Megmagyarázhatatlan csodás jelenségek

Krisztus vére, a Szűz könnye

Mint minden esztendőben, idén is cseppfolyóssá vált május elején Nápoly védőszentjének, San Gennarónak (Szent Januáriusnak) a megalvadt vére – közölte Ambrasi atya, aki a szent ereklyéinek őrzését látja el a város székesegyházában.

A csoda a Kincses Kápolnában következett be, több száz hívő jelenlétében. A szent két kis ampullában őrzött vére cseppfolyóssá változott. A hívek negyven órán át imádkoztak azért, hogy a csoda idén is megismétlődjék. A hír annyira komoly, hogy közzétették a világ nagy hírügynökségei.

Háromszor vérzik
A hagyomány szerint San Gennaro vére évente háromszor válik cseppfolyóssá: szeptember 19-én, azon a napon, amikor 305-ben, Diocletianus császár keresztényüldözései idején a szentet lefejezték, május elején, az ereklyék mai helyére történt szállításának évfordulóján, valamint december 16-án, a Vezúv 1631-es kitörésének évfordulóján. Ez a bizonyos San Gennaro hatodmagával halt vértanúhalált, a dél-itáliai Benevento püspöke volt. Egy legenda szerint, amikor kimondták rá a halálos ítéletet – medvék elé vetik az arénában -, a bíró megvakult, s Gennaro gyógyította meg. Ekkor változtatta át a büntetést fővesztésre. Állítólag egy nápolyi asszony felfogta edényben a kivégzett püspök vérét. Ez a vér maradt meg - állítólag – azóta is több helyütt, a nápolyi székesegyházban például egy 60 és egy 25 köbcentiméteres fiolában. (Ott van a vértanú koponyája is már 1500 éve. Így Gennaro a város fő védnöke.) Van a vérből Pozzuoliban és magánszemélyeknél. Az egyház által is elismert „vércsodában” van egy másik csoda is: a különböző helyen levő vérek egyidőben kezdenek el pezsegni. Megfigyelők szerint ilyenkor az összeszáradt vér az „esemény” idején folyékonnyá válik, felbuzog. Színe világosvörössé válik, csillog, buborékos. Majd – általában nyolc nap elteltével – ismét megalvad. A nápolyiak mindig megnyugvással veszik, ha „menetrendszerűn visszaalvad” a vér, mert különben bajtól kell tartaniuk. Állítólag 1976-ban nem buzgott fel védőszentjük vére, s akkor földrengés sújtotta a várost. Adatok vannak arról, hogy a század elején szakértők megpróbálták elemezni a vért, de csak annyit tudtak megállapítani, hogy az igen öreg, de rendes emberi vér. Az alvadást megszüntető, majd újra előidéző anyagokról semmit sem tudtak mondani… Amúgy a szent mártír vérét nem lehet olyan könnyedén vizsgálgatni, mert a fiolák megrongálódnának. Amúgy pedig ettől még a pezsgés tény marad… Szintén itáliai, de új szenzáció a civitavecchiai könnyező Madonna. Ez a 43 centiméteres márványszobor a híres horvátországi búcsújáróhelyről, Medjugorjéből került nemrég Olaszországba, a plébános egy igen vallásos családnak ajándékozta. A szobrocska február közepén kezdett el vért könnyezni. Röntgen- és vérvizsgálatok igazolták: emberi vérről van szó, csalás, pedig fel sem merülhet, a szoborba nem építettek bele semmit. A csoda nyilvánvalónak látszik, hívek tízezrei keresik fel a szobrot. Maga Girolamo Grillo civitavecchiai püspök is elismerte, hogy rendkívüli esemény történik. Könnyező Szűzanyák, vérző Krisztus-szobrok sok helyütt voltak, vannak szerte a világban. A jelenségek olykor hosszú ideig tartanak, máskor abbamaradnak. Például 1953-ban, Szicíliában egy gipszből készült Madonna-szobor kezdett el könnyezni egy beteg asszony közelében. Amikor a hölgy meggyógyult, a könnyezés megszűnt. Az Amire nincs magyarázat című album szerint esetleg a tudatalatti valamilyen – általunk még ismeretlen – működése indít el megmagyarázhatatlan folyamatot. Említi a teleportációt (tárgy áthelyezése nem fizikai úton) is, így fogalmaz: „a teleportációt ismeretlen intelligencia hozza létre”. Húsz évvel ezelőtt az amerikai Pennsylvania állam Boothwyn városkájában egy 66 centi magas Krisztus-szoborból kezdett vér csörgedezni. Péntekenként és egyházi ünnepeken észlelhető a jelenség. Igen öreg emberi vérről van szó.

Csalás is akad
Könnyező Szűz elég sok van a világon. Az itáliai Pratóban már 1484-ben felfedeztek ilyen szobrot, az indiai Goában 1686-ban, az olasz Anconában 1796-ban. A sor hosszú. A kérdés csak az, mennyi ezek közül a valódi, megmagyarázhatatlan jelenség (csoda), s mennyi a csalás. Mert az nyilvánvaló, hogy a sok tízezres zarándokseregek fogadása sokak üzleti érdeke lehet. Ám ami mindezeknél is nagyobb csoda: néha a hamisítványok közelében is előfordulnak csodás gyógyulások. Lám, ennyit ér a hit ereje!


Az újságban megjelenő hír, nem mindennapi, biztosan lesznek szakértők, akik igazolják majd az igazságot, hogy nem csalás nem ámítás…

Könyvek, kártyák, ingák, „ékszerek”…
Az ezotéria vonzásában


– Már gyermekkoromban is különc voltam – meséli Koroknai Zsuzsanna. – Mindig az érdekelt, amire (akkor) nem volt magyarázat. Gyakran megálmodtam dolgokat, eseményeket, megéreztem az emberek szándékait, akaratát és így tovább. Persze sosem mertem beszélni ezekről a dolgokról senkinek, így aztán csak elraktározódtak bennem. A nagy változás évekkel ezelőtt történt. Kiderül ugyanis, hogy az egyik vesém fejlődési rendellenesség következtében gyengén működik, sőt nem is a megszokott helyen van éppen! Kivenni nem kellett, de az emelés, a fizikai erőltetés meg lett tiltva mindörökre (nehogy mozduljon még tovább, s nehogy valamely más belső szervhez érjen). Így aztán váltanom kellett: nem maradhattam tovább a boltban. Pedig nagyon szerettem emberekkel foglalkozni, mindig éreztem, kivel, hogyan kell bánni… Teljesen kilátástalannak éreztem az életem, fogalmam sem volt, mihez kezdek ezután! Nyáron kimentünk Medjugorjeba. Ott történt meg velem az első csoda. Bent imádkoztunk a templomban. Arra kértem a Szűzanyát, mutasson valamilyen utat életem további részéhez. Épp az ima közepénél tartottam, amikor megláttam a bejárati ajtóban – teljes egészében és nagyságában – a Napot. Élesen ragyogott, s csak úgy fénylettek sugarai a kör minden irányában szerteszét. Megdöbbentem. Néhány másodpercig csak néztem – mozdulatlanul! Aztán szólni akartam a férjemnek is. Erre a látomás megszűnt! Aznap éjjel egy könyvesboltot láttam álmomban.
Kelteget valaki. Felébredtem, de nem láttam senkit. Ugyanez történt másnap, sőt harmadnap is.
– Mikor szűnt meg aztán?
– Nem szűnt meg, tart a mai napig! Nem véletlen, hogy este 7 óra körül már alszom: tudom, hogy kettőkor keltenek…
– És visszaalszik azután?
– Nem. Meditálok, kapom az információkat, utasításokat, tanításokat. Kiktől? Nem tudom…
– Ezek szerint nem gondolja, hogy a „Nap”, az valami más volt?
– Most, így utólag – az ezoterikus tudományokba mélyedve – már elképzelhetőnek tartom. Segítséget kértem elvégre! És meg is kaptam. Hiszen a bolt látványa, a téma összeválogatás, a tanfolyamon szerzett tapasztalataim, vízióim. Könyvcímek, ingák, füstölők jelentek meg előttem, sőt, láttam, mi az az erő, ami a betegségek helyét megmutatja, vagyis a kezet ilyenkor mozgatja.
– És mi az?
– Nekem egy fehér ruhás – Atlantiszira emlékeztető – ember segít. Először kicsi, aztán ahogy emelkedik a kezem, úgy növekszik az alakja is. Most már ott tartok, hogy nyitott szemmel is látom, ha reikizek, s a segítséget kérő ember beteg testrészét keresem.
Nagy Ildikó

Az élet tele van megmagyarázható és meg nem magyarázható jelenségekkel. Például Jézus életében a víz borrá változik, Jézus, mint ember harmadnapra hallottaiból föltámadott és járt ismét a földön és a mennyekbe elszállt. A mai csodával határos gyógyulások, kézrátételek, erőátvitel. Az éter tele van hullámokkal, látjuk és beszélni tudunk azzal, aki tőlünk több ezer kilométerre van. Fizika? Csoda? Az újságcikk is elgondolkodtatja az embert, mi lehet ez? Sokszor már az orvosok is lemondanak a meggyógyulásnak az esélyeiről és van valaki, aki minden patikai, operációi kísérlet nélkül visszaadja az egészségét az illetőnek. Az orvosok is csak ámulnak, bámulnak. Csoda? – kérdezzük magunktól, de ki az, aki a csodát tudja művelni? Mit hoz a következő évezred az emberiség javára? Vagy tán hozza a teljes megsemmisülését, hiszen a tudomány nem csak épít, hanem rombol, tékozol. Lehetséges, hogy a fejlett tudomány egy szép napon felrobbantja a földgolyóbist. Ezen a földön megszűnik az élet, s tán van, ahol már van élet, vagy tán majd ekkor keletkezik ismét több millió év elteltével, hiszen több millió évről számol már be a tudomány az előbukkant muzeális volt élőlények maradványairól. Van-e élet a földön kívül? Van-e élet a halál után? Ahol megvannak az élet feltételezéséhez szükséges elemek, víz, levegő, hő stb. Ott keletkezhet új élet, és keresi is a kis sejt. Például a férfi spermájában lévő, szabad szemmel nem is látható kis sejtecske, keresi a női spermát, s ha a kettő egymásra talál, összekapaszkodnak, majd szaporodnak és új élet, új élőlény keletkezik, lehet az ember vagy állat, vagy növény. Ha az egyik nem talál rá a másikra, akkor pedig elpusztul, nem keletkezik egy új lény. Hol volt az ősi sejt? Hogyan keletkezett? Ma már lombikban is tudunk élőlényt létrehozni, csak a szaporodáshoz szükséges körülményeket kell megteremteni. Például olvashatjuk a bibliában az útszélre esett mag nem tud kikelni, elpusztul, vagy a madarak tápláléka lesz. Ellenben ha jó földbe kerül a mag, új élet támad belőle…

Beszélgetés Kosáry Domokossal
A nehezebb utat választottam…


Az idén a Széchenyi-fődíjat Kosáry Domokos, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke kapta. Ez alkalomból kértünk tőle interjút.

– Elnök úr! Engedje meg, hogy gratuláljak a kitüntetéséhez! Ön sok mindennel foglalkozott. Mit tart munkásságából a legfontosabbnak?
– A legfontosabbnak? A történelmet! Írtam a művelődési folyamatokról, írtam életrajzi dolgokról, a politikai gondolkodás fejlődéséről; a történelemben annyi sok téma van… Majdnem olyan ez mintha azt kérdeznénk: vajon egy ország életében mi a legfontosabb?
– De mi az, ami a szívéhez a legközelebb áll?
– A történelem. Szeretem azt, amikor az ember egy témára alaposan odafigyel, s a lehető leggondosabban ellenőrzi, hogy milyen források vannak, mit kell megtartania, mit kell elvetnie (rendszerint a legkézenfekvőbb és a legelterjedtebb magyarázatot; azokban kell a legkevésbé megbízni). De egy témában leragadni körülbelül olyan, mint amikor valaki pontosan eligazodik Budapest utcáin, de a világból semmi mást nem ismer.
– Hogyha az unokájának kellene javasolnia, hogy milyen pályát válasszon, mondaná-e néki, hogy legyen történész?
– Én ezt megtettem. Az egyik unokám történész lett, s óriási előnnyel indul a pályán. Gondolja meg, hogy nekem van egy nagyon szép szakkönyvtáram, amelynek az összeállításához – mondhatni – egy élet kellett. Ezt ő készen kapja. Én azonban nagyon nehezen választottam annak idején. Tizenhét éves koromban érettségiztem, hezitáltam a kísérleti fizika és a történelem között, és minthogy elődeim a családomban hosszú nemzedékekre visszamenőleg elsősorban mérnökök meg orvosok voltak, én vagyok a deviáns, az, aki kilóg a sorból…
– Nehezményezte ezt a család annak idején?
– Nem, nem. Szabadon választottam, s azért döntöttem így, mert az volt a meggyőződésem, hogy ez a pálya a nehezebb. A természet megismerése egy fokkal könnyebb – nem azért mintha mindent tudnánk róla, korántsem. Aki egy kicsit is járatos a maga szakmájában, az tudja, hogy nagyon szerénynek kell lenni. A saját életünk és a XX. század – ez nagyon kegyetlen százada volt Európának és Magyarországnak is – azonban bebizonyította: a technikában és a természettudományokban könnyebben megyünk előre, mint az emberi problémák megoldásában. Buktatók, persze, mindenütt vannak, nem csupán a tudományban.
– Mikor becsülte legtöbbre a társadalom az ön történészi működését? És most valójában nem csupán az ön személyére gondolok, általánosabban: a tudomány elkötelezettjeire.
– Ez nagyon változó dolog, de különben is a tudomány fontosságát nem egészen – vagy nem mindig – az szabja meg, hogy a társadalom éppen megbecsüli-e, vagy sem. Voltak nagyon kitűnő emberek, akiknek az eredményei nélkül az élet mára merőben másként alakult volna, annak idején mégsem valami nagyon becsülték meg őket. Ami pedig engem illet, és a történelmet azért tartom fontosnak, mert nélküle nem tudjuk megérteni azokat a folyamatokat, amelyekben mi magunk élünk. Nem tudjuk megoldani az ország, a nemzet, Európa és saját életünk problémáit. A történeti gondolkodás óriási segítség abban, hogy bizonyos dolgokat megértsünk. Az más kérdés, hogy az emberek hajlandók-e felismerni és belátni, hogy nekik mi az érdekük.
– Ön az Akadémia első embereként mennyire tudja érvényesíteni az elképzeléseit?
– Van egy angol anekdota, amely szerint, amíg valaki nem angol miniszterelnök, addig nincs hatalma, hogy bármit is csináljon. Attól kezdve, pedig már semmit sem tud csinálni. Na, ezzel el is üthetném az egész kérdést, mert ez egy kicsit így van. De: én nagyon hiszek abban, hogy az egyéni állásfoglalás, a következetesség, az elhatározottság bizonyos esetekben valóban hatással lehet a dolgokra. Ott lóg a falon Széchenyi István portréja, a sárga csizmájával…
– Ez az a híres Széchenyi-portré, amely a Napló kiadásának a borítóján is látható…
– Az, az! Széchenyi nélkül szegényebb volna a magyar történelem, s egy sereg minden hiányozna az életünkből. Az egyes embernek is nagy hatása lehet az eseményekre. A történelem nem az embereken kívül történik, mint amikor jön egy vihar, árvíz vagy földrengés. A történelemben az egyénnek, annak az egy szem embernek az elszántságán és magatartásán is múlnak a dolgok, ha csak kis mértékben is. Ám abban a kis mértékben ő is felelős.
– Ha némileg visszamegyünk az időben: kik voltak azok, akikre a leginkább fölnézett? Kik voltak a példaképei?
– Ismertem kitűnő embereket, akiknek a magatartása, kitartása, emberi tartása maradandó nyomot hagyott bennem, de én nemigen szeretem a példaképekkel való életformálást. Valahogy az az érzésem, hogy akkor hajlamosak vagyunk a felelőséget saját magunktól elhárítani. Ebben a szobában ha körültekint: ott van Arany János, ott van Széchenyi István, ott van Eötvös Loránd, itt volt Eötvös József képe is – csak le kellett emelnünk, mert megsérült a kerete. Ezek olyan férfiak, akikkel nagyon szívesen vagyok együtt. Remélem, hogy ők se haragusznak azért, hogy velem együtt vannak itt…
– De nyilván akadtak olyan emberek, akik meghatározó hatással voltak önre!
- Ezt azért többféle értelemben vehetjük. Például Rákosi óriási mértékben hatott valamennyiünk életére, mégsem tartottam sem példaképnek, sem követendőnek, sem semminek. Vegyük a kérdést talán olyan értelemben, hogy ki az, akitől sokat tanultam. Ilyen volt Gombocz Zoltán, az Eötvös Kollégium egykori igazgatója, akit az egyik legkitűnőbb embernek ismertem meg, ilyen volt Szekfű Gyula, bizonyos szempontból ilyen volt teleki Pál, akit jól ismertem, de még mondhatnék egy sereg mást is. Talán majd az emlékirataimban sikerül megírnom, hogy kitől mit tanultam. Terveim között ez is szerepel, mihelyt még jobban megöregszem. Azt – ugye – nem mondhatom, hogy mihelyt megöregszem, mert ez már megtörtént.
– Ön 1913-ban született. Ez volt az utolsó igazi békeév…
– Amikor még Európában úgy lehetett utazni – útlevél nélkül!-, hogy az embernek az egyik zsebében volt egy névjegy, a másikban egy kis osztrák-magyar pénz. Apám így utazta végig Európát – ezt ő mesélte nekem -, sehol nem kértek tőle útlevelet. Két országba kellett volna, ezekben nem járt: az egyik Oroszország volt, a másik Törökország. Most ismét efelé tartunk. Milyen szép volna! Milyen szép volna, ha ezer évvel Szent István megkoronázása után, tehát 2000 karácsonyán megkapnánk az Európai Unió tagságát. Ez lenne a második nagy belépésünk az európai egységbe, kultúrába.
– Magyarország kis ország, és nagyon sokszor elmondták, hogy egyetlen kitörési iránya van, a kultúra, a tudomány.
– Én nem iránynak nevezném, hanem fogódzónak. Ez a szerény eszközök befektetésének a legfőbb helye. Gondoljon el egy puszta szigetet, ahova a hajótörés odaver ötven embert. Na, most ha ezek „kiművelt emberfők”, és Széchenyi – aki e szót kitalálta – ezen nem csak a tudósokat értette, hanem az értelmes, ügyes, alkalmazkodni képes és egyúttal szükségképpen morális embereket…
– A polgárt, mai divatos szóval…
… azt nem mondta, hogy polgár, de ha mi egy kis eufemizmussal azt mondjuk, hogy polgár, hát akkor legyen az. Szóval, ha értelmes, kiművelt emberfők, akkor ott a szigeten virágzó telepet alapítanak. Ha pedig ötven részeges csirkefogó kerül oda, azok agyonütik egymást, minden elpusztul, nem lesz semmi. A sziget ugyanaz, a tenger ugyanaz, a növényzet ugyanaz, az állatvilág ugyanaz, csak az emberek mások. Az emberi minőség az egyetlen igazi kincsünk, ha úgy tetszik, előnyünk vagy pozitívumunk, amibe bele tudunk kapaszkodni. És ebből a szempontból Magyarország viszonylag nem áll olyan rosszul.
– Némelyek azt mondják, hogy egyre rosszabbul áll…
– Ez, kérem, könnyen meglehet, bizony ez a veszély fennforog. Éppen azért kell megakadályoznunk e téren a visszalépéseket, mert ez az a pont, amelyre támaszkodva kikerülhetünk a gödörből. Hogy aztán merre megyünk tovább, az egy más kérdés.
– Bocsánat, a kérdésemre, amely szerint ezen a téren egyre rosszabbul állunk, ön azt mondta: „könnyen meglehet”. Vagyis osztja ezt a nézetet?
– A veszélye megvan, de én ezt nem próféciának gondolom, és egyáltalán nem vélem kikerülhetetlen szükségszerűségnek, hanem olyasvalaminek, amivel az embernek számolnia kell. Tudjuk, hogy decemberben hideg lesz. De ez nem azt jelenti, hogy az ország meg fog fagyni! Csak azt jelenti, hogy föl kell készülni rá, tüzelőt venni, kályhát, központi fűtést beszerelni. Föl kell készülni!
– Ön mire készül, mik a tervei a tudományában?
– Amikor majd itt befejeztem a feladatomat, és elengednek, akkor még fokozottabb mértékben visszatérek a saját szakmámhoz – mert azért azt közben sem hagytam abba. Akadémiai elnökségem idején két könyvet adtam ki, nagyrészt persze korábban gyűjtött anyagból. Tehát visszatérek a szakmához. Sok olyan kéziratom van, amelyet szeretnék befejezni. Sok olyan tervem van, amelyet szeretnék megvalósítani. Azt remélem: miután itt megszoktam, hogy öregen is dolgozom, ez most egy jó darabig működni fog! Egy esszét szeretnék írni Magyarország történelméről, amely nem csak a történészeknek szól, hanem az általános érdeklődésű olvasóknak, és nem azt mondanám el benne, hogy 1566-ban ez meg ez történt – az benne lesz a mellékletben -, hanem azt, hogy milyen vélemények alakultak ki, s nekem mi a véleményem erről, és hogy az meg amaz a vélemény miért téves. Tehát milyen torzító tükörben nézünk vissza harminc vagy tíz nemzedék távolába. Persze lesznek, akik vitatják majd, de én kedvelem e vitákat.
– Professzor úr! Bocsánat… Elnök úr!
– Nem, nem! Tanár urat mondjon inkább, mert elnök én 1990 óta vagyok, most már ötödik éve – bár először csak három évre vállaltam -, de még jó néhány évig tanárnak vagy történésznek szeretnék megmaradni aztán is, amikor innen eltávoztam.
– Professzor úr! Eszerint nem az Akadémia elnöki munkásságát tartja a legfontosabbnak az életében…
– Persze, hogy nem. Én ezt kitüntető megbecsülésnek, szolgálatnak tekintem, olyan erkölcsi kötelességnek, amelyet igyekeztem legjobb tehetségem és szándékom szerint betölteni, függetlenül attól, hogy már nyugdíjból jöttem vissza. És örülök, ha ez a szolgálat nem teljesen eredménytelen, de én a szakmai munkámat tartom a legfontosabbnak, és ahhoz fogok visszatérni.
– Köszönöm a beszélgetést!
Sályi András
Élet és Tudomány 1995/15


Mintha a Kádár-korszak vége folytatódna
állítja Kiss Gy. Csaba, a Közép-Európa Intézet igazgatója

– A szlovák relációt talán kevesebb probléma terheli?
– Más a viszony és persze könnyebb. Szlovákiával sokkal több gazdasági, turisztika szál, életformabeli sajátosság köt bennünket össze, mint Romániával. Csak nézzen rá a térképre! Továbbá évszázadokon át hagyományosan szoros civilizációs-kulturális kapcsok fűztek bennünket össze. Romániával más az eset. Teljesen más a viszonyrendszerünk. Románia más geopolitikai térben fekszik. A román nép többsége nem erdélyi, és számára idegen a közép-európai életforma. A román politikai életben sokkal több a totalitarizmusból fennmaradt örökség.
– Mire gondol?
– Arra például, hogy nincs önkormányzatiság, nagyon erős központosítás érvényesül. Mások a kölcsönös előítéletek.
– Térjünk vissza Szlovákiához, ahol ön nemrég Fodor Gábor társaságában járt. A magyar miniszter Lubomir Roman kulturális és Lubomir Harach oktatási miniszterrel tárgyalt. Ön milyen minőségben utazott Pozsonyba? Meglepte, amikor a szocialista-liberális koalíció miniszter önt, a volt MDF-est megkereste, vagy most már ez lenne a természetes?
– Egy kicsit meglepett a megkeresés. Nem számítottam rá, ugyanis sohasem rejtettem véka alá, hogy az én politikai értékrendszerem a mai ellenzékéhez áll közel. Gondolkodási időt kértem Fodor Gábortól, aki úgy vélekedett, hogy engem, mint a szlovák ügyekhez értő szakembert kér fel. Ebben bizonyára szerepet játszhatott az is, hogy a Közép-Európa Intézet igazgatója vagyok. A kinti tárgyalások arról győztek meg, hogy a miniszter úr nagyon érzékeny a kinti magyarok és az itt élő szlovákok problémái iránt.
– Csóti György MDF-képviselő nemrég egy sajtótájékoztatón azt mondta, hogy Horn Gyula miniszterelnök pozsonyi útja a „tévedések vígjátéka” volt. Ön egyetért ezzel?
– A miniszterelnök úr pozsonyi útját szélesebb összefüggésrendszerben kell szemlélni. A kampányban az MSZP politikusai és a sajtó egy része nagy reményt fűztek ahhoz, hogy egykettőre alá lehet írni a szlovák-magyar alapszerződést. Megítélésem szerint kicsit torzít az a vélemény, amely elítéli az előző kormány politikáját a szomszéd országokkal, mintha most egy nagyon rossz szimbolikus politika után teljesen új lapot kellene nyitni. Szlovák forrásokból is tudom, hogy Horn Gyula miniszterelnök pozsonyi megnyilatkozásai nem voltak mindig egyértelműek. Itt a Kovác elnöktől történt állítólagos, ominózus bocsánatkérésre is gondolok. Tény, hogy az előző kormány nem mindig vette eléggé figyelembe, például a szlovákok gondolkodásmódját, de kardinális hibát nem követett el a szomszédokkal és a kisebbségi magyarokkal kapcsolatban.
– És a „tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni – lélekben” kijelentés?
– Fontos kérdést tesz fel. 1990 júniusában, amikor ez a kijelentés elhangzott Antall József szájából, mint az MDF egyik vezetője a fórum országos gyűlésén nyilvánosan is kifejeztem egyet nem értésemet. Ez a kijelentés azért nem volt szerencsés, mert a politikai dimenziót, a miniszterelnöki funkciót összekapcsolta a magyar nemzet fogalmával, amely elsősorban anyanyelvi-kulturális közösség. Ebben valóban létezik egy tizenötmilliós közösség. Ugyanígy nem szerencsés és pontatlan ma ezt úgy megfordítani, hogy a jelenlegi kormányfő csak tíz és fél millió magyarért érez felelősséget. Ez a kommunista korszak érveire emlékeztet, amikor nagyon sokan azt mondták, hogy a szomszédos országokhoz fűződő viszonyunknak árt, ha az ott élő magyarokról egyáltalán beszélünk. Nagyon jól emlékszem még az Aczél-doktrínára, amely szerint az ilyesmi még az ottani magyaroknak is csak árt. A történelem bebizonyította, hogy ez nagyon rossz érvelés. Nem lehet az egyik nem szerencsés formula helyett egy másikat előhozni. Én is tudom, hogy a magyar, a magyar politikai közösség tíz és fél millió emberből áll, de a magyar nemzeti közösség ennél ötmillióval több. Ezért szükséges a kulturális kapcsolatok, az anyanyelvi oktatás ápolása.
– Gondolom, ide kívánkozik, hogy Pozsonyban arról is tárgyaltak: elképzelhető, hogy a dél-alföldi szlovákság néhány hónap múlva egyenes adásban nézheti a pozsonyi tévé adását, és esetleg saját stúdióval is rendelkezik majd.
– Teljes mértékben így van, mert a szlovák nemzet sem csak Szlovákiában él, hanem nálunk, Jugoszláviában és Romániában is. A Viharsarokban élő hazai szlovákok számára igenis döntő fontosságú, hogy az ő otthonaikban is megszólalhasson a pozsonyi televízió. Nagyon örültem, hogy a tárgyaláson Fodor Gábor mindezt igen pozitívan támogatta.
– Az ön szavaiból nekem az derül ki, hogy Kiss Gy. Csaba, a Közép-Európa Intézet igazgatója nem a küldetéses, érzelmi-ideologikus és hangzatos kisebbségi politizálás, hanem a fáradságos kis lépések, az aprómunka híve. Jól látom?
– Valóban így van. Szerintem e téren is a pragmatikus politizálást kell előtérbe helyezni, hiszen a mindennapi életben több az összekötő szál: a vegyes vállalatok, a határ menti régiók egymásra utaltsága stb. De hadd hangsúlyozzam még egyszer: nem hiszem, hogy annyira elmarasztalható lenne az előző kormány határon túli magyarsággal kapcsolatos politikája, mint ahogyan azt ma sokan állítják. Sokkal inkább az okozott félreértést, hogy a magyar közéletnek voltak olyan szereplői, akik – mivel nem ismerték a határon túli magyarok valóságos problémáit – olyan frazeológiát vettek elő, amely elkopott, elég ódivatú, ötven-hatvan évvel ezelőtti volt.
– Tehát Magyarország nem ismeri Erdélyt?
– Kazinczy ezt még 1808-ban írta, ez volt az Erdélyi Levelek mottója, de még ma is érvényes. Tessék megnézni a magyar általános iskolai tankönyveket! A földrajz-, az irodalom- és a történelemkönyvekből hiányzik a reális, pozitív ismeret a határainkon túl élő magyarokról. A diákok nem tudják, hogy hány magyar él a világban. Sok érettségizett nem tudja elhelyezni a térképen Segesvárt vagy Szalontát… Két veszélyt látok, és ez nem ellenzéki vagy kormánypárti veszély. Az egyik a nihilista közömbösség, amely szerint a magyar külpolitika eddig a kisebbségi magyarok fogságában volt. Ez nagyon veszedelmes, régi kommunista érvelés. A másik veszély az, ha olyan délibábok keringenek továbbra is, amelyek már fél évszázadosak, és eddig is sok kárt okoztak. A két veszély egy tőről fakad, az egyik gerjeszti a másikat. Nagy kihívás az új kormány számára, hogy túl nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy hamar ki lehet egyezni a szomszéd országok vezetőivel. Éppen ezért a román és a szlovák politikusok sokkal magasabbra tették a tétjeiket. Mindez nagyon megnehezíti majd a magyar diplomaták dolgát, mint Szlovákia, mind Románia esetében.
– Mielőtt megbeszéltük ezt az interjút, azt mondta, hogy ön nem pártokhoz kötődő, hanem független, ellenzéki orientáltságú értelmiségi, akit sok esetben zavar a mai kormánypártok értékrendje.
– Jómagam soha nem voltam például szocialista. A másik, bár ez nem politikai értékrend kérdése, az az, hogy az átalakuló, demokratikus Magyarországon azok az érdekcsoportok kerültek most hatalomra, amelyek a Kádár-korszak meghatározó gazdasági-pénzügyi-média érdekcsoportjai voltak. Ennek én egyáltalán nem örültem, de mint állampolgár, elfogadom, hogy így szavaztak a magyarok. Bizonyos értelemben tehát mintha a Kádár korszak vége folytatódna – persze piaci és jogállami viszonyok között. A nagy paradoxon ma az, hogy az igazi reformkommunistáknak: Pozsgaynak, Németh Miklósnak, Szűrösnek nem jutott mára pozíció. A mai szocialista nómenklatúra, amelynek ők annak idején a legtöbb sérelmet okozták, nem is nagyon kedveli őket.
– Bár ön már rég nem tagja az MDF-nek, mégis, mit gondol, hogyan tovább Demokrata Fórum?
– Ahogy annak idején az MDF-es Széles Gábor írta, a fórumnak meg kellett volna egyeznie a volt nómenklatúra bizonyos részeivel. Eközben a fontos gazdasági és médiacsoportok egyértelműen az MSZP és az SZDSZ mellett vallottak szint. Az MDF-ből a ’90es választás után kiveszett a plebejus íz, pedig a pártnak a baloldali értékek felé nyitva kellett volna maradnia. Ezen persze nem az MSZP-t értem, hanem például azt, hogy az MDF vezetése kimetszette magából Bíró Zoltánt. Ez nagy hiba volt. Tény, hogy a ma MSZP-s képviselő Bihari Mihálynak például sokkal több köze volt a lakiteleki MDF-es szellemi-politikai értékek megfogalmazásához, mint például Lezsáknak, nem is beszélve Boross Péterről. Nem lett volna szabad az MDF-et jobboldali párttá tenni. Antall Józsefből az MDF mítoszt csinált, ami hiba volt, ugyanakkor a következő évek majd bebizonyítják a néhai kormányfő történelmi érdemeit is, és jelentőségét jobban fogjuk látni… Erénye volt, hogy európai párt vezetőjeként fogadtatta el magát külföldön, de itthon nem tudta magát megértetni az egyszerűbb emberekkel, magyarán nem volt népszerű. Fölülről beszélt az emberekkel, ugyanakkor nagy politikai sakkozó volt.
– Jót tett-e az MDF-nek hogy Für Lajos és nem Szabó Iván lett a pártelnök?
– Nem érzek köztük túl nagy különbséget. Szabó Ivánnak nem lesz könnyű dolga, mert az MDF mamelukjai közül többen most az ő köpenyébe kapaszkodva akarják magukat átmenteni. Nagy baj, hogy az MDF nem akar szembenézni a történelmével. Hiányzik az MDF-ből az önreflexió. Für a leginkább integratív személyiség, és ha sikerül fiatal, dinamikus arcokat maga köré gyűjteni, akkor az ő megválasztása jót tesz a fórumnak. Amiben változnia kell: Für kisé eseménykövető, több dinamikát várnék el tőle. A történelem majd eldönti, hogy igazam van-e.

Pogonyi Lajos
Magyar Tükör, 1994. szeptember. 21.



Hadfik, vezérek, diktátorok, császárok, királyok, cárok, Nérók jöttek és mentek, eltűntek az emberiségnek a pódiumjáról. Semmisem örök, semmisem maradandó. Állandó változás, fejlődés, bukás, elesés, talpra állás a történelem köteteiben ezt olvashatjuk… Csak a magam rövidke nyúlfarkú életében (86 évben) láttam félelmetes szörnyeket, vezéreket, akiknek egy szempillantásuk elég volt ahhoz, hogy kivégezzék, eltüntessék azt a nem kívánatos személyt, akit e nagy vezéri egyénis úgy kívánt. A napokban emlékeznek szerte az országban az 1956-os október-novemberi eseményekről. A félelmetes szörnyről, Sztálinról mily megvetően tudnak nyilatkozni. Nem csoda, hiszen vagy huszonöt millió embert kellett neki a másvilágra deportálni, mert ezek úgymond akadályozták a teljes kommunizmus, a szocializmus teljes kibontakozását. Ércbe öntötték testi küllemét, de aztán a hálás utókor ledöntötte, darabokra fűrészelte a délceg, nagy diktátort. Nálunk is ezrek és ezrek telítődtek meg a kommun által hirdetett, az örök és megbonthatatlan szovjet eszmei áradatból. Odaültek a húsos fazék mellé, de jaj volt nekik, mert már nyíltan mondogatják, csak akkor mert valaki beszélni, ha csak ketten voltak. Mert ha már hárman ültek le traccsolni, az már nem biztos, hogy titok maradt, minden harmadik, negyedik ember besúgó volt, s ebből éltek, tartották fenn a hatalmukat. Szeges dróttal, óriási pénzt követelő határzárokat üzemeltetett még a magyar kormány is, hogy a nyugati szellem nehogy besétálhasson hazánk területére. Ezért volta véres ’56, ezért kellett lerombolni a fővárost, ezért kellett sok magyarnak vértanúságot szenvedni, meghalni. De sokan jól éltek az orosz megszállás négy évtizedében és ha most a magukba szívott eszmei áramlatból a mai napig sem tudtak, tudnak szabadulni. Ezt igazolja a sztrájkok sokasága, az elégedetlenség könnyei, az árak egekig érő emelkedése, az öngyilkosságok sokasága, üzemek csődbemenetele. De minek is soroljam, mi akik végig éltük ezt az utóbbi ötven esztendőt, mi tanúi vagyunk ennek az óriási csizmának lábai alatt elsorvadt halálra ítélt korszaknak. Igen Kádár alatt jobb volt, mert ettük a felvett adósságot, megettük az aranytyúkot, és most nincsen aki tojjon aranytojást, az adóssággal együtt nő a kamat. Ma, pedig a laza és ernyedt politikai hézagos törvény és rendeletek hézagain keresztül milliókat tudnak az erkölcsi érzék hiányában a jó magyarok csalni, hazudni. Ezt látta, ezt hallotta, ami nem volt lecsavarva, mozdítható volt, azt már meg is csapolják. Az olajvezetékeket és ezer- és ezer liter olajat tudnak elsikkasztani, és nincsen felelős. Maffia, maffia kézről kézre megy, kaparj kurta, neked is jut…