 |
    |
 |
Régi magyar családok: A Habsburgok „Nem hívtak meg a Horthy-temetésre” Amikor a Habsburg családról, mint régi magyar családok egyikéről szólunk, természetesen nem a származásra gondolunk – miként a többi család esetében sem -, s nem is okvetlen arra a tényre, hogy Gudenus János József i szerepelteti a Habsburg-Lothringen (Lotharingiai) ágat a magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája című kiváló művében. Sokkal inkább gondolunk arra a meghatározó történelmi szerepre, amely a Habsburgokat évszázadokon át Magyarországhoz kötötte. Az ország függetlenségéért, szabadságáért indított mozgalmak és törekvések jelzik, hogy ezt a kötődést olykor nem a közös akarat hozta létre. Azonban a Habsburgok tárgyilagos megítélésekor érdemes figyelembe venni, hogy a soraikból kikerülő uralkodók jelentős része – német, német-római, illetve osztrák császárként is – egyúttal egy hatalmas birodalom élén állt, s a birodalmi érdekek ritkán estek egybe a magyarok, vagy a csehek, a spanyolok, a németek, az osztrákok vélt vagy valós érdekeivel. A Habsburgok sokszor okoztak fájdalmat elődeinknek, ugyanakkor számos kulturális, tudományos, katonai, s egyéb intézményünk létrehozásánál bábáskodtak, s különösen az 1867-es kiegyezéssel kezdődő történelmi kompromisszum és együttműködés évtizedeiben érezhette az ország, mit jelent Ausztria oldalán lépést tartani az európai fejlődéssel. „Ezek a Habsburgok ügyes és élelmes emberek voltak” – írta Herber George Wells, A világtörténet alapvonalai című sajátos hangvételű ismeretterjesztő művében. Nos, ezek a Habsburgok” tán többek is voltak annál, mint amit ez az 1925-ben magyarul is megjelent kötet itt-ott sejtetni enged. Ugyanis nem lehetett elegendő csupán ügyesnek és élelmesnek lenniük ahhoz, hogy családjuk az emberiség történelmének egyik legjelentősebb uralkodó dinasztiájává növekedjék. E növekedésért gyakran súlyos árat fizettek. Ám a kudarcokból okulni tudtak, s a legmegfelelőbb stratégiát alkalmazva hosszú távra biztosították kivételes helyzetüket. Svájcban, a Zürichtől nyugatra eső Aargau kanton területén, Muri helységben látható az a kolostor, amelyet a Habsburgok első ismert ősének, Gazdag Guntramnak unokái alapítottak a XI. század első felében. Az ősök e korai temetkezési helyétől északabbra, Brugg és Wildegg között, az Aare folyó közelében áll a család ősi fészke, a kolostorral egy időben emelt Habichtsburg (Héjavár), amely látványos szimbóluma a régi Habsburgok hatalmának. Ratbod fia, Werner Felső-Elzász tartománygrófja, s hatalmas birokok ura volt. Ő, majd a XII. és a XIII. században élt utódai jól átgondolt házasságkötésekkel gyarapították birtokaikat, így amikor Albert fiát, Rudolfot 1273-ban német királlyá választották, a birtokok már a Bodeni tótól a Vogézekig terjedtek. Rudolf 1278-ban, a nevezetes morvamezei csatában, döntőnek bizonyult magyar segédlettel győzte le nagy ellenfelét, II. Ottokár cseh királyt. Az uralma alá került osztrák tartományokat (Stájerországgal, Krajnával és Karintiával együtt) hűbérbirtokként fiainak adományozta. 1291-ben, Rudolf halálának hírére, a Habsburgok hatalmát nehezen tűrő három svájci őskanton (Schwyz, Uri és Unterwalden) megkötötte az „örökös szövetséget”, amely kemény erőpróbákra kényszerítette a Habsburgokat. 1315-ban a királyi unoka, I. Lipót herceg (III. András, utolsó Árpád házi királyunk sógora) csak nagy szerencsével tudott megmenekülni a vesztes ütközetből. A dédunoka, III. Lipót herceg ennél is nagyobb árat fizetett 1386-ban, amikor a 6000 páncélos lovagból, s a hozzájuk csatlakozott zsoldos gyalogságból álló félelmetes seregével Luzern ellen vonult. A Sempach tava mellett vívott csatában a már nyolc kantont magába foglaló szövetség csapatai megsemmisítő vereséget mértek az erős napsütéstől elalélt páncélosokra. Lipót elesett, s a dél-német területek nemes családjainak tekintélyes része halt ki a férfiak elvesztése miatt. Az összetartó kantonok végül ősi birtokaikból is kiszorították a Habsburgokat, akiket feltehetően a svájci tapasztalatok is arra intettek, hogy uralkodókként következetesen alkalmazzák az „oszd meg és uralkodj” elvét. Több mint száz évbe telt, amíg Rudolf unokája (Szép Frigyes) után, V. Albert herceg személyében ismét egy Habsburg ülhetett királyi trónra, illetve trónokra, hiszen magyar, cseh és német királlyá is megkoronázták (az ő fia volt V. László magyar király). III. Frigyes császár azután sokat tett azért, hogy a dinasztia tagjainak ne kelljen ily hosszú időt várni e vonzó trónusokra. Nem volt könnyű dolga, mivel sok gondot okoztak neki a csehországi husziták, a terjeszkedő törökök, erős szomszédja, Hunyadi (Corvin) Mátyás magyar király, sőt még öccse, VI. Albert herceg is. Számos katonai kudarcot kellett elviselnie, s különösen fájdalmas lehetett számára, amikor Mátyás elfoglalta Ausztriát és Bécsbe helyezte udvarát. Frigyes jelmondata így hangzott: „Az a legnagyobb szerencse, hogy felejteni tudunk” (valóban volt mit felejtenie), ám ennek ellenére nagyon is észben tartotta hogy annak idején, 1462-ben, a tizenkilenc éves Mátyással olyan megállapodást kötött, amelynek értelmében a magyar király halála után (amennyiben nincs örökös) a trón őrá, vagy utódaira száll. Nyilván azt sem felejtette el, hogy egyetlen fia, Miksa, Burgundia és Németalföld örökösét, Burgundi Máriát vette feleségül, vagyis volt mit latolgatnia, amikor Mátyást is túlélve a Habsburgok jövőjéről elmélkedett. I. Miksa császár azután valóra váltotta az álmokat és soha nem látott magasságokba emelte a dinasztiát. „Aki nem állít magának emléket az életben, annak a halála után sem lesz emléke, és azt az embert elfelejtik a harangszóval” – írta egyik önéletrajzi művében, s ennek megfelelően uralkodott. Négy évtized alatt huszonöt hadjáratot vezetett. Hadi vállalkozásaival, illetve fiának s unokáinak házasságát meghatározó lépéseivel a Habsburgok hatalmát kiterjesztette (a német területeken kívül) Ausztriára, Spanyolországra (s annak gyarmataira), Itália déli részére, Magyarországra és Csehországra. Unokája, V. Károly császár (tőle ered a Habsburgok spanyol ága) joggal vélhette, hogy olyan birodalom ura, ahol soha nem nyugszik le a nap. Az 1526-os mohácsi csatát követően I. Ferdinánd (Jagelló Anna magyar hercegnő férje, az osztrák ág elindítója) lépett a magyar trónra, s a Habsburg-ház ezután még tizenöt tényleges uralkodót adott az országnak (ebből hatot a Mária Terézia királynő és Lotharingiai Ferenc herceg házasságából származó Habsburg-Lotharingiai ág). Sajnos nincs lehetőségünk arra ,hogy a Habsburg család valamennyi jelentős tagját megemlítsük, azonban kötelességünk szólni II: Lipót császár fiáról, József nádorról, akitől a Habsburg-ház magyar ága ered, s aki rengeteget tett hazánk gazdasági és kulturális felemelkedéséért, a császári kormányzat és a magyar ellenzék közötti feszültségek enyhítéséért. Az udvarnál hathatósan támogatta a magyar reformjavaslatokat, s neki köszönhető a reformkorszakot elindító 1825-ös országgyűlés összehívása is. A bajorországi Pöckingben élő, a Szent István-ünnepségekre hazalátogató Habsburg Ottót, a strasbourgi Európa Parlament képviselőjét, a Páneurópai Unió elnökét főként családjáról, a magyarok érdekében kifejtett külföldi munkásságáról, az Európai Közösséghez való csatlakozásunk esélyeiről kérdeztük. – Bizonyára lesznek, akiket meglep, hogy a Habsburg családot a régi magyar családokról szóló sorozatunkba illesztve mutatjuk be olvasóinknak. Mi ezt indokoltnak tartjuk. És Ön? – Ezt én is teljesen indokoltnak tartom. Elvégre családom évszázadokon keresztül döntő befolyással volt a magyar politikára, és azt is lehet mondani, hogy voltak ugyan nehézségek, de ez a politika sok tekintetben sikeres volt. Nem tudom, megmaradt volna-e Magyarország e nyugati kapcsolatok nélkül. – Kikre a legbüszkébb a régi Habsburgok közül? – Elődeim között sok nagy ember volt. Én személyesen olyasvalakit tartok a legnagyobbnak, akinek aránylag nem túl jó a történelmi hírneve, azaz III. Frigyest. Ha ennek az uralkodónak a politikáját elemzi az ember, megérti, hogy bár ő maga nem volt sikeres, mégis ő készítette elő a jövőt. Mert nem pillanatnyi érdekeket szolgáló politikát folytatott, hanem mindig az eljövendő nemzedékre gondolt. Ilyen értelemben volt ő, véleményem szerint, a legsikeresebb. – Viszonylag keveset tudunk szűkebb családjának tajgairól. Kérjük, beszéljen róluk. – Hét gyermekem van, öt lány és két fiú, és most már tizenhét unokám. Legidősebb leányom öt gyermekével és férjével Baden-Württenbergben él, ahol mezőgazdasággal, elsősorban szőlőtermeléssel foglalkozik. Tényleg szívvel-lélekkel műveli a földet. Második leányom Spanyolországba ment férjhez és Katalóniában él. Ő is, mint férj, mezőgazdasággal foglalkozik, főleg gyümölcstermelők. Négy gyermekük van. Harmadik leányom Amerikában él három gyermekével. A negyedik, Gabriella, pedig Felső-Bajorországban szobrászművészként tevékenykedik, férje és három gyermeke körében. Eddig több sikeres kiállítása volt, többek között Magyarországon is. – Ön nem a Habsburgok magyar ágából származik, mégis számtalan jelét adja a magyarok iránti szimpátiájának. Ez mindenekelőtt az Európa Parlamentben s más nemzetközi fórumokon, a magyar érdekek érvényesítéséért kifejtett hatalmas munkájában tükröződik. Miért dolgozik értünk ilyen kitartóan? – Magyar beállítottságom érthető, mivel apám is legalább olyan jól beszélt magyarul, mint én. Nagyon szerette a magyar irodalmat. Nem beszélve arról, hogy a hűségnek igen sok kifejeződését tapasztalta. Ezért halála előtt is mindent megtett, hogy magyar kapcsolataim létesüljenek. Miután meghalt, magyar bencések oktattak és ezek a tanáraim elsőrangúak voltak mindnyájan. Nagy hálával tartozom őnekik. Főleg az ő tanításuknak köszönhetem, hogy megismertem a magyar irodalmat és így – mivel „nyelvében él a nemzet” -, az irodalom volt a nemzeti érzés legszebb kifejezője és közvetítője az életemben. Mivel a politikai tevékenységem már az 1930-as évektől kezdve főleg a Hitler elleni harcra orientálódott, erélyesen bekapcsolódtam a magyar belpolitikába is. Valamennyi párttal volt kapcsolatom, de főleg azzal az ellenzékkel, amely céltudatosan küzdött a náci veszély ellen. Azután következett a háború tragédiája. Ekkor egyik legjobb barátommal, Eckhardt Tiborral, a Kisgazda Párt vezetőjével próbáltam képviselni a magyar érdekeket Washingtonban, amikor megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok Budapest és Amerika között. Ezt követően már jöttek az emigráció problémái. 1979 óta pedig, amikor is az Európa Parlamentbe választottak, bajor képviselő lévén, egyik fő célom az volt, hogy fölszabadítsuk Magyarországot. Egyik bizonyítéka ennek, hogy minden évben legalább egy-két mondatot beszéltem magyarul az Európa Parlamentben, mert szándékom volt tudatni a képviselőkkel, hogy van egy nyelv és van egy nemzet, amelynek jogosan ott lenne a helye e parlamentben. – Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk esélyeit egyes megfigyelők minimálisra tartják. Lát-e lehetőséget arra, hogy a folyamat számottevően felgyorsuljon? – Azok, akik az esélyeinket minimálisnak tartják, nem realisták. Én mindig, változatlanul bízom abban, hogy az évtized vége előtt sikerül teljes jogú taggá válnunk. Mindenesetre ez a célom, és ezért fogok továbbra is dolgozni. A felgyorsulást pedig főleg a nemzetközi válságtól várom. – A család fiatalabb tagjai közül kitől várja hogy az Ön közéleti, diplomáciai tevékenységének, a magyar ügyekért kifejlett erőfeszítéseinek méltó folytatója lesz? – Gyermekeim közül hárman már politikailag tényleg aktívnak mondhatók. Legidősebb fiam, Károly, Ausztriában tevékenykedik. Ő az ottani Páneurópa Uniónak az elnöke, és az osztrák belpolitikában is szerepelt a legutóbbi választások alkalmával. Továbbra is aktív lesz, az egészen biztos. Azonkívül kulturális ügyekkel is foglalkozik, főleg ami a horvát kulturális örökséget illeti, amely ma a háború miatt veszélyeztetve van. György fiam közismert Magyarországon. Ő már hazatért. Ő is Magyarország érdekében foglalkozik európai ügyekkel. Nekem igazi támaszom, mert én, mint az Európa Parlament tagja, alig tudok hazalátogatni, legfeljebb havonta egy-két napra. Ő tehát nagyon sokat segít nekem. Legkisebb lányom Walburga, szintén tevékenyen vesz részt a politikai életben. Ő a Páneurópai Mozgalom nemzetközi főtitkár-helyettese. Nagy szerepe volt annak idején Magyarország felszabadításánál, és főleg az 1989. augusztus 19-i páneurópai pikniknél. Nemrégiben Svédországba ment férjhez, ahol részt vesz az ottani politikában. Az eljövendő svéd európai választásoknál jelölt, bár olyan helyen van a listán, ahol nem juthat be. Ez érthető, hiszen egész kicsi gyermeke van és vele kell most foglalkoznia. De mivel erélyesen vesz részt a választási harcban, várható, hogy egy későbbi időpontban ő is tagja lesz az Európa Parlamentnek, mint svéd képviselő. Így, amint látja, a család politikailag meglehetősen aktív. – Ön annak idején nem vett részt vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó kenderes temetésén. Ezzel kapcsolatban többféle találgatás röppent fel. Mi az igazság? – Először is nem hívtak meg engem oda, amit teljesen megértek. Elvégre semmi okom nem volt, hogy elmenjek erre a temetésre. Horthy, volt kormányzó, apámmal szemben úgy viselkedett, hogy én nem tartottam szükségesnek ott megjelenni. Azonkívül azt sem tudom teljesen elfelejteni, hogy ő engem hazámból kitoloncolt és amíg ő uralkodott az országban, nem volt lehetőségem hazamenni. Így tehát ez is egy ok. Ellenben amikor az a vita folyt, hogy Horthyt haza lehet-e hozni, vagy sem, én nyilvánosan kiálltam amellett, hogy haza kell őt engedni, mivel úgy érzem, hogy minden magyarnak joga van hazai földben nyugodni. Bánó Attila 1995. augusztus 18. „Mi még emlékezünk!” Az én nevem itthon nem annyira ismert, mint külföldön, mivel én nem tudok milliókat költeni a „dicsőítésemre készített videofilmekre, nem tudok újságoknak nyilatkozni Hőstetteimről, mint tették és teszik még most is egyesek!” Magamról csupán annyit: 1945-ben lettem ellenálló, majd szabadságharcos. 1948-ban menekülnöm kellett a lebukás elől Nyugatra. 1950-ig az U. S. Army Special Force tagja voltam, itt kaptam kiképzést. Ez az egység jelenleg, mint „Terror elhárító egység” működik, tehát nem kémkedésre, vagy hasonlóra képeztek ki! 1950. július 28-án a határon, árulás következtében fogtak el. Mivel minden kínzás, vallatás ellenére sem tudtak belőlem kiverni semmi érdekeset, tiltott határátlépés bűntette miatt ítéltek két évre (ekkor a hazatérőkre Rákosi amnesztiát adott ki!). Amikor 1952 februárban, kedvezménnyel szabadultam volna, az irodában várt az ÁVH és átvittek a Gyorskocsi utcába. Itt folytatták a kínzással egybekötött kihallgatásokat. Kik küldtek? Milyen feladattal? Kivel, vagy kikkel kellett volna felvennem a kapcsolatot? stb. Mivel ismét semmire sem mentek, éjjel elvittek Tatára, a páncélosok előtt ítélt kötél általi halálra a Katonai Bíróság, a következő vádak alapján: Hazaárulás idegen hatalmak részére folyamatosan elkövetett többrendbeli kémkedés, diverzáns akciók előkészítése, többrendbeli tiltott határátlépés, idegen hatalmak kiszolgálása, útlevéllel való visszaélés. Az utóbbi vád volt a legérdekesebb, mivel útlevelet életemben először 1992-ben kaptam! (Nyugaton a katonai igazolványommal szabadon közlekedhettem!) 1956-ban Csolnokról, a szénbányából szabadítottak ki, a tatai páncélosok, a Dorogi Bányász Forradalmi Bizottság. Ekkor már letöltöttem több mint 6 évet. Fegyverrel a kezemben részt vettem a harcokban, míg december háromra virradóra olyan sérülést szenvedtem (ellőtték a jobb kezem középső ujját), hogy fél háromkor elfogtak kisebb öcsémmel, aki a Széna téri csoportban volt, és húgommal együtt. Nagyobb öcsémet, aki a Royal szálló csoportjában volt, távollétében halálra ítélték. Jelenleg is Californiában él, Los Angelesben! Mindezt csak azért írtam le Önöknek, hogy láthassák, nem egy laikus, egy önjelölt, öndicsőítő véleményét olvassák lapjukkal, illetve, az abban megjelent cikkekkel kapcsolatban! … ahol beszédet tartottam, „Magyarország 1945-től napjainkig” címmel, kommunistának neveztek egyesek! „Védem a Rákos és Kádár rendszert.” Egyetlen rendszert nem védek, de kegyetlenül ragaszkodom az igazsághoz. Még a kommunistákat sem pártkönyvük miatt ítélem meg. Minden ember előttem a tettei szerint ember, vagy gazember! Mivel divattá vált az átvilágítás, sok eddigi nagy hős 56-os hős vált közönséges bűnözővé, mert kiderült róluk, hogy 56 előtt párttagok, sőt, vezető elvtársak voltak, mint Pongrátz Gergely. Nem kívánok névsorokat leírni mindazokról, kikről hasonlók derültek ki! Akik ellopták a nyugati emigráció által küldött segélyeket, hogy saját életüket gazdagabbá tegyék, rózsadombi villát, nyugati kocsit, drága bútorokat, ékszereket vásárolhassanak, akik videofilmekkel híresztelik magukat nyugati országokban, hogy ők milyen nagy hősök, mennyi mindent tesznek bajtársaikért, ma már mind lebuktak, lejáratták magukat! … Bármelyik bármikor utazgat külföldre, mindig újabb milliárdos kölcsönök felvételével tér vissza! Minden adósságot a magyar néppel, a munkásokkal fizettetnek vissza! Nem vagyok rasszista, fajgyűlölő, de undorítónak tartom, hogy a zsidó hitközség az eddig felvett több mint hatszoros kárpótlás mellett, most újabb kárpótlást követel. Mi kitől kérjünk kárpótlást, mert eddig csak zsebpénznek, borravalónak nevezhető, nevetséges összeget kaptunk! Szerintem nem mi, nem ez a kormány hurcoltatta el a zsidóságot! Ezen az alapon jogosan követelhetnének kárpótlást az elhurcolt magyar honvédek, munkaszolgálatosok, cigányok, katonaszökevények, náci ellenes magyar állampolgárok, kiknek nagy részét elnyelte a gázkamra! „Mi még nem felejtünk! Mi még emlékezünk!” Pankovits Gyula, Volt halálraítélt, volt Nemzetőr század pk., most 1001-ik senki | |
