A kormányzó országlásának a vége

Az 1994-es esztendő szomorú alkalmakat szolgáltat arra, hogy visszaemlékezzünk az ötven évvel ezelőtti tragédiákra. Történelmünkben máig kiheverhetetlen csapást okozott az, hogy 1944. október 15-én nem sikerült kiugranunk a háborúból.

A német politikai és katonai vezetők – okulva a román és a bolgár példán- jó előre felkészültek Horthy Miklós várható kiugrási kísérleteire. Hitler a legválogatottabb és leggátlástalanabb embereit küldte Budapestre, mert a náci vezetők számára mind stratégiai, mind gazdasági szempontból létkérdés volt Magyarország birtoklása. Országunk ugyanis Vorfeldként (”előföld”-ként szerepelt a stratégiai számításokban, mert Németország a keleti és délkeleti területek kiesése miatt már csupán innen kaphatott olajat és élelmet.

Elszalasztott lehetőség

Horthynak a román kiugrás után a Lakatos-kormány kinevezésével (1944. augusztus 29) hármas célja volt: az, hogy helyreállítsa Magyarország szuverenitását, hogy megszüntesse a zsidóüldözéseket, és hogy befejezze a háborút. A kormányzó azonban a román kiugrást követően nem használta ki a kedvezőbbre fordult katonapolitikai helyzetet. Augusztus végén az ország belsejében a hadműveletek végrehajtására alkalmas német erők összlétszáma nem haladta meg a 65-70 ezer embert. Ezzel szemben a magyar fegyveres erők a csendőr- és rendőralakulatokkal együtt legalább félmilliót számláltak. Igaz, kétharmaduk (az 1. és a 2. tábori hadsereg) Kárpátalján és Észak-Erdélyben összpontosult. Miután azonban a németeknek a Keleti- és a Déli-Kárpátok lezárására irányuló erőfeszítései meghiúsultak, a hadászati és hadműveleti helyzet még szeptember elején is alkalmas volt a kiugrásra. A szovjet gépesített alakulatok ugyanis, túljutva a Kárpátok gerincén, már a magyar Alföld felé törtek előre. A kormányzó – a hadi események hatására – szeptember 10-én magához kérette a titkos tanácsosokat, hogy megbeszéljék a fegyverszünet kérdését. A tanácskozáson – a tizenöt titkos tanácsoson kívül (köztük volt Bethlen István is) – részt vett Lakatos Géza miniszterelnök, Hennyey Gusztáv külügyminiszter, Vörös János, a vezérkar főnöke és Vattay altábornagy, Horthy főhadsegéde. A megbeszélésre behívták az ott éppen kormányzói kihallgatásra Váró Teleki Bélát és Bánffy Dánielt, akik az Erdélyi Párt nevében követelték Horthytól, hogy azonnal kérjen fegyverszünetet. A titkos tanácsosok ülése ugyan végül is a fegyverszünet kérése mellett döntött, ám abban is megegyeztek, hogy Náday altábornagy repüljön Olaszországba, és tegyen egy utolsó kísérletet a nyugati hatalmakkal való megegyezésre. A Lakatos-kormány összetételére jellemző, hogy a szeptember 11-i minisztertanácson csupán a miniszterelnök, Csatay és Hennyey szavaztak a fegyverszünetkérés mellett, de még ők is kijelentették, hogy ezt egy olyan új kormánnyal kell végrehajtani, amely erkölcsileg nincs lekötve a németek mellett. Amikor Horthy tudomást szerzett kormánya erkölcsi aggályairól, maradásra szólította fel őket. Ezzel egyidejűleg még szeptember 11-én este dolgozószobájába hívatta nejét, menyét, fiát (ifj. Horthy Miklóst), Bakay Szilárd altábornagyot, a főváros biztonságáért felelős I. hadtest parancsnokát, szárnysegédét, Tost Gyula alezredest, Ambrózy Gyulát, a kabinetiroda főnökét és Vattay altábornagyot. Közölte velük, hogy mivel szándékát mindenképp végre akarja hajtani, bár egyedül maradt, nincs más megoldás, mint az, hogy a kormányt kikapcsolva ő maga cselekedjen. Így kerültek a fegyverszüneti ügyek a Horthy-család, a kormányzói kabinet és katonai iroda kezébe. A tervbe csak a miniszterelnököt, a külügyminisztert, a honvédelmi minisztert és a vezérkar főnökét vonta be, de a részletekről őket sem tájékoztatta. A politikai helyzet sajátosságára mutatott, hogy a háborúból való tervezett kilépés legbizalmasabb ügyeivel az az úgynevezett Kiugrási Iroda foglalkozott, amelynek élén a kormányzó fia, ifj. Horthy Miklós állott. Az iroda munkáját olyan diplomáciailag képzett személy irányította, mint a moszkvai fegyverszüneti bizottság egyik tagja, Szent-Iványi Domokos. A kormányzó a titkos tanácsosok értekezletének döntése alapján - szeptember 20-án magához hivatta Náday Istvánt és Charles Telfer Howie-t, az 1943-ban német hadifogságból Magyarországra szökött dél-afrikai angol tüzérezredest. Felkérte őket, továbbítsák szóban az Olaszországban harcoló angol haderő parancsnokságához fegyverszüneti szándékát és azt a kérését, hogy legalább Nyugat-Magyarországra küldjenek angol-amerikai alakulatokat. Nádayt udvariasan, de gyanakvással fogadták, mert nem volt megbízólevele. Ám küldetését egyébként sem teljesíthette, mivel az angolszász hatalmak a fegyverszüneti kérelemmel Moszkvához utasították a magyar kormányzatot.

Közvetítők Moszkvában

Közben magyar részről sikerült felvenni az érintkezést a szlovákiai Zólyomban a szovjet partizánbrigád parancsnokaival, és velük megállapodtak a magyar fegyverszüneti delegáció kimenetelének módozataiban. A kormányzó megbízásából kijelölt fegyverszüneti bizottság vezetője Faragho Gábor vezérezredes, a csendőrség felügyelője lett, míg tagjai: Szent-Iványi Domokos rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, valamint Teleki Géza egyetemi tanár, Teleki Pál fia. A bizottság illegálisan Losoncon és Gácson át érkezett Zólyomba, ahonnan szeptember 30-án éjjel indultak útnak egy szovjet géppel Kijeven át Moszkvába. Négynapi várakozás után A. I. Antonov hadseregtábornok, a vezérkar főnökének első helyettese fogadta őket. Faragho átadta a kormányzónak Sztalinhoz írt angol nyelvű levelét, és közölte vele Makarov ezredes levelének előzetes megállapodást rögzítő tartalmát, melyben Erdély kérdéséről is szó esett. A levél ugyanis a szovjet partizánvezetőtől közvetítők útján jutott el a kormányzóhoz. A szovjet kormány azonban nem ismerte el a Makarov-levelet, és a finn megoldást sem látta reálisnak Magyarország számára. E helyett Molotov külügyminiszter azt javasolta a nyugati szövetségeseknek, hogy nyújtsanak át a magyar küldöttségnek egy nyilatkozatot, amely az előzetes feltételeket tartalmazza, és csak annak elfogadása után tárgyaljanak Horthy küldötteivel. Mivelhogy mind az angolok, mind az amerikaiak egyetértettek a szovjet javaslattal, Molotov október 8-án éjjel átnyújtotta a magyar küldöttségnek – a három nagyhatalom nevében – az előzetes feltételek orosz és francia nyelvű szövegét: „Magyarországnak ki kell vonnia minden csapatot és minden tisztviselőjét mindazon területekről, amelyeket Csehszlovákiától, Romániától és Jugoszláviától elfoglalt, azokon a határokon belülre, amelyek 1937. december 21-én fennállottak.” Faragho tábornok még az éjjel megkapta a felhatalmazást az előzetes fegyverszüneti feltételek aláírására. A hivatalos aktusra október 11-én került sor. Ámde – mint utóbb kiderült – a Várban azt hitték, hogy a létrejött megállapodás csupán elvi jelentőségű és feltételei csak akkor válnak kötelezővé, ha magának a valóságos fegyverszünetnek az aláírására is sor került. Miután a szovjet főparancsnokság látta, hogy Horthyék nem hajtják végre az egyezményt, Antonov hadseregtábornok október 14-én 48 órás ultimátumban követelte annak teljesítését. Erre Horthy október 15-ére tűzte ki – az eredetileg későbbre tervezett – kiugrási kísérletet.

Úgy emlékszem ennek a napnak a történelmét már valahol megírtam. Ezen a napon az Alföldön jártam. Kómár József tábori lelkésszel úgy emlékszem Lajoskomáromban voltunk. Itt ért meg a reggeli rádió bemondása. 1944. október 15, hogy kiléptünk a háborúból, mi már nem harcolunk többet, stb. De hogy mit kell csinálni, kit kell lelőni, vagy kit nem? Erről semmiféle értesülésünk nem volt. Szóval. Szmirna! Béke… Ezt követte a további harc, amit már leírtam valahol.

Fél évszázad távlatából

A jövő század történészei nagy gondban lesznek, amikor majd meg akarják határozni, minek is van évfordulója október 15-én. A fegyverszünetet 1944 októberében már 11-én aláírták Moszkvában. A nyilas hatalomátvétel dátum szerint és formailag is 16-ára esett. 15-én csak egy határozatlan, önellentmondásokkal terhes, dilettáns módon előkészített, reménytelen kísérlet történt a háborúból való kiugrásra. 1944. október 15. napjára legjellemzőbb a cselekvés hiánya. Ami történt, néhány jelentéktelen német katonai egység mozgásán kívül, minden a kulisszák mögött, néhány helyiség falai között történt. Ezen a napon az önállóságától már korábban megfosztott magyar állam vesztette el függetlensége utolsó támasztékait is, de összeomlása olyan zajtalan volt, hogy csak következményeiből lehetett észrevenni megtörténtét. A nyilas hatalomátvétel valamikor 15-éről 16-ára virradóan zajlott le, titokban, éjszakai sötétségben akkor és úgy, ahogyan a bűnöket általában elkövetik. A hatalmat egy idegen állam képviselői vették el azoktól, akik alkalmatlanok voltak a gyakorlására és adták azok kezébe, akik méltatlanok voltak ugyanarra. Az ország népének sem tudomása nem volt róla, sem köze nem volt hozzá. 1944. október 15-e küszöb volt, melyet átlépve az ország történelmének legszégyenteljesebb, embertelen korszakába érkezett. A Horthy Miklós nevével jelezhető korszak úgy bukott ki a történelemből, hogy a tragikus végkifejletig gyakran vígjátéki elemek között vezetett az út. Mindez a korszak jellegéből ered, és jellemző szereplőire is. Erre rádöbbenni elegendő, ha néhány pillantást vetünk arra, ami azon a napon történt.

Néhány titkos művelet

15-én 9 órakor Henyei külügyminiszter és helyettese, Arnóthy Jungerth azon munkálkodnak, hogy kora délutánra magukhoz kérjék a semleges országok Budapestre akkreditált követeit egy rendkívüli esemény bejelentésének meghallgatására. Tették mindezt a külügyminisztérium rendes, városi telefonvonalán keresztül, melyet a németek már jó ideje lehallgattak. Kilenc óra körül indul a várból útjára ifj. Horthy Miklós, a „kiugrási bizottság” kulcsembere, hogy titokban találkozzon a jugoszláv partizánok megbízottjával. Nem is sejti, hogy „jugoszláv kapcsolata”, akivel már többször tárgyalt az ország közeljövőjét érintő kérdésekről, a Gestapó embere. A „konspiratív” találkozóra érkező ifjú Horthyt, mint az MTI jelentésében olvasható, „egyenruhás német SS kötelékbeli egyének” elfogják és (szőnyegbe tekerve) ismeretlen helyre hurcolják. Kísérői néhány pisztolylövést váltanak a támadókkal, majd a történeteket telefonon jelentik a kormányzónak. Alig hihető, de igaz, hogy a németek e nyilvánvalóan ellenséges lépésére Horthy nem rendel el semmiféle biztonsági intézkedést. Nem erősíti meg a fontosabb intézmények, a rádió, a posta, a telefonközpont, a pályaudvarok védelmét, nem kér csapaterősítéseket a várba. A kiugrás vezetői még csak kapcsolatba sem lépnek egymással és minden úgy folytatódik, mintha az ifjú Horthy, a kiugrási terv minden részletének tudója, nem is került volna a németek kezére.

A koronatanács

Fél tizenegykor kezdődik a koronatanács ülése. A kormányzó bejelenti, hogy fegyverszünetet kért a velünk hadban álló szövetséges hatalmaktól. A bejelentés a miniszterek egy részét meglepetésként éri, a meglepetés persze nem akkora, mintha azt is tudnák, hogy a Faragho tábornok vezette küldöttség Moszkvában a fegyverszüneti megállapodást négy nappal korábban már alá is írta. A koronatanács szünetében Horthy fogadja Veesenmayert és közli vele – előbb, mint az országgyűléssel, a hadsereggel, a lakossággal, és előbb mint hogy bármit is tett volna a fegyverszünet végrehajthatóságának biztosítására -, hogy Magyarország fegyverszüneti kérésére kedvező választ kapott. A követ nem mutat túlzott megdöbbenést, hanem kihallgatást kért Hitler különmegbízottja, dr. Rahn számára, hogy a felmerült kérdéseket tisztázhassák, és gyorsan távozik. A koronatanácson a kormány lemond, majd változatlan összetételben azonnal újjá is alakul. A miniszterek, közöttük Jurcsek Béla és Reményi Schneller Lajos rövidesen az esküt is leteszik. A két említett miniszterről köztudott, hogy minden minisztertanácsról azonnal és részletesen beszámolnak a németek. Az eskütétel után a gyakorlathoz és nem a kormányzóhoz híven mindketten a német követségre sietnek, ahol menedéket kérnek és kapnak. Nevük másnap, 16-án már a Szálasi-féle kormány listáján olvasható.

A jólértesültek

A németeket nem érte meglepetés. Veesenmayer a koronatanács kezdetekor már ott ült a kormányzó előszobájában és Rahn, Hitler különmegbízottja is gyanúsan jó időben érkezett Budapestre. Jólértesültségükről és előrelátásukról vallanak a következő események is: Szeptemberben, 13-án Vinkelmann SS tábornok egy pasaréti villát bocsájt a nyilasok rendelkezésére, főhadiszállás céljaira. Szálasi még ezen a napon ki is nevezi a honvédség, a rendőrség és a csendőrség leendő vezetőit, régi hívei, Beregfy, Vajna és Kovarcz Emil személyében. 20-án Budapestre érkezik Otto Skozeny SS obersturmführer, Mussolini kiszabadítója, turistaként, álnéven, civilben, azzal a megbízással hogy egy kiugrási kísérlet esetén egységével foglalja el a várat és tartóztassa le a kormányzó. (Skozeny közel két méter magas, arcán jellegzetes sebhely. Gran-Sosso-i hőstette óta több száz fénykép jelent meg róla a magyar újságokban. Ittléte, közel egy hónapon keresztül mégsem tűnik fel senkinek.)

A fegyverszünet életbe lép

26-án Veesenmayer nyilas vezetők előtt kijelenti, hogy „Magyarország részéről egyedül Szálasi Ferencet tekinti felelős tényezőnek.” Egyúttal a leendő nemzetvezetőt a német hadsereg védelme alá helyezi, és ott is tartja október 15-én késő estig. A német követ elképzelésével, miszerint a kiugrás esetén előállító helyzet „erő alkalmazása nélkül” is megoldható, maga Hitler is egyetért. A történelem ismeretében szomorúan tudomásul kell venni, hogy Veesenmayer ismereti a magyar belviszonyokról pontosabbak és megbízhatóbbak voltak, mint az ország akkori vezetőié. A fegyverszüneti proklamációt – miközben Horthy a sietve érkező Rahnnal, Hitler különmegbízottjával tárgyal – 13 óra 10 perckor olvasták fel a rádióban. Tartalma, mint ez részleteiből is kitűnik, teljesen egyértelmű. „Ma már minden józan gondolkodó előtt kétségtelen, hogy a Német Birodalom ezt a háborút elvesztette. A hazájuk sorsáért felelős kormányzatok le kell hogy vonják ennek következményeit…” „Olyan nép, amely már egy elvesztett háborúban szolgalelkűséggel idegen érdekek védelmében utóvédharcok színterévé engedi tenni apáitól öröklött földjét, elvesztené a világ közvéleménye előtt megbecsülését.” „A csapatok esküjükhöz híven egyidejűleg kibocsájtott hadparancsom értelmében, az általam kinevezett parancsnokoknak kötelesek engedelmeskedni.”

Nem lép életbe

A hadparancs azonban, melyre a kiáltvány utal, se ekkor, sem máskor nem hangzik el. Horthy ugyan utasította Vörös János vezérkari főnököt a kiáltvány közzétételére, de miután egyetlen példányban készült, és az éppen a nyomdában volt, erre nem került sor. Egy erősen módosított változatát 16 óra után beolvassák ugyan a rádióban, de ennek tartalma már egészen más értelmű, mint az eredeteié volt. 14 óra körül Perzezinszky, a híradósok parancsnoka leállítja a kormányzóságról érkező közlemények továbbítását. A proklamáció ismételt közlését a rádióban a vezérkar megtiltja. 15 óra után a nyilasok pasaréti főhadiszállásán fegyvereket osztanak. 16 órára a németek, nem túlságosan erős egységekkel megszállják a hidakat, a pályaudvarokat és a rádiót, ellenállásra sehol sem találnak. A honvád csapatok, még azok is, melyek Horthyhoz hű tisztek vezetése alatt állottak, parancs és tájékoztatás hiányában nem kezdeményeznek semmiféle akciót, mígnem az alakulatoknál a németbarát és nyilas tisztek letartóztatják azokat a parancsnokokat, akik a kormányzó fegyverszüneti kiáltványba foglaltakkal azonosítják magukat.

Ahogy egy érdekelt látta

Délutánra kialakult helyzetről érdekes képet fest naplójában Szálasi későbbi minisztere, Rajniss Ferenc: „Órák alatt kiderült, hogy Horthyék nem tudják Budapestet megszerezni. A rohamágyúsok parancsnoka is a német követségen jelentkezett, s felajánlotta szolgálatait… Az egyik légvédelmi tüzérezred önhatalmúlag elfoglalta a rádióközpontot, s parancsnokuk telefonon jelentett, hogy a rádió rendelkezésre áll. Olyan elemi és nevetséges volt a zavar, hogy a jelentő tisztet meg kellett kérdezni, hogy kinek áll tulajdonképpen rendelkezésre az elfoglalt rádió.” Sok mindent megmagyaráz, és nem csak erről a napról, Rajniss egy másik bejegyzése. „Lakatos (a miniszterelnök) telefonon bejelentette, hogy nem akar polgárháborút és vérontást. Én beszéltem vele…” Igazán történelmi pillanat, Rajniss Ferenc, a magyar állampolgárságú újságíró, a német követségről, hivatalosan tárgyal a hivatalban lévő magyar miniszterelnökkel.

Utójáték

A várban a délután folyamán egyre nő a zűrzavar és a tanácstalanság. Az intézkedéseket – melyeket napokkal, hetekkel előbb kellett volna meghozni – nincs mivel, és nincs kinek továbbítani. Később már nem is érdemes, mert a magyar katonai egységek, melyekre Horthy számított, átállnak a németek oldalára. A Legfelsőbb Hadúr ettől kezdve, már csak a Lázár tábornok háromszáz testőrére számíthat. Szálasi ezalatt a német követségen várja az engedélyt, hogy a történelem színpadára léphessen. A végkifejlet elmondására adjuk a szót ismét Rajniss Ferencnek: „Körülbelül 7-8 óra között érkezett egy tiszti kurír, avval az üzenettel, hogy Horthy kormányzó hajlandó magát német védelem alá helyezni. Veesenmayer követ felhajtott a várba, s egy óra múlva visszajött azzal, hogy a kormányzót elhelyezte a Hatvany palotában, ugyanabban a lakosztályban, ahol Szálasi élt.” Éjfélre Lakatos miniszterelnök és a német követség munkatársai megfogalmazzák Horthy lemondó nyilatkozatát: „A magyar nemzethez intézett október 15-i kiáltványomat ezennel semmisnek nyilvánítom…” Ezt az irományt Horthy rövid vonakodás után aláírja. Ekkorra már elmúlt éjfél, és ezért erre a nyilatkozatra október 16-i dátum került. Az ország fölött gyakorolható hatalom ezután néhány órára gazda nélkül maradt, mígnem a Német Birodalom képviselői úgy döntenek, hogy odaadják Szálasinak.

A megtalált illúziók

A történtek elemzése a politológusoknak és a történészeknek bőséges alkalmat kínál. Ami már a választásokkal egyidejűleg meg is kezdődött, s voltaképpen abba sem maradt – a ’90-es választások óta. E fejtegetések azonban nem tárták föl annak titkait, hogy mikor és miként következtek be azok a törések, gazdasági, szellemi, lelki csuszamlások, amik miatt a magyar társadalom alapjában véve következetesen valami ellen szavaz és teszi ezt délibábos remények, a maga módján persze érthető csodavárás jegyében. Hogy aztán ismét az önmagukból gerjedeztetett illúziókkal forduljon szembe, és ezt tekintse realizmusnak. Ami persze megfelel annak a kedélynek, amit, ha úgy jobban tetszik, akár „nemzeti karakternek” is nevezhetünk, s ami a magyar eszmetörténet, a modern Magyarország három és fél rendszerét (a Ferenc József-kor, a Horthy-éra, a szocialista néven jegyzett és a rendszerváltozás időszaka) egyébként összeköti. A magyarázatok persze kézenfekvőek, némiképp közhelyszerűek is, de egyetlen történelmi-szociológiai okra vezethetők vissza: az elmaradt polgárosodásra. Ebből fakad például a társadalmi élet rendkívüli átpolitizáltsága, a rendszerek, a kormányok, a közhatalmi pozíciók meghatározó szerepének hite, s az ezekben történő változások fetisizálása. Eközben a társadalom szerkezete valójában keveset változik; és mentalitása pedig függetlenül a változó ideológiákat hűségesen követő nyelvhasználattól, csak jelentéktelen mértékben módosul. Mintha még mindig a „jó király” sok százados bűvkörében élnénk, mintha nem a társadalmi összteljesítmény határozná meg életünk alakulását. Pedig könnyen belátható, s a közcsevely szintjén ezt nem is tagadja senki, hogy a jövőt a kormányzatok csak kismértékben képesek befolyásolni. S nemcsak azért, mert a világméretű folyamatokban Magyarország sorsának alakulása „függő változó”, még teljes (idegen csapatoktól, gazdasági manőverezési képességét radikálisan korlátozó adósságoktól mentes) szuverenitása sem teszi, tenné lehetővé, hogy igazából független legyen. Ami egy kormányon múlik, az optimális esetben bizonyos keretek formálása (de még ez is csak részlegesen!), az így formálódott közeg tartalmának kialakítása azonban már az itt élő polgárokon múlik, akik nem nagyon mutatkozhattak eddig. A kényszerpályákon futó történelem nem kedvezett annak a polgári étosznak, ami a lelki-szellemi-gazdasági függetlenséget valósíthatja meg, teljesítheti ki, mert éppen ezeknek a vonásoknak minimuma hiányzott – hogy el lehessen indulni. Így pedig maradt az alkalmazkodással elérhető érvényesülés útja, a „jó király” utáni vágyakozás, az illúziók újratermelése. Az elmúlt négy kemény év ezt a magatartásformát kezdte ki, s a „kiböjtölt forradalom” nem teremtette meg azt a társadalom-lélektani feltételrendszert, ami ennek elviselését lehetővé tette volna. Maradt tehát az egykori potemkin-biztonság iránti vágyakozás, a kölcsönökből finanszírozott aranykor iránti nosztalgia. Nem volt az elmúlt négy év túlságosan lélekemelő, a változások örvényei sok, túlságosan sok hordalékot kavartak fel, s ennek kiülepedésére nem maradt idő. S bármilyen lesz is a következő négy esztendő, a legszorongatóbb az, hogy a választás eredménye nem abba az irányba mutat, amerre az ábrándokkal való birkózás ördögi köréből kivezető utat sejthetjük.

Gróh Gáspár