A vasdiplomás

1995: szeptember 13. SZERDA KULTÚRA VAS NÉPE
Pósfai János


Szép hagyomány a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán, hogy a tanév elején, az elsőévesek köszöntésekor, megemlékeznek az ötven, hatvan, illetve hatvanöt evvel korábban diplomát szerzett idős pedagógusokról. Az idei tanévnyitón tizennégyen vehették át az arany-, a gyémánt- és a vasdiplomát a vele járó pénzjutalommal. Aranydiplomát kapott Rózsás Györgyné, dr. Hopp Viktorné, Káldi Jánosné, Takács Józsefné, Káldy Lajos Géza és Csepregi Lajos. A hatvan év után járó gyémántdiplomát dr. Kőhalmi Gézáné, Déri László, Tóth Imréné, Kántor Lászlóné, dr. Wesztergom Kelemenné és Farkas Kálmán vehette át. Vasdiplomával tüntették ki Kiss Istvánt és Czeglédy Gyulát a hatvanöt évvel ezelőtti pályakezdésért. A kitüntetettek nevében Czeglédy Gyula mondott beszédet.

– Mikor is hol kezdte a tanítói pályát? – kérdeztük az idős mestert.
– Pápán 1930-ban fejeztem be az állami tanítóképző ötödik évfolyamát. Rábakovácsiba hirdettek pályázatot, amelyre ötvennégy állás nélküli pedagógus jelentkezett. Szerencsém volt, engem választottak.
– Emlékszik, mi játszhatott döntő szerepet a választásban?
– Talán a zene. Zongorán, hegedűn játszottam, szépen tudtam megszólaltatni az orgonát. A falu kántortanítót akart. Hogy megfeleljek a bizalmuknak, mindenese lettem ennek a kis Rába menti falunak. Teljesítettem mindazt, amit a néptanítótól elvártak. A tanítás mellett marhaleveleket, kérvényeket írtam, színdarabokat tanítottam, ha valaki elvágta a kezét, hozzám futottak, hogy kössem be a sebet.
– Sokáig tanított ebben a faluban?
– Sajnos nem, mert besoroztak katonának. A tényleges idő letelte után gyakran hívtak be továbbszolgálatra. Részt vettem 1940-ben az erdélyi hadjáratban, ez az egyik legszebb katonaélményem De ennél is felejthetetlenebb a brianszki erdő, a Don vidéke, azok a szívszorító küzdelmek, melyeket ott vívtunk. Hadnagyként estem fogságba, s három évig ettem a szibériai hadifoglyok kenyerét. Csontig soványodva, betegen tértem haza a családomhoz, Szelestére. Akkor ugyanis már ott tanítottam.
– És ez lett pályája egyik fő állomása.
– Szerettem volna. Hazatérésem után néhány hónapra megtalált az ávó. Koholt vádak alapján internáltak. A katonatiszt, a volt leventeparancsnok újabb másfél évig nem láthatta a családját, a faluját. Amikor kiengedtek, éveken át, zsákoló munkásként dolgoztam a sárvári magtisztítóban. Kerékpárral jártam be a három műszakos munkahelyemre. Ötvenkettőben rehabilitáltak, de a tanítást már Söptén folytattam.
– A tanévnyitón meghatóan beszélt a tanítói munkáról, a nevelői hivatásról. Szeretett tanítani?
– A tanítóság nemcsak hivatást, hanem életformát jelentett mindig. Együtt éltem, együtt lélegeztem a faluval. Nemcsak a gyerekek, de a felnőttek is szeretettel vettek körül. Színdaraboztunk, énekeltünk, kirándultunk; a hatvanas években az elsők között szerveztük meg a dolgozók esti iskoláját.
– Amikor ismertették pályája főbb állomásait, két dolog megütötte a fülemet. Az egyik, hogy éveken át leventeoktatóként működött; a másik, hogy elévülhetetlen érdemeket szerzett az úttörőmozgalomban.
– Soha egyetlen pártnak nem voltam tagja, a politika sem érdekelt. A fiatalságban nem a leventét, a gyerekekben nem az úttörőt láttam. A rám bízott ifjú nemzedék jövője érdekelt, azt igyekeztem megalapozni. Ahogy az ünnepségen is elmondtam, nyolc politikai rezsim váltotta föl egymást életem sokán. Amikor születtem, Ferenc Jóska volt a monarchia császára és Magyarország királya.
Az átmenetek, a világnézeti változások közepette igyekeztem megmaradni embernek, a hivatásának élő tanítónak. Nem volt könnyű, de szép volt. "
– Az élet megismételhetetlen, mégis megkérdezem: ha tehetné, újra kezdené-e az életet?
– Vállalnám, feltétlenül vállalnám. Senki nem születik tanítónak, de élete során azzá válhat. Számomra az volt a legszebb, hogy sikerült tanítóvá válnom. Az iskolába be tudtam vinni az életet, s az életbe kivinni az iskolát. Soha nem tudtam meglenni úgy, hogy ne műveljem magamat. Ez adott tekintélyt, megbecsülést. Mert mint mondják: a tudás hatalom. S ami a legszebb volt, hogy mindig, minden helyzetben eltaláltam az emberekhez, és megmaradtam tanítójuknak.
– Mi jutott eszébe a vasdiploma átvételekor?
– Az, hogy élő temetésen vagyok. Körülvettek a barátok, az ismerősök, éreztem szeretetüket, jólestek a gratulációk, a jókívánságok. Elmondhatom, hogy én még életemben megkaptam tőlük azt, amit sokan csak elkésve, a ravatalon. Jólestek a köszöntő szavak. Amikor öt évvel ezelőtt a gyémánt diploma várományosai között szorongtam, nem gondoltam, hogy a vasdiplomát is átvehetem egyszer. Most már a rubinban reménykedem.