 |
    |
 |
„1956-ban még volt magyar-magyar párbeszéd” 1993. OKTÓBER 22. Péntek Találkozás Pomogáts Bélával Van egy ember e hazában, akinek fejében Szabó Dezső eszméi és Örkény István gondolatai, az erdélyi magyar irodalomtörténet és liberális társadalomfilozófia, katolicizmus és szabadelvűség, a Vigilia és Magyar Hírlap szerkesztési elvei jól megférnek egymással, akit a „népi” és az „urbánus” tábor egyaránt elfogad, akit a publikum egyforma lelkesedéssel hallgat erdélyi közéleti találkozón vagy Demokratikus Charta-demonstrációkon. Pomogáts Béla irodalomtörténészt a Történelmi Igazságtétel Bizottság egykori alelnökét a magyarság „kettészakadásáról” és az ünnep változásairól faggattuk 1956 apropóján. – Ön egy előadásában a történelem viharai során külföldre szakadt és itthon maradt honfitársaink közti párbeszéd elégtelenségéről beszélt. Azt hiszem Magyarországon legalább így hiányzik a magyar-magyar párbeszéd. – Elérkeztünk arra a pontra, amikor a Magyarország szó politikai és kulturális értelemben is kettős fogalmat takar. Mondhatnám azt is, hogy két Magyarország van. Ez egy nagyon régi hasadás a magyar politikai hagyományban, hiszen mindig is létezett egy hivatalos és egy nem hivatalos Magyarország, most azonban – először történelmünk során – a hivatalos politika szintjén esett meg ez a hasadás. A kommunizmus idején még volt egy viszonylagos egységes második nyilvánosság, aztán amikor végre kialakulhatott volna a civil társadalom, annak megannyi intézménye és az ezekkel járó modern polgári mentalitás, nálunk megszületett egy hallatlanul korszerűtlen politikai kultúra. – Ez lenne a felelős az ország „kettészakadásáért”? – Igen, mert egy konzervatív és egy liberális „szeletre” osztotta a hazai közéletet. Kiépített egy nemzeti és egy európai jellegű kulturális felfogást. Ezeket a jelzőket persze jobb, ha idézőjelbe tesszük, hiszen e minősítésekből véleményem szerint nem lehet ellentéteket konstruálni. Ezek ma Magyarországon többnyire jelentés nélküli címkék. – Amelyek azonban meghatározzák hazánk politikai közhangulatát. Látnivaló, hogy a konzervatív is az európai jelzők – természetesen más-más oldalon – ma már káromkodásként hatnak. – Minden összekeveredett, a két tábor nyelvhasználata lefordíthatatlan a másik számára. Mintha két politikai magyar nyelvről lenne szó: mindkét fél mást ért demokrácián, mást piacgazdaságon, mást szociális védőhálón… – … Mást magyaron. – Igen, talán a magyar –ki a magyar, mi a magyar –, ez vált e veszélyes folyamat során a legkiszolgáltatottabb fogalommá. Most azonban kíméletlen gyorsasággal kellene hozzákezdenünk a magyar-magyar párbeszédhez. Addig, amíg lesz mit mondanunk egymásnak. – Sokan úgy vélik: 1956 a magyar-magyar párbeszéd fundamentuma. – 1956 annyiban fundamentum, hogy hazai politikai erő – legalább is a retorikák szintjén – a forradalomra és szabadságharcra hivatkozik. Megállapítjuk magukról, hogy ötvenhatosok, 56-ban kezdik az életrajzukat és mozgalmuk identitását is 56-tól származtatják. – Figyeltem: forradalmat és szabadságharcot mondott, mert ha jól tudom, itt is vannak nézetkülönbségek. – Tavasszal voltam egy konferencián, ahol számomra végképp kiderült: a kormánykoalíció körül gyülekező konzervatív tábor 56-ot kizárólag oroszellenes szabadságharcnak tekinti és idegenkedik a forradalom szótól. – A másik tábor meg csak forradalomról beszél. – Ami ugyanúgy nem igaz. Itt megint ugyanarról van szó: ahogy a magyar és európai, vagy a nemzeti és liberális között sem lehet ellentétet konstruálni, úgy forradalom és szabadságharc minősítéseket sem lehet egymás ellen kijátszani. – Akárcsak 1848-49-ban. – Mindkét küzdelem ugyanúgy a magyar nemzeti mítosz része, és mindkettőnél ragaszkodnunk kell a forradalom és szabadságharc minősítéshez. A magyar nép emlékezete egyébként mindig forradalomról és szabadságharcról beszélt, akár Nagy Imréékről akár Kossuthékról beszélt. – Ön az előbb mítoszt említett. Manapság úgy tűnik: ebben a mítoszban mindenki lehet szereplő. Ősz hajú marxisták és huszonéves szkínhedek egyaránt szívesen lengetik a lyukas lobogót, anélkül, hogy a zászlórúd megégetné a kezüket. – Ezt a zászlót különösebb… 1956: Ötven sortűz, ezer áldozat (Folytatás az 1. oldalról) szovjet egységek voltak. Az esetek megfélemlítő és megtorló jellegűek voltak. 28-án a politikai helyzet változásával, minimálisra csökkent a sortüzek száma. (Jelen pillanatban két sortűz ismeretes.) 28-a és november 4-e hajnala között az országban nem volt sortűz, ezt többször is hangsúlyozza a miniszter. A tényfeltáró bizottság eddigi kutatásai szerint a sortüzek parancsainak kiadásában jelentős szerepe volt a szovjet tisztek mellett feltehetően a 24-én hajnalban létrejött katonai bizottságnak, és a megyei pártapparátusok vezetői mellett a központi vezetőségben lévő rákosista személyeknek. A kutatás azt mutatja, hogy a sortüzek önmagukban nem vizsgálhatók, hanem csak az országban végbement politikai és katonai folyamat részeként. A november 4-én felállított karhatalom – személyi állománya Budapesten a pártgépezet hivatásos tagjaiból, az ÁVH tagjaiból és mintegy harmadrészben az úgynevezett tiszti nyilatkozatot aláíró honvédtisztekből állt („forradalmi ezredek”), vidéken a pártbizottságok közül szerveződtek, utóbb kinevezték a karhatalom megyei parancsnokait – célja nem a közrend helyreállítása volt, hanem a forradalom harcainak véres megtorlása, „gyorsan és kegyetlenül”. December 6-án indultak azok az akciók, amelyek provokálták a tömeget. Nyugati pályaudvar, öt személyt lőttek agyon, még a statáriális eljárást is mellőzték, Tatabányán hat halott, Miskolcon tíz, Egerben nyolc, és folytatható lenne a sor. Vezeték- és keresztnév-pontossággal azonosíthatók a sortüzekre parancsot adok, akik közül még többen ma is köztünk vannak – mondta dr. Balsai István. – Elsősorban ők a felelősek büntetőjogilag is. A bizottság által készített anyagot napokon belül átadom dr. Györgyi Kálmán legfőbb ügyésznek, lökésszerűen megindulhatnak a büntetőjogi eljárások: Most már csak a bűnösök címét kell felkutatni. Dr. Kahler Frigyes, a Tényfeltáró Bizottság elnöke beszámolt arról, hogy kitervelt forgatókönyve volt a sortüzeket megelőző eseményeknek: központi megbízott jelent meg a helyszínen, helyi erőket vett igénybe, adott helyre csalták a tömeget, s egyszer csak megkezdődött a kegyetlen, kíméletlen mészárlás. Sokakat hátulról, menekülés közben lőttek le. A déli megyékben kevesebb volt az áldozat, miért s miért nem, de a tömeg gyülekezésekor egy embert vettek célba, s őt ölték meg. Az az egy valaki általában a hangadó volt. S hogy hány bírósági eljárásra lehet számítani a sortüzek kapcsán? Az igazságügy miniszter nem bocsátkozott jóslásokba. Több személyt megnevezett, egyebek között egy közismertet is, Németh Károlyt, aki még nem is olyan régen az Elnöki Tanács elnöke volt, s a forradalom leverését követően azért terjesztették fel kormánykitüntetésre, mert határozott utasítást adott tűzparancs kiadására. Kérdés persze az is, hogy sortűzben vétkes szovjetek ellen indulhat-e büntetőeljárás Magyarországon. A válasz: nem kizárt. Balsai István szerint a leglényegesebb a hazai bűnösök felelősségre vonása. Leszögezte: ez nem a bizottság, hanem a bíróság feladata. A tényfeltáró bizottság jelentésének nyilvánosságra hozataláról elmondta, hogy napokon belül megjelenik könyv formájában, amelyben szerepelnek majd a konkrét tények, dokumentumok, nevek is. Szenkovits Péter A mai ifjúság el sem tudja képzelni mi a sortűz, mi az amikor valakit hátulról lőnek tarkón, pedig 56-ban ez napirenden volt. Ismét idegen érdek, idegen sugallat, hatására kellett több száznak meghalni, idő előtt elmenni. Ez a szegény ország amilyen szép és értékes a Kárpátok koszorúzta medencében, nagyon megbűnhődött már ezer éven át ezért a földrajzi helyzete miatt. S ami legborzasztóbb, ennek eszmének zászlólobogtatói milyen görcsösen ápolták a szovjet-magyar megbonthatatlan szent barátságát, mindig három puszival szentesítették a szovjet vezetők, /Brezsnyev stb./ gusztustalan és hazugsággal telitett volt ez csók, mint ahogyan Júdás csókjában benne volt az árulás „hát íme csókkal árulod el az embert,” kérdezte az Úr Júdástól. A saját bőrüket, állásukat, na meg érezvén a felelősségre vonás a számonkérés, hát mit is csináltak, ezért nem engedték a hatalmat ki a kezükből. Beszervezték az országot is óriási karhatalommal... besúgókkal, pufajkásokkal, gerinctelen könnyelmű életet kedvelő ávósokkal, ezek aztán résen voltak minden felszisszenésre és már az illető /Recsk, Buda-dél, Kistarcsa, Alföld/ s ki tudja még hány ilyen kínvallató gyűjtőhely volt az országban... Egyedül a szovjet-marxista idea az egyetlen üdvözítő út, amelyen haladva elérhető a földi boldogságnak Édenkertje. Nemcsak politikailag, gazdaságilag, kulturális vonalon is teljesen lezüllesztették az országot... megtettek szakmai, iskolai tudás hiányában, üzemvezetőnek, de van „piroskönyve” nem baj, ha nem tudod, majd belejössz... Úgy jártunk mint a Vépiek, tartja a monda: mely szerint a templom tornyán kinőtt a fű, hát ezt valahogyan onnan el kellene távolítani... jó-jó, de hogyan? Tanakodtak a nagyok a faluban... uhum... megvan! – Kötélen felhúzunk egy ökröt a torony magasába és az majd szépen lelegeli a torony füvét... nagyszerű! – kiáltottak. Hozták a kötelet, na meg az ökröt is... nyakára kötötték szépen a hurkot, és hó-rukk... húzták felfelé szegény párát... a falu bölcsei pedig nézték és várták a hatást... szegény ökör nyakán a kötél oly szoros volt hogy már nem kapott levegőt, fulladozott s közben kilófogott a nyelve... felkiált hangosan az egyik bölcs atyafi... ehun e... már a nyelvével kanyarint is... s eközben szegény ökör meg is döglött .Dicsértessék a Jézus Krisztus, megbukott a kommunizmus... lett a tréfás köszöntés 1990 után... Megborzadva nézem 1994 telén ’95 elején egy kg krumpli ára majd egyenlő a banán árával, sőt volt bolt, ahol a banán olcsóbb volt a krumplinál... Hová jutott ez a sokat emlegetett és szidott agrárország, importálni kell a krumplit... szegénynek, munkásnak ha mása nem is volt azaz nem tellett, de krumplival naponta degeszre ehette magát... És ehhez az állapothoz kéri a kormány az ország dolgozóinak a türelmét... Az éhes embert nem lehet azzal vigasztalni, majd a jövő évi termésből ehetsz bőségesen, ne böjtöltessük az ország lakóinak a zömét... amikor jó nagy százaléka dúskál a vagyonszerzésben milliókat csalnak, lopnak... ügyeskednek... ha nyugdíjazzák valamelyik nagy urat. 15 millió forint végkielégítést zsebel fel a szegény ország pénztárából... csak amiről citeráznak a dolgozók, és amiről nem tudunk... József A. írta, ha kell embert is ölök.... ma ez a mondás , napirenden van... Tessék megnézni, az a szegény gyári, vagy a volt uradalmi cseléd béres mit vásárolhatott a napi egy forintból... egy órabéréből Soha nem volt ennyi milliomos, milliárdos ebben az országban mint napjainkban. És nem három milliós szegényország lettünk, hanem lett a 9-10 millióból egy-két millió dúsgazdag, a többi pedig még a villany, víz, gázszámláját sem tudja kifizetni. Hát meddig legyen türelem? A tűrhetőségi határvonala hol végződik? Na én ezt már nem érem meg... habár ha elsején a postás nem kopogtat be az ajtón... hogy kérem meghoztam a nyögdíjat akkor, aztán szónokolhatnak a műszakemberek, az okosak... nem kell félni... szakemberek kezében vannak az egyes tárcák... vezetői, munkatársai.... vak nem vezethet világtalant.... Vagy én már a nyolcadik politikai rendszert élem a mai napig... és én láttam az árok szélén szaros papírpénzt a pénzünk értéke csak ezt konvertibilálta... Ez kb. 1919-20 táján volt a kommün alatt /133 nap /akkor csak a pénznek az egyik fele volt rajzolt, színes, a másik fele maradt fehéren, úgy hívták /fehér pénz/ mellette volt a kék pénz, ennek volt aranyfedezete... Szóval félő, hogy az életünk vagy a pénzünk megbokrosodik... 1995 nov. l-én láttam kiírva zsákolt krumpli 40-50 Ft. Ez is sok, nem is beszélek a tejről, 1 liter tej ma: A sajtnak az ára elérhetetlen 10 dkg: Na véreim magyar proletárok... veletek száguld, vív lelkem magyar proletárok. Hetenként tűntet valamelyik szervezet: vasutas, ápolók, ,pedagógusok, rendőrök... biztosan nem a létbiztonságosabb volta miatt vonulna ki az utcára , a parlament elé... De egy szavunk nem lehet, mert ezt a kormányt a nép koronázta fel. 54%-os parlamenti győzelemmel vette át a vezetést a Horn kormány, és diktatórikusan azt szavaztat meg ami szerinte ahhoz a jövőhöz kell, amiben az ország lakosai elérhetik a földi nirvánát.... 1993. szeptember 24. HETI MAGYARORSZÁG Ez év szeptember 10-i lapszámukban foglalkoznak az időről időre visszatérő témával: hazánk lélekszámának lassú, de gyorsuló apadásával, az abortuszok ijesztő számával, az Európában nálunk legalacsonyabb várható életkorral. És mindenki tanácstalanul meditál, kétségbeesve keres megoldásokat. Nem találjuk okát, pedig például az elmúlt évtizedek 5,5 millió abortusza (ami nagyobb vérveszteséget okozott hazánk lakosságának, mint a török háborúk okozta pusztítás Hunyadi János harcaitól az 1711-es szatmári békekötésig) könnyen okolható akár azzal is, hogy az előző évtizedek során a keresetekhez viszonyított élelmiszerárak olyan magasak voltak, mint a korábbi évszázadban soha. A sokat szidott Horthy-rendszerben a legalacsonyabb gyári órabér 32 fillér volt, de Weiss Manfrednal 1 pengőt kapott egyórai munkájáért az esztergályos – s egy kiló krumpli kiskereskedelmi ára 3-6 fillér között ingadozott, 1 kg bab 8-12 fillérbe került, a Corvinban 20 fillérért adtak öt koszorú fügét, egy „cájgnadrág” ára 98 fillér volt. A kommunista rendszer földbirtok-politikája megszüntette a nagybirtokokat, mivel ez adott jogalapot az önálló kisegzisztenciák szétzúzásához: így lehetett az önálló parasztokat bérrabszolgákká aljasítani. Csakhogy a földosztás hivatkozása után az akkori állam újra mindent összevont, s a tulajdon biztonságát védő tulajdonos helyébe állami megbízottat állított, aki csupán saját mielőbbi meggazdagodását tekintette. Egyetlen példa: herceg Esterházi Pál 107 000 kataszteri holdnyi magyarországi birtokán 140 000 embert tartott el, cselédházaiban már akkor is villanyvilágítás volt, amikor a parasztok általában még a „petróval” is spóroltak. Mármost, a kisparaszti gazdálkodás a zöldségfélék, gyümölcs, szőlő sok kézi munkát igénylő termesztésekor versenyképesek, ám tudomásul kell venni, hogy a kisparcellás gazdálkodás fennmaradásának alapja az a nagybirtok, amely az olcsóbb tömegélelem termelésével biztosítja a drágábban előállítható élelmiszerek iránti fizetőképes keresletet. Tehát az abortuszkérdés a közgazdaságtan, a földbirtok-politika oldaláról is értelmezhető – s talán megoldható is. Dr. BÓKAI BÁTOR, Budapest 1993. szeptember 24. HÍRÜNK A VILÁGBAN HETI MAGYARORSZÁG Die Presse Élő történelem Mi köze volt a II. világháborús agresszióért történt japán bocsánatkérésnek a moszkvai és prágai megemlékezéshez? Éppoly kevés vagy sok, mint a két világháború közötti magyar diktátor, Horthy hamvai hazahozatalának az egykori NDK-diktátor Honecker büntetlenségéhez. Az összehasonlítás csak első pillantásra rejtélyes. A másodikra feltárul az a fölismerés, amely együgyű, mégis bonyolult: a történelem és annak feldolgozása nem lehetséges az aktuális események zajlása közepette. A japánoknak 48 évre és egy hatalmi váltásra volt szükségük ahhoz, hogy megtalálják azt a megfogalmazást háborús szerepükre, mellyel igazságot szolgáltathatnak ázsiai áldozataiknak. Az azután, hogy a kínaiak és a koreaiak most már kevésbé lesznek-e japánellenesek, nyilván főként a vezető ázsiai ipari hatalom jövendő magatartásától függ, de a többiek fejlődésétől is. Íme: a történelem feldolgozása a gazdasági sikerek függvénye. Csak a sikerek tettek Tokió számára is lehetővé a kimagyarázkodást. Ha viszont ebből az állításból indulunk ki, mindjárt érhetővé válik, miért tudtak az oroszok olyan keveset kezdeni az 1991 augusztusi puccsra, a csehek és szlovákok pedig a Varsói Szerződés 1968-as bevonulására való visszaemlékezéssel: ha a jövőre való kilátások komorak, a múltba néző tekintet elhomályosul. A magyaroknak is megvannak a problémái az 1956-os népfelkelésre való emlékezéssel, persze nem történelmiek; nézeteltérés inkább amiatt van, hogy az „56-osok” előnyöket élveznek – olyan emberekkel szemben is, akik akkor még a világon sem voltak. Megint egy gazdasági szempont? Lényegesen bonyolultabb az, hogyan kell Horthy Miklósra tekinteni. A történelemmel való megbirkózás-e a két világháború közötti korszak kormányzójának szeptember 4-i újratemetése, azt a méltányos gesztust teszi-e meg posztumusz a Portugáliában meghalt kormányzó iránt, melyet a kommunisták kereken megtagadtak? Vagy jelenti-e ez az aktus, hogy Magyarország visszatér a revizionizmushoz, ahogy azt most mindenfelől a magyarok szemére hányják? Horthy esete ugyanis minden másnál jobban bizonyítja: a múltat – legalábbis egy időre – át kell engedni a történészeknek, hogy tört6nelemmé válhassék. Csak akkor lehet feldolgozni és megbirkózni vele, ha már fél évszázados, és ha nincs olyan diktátora, amely megtiltja a vele való foglalkozást. Horthy tárgyilagos értékeléséhez kell tehát még néhány év. PÉTER MARTOS A viták enyhítése érdekében a rendezőbizottság nem küldött szét meghívókat, csak „értesítőket”. A kommunistákat, antiszemitákat, fasisztákat, szélsőséges nacionalistákat kihagyva, az „értesítőt” megküldték a demokratikus pártok vezetőinek, a (volt kommunista) szocialistáknak is, néhány püspöknek és a budapesti rabbinak, aki azt válaszolta, hogy „Szombaton nem hiányozhatok a zsinagógából”. „Gyalázat lenne tisztelegni a diktátor előtt” – mondotta a Munkáspárt vezetője, Thürmer Gyula, és felszólította a politikusokat, hogy ne vegyenek részt a szertartáson. Gadó György SZDSZ-es képviselő valósággal tombolt a parlamentben, hogy a kormánnyal betiltassa a szertartást, ami azonban nem sikerült neki. Fenyegető telefonok is érkeztek: („A levegőbe röpítünk benneteket”), a televízió viszont engedélyt kért a szertartás közvetítésére. Miért ez a sok félelem és bizonytalanság? Mert Magyarországnak, amely csak röviddel ezelőtt került ki a 45 évig tartó kommunista diktatúra alól, még nem volt bátorsága ahhoz, hogy megvizsgálja saját múltját, s ezt a feladatot a jövő történészeire bízza. Ki is volt ez a Horthy Miklós? Földbirtokos nemesi családból származott, az osztrák-magyar flotta vezetője volt az első világháború végén, a vereséget követően megvált a fegyveres erőktől. Amikor 1919 márciusában Kun Béla kommunista pártja vette át a hatalmat, az ellenforradalmi erők élére állt, novemberben bevonult Budapestre és megválasztatta magát Magyarország kormányzójává (ahogy akkoriban mondogatták „király nélküli királyság, tenger nélküli tengernagy”), és két alkalommal is meggátolta, hogy Habsburg Károly visszakerüljön a trónra. Bitorló tehát a monarchisták szemében, véres antikommunista a baloldali erők szerint. Horthy politikája az 1920-as trianoni szerződés revíziójára összpontosult (ez a szerződés Magyarországot megfosztotta területeinek háromötödétől és lakosságának felétől). A belpolitikában a nagybirtokrendszer híve volt, keményen harcolt mind a kommunisták, mind a szélsőjobboldal ellen. Konzervatív és reakciós nacionalista volt tehát. Célkitűzésének, vagyis a határok revíziójára vonatkozó rögeszméjének eléréséhez Mussolini és Hitler segítségét kérte. Emiatt ragasztották rá a fasiszta címkét, ám 1938 és 1941 között lehetővé vált Szlovákia deli részének, a romániai Erdélynek és a jugoszláviai Vajdaságnak a visszacsatolása. Cserébe Hitler azt kérte tőle (éppen tőle, bridzspartnerei, a zsidó pénzemberek barátjától), hogy alkalmazza a zsidótörvényeket, és vegyen részt az Oroszország elleni háborúban. Horthy kelletlenül, de beleegyezett, ám 1943 elején tárgyalásokba kezdett az angolszászokkal arról, hogy kilép a háborúból. Németország 1944 márciusában elfoglalta Magyarországot, és Horthy a nácik kollaboránsa lett. Nyár folyamán fellázadt, leállította a zsidók deportálását, és októberben szakított a német birodalommal. Bajorországba deportálták, Miklós fiát, aki az ellenállás tagja volt, Mauthausenbe vitték. Fasiszta diktátor és kollaboráns volt? A magyarok nem nyilatkoznak. Megtették ezt már a szövetségesek 1945-ben, akik nem idézték a nümbergi bíróság elé, hanem megengedtek, hogy Estorilban éljen száműzetésben 1957-ben bekövetkezett haláláig. TITO SANSA Mennyi tudóst, hőst, mártírt, vértanút adott ez a kis ország, ha csak ez az egy eset volna, hogy Bethlen Istvánt elfogták, elhurcolták ismeretlen helyre, de hány és mennyi magyar és nem magyar, többek közt orosz és máról holnapra eltűnt mint aki egy lápos területre tévedt és centiről-centi mindjobban süllyedt az iszapba, míg végre teljesen elnyelte a hínár, a pocsolya. Mennyi kutatás kellett ahhoz, hogy mégis egy-két honfiit nem tudtak örökre eltemettetni, maradt egy szemtanú, vagy valami papírfecni, ami ha másra nem ám a csontjaira vezette a kutatókat. Bethlen név a maga idejében fogalom volt, határon belül és kívül európai volt tettével, politikájával. Nyugodjék békében! 1994. június 6., hétfő Hazaérkeztek Bethlen István hamvai Szombaton a kora délutáni órákban a tököli repülőtéren landolt az a katonai szállító repülőgép, amellyel a Katona Tamás államtitkár vezette kormányküldöttség hazaszállította Bethlen István jelképes hamvait, és Deseő László tábornok, egykori moszkvai magyar katonai attasé földi maradványait. A fogadtatási ünnepségre felsorakozott a Magyar Honvédség díszszázada. A kormányt Kádár Béla külgazdasági miniszter képviselte. A magyar nagykövetség, a helyi szervek, levéltárosok, muzeológusok segítségével kétéves feltárómunka eredményeként sikerült fellelni azt a közös sírt, amelyben a Donszkoj kolostor melletti temetőben Bethlen István hamvait elhelyezték. A néhai magyar kormányfő, akinek nevéhez az első világháborút követő magyar konszolidáció fűződik, a németek elől bujkálva 1945. március 28-án került a 3. ukrán front kémelhárító alakulatának kezére. Moszkvába hurcolták, a Butirka börtönben kellett meghalnia 1946. október 5-én. Szemtanúk és temetői iratok igazolták Bethlen István nyughelyét. A magyar nagykövetség lelte meg az egykori krasznogorszki hadifogolytábor közelében Deseő és bajtársai sírjait, amelyeket kopjafával jelöltek meg. Deseő nyughelyét a kormányküldöttség feltáratta és földi maradványait hazaszállította. A tervek szerint a Bethlen István sírjából vett hamvakat június 17-én helyezik örök nyugalomra a Kerepesi temetőben. Deseő László földi maradványait Sárospatakon helyezik végső nyughelyre. Az írófejedelemtől a fércműíróig – 40 éve halott Herczeg Ferenc Ady a színpad „modern mesterének”, később „srófos eszű svábnak” nevezte. Az irodalomtudós Horváth János Nobel-díjra ajánlotta, mint a kor írófejedelmét. Féja Géza csak rosszat volt hajlandó mondani róla, Illés Endre pedig még azt is kétségbe vonta, hogy egyáltalán írni tud. Egy esztendőben született Gárdonyival és Bródy Sándorral (1863). Életútjuk gyakran fonódott össze, művészetük azonban különböző célok és irányzatok kiteljesedését hozta. Gárdonyi a falu, a vidék, Bródy a nagyváros, a művészvilág, Herczeg a dzsentri, a nemzeti középosztály írója lett. Az elsőt a szeretet, a másodikat a szertelen nyugtalanság, Herczeget a kimért, hűvös távolságtartás jellemezte. Gárdonyi, Bródy műveiből kitárul az olvasó előtt lelkiviláguk, hitük, erkölcsük, Herczeg alig nyit kaput önmagához, hatalmas életművéből legfeljebb politikai elveit, az úri élet etikáját, a külső világról vallott nézeteit ismerhetjük meg. Különös pályája egy kor tükörképe. Herzogból Herczeg Szülővárosa a monarchia egyik legdélibb települése, a sváb-szerb lakta Versec volt, melyet jórészt román falvak vettek körül. Német-sváb ősei a város gazdag polgárai közé emelkedtek, apja polgármestersége a család társadalmi tekintélyének jele. Tízéves koráig magyar szót alig hallott. Igazán csak szegedi gimnazista korában tanulta meg azt a nyelvet, melynek kiváló mestere és hűséges szolgája lett, s vált Franz Herzogból Herczeg Ferenccé. Mint nagydiák és pesti joghallgató a gazdag aranyifjak életét élte, huszártisztek, sportmannok, fiatal arisztokraták társaságában, de már ekkor elbeszéléseket írogatott előbb németül, majd magyarul. Valóságos írói pályája azonban egy tragikus eseménnyel kezdődött. Orvosi ügyetlenség miatt egy főhadnaggyal vívott kardpárbaja halállal végződött. (Nemeskürty tévedése nyomán újabban többször pisztolypárbajról esik szó.) Államfogházban töltött hónapjai alatt – mely büntetésformát a becsületet nem sértő „úri börtönökre” találták ki, és szinte semmi köze sem volt a valódi börtönhöz – írta meg Fenn és lenn című első regényét (1890). Ezzel alapozta meg írói hírnevét. Rákosi Jenő hamarosan a Budapesti Hírlaphoz szerződtette, de írásai ettől kezdve a Hét-ben és a kor szinte minden jelentős lapjában helyet kaptak. Polgári jólétben Bizonyos szempontból szerencsés írónak mondhatta magát. A családi jómód lehetővé tette számára, hogy elkerülje a kezdő írók szorító, embert próbáló szegénységét, melyből sokan csak hosszú évek küzdelmével tudtak kiemelkedni, s jó vagy elviselhető polgári egzisztenciát teremteni. Ezek a körülmények be is zárták az írót egy olyan társadalmi körbe, melyből nem tudott kitekinteni a társadalom szegény osztályaira, s mivel maga sem élte meg soha az anyagi kiszolgáltatottság, a társadalmi alávetettség érzését, íróként erről nem lett mondanivalója, hiszen a falu népéről, a külvárosok munkásairól csak a látszat alapján tudott volna írni. Hogy ezt a világot nem ismerte meg – ezzel önmagát fosztotta meg attól, hogy az élet igazi mélységeibe lásson – az írósága szempontjából nevezhetjük szerencsétlenségnek, de semmiképpen sem bűnnek, miként azt később felrótták neki. Gyors siker Nem kellett tíz év, hogy az ország egyik legnépszerűbb írója legyen, akit Mikszáth örökösének tekintettek. Huszártisztekről, a Gyurkovics-családról írt történeteivel meghódította az olvasóközönséget és a színpadot is. Tagja lett a Petőfi és a Kisfaludy Társaságnak, az Akadémiának, országgyűlési képviselőként bekerült az Országházba, írói díjakat kapott. Ilyen szédületes karriert nem ismer a magyar irodalom. (Jókai járt be hasonló utat, de nem egy évtized alatt.) 1894-ben megalapította páratlanul sikeres hetilapját, az Új Idők-et. Ötven évig (1944) szerkesztette ezt a lapot. Minden változáson úrrá tudott lenni, soha nem veszítve el olvasóit, akiknek köre a falusi tanítóktól a grófkisasszonyokig terjedt. Sem politikai, sem felekezeti villongások nem zavarták a lap harmóniáját, erre a szerkesztő rendkívül ügyelt, pedig Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Tömörkény, Móra mellett Vajda János, Bródy Sándor, Krúdy Gyula, Heltai, később Ady, Kosztolányi is helyet kapott, nem volt tehát az új irodalom ellensége később sem, amíg az irodalom volt, legfeljebb az ifjú írók érezték úgy, hogy külön lap köré kell tömörülniük, ha politikai elveiket erőteljesebben kívánják hangoztatni. A fenti névsor egyben a lap írói színvonalának is bizonyítéka. A 20-as évektől már nem sorakozik ilyen sok fényes név a munkatársak között, de azért Zilahy, Márai, Fekete István, Surányi Miklós, Terescsényi György – akit méltatlanul felejtettek el, mert móriczi mélységeket felidéző parasztregényeket írt – neve még mindig jelent valamit. A lapalapítók szándéka „hogy hidat építsenek a magyar szépirodalom és a magyar családok között”, megvalósult. Ehhez hozzájárult a szerzők gyakorlati érzéke is: a népszerű tudományos és művészeti ismeretterjesztés mellett rovatokat nyitottak a háztartástól a szépségápoláson, kertészeten, divaton át a lelki postáig. Hogy a politika mégse maradjon ki teljesen a lapból, fényképeket közöltek a fontos eseményekről vagy személyekről, kommentár nélkül. A lap időtálló népszerűségét bizonyítja a rengeteg bekötött és napjainkig megőrzött évfolyam, egy fél évszázad sajátos kultúrtörténetét is őrzik. 1949-ig élt még a lap többé-kevésbé megőrizve a szerkesztési elveket, de már Fodor József szerkesztésében. Közben téma és műfaji gazdagodást figyelhetünk meg Herczegnél. Sziriusz címmel fantasztikus kisregényt írt az időgép-ötlet felhasználásával Wells előtt, A Gyurkovics-lányok és az Ocskay brigadéros pedig addig páratlan sikert arat a színpadon; sorozatban 100-nál többször került mindkettő előadásra. Az utóbbiról Ady is lelkesen írt: ,,... nem magyar-e, nem drága-e, nem nemesen hazafias a Herczeg darabjának minden kis tendenciája?!” Kiábrándultság A századfordulón a megértően mosolygó humort, amelybe saját sikerekben gazdag, gondtalan ifjúságát is beleírta, keményebb, kiábrándultabb hang váltja fel. A nemzet vezető osztályába mégiscsak kívülről érkező írónak módja van ezt a világot megismerni belülről is. A tíz esztendő elég volt arra, hogy a szorgalmas, takarékos, éles szemű sváb most már kritikusan nézze azt a középosztályt, azt a dzsentrit, amelyik könnyelműségével, felelőtlenségével saját társadalmi szerepét, helyét kérdőjelezte meg, s azzal, hogy sokkal inkább az érzelmek, az indulatok, mint az ésszerűség határozta meg politizálását. Herczeg azonban nem hitt a forradalmak társadalomjobbító szerepében sem, nem hitte, hogy a történelmi osztály helyettesíthető. Egyetlen kiutat látott csak: az erkölcsi megújulás, a munka mentheti meg a középosztályt, s vele a nemzetet. (Honszerző 1904.) Történelmi példákat keres, hogy tükröt tartson a pártharcok indulataiban tobzódó társadalomnak. Így teremti meg Jókai és Mikszáth romantikus regényei után, Gárdonyi mellett, Herczeg az olvasmányos, többé-kevésbé hiteles történelmi regényt, megőrizve a romantika bizonyos elemeit. (Pogányok 1902.) A Herczeg művészetét elsősorban politikai okból kritizálók leginkább Bizánc című drámájával nem tudtak mit kezdeni. Nem hitték el, hogy valóban ilyen éles hangon mer bírálatot gyakorolni a hatalmi elit fölött. „Írás közben olyan keserűség omlott ki a tintatartómból, hogy jobbnak láttam szomorújátékomat egy képzeletbeli Bizáncba áthelyezni.” A dráma olyan kérdéseket vet fel, melyeket az író megtapasztalt maga is, de történelmi példákból is megismerhetett: minden szilárdnak látszó hatalom hamarosan sikerlovagok és talpnyalók gyűrűjébe kerül, akik azonban készségesen válnak az új hatalom kiszolgálóivá, ha érdekeik úgy kívánják, mert a történelmi körülmények megváltoznak. Herczeg Tisza István híve volt. Benne látta azt az erőt, mely a nemzetet megmenteni képes. Hogy Tisza politikája mennyire volt helyes, azon lehet vitatkozni, de hogy a vele szemben álló erők útja is történelmi zsákutcába vezetett 1918-19-ben, az tény. Írói népszerűsége nem csökken. A színházak sikerrel játsszák darabjait, újabb regényeit tízezrek olvassák. A vidék, a kisvárosok úri társadalmáról olyan képet fest, – mint Mikszáth vagy Gárdonyi a parasztokról – melyben egy eszményített valóság jelenik meg, kihangsúlyozva a nemes, az etikus, a humanista tendenciákat. (A királyné futárja, Fehér páva, Egy leány története.) A háború alatt is írt néhány emlékezetes regényt, mint az Aranyhegedű és A hét sváb. Az utóbbi szülővárosának sváb… …péről szól, amely 1848-ban fegyvert fog a császárral szemben, mert Magyarországot érzi hazájának. Ezt az írást kivételesen együttérző líraiság szövi át. A gyermekkor varázsától Herczeg sem tud szabadulni. Tragédiák Személyes életében azonban a világháború tragikus eseményeket hozott. Bánatok és csalódások bontották meg ennek, az eddig minden területen győzedelmeskedő, szerencsés embernek életharmóniáját. A harctéren hősi halált halt egy neki különösképpen drága fiatalember, unokaöccse; elszakadt tőle egy asszony, ami férfihiúságát sebezte meg; a háború végén pedig gyilkosság áldozata lett emberi és politikai példaképe, a miniszterelnök. Mindezt betetőzte, hogy darabokra szaggatták az országot, s ezzel szülőföldje idegen uralom alá került. „A párizsi farizeusok és írástudók kiváltságos és rab népekre osztályozták Európát; úri népekre, amelyeknek csak jogaik és megbélyegzettekre, amelyeknek csak kötelességeik vannak.” Mi várt még az íróra? Maga fogalmazta meg: „Túl voltam ötvenedik esztendőmön és olybá vettem, hogy túl vagyok már mindenen, túl az életen, túl a költészeten. A sors úgy akarta, hogy még éljek, még írjak.” Számára a forradalmak azt igazolták, hogy nem tévedett. „Azok akik legszenvedélyesebben követelték a demokratikus választójogot, diktátorok lettek, midőn demokraták lehettek volna, és elnyomást hoztak.” Igazolva látta, hogy a forradalom is csak időlegesen teremti meg, nem a társadalmi igazságosságot, hanem annak is csak a látszatát, – hogy mindig nagyon hamar fény derüljön a megmaradt régi és megszülető új társadalmi igazságtalanságokra. Okosból bölcs Bár a 20-as évek közepén Nobel-díjra ajánlják az 1919-ben írt Az élet kapuja című kisregényét, már inkább csak dísze, mint tevékeny munkása az irodalomnak. Születnek ugyan még regényei és színdarabjai is, Rákócziról nagyregényt is ír, számunkra azonban ezek a művek már nem hatnak az élmény erejével. Nem rosszak csak megszokottak. Viszont emlékiratai azt bizonyítják, hogy az okos emberből bölcs ember lett, s a kiegyezés koráról igazabb, élvezetesebb, .színesebb könyvet kevesen írtak azok közül, akik megélték azt a kort. A politikai életet figyelte, a nemzetek sorsának alakulását. A Revíziós Liga elnökeként a csonka Magyarország igazságáért harcolt. Akkor ér bennünket újra meglepetés, ha újságcikkeit olvassuk. Nem volt prófétai lélek, de logikája, valóságismerete döbbenetes jóslatokat produkált. „Mi lenne, ha a legyőzött Berlinben felbukkanna egy német Clémanceau? Egy államférfi, aki épp oly csökönyös, vakmerő, gyűlölettel is bosszúvággyal telitett, mint francia eredetije? Akiben azonfelül van annyi fanatizáló és szervező lángész, hogy egyesíteni és egy irányba tudja terelni a nemzeti erőket? A gyűlölet is bosszúvágy újabb hullámai fogják akkor elárasztani világrészünket?” (1929.) Hitler még csak feltűnni látszik a látóhatáron. A konzervatív Herczeg liberális elveit akkor sem adta fel, amikor Európa történelme új igazságokat harsogott keleten és nyugaton egyaránt: „Hitünk szerint a diktatúra minden fajtája Magyarországon azt jelenteni, hogy a nemzet végleg lemondott a maga jövőjéről.” Nyolcvanadik születésnapján emlékkönyv jelent meg róla. Meglepődünk, hogy méltatói között ott találjuk Schöpflin Aladárt, a Nyugat vezető kritikusát, Szabó Lőrincet; Cs. Szabó Lászlót, Márai Sándort. A „bálvány” Cs. Szabó írja róla: „Ő volt számomra a reakció megtestesülése, a hivatalos Magyarország bálványa, amolyan sudárrá nőtt, fagyos irodalmi Metternich, aki a vadonba vereti ki a szent magyar költészet kárbonáróit.” Mire a tanulmány végére jutunk, megtudjuk, hogy az író mindig a helyén maradt, csak körülötte változott úgy a világ, hogy őt hol jobbra, hol balra látták. 1943-ban ismét „baloldali” lett, mert „még mindig a teljes szólásszabadságot képviseli.” A bizonyítékra könnyen rátalálunk: „Súlyos időkben gyakran felbukkan a kívánság, hogy meg kell rendszabályozni a sajtót. Aki azonban gúzsba köti a sajtót, annak tudnia kell, hogy a közvéleményt kötötte gúzsba... abból a gyermekes feltevésből indul ki, hogy ha nem beszélnek többé a bajokról, akkor nincsenek is többé bajok.” 1945 után már alig mozdult ki hűvösvölgyi házából, hiszen közeledett 90. évéhez. Emlékiratainak 3. kötetén dolgozgatott még. Sajnálhatjuk, hogy ez az izgalmas majd negyven esztendő máig sem jutott el az olvasókhoz. 1954. február. 24-én halt meg. Negyedik képzősként egy újságban másfél sornyi „nekrológot” olvastam róla mindössze. A hallgatás Harminc évig nem jelentek meg könyvei, darabjait nem játszották. (Kivéve a Bizánc győri, majd pécsi előadását.) A 80-as években egyszercsak előbukkant. Könyveinek egész sorát adták ki, színdarabjai közül is néhány színre került. Reális és szélsőséges megállapítások íródtak le róla. Egy újságcikk szerint művei „a legízlésesebben megírt fércművek közé tartoznak, írójuk pedig szélsőségesen jobboldali nézeteket vallott”. Tájékozatlanság, vagy politikai rövidlátás? Hétszáz novellát, félszáz regényt, ugyanannyi színdarabot, több száz cikket írt hosszú élete során. Nem volt akkora író, mint amekkorának írófejedelemsége idején tartották, de sokkal jelentősebb annál, amennyire halála után értékelték. A fenti cikk egy mondatánál fel kell sóhajtanunk, ha a mai könyvkirakatokra nézünk. „Soha ne legyenek ennél rosszabb limonádé regényeink!” Add, Uram, hogy így legyen! Ács László Herczeg Ferenc gondolataiból Csak egy név méltóságára legyünk érdemesek: az emberére. Mi bizonyára nem vagyunk rosszabbak őseinknél, de szomorú, hogy nem vagyunk jobbak, mint ők. Minden hernyóban l a reménység, hogy egyszer pillangó lesz belőle. Nem azt szeretjük, akire nekünk van szükségünk, hanem azt, akinek szüksége van reánk. Az út az igazsághoz a Golgotán keresztül vezet. – Egyes ember tévedhet, de a nagy tömeg nem. – Pedig én azt hiszem, a nagy tömeg mégis tévedett, midőn keresztre feszítette a Messiást. A nők olyan egyformák, hogy mindegyiket el lehet felejteni a másik segítségével. – Olyan egyformák, hogy egyikért nem érdemes elhagyni a másikat. A népet nem azok vezetik, akik dolgoznak érte, hanem akik beszélni tudnak a nyelvén. Mindenki gyanús nekem, aki él! Hát még aki politikából él! Mi lesz velük, ha elesnek mostani foglalkozásuktól? Megszokták a tétlenséget, a nyilvánosságot, a fényűzést, a pezsgőt. Föltételezhető, hogy szűkös fizetésért súlyos munkában fogják magukat törni? Valaki száz aranyat csúsztatott a vén informátor kezébe. Az öreg meghökkenve nézte a pénzt. De aztán felderült az ábrázata: – Hazám szent címere van rajta – szólt és meghatottan zsebre tette. A bitófa máshol szégyen jele, de nálunk szent szimbólum, akár a feszület, – s a késő kor, ha ereklyét keres, az akasztófa tövében talál. A szegénység hatalmas szövetségese mindennemű népboldogítónak. A művészet nem egyéb, mint egy-egy szomorú részlete a meddő küzdelemnek, melyet az ember a mulandóság gondolata ellen folytat. A szenny, melyet egy Dosztojevszkij vagy egy Gorkij bemutat, tisztít. Igazi szabadság: úrrá lenni önmagunk fölött. Semmi rossz szokása sincs. Kétségbeejtő ember. A kékszalon-úriasszonyok lapjának volt szerkesztője, 1945 után hamarosan jégre tették az írót, száműzték, indexre tették a műveit, csak lopva és titokban lehetett az irományát olvasgatni, mert az akkori irodalmi kört alkotók nem értek fel hozzá, Fejes Endre Rozstemető... ne soroljak fel neveket, pl. Az uborkafa írója.. .messze elmaradtak Herczeg F. pennájától... de mivel a sztahanovistákat nem magasztosította, regényei, novellai örökidejűek, időállók a jelenben nem nekem kell őt dicsérnem, magasztalnom, ezt megtették a művei, amikben élni fog, míg irodalom lesz ebben az országban. Már nem kell a könyvtárosnak dugdosni a könyveit, a olvasó hangosan kérheti valamelyik irományát... Az a baj, hogy a mai generáció nem ismerheti az írót, hiszen aki most 50 éves az tényleg nem olvashatta Herczeg F. műveit, mert index alatt voltak. Most kinyitották Herczeg F. olvasószekrényét, vihetjük, olvashatjuk, csodálhatjuk, bámulatos sok-sok gyönyört fognak az olvasók műveiben felfedezni. Tán eljön az az idő is amikor már érettségi tételként is szerepelhet Herczeg F. Most írok 1995. nov. 3.-t. Az 1963-ban kiadott „Magyar Irodalom lexikona” így foglalja össze Herczeg F. jellemezését: szül Versec, 1863. szept. 22. Író, század eleji és két világháború közti kor irodalmában az irodalmi konzervativizmus vezéralakja, az úri osztály ideológiájának, szellemiségének irodalmi képviselője. Döntse el majd az utókor, hová sorolja be ezt a nagy szellemiséget az irodalom panteonjában... Pogányok c regénye romantikus, többé kevésbé hiteles történelmi regény-nagyon kiművelt szellemiségről tesz tanúságot ebben a regényben. | |
