Volt politikai foglyok összefogása

Megalakult a Nemzeti Elkötelezettségű Társadalmi Szervezetek Koordinációs Irodája – tudatták a sajtóval tegnapi tájékoztatójukon a hét alapító szervezet képviselői.
A Történelmi Igazságtétel Bizottság, a Recski Szövetség, a Politikai Elítéltek Közössége, a Politikai Foglyok Szövetsége, a Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Érdekvédelmi Szervezete, a Volt Magyar Politikai Foglyok Szövetsége és – az utolsó pillanatban csatlakozó – Igazolt Szabadságharcosok Világszövetsége által létrehozott koordinációs iroda egyik legfontosabb feladatának a „nemzeti sorskérdések”, vagyis az igazságtétel, a kárpótlás és a privatizáció rendezését tartja.
Az új tömörülés a „nemzeti elkötelezettségű, keresztény erkölcsökön nyugvó politikát” támogatja, de egyik párttal sem kíván szövetségre lépni. A tüntetések helyett elsősorban politikai eszközökkel szeretnék érvényesíteni az érdekeiket. Igaz – tette hozzá Fónay Jenő, a Pofosz elnöke -, végső esetben nem zárkóznak el az utcai megmozdulásoktól sem.
Zimányi Tibor, a TIB elnöke hangsúlyozta, hogy semmiféle kapcsolatuk nincs a Pongrátz Gergely vezette 56-os Világszövetséggel, amelynek Zimányi a komolyságát is megkérdőjelezte. Ennek kapcsán Fónay Jenő pontosította a szombati számunkban megjelent, Pongrátz közlésén alapuló állítást. Elmondta, az 56-os Világszövetség rövidesen esedékes budapesti találkozóján csakugyan védnökséget vállalt, ám a szövetségnek nem tagja.

Népszabadság, 1993. október 5., kedd
Cz. G.



Jány-Jány, mennyi váddal támadtak Don után… ahogyan a rózsafüzéren sorakoznak a szemek egymásután, úgy sorakoztatták a vádakat Jányra, az utólagos bölcsek és okosak… és bizony, ahogyan a rózsafüzér szemeit egy kereszt fejezi be, – Jány sorsát a vádaknak tömkelege után az ellene felhozott vádak alapján a laikus hóhérok életét vették el. – Miért? – mert katona volt, - ahogyan a magyar történelem tele van hősi kiállással, védd, harcol az utolsó csepp vérig.
Jány katona volt, mégpedig a javából, - keménykötésű fickó volt jó ötvözetből készült, volt benne magyar-német vér és még ki tudja milyen szilajősöknek a vére csörgedezett ereiben. Mennyi vád, miért nem cselekedett másképpen? – Miért nem állt át az oroszokhoz?.. stb. Ó, ha a lottózók előre tudnák, melyek a nyerő számok, - senki nem csalódna, mindenki nyertes lenne. Igen, most utólag lehet mérlegelni Jánynak kemény és szigorú parancsnoki hadparancsait, de figyelembe véve ezt a légkört, azt a hadi elkötelezettséget, amelyben neki harcolni kellett, nem lettek volna aradi vértanuk sem, ha nem lettek volna állhatatosak elveikhez, – megmenekülhettek volna a kötél, a hóhér árnyékától, a kegyetlen golyó sivításától, csak álltak volna át hazaárulóvá. – Nem tették, -– ezért lettek hősök – a magyar hadtörténelemnek örök szent példaképei.
Nekem volt szerencsém személyesen találkozni és beszélgetni Jány Gusztávval, de már itt a balatoni harcok után. Szép, férfias, fegyelmezett katona volt, - borzalmas lelki tusában szenvedett, amikor látta, hogy minden, de minden elveszett.

Jány Gusztávot rehabilitálták. Hozza az újság 1993. október 5. számában. Hogy bűnös-e, vagy ártatlan, erről szól az a sok mendemonda, amit most utólag, abban az időben, a meleg szobában, bőség kosara mellett üldögélve, vagy tán még csak játszadozott a fütyölőjével, halott híreket és most ennyi év távlatából ítélkezik egy oly nagy egyéniség felett, akit soha nem látott, részt sem vett a háborúban. – Puskaporszagot nem nyelt le, aknák nem sivítottak a feje felett, nem ismeri az orosz telet a ”Tél tábornokot”… Jány teljesítette, mint kitűnő katona hadurának a parancsát, ahogyan a Pompejben az őrségbe állított katona, amikor a tűzhányó ömlesztette a feje felett a tüzes hamut. Őrségben volt – parancsot kapott az őrségi feladatához, a hamu pedig mindjobban égette, temette, de az őrhelyét nem adta fel, nem kapott parancsot, nem kapott felváltást, és csak a későbbi századok ásatásai folytán találták meg az elszenesedett katonának, őrszolgának a maradványát. Ez a katonai hűség, a kitartás, a parancsteljesítés – pedig az a római katona is megszökhetett volna a végzettől, de a parancs számára szentség volt, inkább a halál, mint a szökést.
Ha most én, mint jámbor földi némber mérlegre teszem Jányt a II. magyar hadsereg főparancsnokát, - magam is jártam a Donnál, Belgorodtól vagy 250-300 km-t gyalogoltam le a századommal 1942. november-december havában, amikor már ott a télnek vicsorgó foga mardosta és fagyasztotta a köpenybe burkolt gyalogosnak a húsát. Amikor a szempillák lefagytak a kigőzölgő testnek a párájától, ami hirtelen megfagyott a mínusz 20-30 fokban, amikor a legjobb bakancsbőrben is csonttá fagyott a katona lába, amikor befagytak a motorok dugattyúi, nem volt fagyálló olaj. Amikor vitte a zord orosz fuvallat a havat, mint a Szaharában a szél a forró homokot, és még sorolhatnám tovább, amit már úgyis velem együtt sokan megírtak. Amikor körülbelül 160 főből /fegyencből/ kb. 50-60 fő útközben megszökött – jól tették – akkor is kapott parancs szerint folytattam naponta a gyaloglást a 7. hadosztály felé, ahol már Zeteleki vezérkari százados habzó szájjal várt, hogy most elszámol, azaz hadbíróság elé fog állítani a züllött menetoszlop hallatára. Ezt is már megírtam.
Mit is tehettem volna – kettő tizedes volt velem, - a honvédek 25 éles lőszerrel voltak ellátva, - puskalövés balról – puskalövés jobbról – ki lőtt – hová mire, azt sohasem tudtam meg, - parancsot kaptam, - igyekeztem a parancs szellemében katonai eskümhöz híven azt végrehajtani. Csak röviden: a 7. hadosztály tábornoka, amikor hallotta az ordítozó jajszómat, - csak annyit mondott: ki volt az a marha, aki nekem ilyen parancsot adott? Hogy ennyi viszontagság, nélkülözés közepette ezt a téli zord időt legyőzve nyári könnyed öltözetben végrehajtsam… Feleltem: a parancs, az parancs… Egyébként a 7. kötetem 773. oldala részletesen beszámol arról az esetről, amikor Jányval találkoztam – kezet fogtunk egymással. Ő vezérezredes és főhadnagy zászlóalj segédtiszt – százados zászlóaljparancsnok. Szóval, nem mesékből, nem a sajtóból, sem a hadtörténelemből szereztem tudomást a háborúról, az orosz harcokról, Sztálin orgonáról, a húsom és bőröm érezte.

Jányról tovább.
Nem kellett vezérkari tisztnek lennem ahhoz, hogy felmérjem az orosz fennsíknak csapdaszerű, halált okozó marcangolását, - de ha a birtokomban van egy kis betanított oroszlán, akinek a védelme alatt élhetek, akkor ki fél egy kis fenevad állattó, - teljes biztonságban élhetek a nagy védelmezőnek a birtokában. Aki látta, kb. 1940 előtti óriás csizmákban előrehaladó német ”bilz Krieget”, amikor napok és hetek folytán törpültek el Hitler lábai előtt, - ez a siker, ezek a hadigyőzelmek, egy kicsikét hályogot is rakott az emberek szemére, - lehetséges volna, hogy egy fenevad oroszlánt még az egerek is játékszerként kezelhetik, - mese után mondom –
Magam mondottam: ezzel a felszereléssel, ezzel a hadfelszereléssel, ezzel a kis puskával – a vad télnek minden borzalmát nem tudjuk legyőzni, - itt valami baj van, - de hol, hogyan tudtam volna én erre kb. 1942. október november havában a téli hómezőkön választ találni, - annyit megállapítottam körmetlen macska sohasem tud fára mászni. T 34-es tankok ellen finggal nem lehet győzelmet aratni. De hol van a hiba? – ki követett el itt egy végzetes hibát? – ki az aki merte volna mondani ezen hiányosságok mellet – nem szolgálok tovább!!! Mert most már jönnek azok, akik a meleg szobákból figyelték az időknek mostoha szenvedéseit, - ”jobban tette volna Jány – ha azonnal átáll a szovjetekhez – így megmenthette volna a hullahegyeket.”
Erről most nem vitázok, habár Nemeskürthy István Requiem egy hadseregért című művében nagyon elmarasztalja Jányt – és főleg a magyar tisztikart, de erre 1972-ben tett pontot Nemeskürthy is, - azóta megtisztultak a homálytól, a szürkevakságtól a szemek. Erre Kéri Kálmán az akkori vezérkari ezredes is figyelmeztette az éles, és nem egészen helytálló bírálatára, - majd jön egy új korszak, amikor jön a feloldozás – a másképp látás, - persze a bűn bűn marad a pentencia után is.
Ma már szabad és kell is keresni, mi lehetett volna, vagy mit is kellett volna csinálni, átállni, megadni magunkat, beolvadni a nagy ”Koloch gyomrába”, megfordítani a fegyvercsövét. Miért nem osztották ki azt a sok irhabekecset, - szőrcsizmákat, élelmet, amit aztán visszavonuláskor fel kellett robbantani… Miért nem? Kit terhel ez a felelősség. A Don mellett őrségben állni, ”Valaki – szőrcsizma nélkül” – egyenlő a fagyhalállal… Miért nem öltöztették fel a harcost? A menyasszony tüll és selyem-mirtusz nélkül nem menyasszony. – fel kell öltöztetni annak módja és rendje szerint.
Szóval és tettel, - jött a rehabilitálás – Jányból tán csak valami csonttöredékek vannak valahol – tán jön is egy tisztességes temetés is, - virágok és koszorúk fogják az elégtételt adni, nem a megalázás, leköpködés lesz a végbúcsú ettől a hőstől, ettől a talpig ”pompeji katonától”. Tán ő is érezte és tudta, hogy itt minden veszve van, - de mit tehet egy nyúl az oroszlán szájában. Várja a végzetét, megszökni, ellenkezni? Sok hősi tábla hirdeti már majdnem minden lakóhelyen a 2. világháború hőseinek, áldozatainak, vértanúinak nevét és számát. Ez az ország Szent Istvántól kezdve csak véráldozatokkal tudott Európa térségében a mai napig megmaradni és élni.

„Aki a hősökre emlékezik, a jövőre is gondol”
Keleti György avatta fel a szombathelyi hősi emlékművet


Majdnem három évvel ezelőtt, egy mélabús őszi napon az MSD Honvéd téri székházának nagytermében gyűltek össze idős, a második világháború harctereit megjárt veteránok, s határozták el: olyan emlékművet kellene emelni Szombathelyen, amelyik egyaránt emlékeztet a háború katonai és polgári hőseire, áldozataira, a háborút követő diktatúra mártírjaira, mindenkire, aki az elmúlt több mint ötven évben a politika kiszolgáltatottjaként vesztette életét. Ott, a Honvéd Hagyományőrző Egyesület gyűlésén született meg a szombathelyi hősi emlékmű gondolata azzal a céllal, hogy megvalósulása egyben szolgálja a fiatalok hazafias érzésének kiteljesedését, s legyen a városban egy olyan mű, amely az erőszakra, a múltra emlékeztetve szolgálja a béke ügyét, ahova protokolláris céllal egy-egy főhajtásra el lehet vinni a Szombathelyre érkező magas rangú vendégeket. Párkányi Péter szobrászművész alkotását tegnap, a Hősök napján a tűző naptól sem visszariadt sok száz szombathelyi jelenlétében avatta fel Keleti György honvédelmi miniszter. Az ünnepség a székesegyházban püspöki szentmisével kezdődött, majd az országzászló felvonulásával, katonai tiszteletadással, irodalmi összeállítással a Március 15. téren folytatódott. Both Béla, az emlékmű kuratóriumának elnöke adta át a városnak az emlékművet.
Némethy Mária

E szép, és kegyeletet parancsoló emlékműről majd még írok, most röviden. Bizony nagy-nagy erőkifejtésre volt szüksége Both Béla nyugdíjas ezredesnek, a gondolatból, terv és megvalósult szobor legyen, mellette is meg ellene is voltak, de a szobor felavatása beteljesült. Érdekes megfogalmazásban érzékelteti a háborúnak fájdalmait okozó sebeket.

Kedves Dezső!

Névnapod alkalmával most egy kicsikét eltérek a megszokott és sablonos névnapi mondásoktól, tán valamiképpen más berkekbe terelem a köszöntőmet, ami talán egyben gyógyír is a mostani helyzetednek az elviselésére. Mélyen meg vagyok győződve róla, hogy lelki békénk és életörömünk nem attól függ, hol vagyunk, mink van, vagy kik vagyunk, hanem csakis a szellemi beállítottságunktól. A külső körülménynek alig van közük hozzá. Például egy idős amerikai honpolgár, amikor halálra ítélték, koporsójára ülve kocsizott az akasztófa felé. A mellette levő börtönőr ideges volt, de az öregúr nyugodt és hűvös maradt. Felnézett a koporsójáról a mellette elhúzódó hegyláncra és így kiáltott fel: ”Milyen gyönyörű vidék! Még sohase volt alkalmam megnézni.” Vagy Scott a Déli-sark kutató és társai, amikor elfogyott a teljes élelmiszerük - testi tüzelőjük - tizenegy napon át dühöngő, üvöltő hóviharban tizenegy napon át a sarki jégveremben laktak, amit maguk vájtak a jégből ki. Scott és társai tudták, hogy meghalnak, magukkal vittek ópiumot, ha kell, beveszik és örökre elalusznak. Nem és nem vették be a mérget, dalolni kezdtek és dalolás közben érte őket a fagyhalál. A megvakult Milton így nyilatkozott: ”Saját virága a szív, önmagában Eget Pokollá tehet: Poklot Éggé.” Napóleon elért mindent, amit csak vágyhat egy ember, dicsőséget, hatalmat, vagyont, mégis ezt mondotta Szent Ilona szigetén: ”Egész életemben nem volt hat boldog napom.”. Egy vak és süketnéma kijelentette: ”Az élet olyan gyönyörű.” Az ember baja nem abból származik, ami történt, hanem abból, hogy mi a véleménye róla. És az, hogy mi a véleményünk arról, ami történt, csak tőlünk függ. Akkor, amikor agyonnyomnak a gondok és idegeid olyanok mint az elhasznált rugó, tudsz-e rajta változtatni. Igen, de nagy erőfeszítést kíván. Érzés és a tett a valóságban együtt járnak, ha szabályozzuk cselekedeteinket, akkor szabályozni tudjuk az érzést is. Ha elszomorodsz, elvesztetted a jó kedvedet, legbiztosabb út a vidámsághoz: gyűjts rá egy nótára, ha nem tudsz énekelni, fütyülj, ha nem tudsz fütyülni, dúdolj, igyekezz boldog lenni, amíg itt bolyongunk a siralom völgyében. Sokszor, amit rossznak tartunk, gyakran élénkítő és erősítő jóra változtatható, ha belső gyengeségből kiemelkedő harcossá változunk. Ugye ez talán nem is névnapra elmélkedés, de megvallva az igazat lányod a VIKI… Benne találtam egy olyan erős lelki harcost, aki tud és akar a boldogságért harcolni. Csak nem fogok félni, főleg attól nem félek, hogy boldog legyek, élvezem a szépet, gyermekeim mosolyát. Szeressenek és higgyem, hogy amiket szeretek, hogy akiket szeretek, viszont szeretnek. Csodálatos lelki dinamizmikus erővel tudja viselni a körülötte levő viharhullámokat, és amilyen életvidámság buzog benne, meg is találja a boldogulásba vezető utat. Csak csodálni tudtuk ezt az édesanyát, feleséget, nőt, asszonyt, aki habár küszködik az életsodorta hullámveréstől, de mindig felszínen tud új közegben maradni és nem lesz a hullámoknak áldozata, bízik a boldogulásának a sikereiben. Igaz és őszinte vallomása után magunk is bízunk abban, hogy ebből a jégverésből lesz újra és újra megújuló, megszépült jövő. Hát csak ennyit akartam mondani, nem tudom mennyire vétkeztem e sorokkal, rontottam a családi örömök tündöklését, de mi is szeretnénk, ha ezek a családi sötét és vészes gomolyfelhők felett kisüthetne az éltető nap, ragyoghatna a tiszta családi égboltozat. Nálunk is lezajlott a nagy tatarozás, új ruhát kapott a ház kívülről. Borzalmas volt elviselni ezt a szokatlan munkának zajló terheit. Erzsi keményen viselte el napról napra a ránehezedő problémákat. Van egy kis probléma, ha egyáltalán probléma a falon jelentkezett nagyon sok hajszálrepedés. Nem tudunk vele mit kezdeni. Egyesek szerint nem baj, de engem zavarnak ezek a vakolati hajszálrepedések. De mit lehet vele kezdeni? Csabának meg volt a ballagása, örömteljes nap volt. Együtt ült a család a ”Kovács kávéház” dísztermében és az étlapról neki tetsző falatokat rendelhette. Jelen volt a dr. Czeglédy Attila is, az ügyvédbojtár Sopronból. Igen örültünk a jelenlétének, menyasszonyával egyetemben, aki szintén jogász, a jelenben a soproni bíróságon dolgozik. Igen helyes volt a Márti és az Atilla, mint rendezők-fizetők. Ebéd után hazajöttünk, Attila hozott haza bennünket az ügyvédmenyasszonyával együtt. Később, pedig az ünneplők seregestül ismét eljöttek hozzánk, így lett a csendes házunk az ünnepelttel és ünneplők csevegésétől vidám és hangulatos. Ilyenkor látom, hogy eljárt az idő… Beleléptem a 86. esztendőbe. A bal lábam kezdett sztrajkolni, nem akart elbírni, majd botra kellett támaszkodnom, de a jelenben igyekszik javulni és szolgálni. Erzsi lába is reményteljesen gyógyulóban van, egész nap jár-kel, nincs nyugalma, de valakinek kell még rendet tenni, főzni stb. Ilyen boldogtalan pasas mellett, mint én, csak szenved egy ilyen dolgos lány. Dezsővel kellene neki élni és akkor egymás kezéből kapkodnák ki a mosogatórongyot, a seprűt, a kapát az ásót, miattam pedig nyugodtan pihenhetnek, nem zaklatom őket. Hát szóval: ”Gondolkozz és cselekedj vidáman és vidám leszel!” Ezt kívánjuk egyetemben e szép névnapi napon. Egyél, igyál, ne gondolj a búra. Névnapod alkalmával csak annyit, amit nekünk is szeretnénk, azt kívánjuk Nektek is.

Szombathely, 1995. május 23.

Ölelve, szeretve csókol:
Gyula


Dezső lánya a Viki - gyógyszerész - és a férje Attila válási időpontban vannak, ezért van félárbócra eresztve a családi szomorúság zászlaja, ezért született meg ez a levél, mert a Dezső volt itt és nem tudja elviselni ezt a szomorú állapotot.