A népbírósági törvény fél évszázada

MAGYAR TÜKÖR 1994. január 14., péntek

A háborús bűnösök büntetőjogi felelősségre vonását a népbíróságok végezték. Ezek a különbíróságok 1945-től működtek, hatáskörükbe a háborús, népellenes és politikai bűncselekmények tárgyalása tartozott. A huszonnégy városban felállított népbíróságok előbb hét-, majd öttagú tanácsokban ítélkeztek. A tanácsok vezetőit az igazságügy-miniszter nevezte ki bírák, ügyészek és ügyvédek közül, ülnökeit a Függetlenségi Frontba tömörült öt párt (a Független Kisgazdapárt, a Magyar Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt, a Szociáldemokrata Párt, a Polgári Demokrata Párt) és az Országos Szakszervezeti Tanács delegálta. 1947-től a Polgári Demokrata Párttól és a szakszervezetektől megvonták a népbíróküldési jogot.

Halálra ítélt miniszterelnökök

Az úgynevezett népbírósági törvény – az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerőre emelt, az 1440/1945. (V. 1.) ME számú rendelettel módosított és kiegészített 81/1945. (II. 5.) ME számú rendelet – értelmében a népbíróságtól a Népbíróságok Országos Tanácsához lehetett fellebbezni. A népbíróságokat 1948-49-ben fokozatosan szüntették meg, legtovább – 1950. tavaszáig – a budapesti és a szegedi működött.
1945. február 3-a és 1950. április 1-je között 59 489 személy ügye került a népbíróságok elé, közülük 26 997 vádlottat ítéltek el. A 477 halálraítéltből 189-et végeztek ki. Erre a sorsra jutottak többek közt a háborús kormányok miniszterelnökei (Bárdossy László, Imrédy Béla és Sztójay Döme) és Szálasi Ferenc nyilas adminisztrációjának vezetői.
1945. január 20-án a szövetséges hatalmak (az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, a Szovjetunió) és hazánk között megkötött fegyverszüneti egyezmény 14. pontja kötelezte Magyarországot arra, hogy közreműködjék a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek letartóztatásában, kiszolgáltatásában és az ítélkezésben ezen személyek felett.
A fegyverszüneti egyezmény megkötése előtt egy hónappal, már 1944 decemberében foglalkozott a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés a háborúban bűnös személyek megbüntetésének ügyével. Erről az 1945. évi VII. törvény preambuluma tanúskodik: „Az Ideiglenes Nemzetgyűlés által 1944. évi december hó 21. és 22. napjain Debrecenben adott felhatalmazás alapján az ideiglenes nemzeti kormány attól a szükségtől vezettetve, hogy mindazok, akik a magyar népet ért történelmi katasztrófa okozói, illetve részesei voltak, mielőbb elnyerjék büntetésüket (...) a népbíráskodás megvalósítása tárgyában a következőket rendeli...”

A törvény utóélete

Sokan helytelenül egyenlőségjelet tesznek a népbíróságok működése és a népbírósági törvény közé. Egyfelől: a népbíróságok nemcsak az 1945. évi VII. törvény, hanem más, akkor hatályos büntetőjogszabály alapján is ítélkeztek; másfelől: a népbíróságok megszüntetése után a rendes bíróságok még sokáig hoztak ítéleteket – igaz, nem nagy számban – a népbírósági törvényre hivatkozva.
Bármennyire hihetetlen, de ennek a törvénynek az egyik rendelkezését alkalmazták az ötvenes évek elején például a szovjetellenes megnyilvánulások megtorlására. Az ominózus paragrafus kimondta: háborús bűnös az, „aki bármilyen formában olyan tevékenységet fejtett vagy fejt ki, illetőleg mozdított vagy mozdít elő, amely a népek háború utáni békéjének vagy együttműködésének megnehezítésére vagy megbontására, avagy nemzetközi viszály előidézésére alkalmas”.
A népbírósági törvény egy másik passzusa alapján tartóztatták le, majd ítélték halálra 1957-ben Francia Kiss Mihályt, a Héjjas-különítmény tagját, aki 1945 után álnéven bujkált. Tíz esztendővel később ismét reflektorfénybe került a népbírósági törvény: 1967. január 18-án a Fővárosi Bíróság a zuglói nyilasház tizennyolc pártszolgálatosának ügyében hozott ítéletet. Azért csak huszonkét esztendővel a tetteik elkövetése után állhattak bíróság elé, mert több mint két évtizeden át bujkáltak, részben hamis néven éltek, részben korábbi felelősségre vonásuk alkalmával másokra hárították át bűneiket. A Legfelsőbb Bíróság, amely 1967 júniusában másodfokon tárgyalta az ügyet, három vádlottat halálra, a többieket pedig sokévi szabadságvesztésre ítélte.
1970 szeptemberében vonták felelősségre a Tolna Megyei Bíróságon Apaczeller Józsefet, az egykori bajai utászszázad volt közlegényét. Apaczeller a fronton keretlegény lett, és a vádirat szerint 30-50 munkaszolgálatost gyilkolt meg. 1948-ban helyette ítélték halálra az akkor Egyesült Államokban élő unokatestvérét, Apaczeller Jánost. Apaczeller József ellen Amerikából, az elitélt rokon édesapjától 1967-ben érkezett feljelentés. A vádlott – hosszú eljárás után – 13 évi szigorított börtönbüntetést kapott.

Alkotmánybírósági határozat

Közel fél évszázaddal a megszületése után a népbírósági törvény – négy paragrafus kivételével – megbukott az alkotmánybírósági megmérettetésen. A testület ugyanis kedden alkotmányellenesnek minősítette és ezért a határozat közzétételének napjával megsemmisítette az 1945. évi VII. törvény még hatályban lével több rendelkezését. A határozat a népbírósági törvénynek csak a bűntető törvénykönyv részévé vált passzusait nem érintette. Ezek a rendelkezések a nemzetközi jog szerint is büntetendő magatartásokat fogalmaznak meg. A törvény többi része azonban az alkotmánybírák szerint sérti a visszaható hatályú jogalkotás és jogalkalmazás alkotmányos tilalmát, ezért ezeket megsemmisítette. A testület ezenkívül elrendelte azoknak a jogerősen, 1989. október 23-a után lezárt eljárásoknak a felülvizsgálatát is, amelyeket az alkotmányellenesnek minősített törvényi rendelkezések alapján folytattak le, amennyiben az elitélt még nem mentesült a hátrányos jogkövetkezmények alól.
Szabó András alkotmánybíró szerint az 1945. évi VII. törvény tulajdonképpen az Ideiglenes Nemzetgyűlés háború után hozott két rendeletének törvényerőre emelését jelentette, amely rendeletek a háború előtt vagy alatt elkövetett háborús és népellenes bűntettekről, illetőleg ezek büntetéséről rendelkeztek. A törvény tehát – magyarázta az alkotmánybíró – utólag határozta meg, mi minősül háborús bűncselekménynek.
Az alkotmánybírák – többi közt – alkotmányellenesnek találták azt a tényállást, amely a kormány által eredetileg benyújtott igazságtételi törvény első szakaszában is szerepelt. Az igazságügy-miniszter tavaly februárban – még az alkotmánybírósági határozatok előtt – e tényállásra hivatkozva tartotta elképzelhetőnek a '68-as csehszlovákiai beavatkozással kapcsolatos esetleges felelősségre vonást.
A népbírósági törvényből 1994 januárjától néhány rövid passzus maradt az utókorra.
Sereg András



Hatályban maradt rendelkezések

„11. §. Háborús bűnös az (…)
5. Aki a megszállt területek lakosságával vagy a hadifoglyokkal való bánás tekintetében a háborúra vonatkozó nemzetközi jogszabályokat súlyosan megsértette, vagy a visszacsatolt területek lakosságával, a reá bízott hatalommal visszaélve, kegyetlenkedett, vagy aki általában felbujtója, tettese vagy részese volt emberek törvénytelen kivégzésének vagy megkínzásának.”
„13. §. Háborús bűnös az is (...)
2. Aki valamilyen katonai jellegű alakulatnak személy vagy vagyontárgy ellen elkövetett erőszakos cselekményéhez segítséget nyújtott.”

In memoriam: Bertalan Lajos

1963-ban, március elején még tartotta magát a tél. Ám enyhült a hat éve tomboló megtorlás. Erezhető volt az olvadás szele. Ennek köszönhettem én is, hogy néhány hónappal korábban Szombathelyre kerültem. Egyetemista koromtól ismert barátom vállalt értem garanciát... Hát ráhagyták. Illetve a konszolidálódni akaró Hatalom ráhagyott. Fő szerkesztő lettem.
Reformálni, modernizálni akartam a lenézett „vidéki sajtót”. Ehhez kerestem tehetségeket. Dávid József révén így jutottam el Bertalanhoz. Lajos néhány évi börtön után, akkor már 1961-től, egy szegény szigetközi termelőszövetkezet beosztott k könyvelője volt. Látni akartam, megismerni a győri Hazánk alapító munkatársát, a halálra ítélt Szigeti Attila harcostársát. Keresni, de hol? Az útra elkísért a közös barát, a volt paraszt párti Dávid. Győrben Bertalan felesége, az MTI gépírónője, csak neki, Dávid Jóskának árulta el, hogy a Szigetközben, melyik szövetkezetben található Lajos.
A falu közepén alacsony parasztház. Ez volt az „irodaház”. Kint szürkület, bent a szobában félhomály, mellyel egy kopasz villanykörte küszködött. Tűz lyuggatta dobkályha. Az egymásnak tolt asztalok fölé három ember hajolt. Tintás üveg, sercegő toll, vonalas-kockás papírlapok. Dávid köszönésére három ember merevedett görnyedt tartásba... Lassan az egyik feltápászkodott. Nekem állig se ért, is szeméből az űzött vad rémület nézett rám... majd Dávidra, majd a néma társakra. „Nem! Nem a rendőrség!” Ugyan mi másra gondolhatott az idegen láttán. Akit tegnap mart meg a kígyó, az máma a gyíktól is retteg. A börtönben begyakoroltatott alázattal, vigyázz állásban mutatkozott be. „Akkor menjünk.” „De, hát még nem telt le a munkaidő.” Mikor kiderült, mi járatban vagyunk, az addig néma társak, a félelem és aggódás szorításából szabadulva kezet adtak és Lajost dicsérték milyen szolid, milyen szorgalmas, milyen megbízható. „Hogyne, persze, hogy elmehet”. Mindjárt elkértem munkakönyvet, a szükséges iratokat. Ennél a ködbe, sárba süppedt világnál egy vérbeli újságíró számára egy szerkesztőség, az írói pálya, a Mennyek-országa lehet. A kábulatból Lajos csak Győrben kezdett ocsúdni. Annyira elképzelhetetlen volt számára ez a „Deus ex machina”, hogy amikor már hónapok óta a Vas Népe szerkesztőségében dolgozott, még mindég azt hitte, hogy a kinyíló Tavasz váratlanul újra visszazuhanhat a kietlen télutóba.
Lajos, hirtelen jött nyugdíjaztatásáig a Vas Népe munkatársa maradt. Nekem viszont, két év múlva távoznom kellett.
Szamos Rudolf

Hol sírjaink domborulnak

A téren a gyászt valami különös, felszabadult jókedv paskolgatta, hiszen mindenki tudta, hogy innét már visszafordíthatatlan. A hangszórón át a kivégzettek nevét lehetett hallani, valami ismeretlen kölyök azt harsogta a mikrofonba, hogy menjenek ki az oroszok, az egyik szónok pedig csak annyit kért, hogy fogjuk meg egymás kezét. És akkor, ott, tízezrek tettek szent esküvést, hogy csak a haza számít, és hogy megőrizzük, meg méltók leszünk. Elillant furcsán ez a négy esztendő. Ám a temetők csendje, a sírhalmok látványa, az apró fejszámolások, melyek nyomán húsz-harminc esztendők kioltására döbbenhetünk rá, szóval valamit mégis csak kellene mondani ezekről a sírokról. Hogy vajon mi méltók leszünk-e arra, hogy unokáink leboruljanak kőbe vésett nevünk láttán. Talán most még tehetünk valamit az ő büszkeségükért.
-fodor

„Hogy mi méltók leszünk-e, hogy az unokáink leborulnak a kőbe vésett nevünk láttán?”
Azt kell mondanom a tapasztalatok folyamán... nem!
Elsősorban 1945 után bűnnek számított, ha valaki csak szóban ismerte az elesett magyarjainkról beszélni, mindenki csak magában hordozta a fájdalmát, nem mert mondani, apám, testvérem, fiam ott veszett valahol a harcterek labirintusában… háborús bűnnek számított csak szóban is való megemlékezés… kőbe, márványba vésni, aranybetűkkel kiírni a hősök, mártírok, elesettek nevét... hogyan lehetséges lett volna, hiszen teljesen szovjet gilotin alatt volt a fejünk... még maga Karsai Elek a nagy történész, igaz /besenyő, körülmetélt volt/ teljesen megvetette még csak a gondolatot is, hogy valaha márványtáblák, szobrok adózzanak a sok-sok áldozat emlékének.
Kitiporták az utódokból, még a megemlékezésnek a csiráját is. De tovább fűzöm a mondanivalómat, hát hol hallhatott volna az iskolás gyermek az óvodától kezdve az egyetemig bezárva a hősökről… amikor a marxista emlőkön nevelkedett fel egy új nemzedék... tanítók, tanárok, akik teljesen behódoltak a nagy propagandának a dicső és örök, megbonthatatlan szent szovjet barátságnak. Megfertőződött a társadalomnak a agytekervényei, csak egy példát... Cinege volt honvédelmi miniszter pár elemi iskolai végzettségével tábornoki, aranytölgyfaleveles zubbonyt hordott, ráhúzták. Felmagasztalták, „nem baj Lajos majd belejössz!”... és ez így volt elterítve minden vezető állás betöltésénél, az a történelmi tanár egyáltalán hallotta, vagy tanulta, csak a hazugsággal telített történelmi hangzatos jelszavaktól bűzlött, szovjeteket dicsőítő hamis prózával tömte tele a fejét... s ezért kapott kezdve az óvodától egyetemig, üzemektől kezdve a minisztériumig bezárólag magas és sok-sok tudást kívánt állásokat betölteni, csak piros könyvvel juthatott zsíros falatokkal kipárnázott állásokba, vezető helyekre és ezek az emberek hálájukkal akarták kifejezni hűségességüket. Mint a lovaknak a szempárnájuk, csak Moszkva felé láttak, máshova nézni, vagy valamit elítélni, bírálni, börtön, internálótábor, vagy csak annyit tudtak róla eltűnt... Szegény ifjúság… persze, hogy közömbös most egy hősi emlékmű, márványtábla... maga a történelmi tanára, iskola sem vesz róla tudomást... sajnos, az ifjúság hiányzik egy-egy ilyen történelmi visszaemlékezési ünnepélyről, jár a diszkóba, züllik, lop, csal, hazudik... betör... szemtelen, megindult egy keleti népvándorlás nyugat felé, és ez a népcsoport nem kér, lop, öl, csal, támad, mit hoz a következő évtized?

egy kis néprajz

MÁRTON
LÚDJA – ÉS VESSZEJE


Szent Márton 316-ban Pannóniában született, a mai Szombathely területén egy római katonatiszt fiaként. Ő maga is katona lett. Egy napon – legendája szerint – kettévágta a köpenyét, hogy felét egy fázó koldusnak adhassa. A következő éjszaka megjelent előtte Krisztus a fél köpenyben – ő mutatkozott meg koldusként. Márton erre kilépett a hadseregből, megkeresztelkedett, ekkor tizennyolc éves volt – és téríteni kezdett. 371-ben Tours polgárai püspökükké választották.
A Legenda Aurea (a szentek csodáit és szenvedését bemutató középkori gyűjtemény) a következőket írja: „Püspökké szentelték hát Mártont, de ő nehezen viselte a nép zsivajgását, ezért a várostól mintegy két mérföldre kolostort alapított, és nyolcvan tanítványával ott élt nagy önmegtartóztatásban. Bizony ott senki sem ivott bort, legfeljebb akit betegség kényszerített rá; a finomabb öltözködés is bűnnek számított.”
A néphagyomány szerint „a bornak Szent Márton a bírája.” Általában úgy tartották – szemben a szent legendájában írottakkal –, hogy minél többet isznak ezen a napon, annál több erőt, egészséget szívnak magukba.
Márton – a legenda szerint – a ludak óljába bújt, hogy – szerénységből – a püspökké választás elől kitérjen, de a ludak gágogása elárulta rejtekhelyet. Márton napkor (november 11-én) a jó bor mellé liba kerül az ünnepi asztalra. Aki ezen a napon libát nem eszik, az egész éven át éhezik – tartja a hagyomány, amelyet az ókorból eredeztetünk. Aesculapius ünnepén, mely erre a napra esett, a lakoma fő étke a liba volt. A Márton-napi bőséges étkezésnek mágikus jelentőséget tulajdonítottak, s a Márton-napi lúd csontjából jósolni is szoktak a téli időjárásra.
Márton a középkortól kezdve a jószágok patrónusa. Erre legendájának egyes részletei adtak alapot. Ugyancsak a Legenda Aureában olvashatjuk „...amikor egy ördögöktől megszállt tehén megvadult, sokakat felöklelt és tajtékozva vágtatott Márton és társai felé az úton, Ő [Márton] kezét felemelve megálljt parancsolt neki... Az mozdulatlanná vált, s Márton meglátta az ördögöt a hátán ülni. Rákiáltott: „Takarodj innen, gyalázatos, ne zaklasd tovább ezt az állatot.” Az ördög elfutott, s az állat Márton lábához borult, majd parancsára teljesen megszelídülve visszatért a gulyához.”
A néphagyomány is teremtett Szent Mártonnal és az állattartással kapcsolatos legendákat. Például a Répcevidéken disznóvész alkalmával az egyik pásztor Szombathelyre ment Szent Márton segítségéért könyörögni. Álmában a szent püspök fehér nyírfaágat adott neki, hogy ezzel vesszőzze meg a beteg jószágot, mert az meggyógyul ettől.
A frissen vágott, zöld vesszőnek gonoszűző, termékenységvarázsló erőt tulajdonit az emberiség ősidők óta. A Dunántúlon Márton-napján hordták házról házra a vesszőket a pásztorok – ezeket Szent Márton vesszeinek nevezték. A pásztorok köszöntőt mondtak, a gazda pedig megfizette a „bélesadót” vagy „rétespénzt”. Márton vesszeje többágú volt, mert úgy tartották: ahány ága van, annyit malacozik a disznó. A disznóól tetejére tűzték dögvész ellen. Tavasszal, ezzel a vesszővel hajtották ki az állatokat.
Gyöngyösfalun a pásztor bekopogtatott a házakhoz, kezében nyírfavesszővel, s a következőket mondta: „Jó estét kívánok, elhoztam Szent Márton püspök vesszeit... Úgy szaporodjanak a sertések, mint ennek ahány ágaboga van.”
Vép községben pedig a következőket mondták: „Megjött Szent Márton püspök szolgája. Adjon Isten bort, búzát békességet, lelkünknek örök üdvösséget! Dicsértessék a Jézus neve!” (Göcsejben Márton napján a kanász és a csordás végigjárta a házakat, s ételt-italt adtak nekik a gazdák.) Az Ipoly vidéken és a Nyitra mentén ugyancsak jártak a pásztorok Márton-napkor. Mogyoróvesszőt vittek, amiért a gazdától ajándékot vártak.
Volt, ahol úgy hitték, ha a diófa ágait ezen a napon megveregetik, a fa a következő esztendőben bőséges termést hoz.
Sokfelé, egyebek között a Fejér megyei Csákberényben, búcsúnap Márton napja. „Már előtte egy héttel készültek rá: meghívták, hazahívták a munkalehetőségek miatt Budapestre, Székesfehérvárra elszármazott rokonságot. A gyerekeket a félnépi eredetű Szent Márton éneke megtanulására biztattak, mondván, ellenkező esetben nem kapnak búcsúfiát.” – olvashatjuk a Fejér megyei népszokásokat bemutató kötetben.
Vásárokat is rendeztek november 11-én. Különösen Dunaszerdahelyen volt híres a Márton-napi vásár. Márton napja a cselédfogadás ideje és a legeltetés határnapja volt.
Egykor a céhek szívesen választottak Szent Mártont védőszentjüknek. Például a borral való kapcsolat miatt a hordókészítő kádárcéhek, vagy a kettévágott köpönyege miatt pedig a gubacsapó- és takácscéhek némelyike.
Márton napjához bizonyos tilalmakat is fűztek. Például Baranyában és a Muravidéken nem mostak és nem teregettek, nehogy a jószágok bőrét is ki kelljen teríteni, s libatojásra sem ültettek a tojót, nehogy torz jószág keljen ki.
Dr. Tátrai Zsuzsanna
néprajzkutató


Ez a fénykép csak nagyon keveseknek mond már valamit, és főleg, kevesen ismernek fel rajta valakit. Ahogyan már írtam, itt-ott azért még maradt egy-két tanár, aki nem vedlett át vörösmezbe, pl. Puskás Sándor, aki valaha Bérbaltaváron kezdte a tanítást, majd innen került Vasvárra kántortanítónak… kiváló szellemi-testi és lelki alkat volt... Röviden Herman Manci volt /tanítónő/ volt a felesége, nagyon kedves hölgy volt. Manci édesanyja a volt vasvári szövetkezetben volt pénztáros, Kőris Sándor váltotta fel, szintén tanító volt, de állás nem volt, pénztáros lett, majd innen került el egy iskolához... hová is?… Kőris Sándor végzete: állítólag egy orosz. tank taposta agyon... Végtelenül népszerű volt Sándor.
`
Hannibál tanár úr Vasvárról
„Kis nagy ember volt”


Hazudik, aki azt állítja: 1956-ot csak azok „csinálták”, akik aztán harmincegynéhány évvel később az újságok címoldalán, könyvek hasábjain, vagy a televízió képernyőjén tűntek fel. Nem, 1956 azokról a kisemberekről is szól, akik „csak” tudták, hogy mit kell tenni, aztán meg csöndben viselték a retorziókat. Azokról a Hannibál tanár urakról – nem tudom hányan emlékeznek még a filmre – van szó, akik tántoríthatatlanul viselték el a politikai kurzusok szemétkedéseit.
Puskás Sándor fizika-matematika szakos tanár és kántortanító, az egyházi és világi zeneművészeti élet szakavatott ismerője ilyen ember volt. Noha az emlékezetes vasi „fehér könyv” az 56-os vasvári események főszereplőjeként a „tűntető tömeg elsőszámú felizgatójaként” emlegeti, az igazság az, hogy neki, mint a megbocsátás és megbékélés hívének volt köszönhető, hogy joggal dühös emberek nem tudták megkezdeni a gyors ítélkezést. Kollégája, barátja és rehabilitációjának elindítója, Szakály János elmondta, hogy „ő volt az, aki amellett, hogy gyújtó hangú beszédeket tartott a város több pontján, megmentette Andréka Károly pártitkárt egyéves kisfiával együtt. Később, az ország megszállása után Andréka nyíltan kiállt mellette, neki köszönhető, hogy megszabadult a börtöntől. Később politikai zaklatás következtében aztán mégis kénytelen volt elhagyni a szeretett Vasvárt is Budapestre költözött.”
Szakály tanár úr, Puskás Sándor életének fáradtságot nem ismerő kutatója szerint az 1985 novemberében elhunyt pedagógus 56-ban „csak azt tette, amit a történelem viharaiban már korábban is megtett embertársaiért. Nemcsak szavakban hirdette, hanem át is élte a keresztényi elveket. Szent Pál szerint vallotta: „...míg másokat tanítok, magam méltatlanná ne váljak” (Kor. 1.9.27.). 1938-ban, az Eukarisztikus Kongresszus alkalmával Vasváron mondott beszédében a békére buzdított. Háborúellenes kijelentései miatt a militarizálódó világgal is meggyűlt a baja. Ekkor érték az első támadások. A zsidóüldözések idején, szembefordulva a nyilasokkal, az üldözöttek melle állt. Kórusából, többszöri fenyegetés ellenére sem volt hajlandó kizárni a zsidó tagokat, soha nem tért le a keresztényi tanítás által kijelölt útról. 56 októberében, mint a Nemzeti Bizottság elnöke, Lukacs evangéliuma alapján hirdette: Legyetek irgalmasak, mint Atyátok is irgalmas. Évtizedes hányattatásai sem törték meg. Soha nem a könnyebben járható utat választotta, igazi, „kis nagy ember volt.”
pzs
Kőris S.-na a fia valamiképpen bekerült az ipariskolába tornatanárnak... és amikor már nem tudott kibújni a bizonyítás alól, hogy ő igazán tanár /dehogy volt/ akkor szépen elosont az országból... és külföldön megszerezte a diplomát. Közben haza is jön látogatóba.
Na hogy a témánál maradjak Velcsóv- /Bánsági névre magyarosított lányt vett el feleségül/ Dr. Bánsági István ügyvédi diplomát szerzett Kovács Erzsit vette el feleségül, volt vasvári börtönőr leányát. Később Pistáék Fonyódon villát építettek és odaköltöztek el Vasvárról. Bánsági Pistát sok-sok támadás érte 56 után, koholt vádak gyűrűjébe fogták... ügyvédi állásától megfosztották... Kellemes modorú volt.

Bánsági Pista ment ki a frontra előtte zlj. segédtiszteknek, de lövés kapott-ezért mondotta Szirmai szds. amikor kiértem Gátérba. Na te leszel a harmadik segédtisztem, mert már kettőt kilőttek mellőlem...
Dr. Győrfi Ákos ügyvéd, a volt Dr. Mozsolics ügyvéd irodájában dolgoztak, Győrfi is nagyon kedves ember volt, nem volt férfi szépség, de ügyvéd volt... azért megkapta Vasvár legszebb lányát Molnárfi Editet... Ákos is eltűnt, mi lett vele előttem ismeretlen az életútja...
Na most igen elkanyarodtam a fényképtől... szóval Puskás Sándor mint ember, mint kántortanító, tanár a kiválók közt foglalt helyet. Visszatérve a feleségére Hemann Mancira... a Mancinak volt egy fiú testvére a Laci. Állítólag hősi halott lett, sírköve ott van a vasvári temetőbe. a főútvonalon. Ennek a Mancinak volt egy rokona valami Kovács nevű ha jól emlékszem… ez pap volt és a kőszegi leány-tanítóképző igazgatója lett. A papnak is Vasváron van a sírköve... a templom közelében…
Szóval a Puskás Sándor nagyon beágyazódott a vasvári lakók szívébe, ő szeretett mindenkit, de szerették őt, a domonkos papok is...
Sándorra hallgattak. Így került bele véletlenül, mint Pilátus a krédóba,... hogy amikor 2 az 56-os kritikus napokat éltük Vasváron is elszabadult a pokol, a megtorlásnak idejét vélték eljönni a sok-sok szenvedéstől, megalázástól, kisemmizett polgárok közt, népítélettel akartak a bűnösök, a volt vezér vörösök felett nagy volt a fellajzolás, ítélni, ütni, mint ahogyan akkoriban több, helyen meg is történt... Ekkor lépett pódiumra Puskás Sándor... aki maga higgadt és józan eszével igyekezett, megnyugtatni a kárvallottakat, majd eljön a törvénykezésnek a napja... amikor mindenki felel majd a maga cselekedeteiért... igyekezett priznicbe takarni az indulatokat... némileg sikerült is elérni hogy Vasváron nem lett akasztás, pofozkodás... pártház felgyújtása... szóval békére intették a felbuzdult magyarokat, és a végül Puskás Sándornak, Dr. Bánsági Istvánnak aljas módon nekimentek elűzték őket Vasvárról. /1995 a jelenben úgy tudom egyik sem él/ A képen látható Szakály tanár, aki ügybuzgalmával segíti. Vasvárt úgy tudom a meleg termálvíz ügyében sokat tett.
Vasvárt nagyon szerettem, dimbes-dombos tája, járási székhely, nagy búcsújárás közepette, kedves hely volt számomra. Ifjúsági életemet itt töltöttem el, amikor megnősültem /1940-ben/ már ritkábban jártam háza, legfeljebb a temetőbe, édesanyám sírjához mentem.

A kórházteremtő golgotája

„Mindannyian felelősek vagyunk mindenkiért, nem szabad úgy tennünk, mintha a történelem mellettünk vagy mögöttünk folyna el, s nekünk csak annyi közünk lenne hozzá, hogy megmerítjük benne a lábunkat.”
(Nemeskürty István)
Pető Ernő neve fogalom volt. Kórházalapító, kórházteremtő tevékenysége mellett elismerték szakmai tudását; kollégai a kitűnő sebészt, betegek ezrei a gyógyító orvost tisztelték és szerették benne. Egy korabeli feljegyzés szerint, ha csak ránézett a betegre, már meggyógyult; ambulanciáján évente sok ezren fordultak meg, „keresve az áldott kezű orvos isteni tudását”. A szegényeket ingyen gyógyította, amiért a Sanitas Ambolatorium elnökévé választotta. XI. Pius pápa „az emberbaráti működés terén szerzett érdemei elismeréséül a Nagy Szent Gergely-rend lovagjává nevezte ki, az ország kormányzójától pedig 1927-ben egészségügyi főtanácsosi címet kapott.
A korszerű sebészet megalapozója feleségével, Szegedi Ginával együtt fáradhatatlanul küzdött azért, hogy Szombathelyen megépüljön az ország legnagyobb és legkorszerűbb közkórháza. Sok-sok küzdelem után az álom valóság lett, 1929. szeptember 1-jén a kormányzó jelenlétében felavatták az intézményt, melynek évtizedeken át Dr. Pető Ernő elismert és igen népszerű igazgatója volt. „Diplomatikus készségét a vezetésben (fel és lefele) igen jól ki tudja használni. Zsidó származását az előkelő 11-es huszárezredben teljesített szolgálata, katolikus vallása (pápai kitüntetése), majd házassága „szalonképessé” tette ugyan, de a zsidóüldözések később őt sem kímélték meg” – jegyezte fel róla dr. Széll Kálmán a Markusovszki Kórház történetéről írott könyvében. Előbb egy személyes és faji élű pert akasztottak a nyakába, melyet „látványos és ízléstelen politikai kirakatperré dagasztották”, majd sokáig tartó üldöztetések után felmentették tisztségéből. A nyilasok zaklatásai elől a Bakonyba menekült, s csak a háború után tért vissza a kórház élére, hogy folytassa áldásos tevékenységét.
Ezt az áldásos és küzdelmes munkát akasztotta meg a személyi kultusz éveinek törvénytelen és erőszakos politikája. Pető Ernőt, akit korában a Gestapo üldözött, az ötvenes évek elején „osztályidegen” felesége miatt állították félre. Kórházépítési és szakmai érdemei ellenére, 33 évi közkórházi szolgálat után Sárvárra „száműzték”. Egy ideig sebészi főorvosként dolgozott, de mint az említett kórháztörténet írója is említi: „munkabírását a két világháború viszontagságai, az évtizedes megpróbáltatások és a szakadatlan küzdelem – nem utolsósorban pedig a mellőztetés – aláásta”; 1958-ban nyugdíjazását kérte, egy évvel később pedig gyógyító tevékenységének ötvenedik, életének hetvennegyedik évében meghalt anélkül, hogy még életében elnézést kértek volna tőle a történtekért.

Dr. Széll Kálmán nyugállományú osztályvezető főorvost „új munkahelyén”, az egészségügyi, főiskolán keresem. „Hosszú napja” van, délelőtt előadásokat tartott, délután az igazgatóhelyettesi teendőkkel van elfoglalva.
– A már idézetteken túl, mit tud Pető Ernőről? – kérdezem.
– Szinte gyermekkoromtól ismertem, szüleim ahhoz a társasághoz tartoztak, ahova ő és felesége tartozott. Orvostanhallgató koromban ő volt a kórház igazgatója, később dolgoztam a keze alatt. Délelőtt végezte a műtéteket, délután a kórház ügyeivel volt elfoglalva. Rendkívül puritán, csendes, halk szavú ember volt; emelt hangon, gorombán soha nem beszélt. Nagy tekintélynek örvendett, beosztottjai tisztelték, becsülték. Az első sebész volt Szombathelyen, akinek jóhíre az országhatárokon is túljutott.
– Minek köszönhette tekintélyét, az elismertséget?
– Három dolgot említenék. A 11-es huszárezred, amelynek orvosaként érkezett Szombathelyre, elit ezrednek számított. A császári és királyi lovasezred, úgy tudom, a bolgár király tulajdona volt. Pető Ernő az első világháború idején ebben az ezredben szolgált, s mint orvos olyan sebészeti bravúrokkal alapozta meg szakmai tekintélyét, amire sokan felfigyeltek. A vármegye és Szombathely vezetői rábízták a katonakórház vezetését, később pedig annak polgári kórházzá való átszervezését. Népszerűsége nőttön nőtt, már a katonakórházban gyógyított civileket, a legegyszerűbb embert is becsülte, s mindent elkövetett azért, hogy meggyógyítsa. A szegényeket ingyen gyógykezelte, s ha valaki megkérdezte tőle: „Méltóságos úr, mivel tartozom?”, rendszerint azt felelte: egy Miatyánkkal, egy Üdvözléggyel és egy Hiszekeggyel.
Harmadikként említeném, hogy feleségül vette Szegedy Ginát, özvegy Szegedy Györgyné, Gerliczy Irma bárónő leányát, s ily módon közel került az arisztokráciához, a legbefolyásosabb körökhöz. Szegedy Gina maga is csillagkeresztes hölgy volt, s bőkezű támogatója mindenféle emberbaráti megmozdulásnak. A közkórházi betegápolást ellátó Annuziala nővérek rendjének megalapításában is jelentősek az érdemei.
– Milyen volt Petőék házassága?
– Rendkívül harmonikus családi életet éltek. Gyermekük ugyan nem született, egy kedves szójáték fennmaradt róluk, valahogy így hangzott: „Akármit dzsina-ltak, mégsem lett Petőfi!”. Mindketten megszállottak voltak, a jócselekedet vezérelte tetteiket. Pető Ernő összeköttetéseit a kórház javára használta fel, s mint kitűnő sebész, nemzedékeket nevelt, tanított. Korszerű sebészeti hitvallását könyvben örökítette meg, amely még ma is aktuális. Harmonikus életük zavartalan volt mindaddig, amíg a nyilasok nem kezdték el a zsidózást. A kikeresztelkedett Pető buzgó katolikussága, a legmagasabb polgári és pápai kitüntetése sem segített.
– Mi volt az a per, amelyre ön a kórháztörténetében is utal?
– Igazgatósága alatt amerikai orvosok végeztek gyakorlatokat a közkórházban. Jelentős pénzt kapott érte, s ezt az igazgató a kórház fejlesztésére fordította. A nyilasok azonban ráfogták, hogy a zsidó orvos indokolatlanul kioperálja, kioperáltatja a magyar anyák méhét; faji kérdést kreáltak az ügyből, s a 90 százalékig koholt vádak alapján indított perrel ország-világ előtt lejáratták.
– Mi lett a vége?
– Végül is felmentették, de Petőnek ez nagyon sokat ártott. Üldözték, zaklatták, végül leváltották, s ha nem sikerül elrejtőznie, bizonyára azok sorsára jut, akiket a Gestapo a nyilas uralom idején letartóztatott.
– Aztán jött a második megalázás.
– Az még inkább megviselte a már öregedő Pető Ernőt. A sárváriak ugyan nagy szeretettel és megértéssel fogadták; volt kollégái közül sokan és többször meglátogatták, jómagam is jártam nála Sárváron. Az ötvenhat utáni rehabilitációk során hivatalosan őt nem követte meg senki. Csak a kollégák. Nyugállományba vonulásakor ragaszkodással és szeretettel vették körül. Viszonzásul ezt írta a kórház emlékkönyvébe: „Búcsúzom, de nem felejtem el soha drága munkatársaimat”.

Pető Ernő 1915 január közepén járt először Szombathelyen, „mint teljesen idegen”. Rövid frontszolgálati alkalmassági vizsga után májusban, a különböző iskolákban elhelyezett kórházakból megkezdte a sebészeti osztály szervezését és felállítását. A Zrínyi utcában volt a „központ”. A polgári betegeket, akik gyógykezelésre jelentkeztek nála, az Emberbaráti Egylet kórházában operálta. „A páciensek önként felajánlott honoráriumait úgy az Emberbaráti kórház, mint a katonakórház sebészeti osztálya műtői felszerelésének kiegészítésére fordítottam”– írta visszaemlékezéseiben. A kórtermi berendezések tökéletesítésében már akkor egyik legfőbb segítője a vöröskeresztes hölgyek elnöknője, Szegedy Gina. Közbenjárására néhány hét alatt 60 rugós ágyat kapott a sebészeti osztály; ezekből tizenkettőt maga III. Lajos bajor király ajándékozott a katonakórháznak. Felbecsülhetetlen értékű fehérneműt és élelmiszert kaptak éveken át azoktól az úri hölgyektől, akik mindegyike hetenként egy-két napot töltött a sebészeti osztályon. Köztük özv. Chernel Györgyné, gróf Erdődy Sándorné, gróf Festetich Kálmánné, dr. Mayer-Guary Ferencné, dr. Szili Miksáné, gróf Széchenyi Rezsőné és Szegedy Gina, akik szinte az egész háborút végigszolgálták.
Kórházi emlékkönyvéből kiderül, hogy „nemcsak a nép széles rétegei kísérték szerető szociális figyelemmel, hanem a királyi családok sarjai is.”
Hadtestparancsnoka, lovag Gerstenberg Frigyes gyakran meglátogatta kórházát, őfelsége III. Lajos bajor király családjával, főúri és főnemesi előkelőségekkel tettek tiszteletüket. Bizalmas, szinte baráti viszonyt alakított ki a vármegye és Szombathely vezetőivel, később, a kórházépítés idején a legmagasabb szinti támogatókat is meg tudta nyerni az ügynek. A nagy mű avatásán – az országban a szombathelyi kórház volt a vidék első legnagyobb, s akkor legmodernebb közkórháza – jeles vezető személyiségek társaságában maga a kormányzó is jelen volt. Ezt azért kell külön hangsúlyozni, mert Horthy élete végéig sem felejtette el Szombathely királypártiságát, hogy a királypuccsok idején két ízben is milyen fontos szerepet vállalt ez a város. A befolyásos Pető szinte mindent el tudott érni, amit csak akart. A pápai kitüntetés mellé egészségügyi főtanácsosi címet kapott, harminchatban a szombathelyi orvosi kamara elnöke lett, egy évvel később pedig Ostffy főispán mellett a felsőház póttagjává választotta a törvényhatósági bizottság.
Az ezerágyas korházat, mint egy kiváló karmester dirigálta. De fennhéjázó soha nem lett. A biztos tudású orvosok méltóságával tette a dolgát. Dr. Szűts Zoltán visszaemlékezése szerint: „stílust adott az egész kórháznak, a legkisebb alkalmazottól kezdve, a főorvosok és az orvosok magától értetődően követői voltak, sőt segítői egy szinte szanatórium-szerű légkör kialakításának, anélkül, hogy valakinek a személye, esetleg szociális helyzete bárminemű hátrányt jelentett volna. Külön lapot kapott az apácarend, melynek tagjai éjt nappallá téve tevékenykedtek”. Nem lehetett véletlen, hogy Szombathely város képviselő-testülete „örök időkre” köszönetet mondott neki.
A durva és koholt per idején is méltósággal állt a bírák elé. Akkor már egyre nyilvánvalóbb a zsidóüldözés Magyarországon. A vádiratot Pető-Pollák néven szövegezték: „...keze alatt a szombathelyi közkórházban amerikai állampolgárságú, többnyire zsidó kurzista orvosok működtek éveken keresztül... legnagyobbrészt tudatlanok és gyakorlatlanok voltak, mégis Pető-Pollák jóvoltából a legsúlyosabb műtétek tömegeire kaptak megbízást...” A felvonultatott tanúk közt akadt, aki korábbi sérelmek miatt, de legfőképpen politikai beállítottságánál fogva „fizetett”, s a bírói kérdésre úgy válaszolt, hogy azzal még fokozni lehetett az ellenszenvet. A korház becsületes orvosai, főorvosai azonban – az akkori lehetőségekhez képest! – kiálltak mellette, s végül is felmentették a vádak alól.
Az üldözés tovább tartott, sőt fokozódott. Telefonon riogatták. Egyszer valaki felhívta s úgy jelentkezett be, hogy „itt Hitler Adolf beszél”, mire ő bágyadtan, a maga nyugodt modorában egy válaszolt: „Én Hitler urat nem kértem”.
Leváltása után tarthatatlanná vált a helyzete. A kórház lelkésze és Gina egy bizalmasa, valamint a kórházban működő szerzetes rend közreműködésével rejtőzködtek el a Bakony egy kis falujában. Jókor, mert hamarosan azután megkezdődtek a letartóztatások. A Gestapo a főispánt sem kímélte, számos vezetővel, kórházi főorvossal együtt bevitték őt is a Kisfaludy Sándor utcai székházukba. „Ez a sors várt volna Pető Ernőre is, ha történetesen nem vonult volna illegalitásba – írta a jó barát, dr. Szűts Zoltán
Pető Ernőt azonban ennél is jobban letörte a sárvári száműzetés a háború után. A megyei kórházat szülőanyjának tekintette, megválni tőle fájdalmasabb volt mindennél. Azt, hogy a száműzetés élete végéig tart, talán megértette, de beletörődni soha nem tudott. Leginkább azt fájlalta, hogy akkor sem kértek tőle bocsánatot, amikor azt már minden rizikó nélkül megtehették volna. A Vasi Szemle 1960. évi „felszabadulási emlékszáma” külön fejezetet szentelt a megyei kórháznak, de Pető Ernő nevét meg sem említette. Halálakor a pályatárs (sorstárs?)
dr. Bencze József tétován, igazi érdemeit szinte meg sem említve búcsúzott tőle. A rá emlékezők közül egyedül Széll Kálmán kísérelte meg az igazi Pető tárgyilagos bemutatását, sorsának felvázolását. A kórház könyvtárában – az egykori Pető-villában! – egy olajfestmény s néhány személyes tárgy emlékeztet rá. Hatalmas és értékes könyvtárát még sárvári száműzetése idején kénytelen volt eladni, hogy élni tudjon. Jelentős folyóirat-gyűjteménye a kórház tulajdonában maradt. Munkássága, érdemeinek felmutatása, a megye egészségügyi intézményeiben betöltött szerepének feldolgozása máig tartó adósság.
Pósfai János
Fotó: Kaczmarski Zoltán


Dr. Pető Ernő főorvosról írni nagyon nehéz, mert akkora talentum volt annak idején, hogy hasonló tehetség, méltóság ma nem igen található a magyar berkekben. Személyesen nem ismertem, ugyanakkor a betegei, közte az én kedves Erzsi nénim, vasvári asszony, Feri bácsi, édesanyám testvére, ő beszél a főorvosról, milyen emberséges, szeretetre méltóan tudott a betegekhez közeledni. Nagyon gazdag ember volt, Acsádon volt a nagy rezidenciája, birtoka, felesége Szegedy Gina grófnő, nagy szeretettel istápolta nehéz emberséges orvosi munkájában.
Erről már írtam, hogy Szelestére szokott jönni, az itteni Baics bárónak volt barátja, akivel szoros baráti kötelékek fűződtek. Pető főorvos volt az, aki a monda szerint, mivel a bárót is sok-sok embertelen megaláztatás érte a kommunista rendszernek nagy ellenségét látták benne – /Állítólag szerb királyi vér csörgedezett a báró ereiben./ – sokat szenvedett, anyagilag is kifosztották, elüldözték a kastélyából, a volt inasánál Muth Jánosnál talált utolsó éveiben menedéket, a szenvedések elviselése mindjobban marcangolta emberi mivoltát, amit el is panaszolt Pető főorvosnak. Állítólag, de ez nem bizonyítható, ennyi idő távlatából. Bajcs bárónak adott egy kapszulát, bármi érné, vegye be, és megszűnnek a földi kínjai. Az tény, hogy a báró majd éjfélig kártyázott Muth Jánoséknál… reggelre pedig egy kihűlt embert találtak a szobában… Nem csodálkozom rajta, ha ezt a megoldást választotta, az tény, hogy Pető főorvos jött Szelestére, ő állította ki a halotti bizonyítványt… ki tudná ma ezt bizonyítani vagy cáfolni.
Maga Pető főorvos is sok megaláztatásnak volt kitéve, a rendszer nem bírta el, hogy a helyi kórház főorvosa legyen… elhelyezték Sárvárra…
Na, mait mondtam Acsádon volt a családi fészek centruma… s az én sógornőm, acsádi Böske… /így szoktuk emlegetni/ Lajos Kálmán kántortanító felesége a simuló modorával hatalmába kerítette Pető főorvost, feleségét… Böske és egy pap lett az összes ingó, ingatlannak örököse, annyi ezüst és ékszert, kristályt nem láttam, mint az acsádi Böskénél itt Szombathelyen, mert közben ide költözött, ládákba rakva a hatalmas vagyont, ekkor láttam Pető főorvosnak a rengeteg arany, ezüst, briliáns hagyatékát…
Szombathely polgárai nagyon tisztelték Pető főorvost…