és értékeket állított elő, halálos ellensége volt. Szatírát az írók többnyire azért írnak, hogy egy népszerűtlen vagy elfojtott, vagy homályban bujkáló igazságot képtelen ötletek és túlzások segítségével rákényszerítsenek a vonakodó olvasóra. Ez persze – sikeresen vagy sikertelenül – védekezhet az ilyen támadás ellen, de nem tehet úgy, mintha semmi sem történt volna. Ezért örültem az elutasító véleményeknek is, mert éreztem ingerültség mögött a nyugtalanságot: mi van akkor, ha netántán mégis igazam van? Ma már nincs ok efféle nyugtalanságra: maga Antall oszlatta el. Horthy újratemetését, ezt a családi eseményt a kormány televíziója, mely általános derűt keltve még mindig közszolgálatinak becézi magát, a helyszínről közvetíti. A temetéshez háromrészes osztrák-magyar koprodukciós film, a Horthy admirális szolgáltatja majd a szellemi desszertet. Előételként a kormányfő folytatásos interjúban tálalta elénk értékelését Horthyról. Mivel tudományos rangra ez az értékelés nem tarthat igényt, és egy Antall József nevű volt múzeumigazgató magánvéleményére még A Hét szerkesztője sem lehet kíváncsi, fejtegetése csak kormánynyilatkozatnak fogható fel. Én mint író ezt súlyos csapásnak élem át. Szatírám, mely a túlzás révén akart hatni, három év múltán kisrealista dokumentumként kullog szégyenkezve a valóság mögött. Tengerész Muki farkcsigolyái már nem akadnak meg Antall József torkán. Ki sem köpi őket, lenyeli, nyilvánosan és üdvözült mosollyal.

Gondolatmenetemnek ezen a pontján össze kell foglalnom véleményemet a Horthy-rendszerről. Szolgálhatnék bűnlajstrommal, mint általában a Horthy-kultusz ellen tiltakozók, de ez szétfeszíteni e cikk kereteit. Megpróbálhatnám néhány mondatban összefoglalni a magánvéleményemet, de félő, hogy épp olyan illetéktelennek és szakszerűtlennek bizonyulnék, mint a miniszterelnök. Így hát inkább egy Bibó-szöveget választok, olyat, amellyel maradéktalanul egyetértek: „A történelmi magyar terület szétesése olyan pánikot okoz az erre semmiképpen fel nem készül magyar vezető társadalom köreiben, hogy ebbe a polgári forradalom belebukik, az utána következő proletárforradalom pedig túl szűk alapra helyezkedik, amivel olyan görcsös defenzív mozdulatot vált ki, melyben újból helyreáll a restaurált nagybirtok és a megriadt középrétegek évszázados szolidaritása. A 25 esztendős ellenforradalmi uralom ezen a szolidaritáson épül fel, belső fordulatai és politikai harcai végsőleg akörül folynak, hogy ebben a szolidaritásban hol legyen a súlypont, a feudális nagybirtokon-e, a középosztályon-e, vagy pedig azon a torz alakulaton, mely erkölcsi gyökereiktől elszakadt nagyurakból és nagypolgárokból, deklasszált középosztályaikból, romlott kispolgárokból és alja proletárokból összetevődve, fasizmus neve alatt ismeretes. Azon a közkeletű azonosításon, hogy a fasizmus és a konzervatív reakció zavartalan érdekközösségben állnak, lehet vitatkozni. Kétségtelen azonban, hogy a társadalmi erőviszonyoknak az a megmerevedése, mely a magyar társadalom alakulását 1514 óta jellemzi, a huszonöt éves ellenforradalmi kormányzás egész ideje alatt, a Szálasi-uralmat is beleértve, tökéletesen változatlan maradt… paraszt és szolgabíró, szolgabíró és miniszter, úr és proletár gazdasági, társadalmi és emberi viszonylatai lényegükben nem változtak semmi”. Olvasom és hallgatom Antall urat, továbbá egykori és jelenlegi barátait, és megirigylem Bibót. Bármilyen józan realista volt is, 1948-ban még engedélyezte magának azt az ábrándot, hogy Magyarország 1945-ben „radikálisan és véglegesen kieset azokból a hamis konstrukciókból, melyekben addigi életét berendezte”. Azt hitte, hogy megszűnt a magát régóta túlélt magyar rendi társadalmi világ, „és a történeti Magyarország illúziójának a fenntartására irányuló erőfeszítés”. Mit szólna például egy olyan jelenséghez, amilyen Zétényi Zsolt? Ülne a tévé előtt, dörzsölné a szemét, és tátva marad: gyerekkorom filmhíradóiban tucatszám láttam ilyen mentalitású, kisugárzású politikus urakat. Mintha megőrült volna az időgép, amelyben utazom.
Szűcs tanár úr, aki a testnevelést oktatta a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban, megparancsolta a III/C-seknek, hogy függeszkedjenek egy kicsit a bordásfalon. Háttal a falnak lógtunk, lábunk nem érinthette a rudat. A C osztályokba azok a fiúk jártak, vallásuktól függetlenül, akik a nürnbergi fajvédelmi törvények hatálya alá estek. 1943 ősze volt. Szűcs tanár úr gyerektől gyerekig lépdelt, minden második-harmadiknak lekent egy frászt és közben üvöltötte: „Menjetek Ámerikába, a kommenisták hazájában.”. Ezt a mondatot már akkor sem értettem, mert úgy tudtam, hogy a kommunisták a Szovjetunióban találhatók. Azóta tudom, hogy a Horthy-korszak hivatalos ideológiájában, legalábbis a háború kezdetétől fogva, a kommunizmus és a liberalizmus azonosítása fontos szerepet játszott. Ez persze nem magyar lelemény: minden fasiszta és félfasiszta országban hirdettek hasonló sületlenségeket. Az idei szárszói konferencián nem egy szónok szidta egy pátosszal és lélegzettel a kommunizmust és a liberalizmust. Csoóri Sándor egyenesen „egy felelőtlen és kifáradt liberalizmus kísértetéről” beszélt, mely „bejárja a világot az egykori kommunizmus kísértete helyett”. Megkérdezhetném persze, hogy ha kifáradt, akkor miért vállalkozik ilyen átfogó turizmusra, de komoly dolgokról komoly emberekkel illik élcelődni. Csurka István a liberális pártokat az „Aczél-szárnyból”, tehát a létezett kommunizmusból eredezteti, és jelenlegi, rejtelmes „megbírókra” célozgat, akik azonban már nyilván nem kommunisták, hanem a – hogy finoman fejezzem ki magam – kozmopolita nyugati nagytőke ördögi képviselői. Csoóri és Csurka történelemfilozófiájának esszenciáját már tizenkét éves koromban megismertem, a bordásfalon lógva, és most érdeklődéssel lesem a szárszói sátorból kiszivárgó híreket, melynek egy új bordásfal összeeszkábálási terveiről is tudósítanak. Aki Antall József „látszólag nemzeti rendszerét” éppen abban marasztalja el, hogy „a liberális jogállam hazugságára épül”, és ezért dörgő tapsban részesül, aki „kirobbantaná” magát a „liberális hazugságok alól”, hogy egy „erős, célra szervezett államot” alapítson, és ezt a rosszbűzű antiliberális pecsenyét poshadt antikommunista szószban tálalja fel, az Szűcs szókincsében és mondatfűzésének technikájában különbözik. Ha megkérdezném a csoóri-csukistákat, hogy valójában mi is a bajuk a liberalizmussal vagy a kommunizmussal, vagy a szocializmussal, azt a választ kapnám, hogy ezek az ideológiák nem a magyar lélekből szakadtak ki, ellenkezőleg, ezek internacionalista vagy kozmopolita összeesküvések a magyarság ellen. Csakhogy már régóta nemzetközi minden ideológia. „A nacionalizmusnál internacionálisabb erő és idea nincs” – írta 1905-ben undorodva Ady. Ami pedig a kereszténységet illeti, ez a zsidó szektarianizmusból már az első század végére kiszabadulva, az egész emberiségnek ígér. Akárhogy tiszteljük Istvánt, a királyt, úgy is, mint a magyar küldetéstudatot sugárzó Atilla ükunokáját, azt azért nem állíthatjuk róla, hogy ősmagyar ideológiát honosított meg a Duna-Tisza-tájon. A keresztény jelző a politikai (és üzleti) életben most is, akárcsak a Horthy-korszakban, nem metafizikai felfogásról, hitről, krisztusi erkölcsiségről tájékoztat, hanem pusztán azt a negatív állítást tartalmazza, hogy az ilyen nevet viselő tömörülésnek nincs köze a zsidósághoz. A horthyzmus jelenlegi reneszánszát az jellemzi hogy egyaránt megtalálható benne a reakciós nagyúri pökhendiség, a szűk látókörű irredentizmus és a nemzeti és szociális demagógia. Csurka és Antall konfliktusa, Bibó szavait felhasználva, azt bizonyítja, hogy a fasizmus és a konzervatív reakció érdekközössége nem zavartalan. Antall például, a jelek szerint, megőrizne még hatalomvesztése árán is annyit a demokráciából, hogy a világ ne tekinthesse országunkat lepratelepnek. Csuka viszont a maga „erős, célra szervezett államáért” ezt az árat is megadná, kerül amibe kerül. A köztük lavírozó Grál-lovagok a szív és az ész összehangolatlan sugallataitól megzavarodva, szürrealista megnyilatkozásokra ragadtatják magukat. Für Lajos például éppen a szociális érzékenységet dicsérte Horthyban. Mintha III. Richardról azt mondaná, hogy különösen a púpja tetszetős.
Formaösztönöm azt súgja, hogy cikkemet azzal a személlyel kell befejeznem, akivel elkezdtem. Így legalább megfizetek neki azért, hogy túllicitálta és ily módon kudarcra kárhoztatta a szatírámat. Többen utaltak már arra, hogy a külpolitikai kényszerekkel, melyekkel Horthyt mentegeti, Kádárt is fel lehetne menteni a történelmi felelősség alól. Mindketten külföldi segédlettel kerültek hatalomra, tömeggyilkossággal kezdték működésüket, mindketten a térségben domináló terror enyhébb változatát valósították meg, mihelyt erre lehetőségük nyílt. Mindkettőjük rendszerének bukását geopolitikai zónánk uralkodó hatalmának összeomlása okozta. Horthy a kommün leverése után támadt zűrzavaros vákuumba lovagolt be, Kádár a forradalom leverésével egy időben jött, feltehetően tankban vagy páncélkocsin, hogy megmentse az országot egy új Rákosi-rémuralomtól, egy olyan szörnyűségtől tehát, melyben Antall nem lehetett volna múzeumigazgató, a nemzet jövendőbeli történelemtanára. Az ő fejtegetései közül különösen tetszik az a kitétel, mely a számottevő ellenállási mozgalom hiányát Horthy érdemének tudja be. Logikája szerint az ellenállók kártékony elemek voltak, mert ha sikerrel járnak, mérhetetlenül megnövekedett volna a halottak és szenvedők száma. Ez a felfogás is alkalmazható a Kádár-rendszerre. Antall József feltehetően azért simult ebbe bele szinte a fordulat pillanatáig, mert nem akart ártani nemzetének, mint a mitugrász, felelőtlen ellenzékiek. A jó magyar megvárja, míg az Idő Vasfoga megőrli a Gonoszt, és akkor ősi purgálót lóbálva, szikét lengetve előugrik Orvostudományi Múzeumából, egy-két érvágás, egy-két beöntés, és aki még ettől sem tisztul meg, az kap a hátára pár tucat piócát, régi szép nyelvünkön nadályt.
Eörsi István

A reálisan létező kormányzó
Horthy Miklós uralmának nem volt alternatívája. Maga volt a szükségszerűség.


A kormányzó újratemetése egyébként szigorúan magánjellegű családi szertartás lesz. Für Lajos és a kormány más tagjai magánemberként utaznak Kenderesre, a televíziót a nézők magántermészetű érdeklődése készteti az érdekesnek ígérkező esemény közvetítésére. Kenderes polgármestere legkevesebb hatvanezer embert vár a meghitt, családias temetésre. Kéri Kálmán őszintén sajnálja, hogy „ilyen értelmetlen és méltatlan cirkusz keletkezett, és ilyen feszültségek közepette kell a kormányzót végső nyugalomra helyezni. A szervezők ezerszer elmondták már, hogy szigorúan családi szertartás lesz.” A miniszterelnök magánvéleménye szerint „tisztességtelen az, aki az eseményből politikai tőkét kíván kovácsolni, vagy azt sanda (sic!) módon… más beállításba kívánja helyezni.” Antall József történelem tanárként árnyalt képet rajzol a kormányzóról. Horthy magyar hazafi volt, aki teljes joggal rendelkezett úgy, hogy hazai földben kíván pihenni. A bűnös kommün ellenére a különítményesek kilengésével nem lehet egyetérteni, de a különítményesek kilengését mégiscsak megelőzte a bűnös kommün. Horthy-féle antiszemitizmusról beszélni sem lehet, de ha mégis beszélünk róla – például az 1921-es numerus claususról, Európa első zsidótörvényéről -, akkor jusson eszünkbe, hogy a bűnös kommün vezetői zsidók voltak. A kormányzó nem akarat belépni a háborúba, mégis belépett. Ki akart ugrani, mégsem sikerült a kiugrás. Egy szó, mint száz, „… nem volt alternatívája Horthy Miklós kormányzóságának, ez volt akkor az egyetlen lehetőség az ország kül- és belpolitikai stabilizálására. Horthy Miklós megtartotta az alkotmányos monarchiát, soha nem vétett az alkotmányos jogfejlődés ellen.” Horthy volt a reálisan létező kormányzó. Az admirálist kormányzóvá „választó” államcsíny összhangban volt az alkotmányos jogfejlődéssel. Ha a kormány hivatalosan képviseltetné magát, akkor a minisztereknek nem kellene magánemberként odaoldalogni a temetésre. Ha a miniszterelnökben lenne elég úri becsület, akkor nyíltan elismerné, hogy a Horthy-korszak a politikai eszményképe. Akkor világosság tehetné, hogy valójában miért nyűg miniszterei és párthívei számára az Alkotmánybíróság, a köztársasági elnök, a független ügyészi szervezet, miért elviselhetetlen a szabad sajtó és a független média. Akkor a liberális pártok átgondolhatnák, hogy kit és milyen feltételek mellet tekintenek lehetséges partnernek. Akkor a parlamentáris demokráciát és a jogállamot komolyan vevő erők egyértelműen kimondhatnák, hogy nemcsak a Horthy korszaknak, de az Antall-kormánynak is lesz alternatívája.

Beszélő, szeptember 4.


Legyünk jókedvűek!

Nemrég egy izgalmas és – úgy látszik – rendszereken átívelő vita passzív résztvevője lehettem: arról cseréltek eszmét a rádióban, hogy mit is kell tükröznie a médiának.

A jót vagy a valóságot, esetleg bizonyos arányban keverve a kettőt. „Az emberek csak azokat az információkat fogadják be, amelyek megegyeznek mindennapi tapasztalataikkal” – hangzott az egyik érv. – „Az újságíróknak tudatában kell lenniük annak, hogy híreik óhatatlanul befolyásolják az olvasók-hallgatók-nézók hangulatát” – így a másik tábor. Önmagában egyik felfogás igazát sem lehet teljesen elvitatni, de természetesen az lenne kívánatos, ami sajnos a legritkábban jön össze, hogy tudniillik az újságolvasók, a tévénézők és a rádióhallgatók a valós hírektől, a ténylegesen megtörtént eseményektől legyenek jókedvűek. A Horthy-temetésről, azt hiszem, kevesen tételezték fel, hogy jókedvre okot adó esemény lesz, már ha egy újratemetés egyáltalán lehet ilyen. Az én képzeletem is csak odáig terjedt, hogy ha a volt kormányzó békében nyugodhat magyar földben, ez megnyugvással töltheti el mindazokat, akik szerették, tisztelték őt, és azoknak sem lesz ellenére, akiknek nincs különösebb okuk tisztelettel és szeretettel gondolni rá. Ezekben a zord időkben persze (egy-egy kivételes alkalomtól eltekintve, születésünk óta valamennyiőnket zord idők kísértenek), szóval, a huszadik század túlélőiként a megnyugvástól már-már a jókedvre emlékeztető érzések csíráznak bennünk. De láttuk a megnyugvásra leselkedő, a társadalmat megosztó veszélyeket is. Mert milyen családi ünnep az, amelyre az Állam Pénzverde külön emlékérmékkel rukkol elő, amelyen a kormány testőrös magánemberekkel képviselteti magát, és amelyet egyenes adásban közvetít a Magyar (közszolgálati) Televízió? Mivel pedig a kegyeletes aktus az előzetes fogadkozások ellenére „hivatalos felhangot”, „hivatalos színezetet” kapott, nem csodálkozhatnánk azon, ha a nyugati demokráciákban (egyéb szomszédainkról nem is szólva), nehezen tudnánk eldönteni, vajon egy magyar hazafitól vagy Hitler szövetségesétől búcsúzott-e szombaton Kenderesen a mai Magyarország, és egyáltalán búcsúznak vagy egy szellem felélesztésének voltunk-e szem- és fültanúi. Az első nyugati sajtóvisszhangok sajnos nem is alkalmasak arra, hogy különösebb derűlátást csöpögtessenek belénk. Az országnak az a része, amelyik a magyarság fennmaradását és fejlődését a modernizáció útján képzeli el, a nemzet boldogulását, pedig nem állítja szembe mesterségesen a demokrácia kiteljesedésével, legföljebb abban bízhat, hogy minél hamarabb elülnek a kenderesi temetés hullámai. De azért vegyük észre azt a „kis” közjátékot is, amely újfajta reményt ébreszthet bennünk, sőt akár jókedvre deríthet minket. Engem már az is váratlanul ért, hogy ifj. Horthy István lényegében politikai elemekre építi csöndes búcsúbeszédét. Arra pedig a legkevésbé sem számítottam, hogy pont ő mutatkozik szabadelvűnek a Kenderesen összegyűlt hivatalos és privát magánemberek, továbbá – a tömegkommunikáció jóvoltából – az egész megosztott ország előtt.
Hogy pont a most újratemetett kormányzó unokája emeli fel a szavát a múltba nézés, a régi „minták” követése ellen; hogy pont ő fogja kimondani: két háború közötti évek problémái és megoldásai már nem időszerűek. Nem tudom, mit szóltak hozzá a tegnapban gondolkodók, akik szerint a Horthy-korszaknak az idő próbáját kiálló rokonszenves hagyományait (mintha lettek volna ilyenek), folytatni kell. Én örömmel hallottam ifjú Horhty István szájából, hogy azóta teljesen megváltozott a világ, hogy hatalom és jólét ma már kevésbé függ a határoktól és hadseregektől, mint minőségtől és az európai piachoz való csatlakozástól. Igen, jókedvvel töltött el, hogy a messziről jött Horthy-unoka az emberi értékek, a vállalkozói szellem, a stabilitás megbecsülésében és mindenekelőtt a demokráciában látja nemzeti felemelkedésünk zálogát. Széthúzás helyett összefogást, gyűlölködés helyett előrevivő vitákat ajánlva a közélet szereplőinek és nekünk valamennyiünknek. Azoknak is békejobbot nyújtva a szeretet és a kölcsönös megbocsátás szellemében, akik azért nem vettek részt az újratemetésen, mert Horthy Miklós történelmi szerepét másként értelmezik, mint a jelenlevők. Ifj. Horthy István rövid búcsúbeszédéből kiviláglott, hogy nagyapja emlékét ma is tiszteli, hogy szeretettel gondol rá, mint olykor helyesen döntő, olykor bizonytalan vagy hibázó, de Magyarországot mindig őszintén szerető emberre. Ugyanakkor azt a véleményét sem titkolta, mire van szükség a magyar jókedvéhez, bőségéhez napjainkban. Akik politikai ellenfeleiktől nem, tőle talán jobban elfogadják.

Népszava, szeptember 6.