 |
    |
 |
Visszatekintés ÉLET ÉS TUDOMÁNY 1995/15 ÖTVEN ÉVE TÖRTÉNT A PAPHOZ NYÚLNI NEM SZABAD! Magyarország szovjet katonai városparancsnokai 1945 tavaszán összehívták a papokat, és magára Sztálinra hivatkozva közölték: a Vörös Hadsereg nem akadályozza az egyházak életét. Járjanak a papok egyházi öltözékben, akkor nem lesz bántódásuk, mert minden orosz katona tudja, hogy „a paphoz nyúlnia nem szabad!” A szovjet hadseregnek, de az új halomnak sem volt közömbös 1944/45 fordulóján az egyházak magatartása, a velük való kapcsolatok milyensége. A korábbi rendszerből intézményesen és maradéktalanul csak az egyházak kerültek át az új rendszerbe, megőrizve szervezetüket, személyi állományukat és eszmei, erkölcsi tömegbefolyásukat. Az egyházi személyek száma a katolikus egyházban – a szerzeteseket és az apácákat is ideértve – elérte a 16 ezret, s ha ehhez vesszük a protestáns egyházakat is, akkor több mint 20 ezer emberről volt szó. Az egyházak és vezetőik közreműködése nélkül aligha lett volna lehetséges a döntő többségében hivő lakosság életének normalizálódása, a munka felvétele, a termelés beindítása. Az egyházak lelkipásztori, evangelizációs működésének szabaddá tétele tehát kulcskérdés volt. A magyar földre lépő Vörös Hadsereg parancsnoka magának Sztálinnak a parancsa értelmében a helyi egyházakkal való együttműködésre törekedtek. Az addigi államapparátus és közigazgatás összeomlott, a pap viszont a legtöbb esetben a helyén maradt. Ő volt az egyetlen olyan vezető személy, akit a lakosság elismert. Ráadásul feladatait is folyamatosan végezte: temetett, keresztelt, istentiszteletet tartott. A szovjet katonai hatóságok nemcsak engedélyezték az istentiszteleteket, hanem esetenként közvetlenül is felszólították erre a megtorlástól tartó papságot. A reverenda, a lelkészi palást általában tiszteletet keltett az orosz katonákban, és viselőiket mentesítette a romeltakarítástól vagy a „malenkij robot”*-tól. A katolikus püspöki kar 1945. május 24-én tartotta Budapesten első konferenciáját. Mivel Serédi Jusztinian bíboros hercegprímás március 29-én elhunyt, a rangban következő főpap, Grősz József kalocsai érsek elnökölt. „Legyen hála Istennek: papjaink a megpróbáltatások tüzében általában pásztoroknak bizonyultak és nem béreseknek” – mondotta, s megállapította, hogy a püspökök a front közeledtekor papjaikat maradásra intették, utalva az… Grósz József annak idején szombathely és Vas megye püspöke volt, bérmálás alkalmával orgonáltam szt. mise alatt. Nagyon kedves, tanító szerető pap volt, ő követelte, hogy a püspöki ebéden a kántor úr is jelen legyen. Jobbjára ültetett ebédnél. Békepapok – Anyaszentegyház az ötéves tervért 1950. augusztus 1-jén indult a katolikus papi békemozgalom – mégpedig alapos és szisztematikus előkészítés után, az egyházi vezetés és a kormány között kötendő kényszerű megállapodás előmozdítása érdekében. Az 1950. augusztus 1-jei alakuló gyűlés Rákosiék és a püspöki kar között folyó kemény tárgyalások kellős közepén, 1950. augusztus 1-jén a budapesti tudományegyetem aulájában összehívott papi gyűlésen kb. 300 fő jelent meg. (A gyűlésről kiadott brosúrában –„Katolikus papok a békéért” Budapest, 1950 – közölt névsor 273 nevet tartalmaz. Több név után semmiféle tájékoztató megjegyzés sincs, ami vagy azt jelenti, hogy fiktív nevek, vagy azt, hogy az illetők nem merték közölni pontosabb adataikat a várható egyházi retorzió miatt.) K epapoK i armuuiuo. 1-jen indult a katoli u -mozgalom - mégpe n ew szisztematikus elokészí t~_-házi vezetes és a kor aom:.!i -end6 kenyszerQ meg mouuuw -,-ditisa crdekeben. . -T0. augusztus alakul0 gyules es a püspöki kar között muuVt b tirgyalasok kellos kömt °1 z:aousztus 1-jen a budamurmmmmmar_- egyetem aulájában öszmwnmumi crt vu"lésen kb. 300 fo je w z u"lésroI kiadott brostiMi - „&_z_olikus papok a beke 1950 - kozölt névsor mmmwe cstalmaz. Több név után milliilie t,ijEkoztató megjegyzes „ mumtm aIRP, azt jelenti, hogy fik =wy azt, hogy az illetok immm- m c5zolni pontosabb adatai mmma- gyházi retorzió miatt.) rmmIwew& feltüntetett egyházmeqw= wztisat nézve kittInik, bogy rmn11t l: zz esztergomi és az egri c_,-%-&b61 került ki a több mmmn omot illeti, az idetartoOkwmmm®udaii a résztvevt3k szama 94 mmmlllr. ilw5mbttuk 56 szerzetes, akik r :Illmwlazuk egyhazmegyei alárenmem de egzisztencialisan a legmmntuuuiCootiabbak voltak. A vidékimmmcmmummc hanvada az esztergomi f6mo=m -t plebiniáirt l jött. A lmlmdmua l etyet meg.jelolok masik ,um eg:rri érsekscghez tartozott. 'wmm!ca-'61 áll(tólag 15 szemely mmmm. Ezi az egyházmegyei megWmm ami; magyarázza, hogy az ordimw iac l maradt, elárvult esztermi segbtil k6nnyebben lehe ,m wevoket toborozni, illetve a anmm~ 3udapest papsága helyzetemiiwr i -szint inkább kesz volt biwin, rti i mozgalmakban a reszvet._mtmmmr. a szigorti fegyelemhez szo ^muj iek. (Kozöttük sok volt a wamiis 'zerzetes, ds csak keves a mmuoucmr_ Az egriek magas arányszánt m igen van más magyarázat, i - --jpiL Gyula egri ersek taktikai „mmmmu~- isa: a modus vivendi, az muwe• a kényszeri együttélés éret= az együttmtikodes vállalása. wr rnben a legtöbb fopasztor, I Peterv Jozsef vaci püs -ressis verbis megtiltotta pap,aim. Bogy reszt vegyenek az omiuuui papi gyulesen. A resztvevok nm, :28 vilagi pap jelölte meg beau L E szerint 4 esperesplébános, ,u&dnos, 58 lelkesz, 6 segedlel .1 hitoktató volt. A teljesen fikur :w is azt jelzi azonban, hogy a u. rzeprcteg - a kanonokok, pre„, teológiai tanarok, kisebb-na * -.ezet6 pozícioban Icv6k - tá r ottak magukat a gy6lest6l. Var.;,mua csak három ekkor közismert 'zemelyiseget említhetünk a ~,c ok kozott: Baloggh István Sze ,v;ovarosi plebanost, volt minisz T0k%i gi allamtitkárt es kepvise lőt; Beresztóczy Miklós esztergomi kanonokot, aki 1943-48 között a kultusztninisztériumban az I. (katolikus) ügyosztály élén állt; és Horváth Richárd igen népszerű ciszterci tanárt. Az 1950. augusztus 1-jei alakuló gyűlésen a mozgalom formális céljait először Horváth Richárd fogalmazta meg. Elhatárolta az egyházat és a papságot a múlttól, ami alatt a Horthy-korszak volt értendő, és a jelenhez való csatlakozás mellett tett hitet. Már ő megfogalmazta, hogy „mi egyszerre akarunk és tudunk is lenni jó katolikusok és jó állampolgárok”. A szónok is megpróbálta a kereszténység és a szocializmus „rokonságát” bizonyítani, ami azonban nem a keresztényszocializmus vállalását jelentette, hanem a kereszténységnek a szocializmus szolgálatába állítását. Autentikusnak tűnő katolikus papi mozgalom másként ekkor sem léphetett színre, csak úgy, ha maradéktalan hűségéről biztosítja Rómát, az Apostoli Szentszéket. Ezt Horváth Richárd és a többi szónok is megtette, de ugyanakkor határozottan elmarasztalták a Vatikán politikai magatartását, amit az imperializmus részének tekintettek. A hazai politikai életben egyre inkább marginalizálódó Balogh páter beszédében minden kertelés nélkül felszólította a püspököket eddigi politikai magatartásuk megváltoztatására. Az ő felszólalása jelezte, hogy a mozgalom nem több és nem más ekkor, mint a kemény tárgyalásokat folytató püspöki karra való nyomás gyakorlás eszköze. A konkrét és közvetlen feladatokról szólva – ha néven nem is nevezte – elítélte Mindszentyt, és szorgalmazta az állam és az egyház közötti megegyezést. Meglepő dolog, hogy az egyébként evangélikus vallású Darvas József kultuszminiszter beszédében a papoknál disztingváltabban fogalmazott. Ő az alsópapság demokratikus elemeinek őszinte megnyilvánulásaként értékelte a gyűlést. Egyben kilátásba, helyezte, hogy a kormány a demokratikus (értsd: békepapok) papokat meg fogja védeni az egyházi hatóságokkal szemben, és támogatni fogja a mozgalmat. Innentől kezdve már azután el lehet tűnődni azon, hogy kik voltak kénytelenek kényszerhelyzetben vállalni ezt a szerepet; kik voltak azok, akik karrieristaként, a gyors előremenetel reményében (irodaigazgatóság, kanonokság, jól jövedelmező stallum) vettek részt; és kik voltak valószínűleg azon kevesek, akik őszintén hittek a „népi demokrácia”, a szocializmus és a kereszténység találkozásában. A katolikus békepapi mozgalom programja A papi békegyűlés végén öt pontból álló felhívást fogadtak el, amelyen minden kegyes kozmetikázás dacára is átsüt az agit-prop. műhely szelleme. Ennek mintegy „preambulumában” leszögeztek: „Az értekezleten részt vett és az ország valamennyi egyházmegyéjéhez tartozó katolikus papok és szerzetesek kijelentik, hogy hűséges papjai a római katolikus Anyaszentegyháznak és annak fejének, hű állampolgárai a népi demokratikus magyar államnak. Papi és állampolgári kötelességüknek tartják lelkipásztori hivatásuk teljesítését, a dolgozó magyar nép nagy országépítő munkájának támogatását és a tartós béke biztosításáért indított harcban való tevékeny részvételt.” A rákövetkező öt pontban ennek a célnak a realizálását határozták meg. És itt megint csak igen kilógott a lóláb. Az 1. pont ugyanis ezt mondja: „Akarják az egyház és az állam közötti sürgős és teljes megegyezést...” A maguk részéről ezt egész erejükkel elő kívánják segíteni, kvázi egyértelmű a pressziógyakorlás. (A püspöki kar és a kormány között folyó tárgyalásokon ennek a pressziónak a szerepet és jelentőségét jól tükrözik az ott felvett jegyzőkönyvek.) A felhívás második (2.) pontjában gyakorlatilag hűségnyilatkozatot tettek Rákosiék mellett: a papság és a „dolgozó nép” közötti bizalom helyreállításának letéteményeseiként „kifejezik hűségüket a népi demokrácia állama, a Magyar Népköztársaság iránt”. De ez nem volt elég, hanem azt is megígérték, hogy az egyházon belül is szembeszállnak a „reakcióval”. Idézzük: „Szemben állnak minden olyan külső és belső reakciós törekvéssel, természetesen elsősorban a soraikon belül jelentkező reakcióval, amely az ötéves terv megvalósítását, a szocializmus építését hátráltatni, szabotálni igyekszik. Nem akarjuk, hogy a katolikus Anyaszentegyházat a reakció a maga céljaira felhasználhassa...” A 3. pontban a korábban már többször említett békeívek aláírására szólították fel mindazokat a papokat, akik ezt addig megtagadták. (Ez pedig nem lehetett kis szám, ha a gyűlésen részt vevő mintegy 300 személlyel szemben a kb. 3500 világi és 1500 szerzetespapot nézzük.) A 4. pontban a katolikus papi békegyűlés meglehetősen profán módon elítélte az „imperialisták háborús uszítását”, valamint az atombomba „propagálását és használatát”. Még inkább a direkt politikai kényszerre utal, hogy ugyanebben a pontban megbélyegzik azokat, akik a koreai háborúval kapcsolatban az atombomba használatát követelik. Végül az 5. pont volt a szépségtapasz a dokumentumon: azt kívánták, hogy az államhatalom teljes erejével támogassa a néphez hű papságot és szerzeteseket az ország újjáépítéséért és a tartós békéért folyó harcában: azaz maradéktalan bizalmat és támogatást kértek az előbbiek fejében saját maguknak, mint a későbbiekben majd meglátjuk, mindhiába... A Katolikus Papok Országos Békebizottsága A nagyrészt erőszakkal összeverbuvált papok és több szemtanú állítása szerint papi ruhába öltözött „civilek” gyűléséből végül is megszületett a Katolikus Papok Országos Békebizottsága, amely az elkövetkező évtizedekben fontos szerepet játszik majd a magyar egyházpolitikában, illetve a katolikus egyház kézben tartásában. Ettől kezdve már igencsak felgyorsultak az események. 1950. augusztus végén sor került a katolikus püspöki kar és a kormány közötti egyezmény aláírására, aminek következtében felszámolták a szerzetesrendeket. 1951-ben az egyezményt aláíró Grősz József kalocsai érseket is látványos koncepciós perben elítélték és bebörtönözték. A papságnak nem maradt más „közéleti” funkciója, mint a szószékről a beszolgáltatást, az ócskavasgyűjtést és a békekölcsönjegyzést szorgalmazni... (Vége) GERGELY JENŐ SAVARIA FORUM 30 éve történt: folyóvá duzzadt patakok Számtalan híd ível át a város két patakja, a Gyöngyös és a Perint felett. Rájuk tekintve nehéz elképzelni, hogy a medrükben néha alig csordogáló kis vízfolyások hatalmas áradattá nőve Szombathelyt veszélyeztessék. Egyszer ez is bekövetkezett: pontosan 1965. április 23-án tízszeresére duzzadt a két patak és elöntötte Savariát. A Víz Világnapja és az évforduló alkalmából idézzük fel a három évtizeddel ezelőtt történteket. Az Ausztria felöl érkezett hatalmas víztömeg csütörtök hajnalban lépett vasi területre. Szombathelyt az éjszaka során öntötte el. A sárgás, morajló ár elsőként a kámoni és a herényi városrészbe tört be és behatolt a belvárosba is. Reggel hat órára a Wesselényi utcában már 25-30 centiméteres víz hömpölygött. A Vörös Hadsereg útjától és Huszár u.) és a Markusovszky utca közötti szakasztól észak felé, egészen Herényig egybefüggő víztakaró fedte a várost. Néhol a víz mélye elérte a két és fél, három métert. Hatszáz lakóház állt vízben. A falak megrepedeztek, néhány helyen a tető is összedőlt. Sokan önként távoztak, rokonnál, ismerősnél keresve menedéket. Azonban pár család a maga részéről az veszélyt választotta volna, mivel nem akarták házukat elhagyni. Hatvanegy családot költöztettek így ki, a turistaszállóban és a Savaria Hotelben elhelyezve őket. Az üzemek közül a Latex vállalat fele került víz alá és egy időre a cipőgyárban is leállt a termelés. A dolgozók segédkeztek a védekezésben és a javak mentésében. Nagyrészt leállt a város helyi buszforgalma. Hasonlóan a Szombathelyre érkező-induló vonatokhoz. Az elmosott, átszakadt vasúti töltések miatt a legtöbb szakaszon megbénult a közlekedés. A krónikák külön megemlékeznek a kórház alagsorában működött vérellátó alközpont kimenekítéséről. A kitelepített sárvári kórház betegeit is a Markusovszky kórházban fogadták be. Szombathelyen az árvíz szombatra visszahúzódott, azonban a házak pincéjében még sok helyütt magasan állt a víz. Az elkövetkező napokban a szivattyúk folytonos zajától volt hangos a város. A veszély még nem szűnt meg mindenütt. Az oladi dombon az erősen felázott talaj meglazult és több ezer köbméternyi föld lakóházakat fenyegetve lassan csúszni kezdett. Az ott élőket ki kellett telepíteni. A helyreállítási munkák nagy erőkkel kezdődtek meg. A tervgazdálkodást meghazudtolva rugalmasan kezelték a megnövekedett építőanyag erőforrás igényeket. A rettenetes áradást később arany-áradásnak is hívták, mivel nagyon sok fejlesztés ennek volt köszönhető. A sors iróniája, hogy a mostani modern vérellátó központ így jöhetett csak létre... (Március 22-én a Gyöngyösparti sétányon emlékművet állítottak az árvíz emlékére) (-r-s) „Szegény Tisza mért is bántjátok... írta Petőfi... egyik nap kiabálják: jön az árvíz, jön az árvíz!!! Na ebből a Gyöngyösi-folyó árvizétől nekünk is jutott. Az alagsorban, a szuterinban, bizony feltört a talajvíz, nagymama lakott ekkor lent, bizony 5-10 cm-es víz öntötte el az alagsort... borzalmas volt nézni, hogy tör fel a talajvíz... és duzzad-duzzad. Azóta is voltak nagy esőzések... de nem jött fel a talajvíz Egy mérnöki ember így magyarázta a történteket. Az a hely ahol a mi házunk áll, egy ősi föld területen épült, ahol semminemű talajmunkák csatorna, gázvezeték stb. nem volt, tehát szűz terület volt, de hogy amikor megindult itt az új városrész telepítése, bizony nagyon is megbolygatták a talajt... a hajszálcsövességet megszabdaltak, ezért nem lesz ismét víz a szuterénünkben. Hála Isten nem is volt azóta... Nálunk a pincében szintén feltört a talajvíz. 5-10 cm víz volt, nagymamát felhoztuk a szüterénből. Kossuth Lajos huszára Ükapám, Halupka István öregkori képét küldöm, meg az ő történetét, ami 1848-hoz, s még előbb, Kossuthhoz kötődik. A felvétel 1908-ban, halála évében készült, ekkor jelent meg róla az az újságcikk is, amiből érdemes idézni. A családi képeken az utódok. Az idősebb asszony ükapám lánya, Anna, ő gondozta apját haláláig. Mögötte fia, Nagy László, a nagyapám, és a fiatal nő, az én nagymamám. A három gyerek közül a középső, masnis kislány Julianna, az édesanyám. Sajnos, ma már nem él egyikük sem. De a családi történetek, középpontban ükapám élete, gyerekről gyerekre öröklődik. A kunszentmártoni Közérdek című hetilap korabeli cikke részletes beszámolót közöl. „Egy 97 éves aggastyán él a tiszakürti Vénszőllőben, kinek megadatott a szerencse, hogy közvetlen közelről láthatta, szemlélhette és szolgálhatta a szabadságharc urát és vezérét, Kossuth Lajost. Ma már szerény viszonyok között, magas korához képest ritka jó egészségben él az öreg Halupka, Pista bácsi, aki tiszta emlékező tehetséggel szokta elmondogatni a szabadságharc végigélt eseményeit. Fölöttébb büszke arra, hogy a Vörös Patika nevet viselő ócska pesti házban színről színre láthatta Batthyányit, Széchenyit, Deákot, Petőfit, Jókait és a többieket. 1810. április 14. napján a Pest megyei Abonyban született az öreg vitéz, akit Csernus Pál megyei tisztviselő tartott keresztvízre, s az ő házánál is serdült. A vicispán közbenjárására később Kossuth édesanyjához és testvéréhez, Lászlóhoz került Tinnyére. Az öreg nemzetes úr halála után, Lajoshoz avanzsált leibhuszárnak (személyi inasnak). A szabadságharc kitöréséig állandóan gazdája mellett volt, innen soroztatott be a dicső emlékű 9. Honvédzászlóaljhoz. Még most is kigyúló arccal emlegeti Klapkát, Bem apót és a hét ütközetből, mikben részt vett, különösen a pákozdira, a fehértemplomira emlékszik. Egy kartácsdarabtól a bal lábán megsérült, ráadásul egy fáradt golyó megsebezte a tomporán. Miután felgyógyult, ismét a Kormányzó házához került, Buda bevétele előtt alkalma nyílt látni a sebbel-lobbal elszállítatott koronázási jelvényeket... A gyászos világosi fegyverletétel után éppen útban volt Kossuthtal Törökország felé, azonban utasítására visszaszökött alig egy hétre rá, Kossuth édesanyját kimenteni. Nagyváradra akkor érkezett, amikor a tisztes matrónát éppen fogságra akarták vetni, csakis Károlyi gróf közbenjárására bocsátották szabadon. Pista huszár azonban hűvösre került. Előbb Aradon, majd a temesvári börtönben ette négy évig az osztrákok bojtos kenyerét. Tanúja volt az őrjöngő győztesek aradi kegyetlenségének, a tizenhárom vértanú kivégzésének. Szabadon bocsátása után előbb Abonyban, majd Istvánházán, végül a tiszakürti öreg szőllőkben telepedett le 1864-ben. Szántóját néhány hold szőlőcskére elcserélvén, szőlőműveléssel foglalkozik. Az öreg Halupka bácsi, akiről Anna lánya gondoskodik, reggeltől estig pipázgat, a borocskát sem veti meg és csöndes egykedvűséggel várja azt az órát, amikor utána mehet egykori Gazdájának...” Hát így írt az akkori újság, s én szívesen bocsátottam közre ezt a személyes, ma már históriás emlékemet. Benárd Ágostné Köszönettel tartozom két olvasónknak, kik meg jó időben felkerestek, hogy családi emlékeiket 1848-ból mindannyiunkkal megoszthassák. Míg olvastam a sárgult lapokat, betűztem a szálkás írást, nézegettem a régi arcokat, megint arra gondoltam, hogy a történelem, az a nagybetűs, az az egyik dolog. A másik, a történetek, az emlékek füzére, a mindennapok apró elszólásai, egy-egy mondat, egy megőrzött okmány, egy levél – ez az a testközeli, valóságos történelem, amihez sokkal több közünk van, mint a másikhoz, a nagybetűshöz. De egyik a másik által van, nincs nagybetűs történelem hétköznapi történések nélkül. De ez csak akkor ötlik a szemünkbe, a történelmünk, a históriánk csak akkor lehet a miénk, személyes és átélhető, ha az ük- és dédanyák, az unokák és nagyapák emlékei így megőrizve, átörökítve, mesélve, mondva – megmaradnak. Köszönet érte. Schäffer Erzsébet Légy gazdag vagy koldus, ifjú vagy király /cár/ halál ellen jaj nincsen orvosság. Hogy eltűnnek a történelem színpadáról ezek a félelmetes földi istenek. Az orosz nép mélyen tisztelte a cárizmust, az „atyuskát”. MIÉRT NEM FOGADTA BE V. GYÖRGY A CÁRT? II. Miklós, Minden Oroszok Cárja 1917. március 15-én mondott le a trónról. Az Ideiglenes Kormány egy héttel később – családjával együtt – házőrizetbe vette. Sir George Buchanan, az angol kormány szentpétervári nagykövete táviratilag értesítette Londont az eseményekről. V. György angol király azonnal üzenetet küldött a cárnak: „A múlt heti események mélységesen megrendítették. Gondolatban állandóan veletek vagyok. Mindig igaz és hű barátod most is csakúgy, mint a múltban.” Menedéket azonban nem ajánlott fel neki. Ennek okait kutatta egy Angliában élő olvasónk, s írását a lapunk 21. számában megjelent Összoroszország uralkodója című cikkünk kapcsán küldte meg nekünk. Nemcsak a barátja, hanem rokona is volt II. Miklós cár V. György angol királynak: Miklós felesége, Alix von Hessen-Darmstadt hercegnő, ugyanis ugyanúgy Viktória királynő unokája volt, akárcsak V. György. Azonkívül Miklós édesanyja és György édesanyja édestestvérek, a dán király leányai voltak. A fejedelmi rokonságot tartották is. György – meg mint yorki herceg – 1894-ben részt vett Miklós esküvőjén. Szentpétervárról visszatérve jelentette is nagyanyjának: „Miklós maga volt a megtestesült kedvesség ugyanaz a drága fiú, mint régen, nyíltan beszélt mindenről, mint mindig.” Változó álláspontok A cár lemondása után négy nappal, 1917 március 19-én az ideiglenes kormány hivatalosan megkérdezte a szentpétervári angol nagykövettől, vajon az angol kormány hajlandó-e a cár családnak menedékjogot nyújtani. Sir Buchanan, az angol nagykövet azonnal táviratozott Londonnak, kérdése azonban válasz nélkül maradt. Március 21-én sürgős jelzéssel újra hosszú táviratot küldött. Másnap a birodalmi háborús kormány végre megtárgyalta a táviratban foglaltakat, és Lloyd George miniszterelnök javaslatára úgy határoztak, megadjak a menedékjogot. Ezt haladéktalanul megtáviratozták Szentpétervárra. Még ugyanazon a napon Lloyd George megbeszélte az ügyet V. György magántitkárával, Lord Stamfordhammal is, ő pedig hivatalból így jegyzőkönyvezte a megbeszélés lényegét: „Arra a megállapodósra jutottunk, hogy nem utasíthatjuk el a Cár menedékjogát.” Az ideiglenes kormány nem a cári család jólétet tartotta szem előtt, amikor menedékjogot kért számára. El akarta távolítani őket Oroszországból, nehogy a cár jelenléte cselekvésre késztesse az orosz monarchistákat. Attól is tarthatott, hogy a pétervári szovjet szélsőbaloldali tagjai fellépnek a cár személye ellen. A forradalom kezdetben mérsékelt vezetői egyik lehetőséget sem tartották kívánatosnak. Ugyanakkor az angol miniszterelnök, aki egyáltalán nem volt királypárti, mindenáron meg akarta tartani Oroszországot háborús szövetségeseként a németek ellen. A cár személyét erre a célra használhatta volna fel. Lloyd George meg volt győződve róla, hogy a Buckingham-palota örömmel fogadja javaslatát. De nyolc nappal később a király magántitkára egy hivatalos levelet küldött a külügyminiszternek, amelyben súlyos nehézségekre utalt: „Őfelsége az utóbbi napokban sokat foglalkozott a kormány ama javaslatával, hogy II. Miklós cár és családja Angliába jöjjenek. Köztudomású, hogy a király erős személyes barátságot ápol a Cárral, és ezért boldogan segítené őt ebben a válságos helyzetben. De őfelsége nem tud megszabadulni a kételyeitől, nemcsak az utazás veszélyei miatt, hanem az eset általános célszerűsége szempontjából sem, hogy vajon helyes megoldás lenne-e a cári család angliai tartózkodása.” Április 6-án a király utasítására Lord Stamfordham újabb levelet írt Balfour külügyminiszternek: „A Király napról napra többet foglalkozik a Cár és családja Angliában való letelepülésével. Őfelsége levelet kap a lakosság minden rétegéből, ismert és ismeretlen személyektől egyaránt, és e levelekből arról értesül, hogy a nép az ügyet nemcsak a klubokban, de a munkások körében is megtárgyalja, s hogy a Parlament munkáspárti képviselői erősen ellenzik a javaslatot. Köztudomású, hogy Őfelsége szerint elsősorban is a cári család, különösen a Cárné (aki német) jelenléte Angliában sokféle nehézséget okozna. Ön bizonyára belátja, hogy a nehézségek mennyire kellemetlenül érintenek a mi Királyi Családunk tagjait, akik szoros kapcsolatban állnak mind a Cárral, mind a Cárnéval... Őfelsége utasítására arra kérem Önt, hogy tárgyalják meg a dolgot a Miniszterelnökkel, és vegyék fel a kapcsolatot Sir Buchanannal, aki felkérné az ideiglenes kormányt arra: a Birodalmi Fenség és családja számára egy másik rezidenciát keressenek!” Járványveszély?! Balfour külügyminiszternek alig volt ideje arra, hogy a levél tartalmát megtárgyalja a miniszterelnökkel. V. György nevében ugyanis újabb utasítás érkezett Lord Stamfordhamtól. Végre kibujt a szög a zsákból. V. György nem az angolok feltételezett németellenes hangulata miatt ellenezte a cári család menedékjogot, hanem attól tartott, hogy unokatestvére jelenléte a szocialista forradalom járványát hozná át Oroszországból. V. György 1917. március 31-én döbbenten értesült a londoni Albert Hall körüli nagy tűntetésről, ahol a tömeg az orosz cár trónfosztását ünnepelte. Áprilisban a jövendőbeli angol miniszterelnök, Ramsay MacDonald egy nagy glasgow-i tűntetésen jelentette be a résztvevőknek, hogy Oroszországban a nemzedékek szenvedése és mártíriuma végre meghozta gyümölcsét. Beszédét – amelyet másnap a sajtó is leközölt a következő szavakkal fejezte be: „A pétervári cári partizán vörös zászló lobog!” A résztvevők és V. György is arra gondolhattak, nem fog-e a vörös zászló hamarosan a Buckingham-palotára is felkerülni? Természetesen V. György nem tudhatta, hogy Ramsay MacDonald szocialista miniszterelnökként néhány év multán megszokott vendég lesz a skóciai Baltimoral királyi kastélyban, ott, ahol Miklós is próbált hófajdra vadászni – kevés sikerrel. Ramsay MacDonald szenvedélye a lazacpecázás volt – sokkal több szerencsével. De 1917-ben az angol király fejedelmi unokatestvérei Európa szerte bajban voltak családi és rokoni összetartás ideális eszme, de a forradalom szagával a levegőben, V. György első kötelessége a Windsor királyi ház jövőjének a biztosítása volt. Azt pedig jobban szolgálta a lazachorgászó szocialista MacDonald, mint a talaját vesztett orosz cár. Az érem másik oldala Ugyanakkor Aristide Briand, francia miniszterelnök és Lloyd George szerették volna az első világháborút a demokratikus rendszernek az autokratikus hatalmakkal szembeni harcaként feltüntetni. Csak az volt a baj, hogy a cári Oroszország, de Szerbia sem voltak kevésbé autokratikusak, mint Németország vagy a Monarchia. A valóságban bármennyire elégedetlenek voltak is sorsukkal a Monarchia nemzetiségei, az orosz nép sorsa sokkal reménytelenebb volt a cárizmus alatt, mint a Monarchia függetlenségre törekvő nemzetiségeinek a jövője. Wilson amerikai elnök a cári autokratikus rendszer miatt mm tudta keresztül vinni azt, hogy Amerika beavatkozzon az első világháborúba. A Kongresszus és a szenátorok ugyanis nem akartak egy olyan szövetség mellett kiállni, amelynek a cári önkényuralom is tagja. Március 20-án Robert Lansing, az Egyesült Államok külügyi államtitkára közölte a minisztertanácssal: „Az orosz forradalom ledöntötte az akadályát annak, hogy az európai háborút a demokrácia harcának tekintsük az abszulutizmus ellen. Az Egyesült Államok tiszta lelkiismerettel avatkozhat be a demokratikus erők mellett.” Az Egyesült Államok 1917. április 6-án belépett a háborúba. Példáját a legtöbb amerikai állam követte. Megkezdődött a nagyaranyú amerikai anyag- és csapatszállítás az antanthatalmak megsegítésére: a háború befejeztéig mintegy 2 millió főből álló expedíciós hadsereget hajóztak át az európai hadszíntérre. Az Egyesült Államok beavatkozása után a Központi hatalmak katonai és politikai veresége már csak idő kérdése volt. Mi a különbség Lenin és Miklós között? Svájci száműzetéséből Lenin – a német kormánynak köszönhetően – 1917. április 17-én érkezett Szentpétervárra egy leplombált vagonban. A német hadvezetőségnek Lenin „átültetésével” az volt a taktikai célja, hogy az orosz forradalmat elmélyítse, vagyis a keleti frontot meggyengítse. De Lenin szentpétervári jelenléte kezdetben fokozta Lloyd George és Aristide Briand bizonytalanságát az orosz eseményekkel és a cári uralom megdöntésével kapcsolatosan. Az angol és francia kételyeket R. W. Seton-Watson oszlotta el: „Kevés a különbség és nehéz a választás Miklós Alexandrovics [II. Miklós cár] és Vladimir Ilyitch [Lenin] között. Ezekben a kritikus órákban az antanthatalmak érdekében az áll, hogy elismerjék az ideiglenes orosz kormányt”-írta 1917. április 25-én. Végül ezt az álláspontot fogadta el a nyugat-európai közvélemény is. A német hadvezetőség taktikai célja nem ért el eredményt azonnal: a breszt-litovszki békét csak 1918. március 3-án kötötték meg Oroszországgal. Akkorra azonban a központi hatalmak gyakorlatilag már elveszítették a háborút. „Nagyon szerettem Nickyt” Kerenszkijneka cár külföldre távozásával kapcsolatos véleménye 1917 júliusa után – valószínűleg Lenin hatására – megváltozott. A cári családot Szibériába száműzték. Az, hogy V. György magatartásának mi volt a valódi oka, talán örökre titok marad. Mindenesetre a király viselkedése meg a saját udvaroncait is annyira meghökkentette, hogy évtizedeken át mindent megtettek a tények eltussolására. Az árulkodó magániratokat megsemmisítették, az udvari irattárakhoz pedig csak a „megbízható” kutatók férhetnek hozzá. Mindenesetre V. György naplója ma már a kutatók rendelkezésére áll, s abban – 1918. július 25-i kelettel – a következő bejegyzést olvashatjuk : „Ma Maryvel [a királynéval] a Belbeck Street-i orosz ortodox templomban részt vettünk a kedves unokatestvérem, Nicky emlékére megtartott rekviemen. Őt sajnos, a bolsevisták meggyilkolták. A részleteket nem tudjuk. Ez egy aljas gyilkosság volt. Nagyon szerettem Nickyt, aki a legjobb ember és tetőtől talpig gentleman volt: szerette az országát és a népét.” Sulyák István Az 1917. évi forradalom napjaiban a cári családot egy ideig a Carszkoje Szeló-i palotában tartották fogva. Augusztusban a foglyokat átszállították a szibériai Tobolszkba, majd 1918 áprilisában ismét tovább, Jekatyerinburgba. Ott végezték ki őket, valószínűleg július 16-án. Csontjaikat is megtalálták, de csak most sikerült azonosítani azokat. Trónörökösként Miklós a vagyonos fiatal nemesek jellegzetes életét élte. Különösen Szentpétervár gazdag színházi és zenei élete vonzotta. Csaknem minden estéjét hangversenyteremben, színházban vagy az operában töltötte, egész éjszakákat mulatott át vendéglőkben vagy különféle bálokon, többnyire szerelmének, a fiatal prímabalerinának, Maria Kseszinszkajának a társaságában. A politika untatta A kötelességtudó Miklós csak átlagos képességekkel rendelkezett, így hát nagy nehézséget okozott neki, hogy felfogja a gyorsan fejlődő nagyhatalom bonyolult problémáit. A politika untatta. Boldog volt, ha az államtanács ülései, amelyeken ő elnökölt, csak néhány percig tartottak. Egykori tanítója, a mélyen konzervatív jogász és a „Szent Zsinat” főjegyzője, aki már az apát, III. Sándort is tanította, ezt írta róla : „Egyszer csak azt veszem észre, miközben az előadásomat tartom, hogy ő nagyon lelkiismeretesen az orrában turkál az ujjával.” Miklós aprólékosan lejegyzett mindent a naplójába: leírta a napi szórakozásokat, fogadásokat, reggeliket és mindenekelőtt az időjárást. Őszinte gondolatait és érzelmeit azonban sem ifjú trónörökösként, sem cárként nem osztotta meg naplójával. Csak Alixhoz, a későbbi cárnéhoz fűződő szerelméről szóló jegyzeteiben engedett szabad folyást érzelmeinek. Viktoria Alix von Hessen-Darmstadt hercegnővel 1884-ben találkozott először annak nővérénél, Elizabethnél, aki az ö – mármint Miklós – nagybátyjának, Szergej Alekszandrovics nagyhercegnek volt a felesége. Tíz évvel később, 1894 áprilisában jegyezték el egymást, és bár októberben III. Sándor cár meghalt, az… NYOLCVAN ÉVE TÖRTÉNT Foltok a fronton Nyolcvan éve, 1914-ben kezdődött. Azzal az indokkal, hogy 1914. június 28-án, Szarajevóban megölték a trónörököst, Ferenc Ferdinánd főherceget és feleségét, Sophie hercegnőt. Július 31-én jött is Bécsből Budapest-balpartra a vasúti vonalparancsnoksághoz a mozgósítási távirati parancs. A fedőszavak két háborút jelöltek benne. És a vérfolt egyre nőtt. Soha addig az emberiség nem szenvedett el ekkora vérveszteséget. Fellángolt az első világháború, és 4 év alatt, 1914-1918 között, 10 millió katona és 12 millió polgári lakos életét oltotta ki. Előző nap, június 27-én a trónörökös elégedetten érkezett Bosznia fővárosa, a Szarajevó melletti Ilidžába, a Hotel Bosnába. Az utat a hadtestektől a tarčini állomásig lóháton, onnét Ilidžáig különvonaton tette meg, vezérkari tisztek kíséretében. A hadgyakorlaton a szarajevói XV., és a raguzai XVI. hadtest, összesen 22 ezer katona vett részt. Kétségtelen, hogy ennek az erőfitogtatás szerepét szánták. A Monarchiának villognia kellett, hiszen Szerbia túlgyőzte magát a Balkán-háborúkban, és ez hatott a Monarchiához tartozó Bosznia délszláv lakosságára. Voltak persze, akik mindenfelé híresztelték: – A trónörököspár azért ruccant le Boszniába, hogy házassági évfordulójukon a feleség is osztozhassék a pompában. Sophie Choteket, mivel egyszerű grófnőnek született, a Habsburg-család nem fogadta be teljes jogú császári Habsburg-hitvesnek. Nem lehetett császári fenségnek szólítani. Mint hercegnő – és nem főhercegnő! –, nem foglalhatott helyet nyilvános szerepléseken férje oldalán. Csak ott, ahol a főherceg előírásosan katona lehetett, és a tábornagyi egyenruhát öltötte magára. Azon az estén, uralkodónak kijáró pompával terítettek vacsorához a Hotel Bosnában. Erre 40 szarajevói méltóság kapott meghívást. Csupán arról nem ejtett – ejthetett szót senki, hogy a trónörököspár ily módon, a 14. házassági évfordulót is ünnepli, és nem csak a sikeres hadgyakorlatot. – Fenség! – suttogta a férje mellett vacsorára suhanva Sophie. – Folt? A trónörökös arca ragyogott a boldogságtól. – Fenség! – válaszolta Őfensége. – Nem esett folt a Monarchia hadseregének jó hírnevén. És ekkor jutott Ferenc Ferdinánd eszébe valami. – Ááá! – folytatta. – Majdnem elfelejtettem. A távirat. Ő császári és apostoli királyi Felségnek! Hogy a hadgyakorlat kitűnően sikerült! Hogy holnap Szarajevóba látogatok! És holnap este utazom! De holnap eldördül – másnap eldördült – az az egy-egy gyilkos lövés. A merénylő az Ifjú Bosznia elnevezésű titkos diákszervezethez tartozott, amelynek szerb parasztfiatal-tagjai a Habsburg-birodalom elpusztítására, a társadalmi egyenlőség kivívására esküdtek. A magyar egyetemisták harmadnap, Budapesten, vadászpuskáik után kaptak, a fegyverfogásokat gyakorolták, és máris indulni akartak a háborúba, Szerbia és Montenegró ellen. Az uralkodó elhatározta, hogy tényleg le kell számolni Szerbiával. Ha – ezt Németország támogatja. Ez nem volt nagyon nagy kérdés, hiszen ha Oroszország is támad, Németország köteles, az 1879-ben kötött szerződés első cikkelye alapján, teljes haderejével Ausztria-Magyarországot támogatni. Két hónapba sem telt, és jött a mozgósítási távirati parancs, Bécsből Budapest-balpartra, a vasúti vonalparancsnoksághoz. Eredeti példányára a Hadtörténelmi Levéltárban akadtam. B.I.-55. Vasútügyek. A 4670-es levéltári doboz. A 8. számú irat. Nr. 98 ZTL/1914. Riadó: augusztus 2-án és 3-án! Mozgósítás: augusztus 4-én, kedden! A „Fehér terv” végrehajtandó! A „Sárga terv” sem szünetelhet! A „Fehér terv” más kódban a „B” (Balkán) háborút jelentette. A „Sárga terv” pedig az „R” (Rosszia vagyis Oroszország) háborút. Apám arra az őszre így emlékezett: – Ment a vonat. Mink meg énekeltünk. Fel voltunk kokárdázva. Énekeltünk. Közeledtünk a fronthoz. Ahogy erősödött az ágyúszó, úgy halkult el az énekszó. Apám nem a „Fehér”, hanem a „Sárga terv”-ben kapott helyet, szerepet. Őt nem a szerb, hanem az orosz frontra vitték. Még zsonglőr is volt közöttük, aki hiába is próbálkozott, túl nagy derűt nem tudott varázsolni arcukra. Nyári szabadságukról jöttek haza a Nemzeti Színház tagjai, és meglepődve tapasztalták, hogy mindegyikük szerződése semmissé lett. Legalábbis egy félévre. És azután sem játszhattak angol vagy francia műveket, hiszen Anglia is, Franciaország is a másik oldalon állt. A Bánk bánból ki kellett húzni a németellenes részleteket, mert Németország a Monarchia érdekei szerint járt el, és felzárkózott ehhez az oldalhoz. – Egy fegyelmezetlen... Egy műkedvelő... Egy léha csapat! – háborgott tenger-erővel Jászai Mari, és elhatározta, hogy verseket szaval máris, az első sebesülteknek. Az írófejedelem, Herczeg Ferenc felesége, ahogyan ez úriasszonyok körében, hirtelenében divat lett, önkéntes ápolónőnek jelentkezett. Bele is szeretett a hátországi hadikórház snájdig sebészébe. Az íróférj ingeit pedig behordta a sebesülteknek, akikről műtétjük előtt le kellett szaggatni vérbe tapadt fehérneműiket. Herczeg Ferenc felrohant barátjához, báró Hazai Samu honvédelmi miniszterhez. Panaszt tett neki: – Folt! – mondta. – Szégyenfolt hazánk becsületén! Katonáink testén! Miért nincs kincstári ingük a háború poklát megszenvedetteknek? –Ferikém! –válaszolt a kegyelmes úr. – Ingben az illetményt egyszer már megkapták! Még véget sem ért az első ősz az első világháborúban, és a Monarchia, sietősen visszahúzódva, 300 ezer katonát hagyott Galíciában. Katonasírokban. Fogolytáborokban. Megkezdődött tehát az első visszavonulás. Apámék jöttek vissza a Kárpátokhoz. Simon Gy. Ferenc Jó ideje hogy béke ült rá a nemzetekre, de szokás, mondás „a béke arravaló, hogy felkészüljenek a háborúra!” Hát így is lett, a gazdasági, politikai, hatalmi érdekek ha úgy kívánják, lelövetnek, egy trónörököst, és ezért az egy emberért ezreknek kell pirosra festeni a földet, de miért is kellett meghalniok? Lett belőle Csonkamagyarország... a nagy hatalmak megnyirbáltak a szép magyar térképet, alig hagytak valamit ennek az országnak és most pedig /1995-ben/ azért sírunk hogy a nagyhatalmaknak a kegyét kiérdemeljük, felvegyenek bennünket a NATÓBA... nekik kellene bocsánatot kérni tőlünk, hogy ilyen igazságtalan békét kötöttek a „NAGYHATALMAK”… minket kárpótoljanak, vegyék észre, nem mi csináltuk Trianont, ők voltak a bennfentesek, nekünk nem kell Európához csatlakozni, minket Árpád apánk Európába telepített le, és a történelem folyamán, n befogadtuk mindazon nemzetségeket, akik most minket akarnak móresre tanítani, mi vagyunk a kisebbség, ők az őslakók. Vegye tudomásul Európa és annak nagyhatalmai, tegyék jóvá Trianont, magyarázzák meg a ránk vicsorgó jövevényekre, örüljenek annak, hogy egykor szállást adtunk a hontalanoknak, ehették a magyar Alföld kenyerét. Nem mi árultunk egérfogókat, van-e valami drótozni, fótozni való, elfelejtették ezen időszakot? Mi kaptuk a nagy sebet azoktól az államoktól, akik most haboznak afelett, hogy befogadjanak e nagy közösségbe, ellentmondás az egész… Jól élt ebben az országban, román, horvát, szerb, német, zsidó, minden jogot megkaptak ahhoz, hogy boldog életet élhessenek ezen a sok sebből folyó vére, magyar földön. Mikor jöttek a nagyhatalmak nekünk segíteni? 1914-ben?… 1956-ban? Páholyból nézték a magyarság pusztulását, romokban élt Bpest, tankok lapították a földbe a magyar honfiakat, és most még mi alázkodjunk, nyaljunk, hogy felvegyenek a nagyok szent szövetségébe… Csupa ellentmondás, történelmi csalás… ÉVFORDULÓ A háború vége Bernát Bála A II. világháború Európában 1939. szeptember elsején hajnali 4 óra 45 perctől, amikor is a német haditengerészet Schleswig Holstein elnevezésű csatahajója lőni kezdte a Westerplatte félsziget erődítményeit védő lengyel őrszázadot, a Jodl tábornok által már 1945. május 7-én aláírt kapitulációs okmányban foglaltak szerint 1945. május 8-án éjfélig tartott. A két dátum közé eső 2074 nap volt Európa, e sokat megélt földrész történetének legsötétebb korszaka. A több, mint öt és fél év alatt európaiak tízmilliói pusztultak el erőszakos és szörnyű halállal, közöttük nemcsak katonák, hanem gyerekek, nők és öregek, olyan arányban, mely az addigi háborúk történetében ismeretlen. Európa országainak nagy többségét megszállta a náci Németország hadserege. Ezeket a nemzeteket megfosztották függetlenségüktől, önrendelkezési joguktól, eltiporták történelmileg kialakult intézményeiket, semmibe vették kultúrájukat, hagyományaikat, jogaikat, szokásaikat és százezer számra ölték meg azokat, akik ezt az új rendet elfogadni nem mutatkoztak hajlandónak. Európa városainak és falvainak sokasága pusztult el, műemlékeinek tömegét semmisítették meg, hídjait és útjait szétrombolták, gyárai füstölgő törmelékhalmokká váltak, gazdasága összeomlott. Ezekben az években Európát a sötétség, a pusztulás és a félelem tartotta hatalmában. Németország pedig a háború végére, szörnyű árat fizetve az első három évben elért katonai sikereiért, hatmillió polgárának értelmetlen feláldozása után, romokban hevert. …tette be ellenállását, ugyanúgy, mint a „Kurland” csoport és a németek kelet-poroszországi hadserege. Ezeknek a csapatoknak az volt a szándékuk, hogy nyugati irányban átküzdjék magukat a szövetségesek vonalaihoz, hogy azok, és ne a szovjetek előtt kelljen letenniük a fegyvert. Ez a törekvésük csak részben járt sikerrel. A május 9-én megismételt kapituláció Sztálin kifejezett kívánságára történt, de különösebb jelentősége nem volt, a május 9-én 0 óra 34 perckor aláirt és történelmileg ismerté vált fegyverletételi nyilatkozaton Zsukov marsall neve mellett Tedder angol, Spaatz amerikai, J. de Lattre de Tassigny francia tábornokok aláírásai láthatóak. A német küldöttség a három fegyvernem vezetőjéből, Keitel vezértábornagyból, Friedeburg tengernagyból, Stumpff repülő vezérezredesből állott. A fegyverletételi okmány aláírása csendben, szinte hang nélkül, néhány perc alatt lezajlott. A szövetséges küldöttségek tagjai sem szóban, sem katonai tisztelgéssel nem köszöntötték a németeket, ami a megbeszélt protokoll előírásain kívül azért is érthető, mert az elmúlt hetek során mindegyikük meglátogatta a felszabadított náci koncentrációs táborok valamelyikét. E kettős kapituláció folytán alakult úgy, hogy a nyugati hadviselő országokban május 8-án, míg a Szovjetunióban és az érdekszférájába tartozó országokban 9-én emlékeztek meg a II. világháború európai szakaszának befejezéséről. 1942 októberében a hitleri Németország hatalma Európa 13 millió négyzetkilométernyi területére és közel félmilliárdnyi lakosára terjedt ki. Hadserege ekkor 1,8 millió négyzetkilométert uralt a Szovjetunióból, az ott élő 80 millió emberrel, a népesség 42 százalékával. A náci birodalom megdönthetetlennek látszott. A leigázott népek számára akkoriban aligha lehetett volna érthető, hogy a szövetségesek katonai vezetői már Németország szétzúzásának… Amikor orosz hadifogságba kerültem, Romániába vittek. Fogsaniban volt a gyűjtőtábor, itt láttam egy karikatúrás plakátot. Hitler a képen, eltátott szájában egy földgömböt ábrázoló alma, ezt akarta lenyelni... de az alma földgömb nagy volt... a torkán megakadt, se le se föl. Hitler megfulladt, meghalt... El akarta nyelni a világot...volt a felirat... Az első világháborúba való felvonulást vasvárott, mint őrző gyerek szemléltem végig, virágdíszben öltözött puskákkal vitte a vonat a magyar ifjakat Szerbiába. Ekkor még nem ismertem volna arra gondolni, hogy 28 év elteltével magam is ilyen marhavagonban fogok utazni étlen, szomjan, Szibériában. Senki sem fogta fel ekkor, kezdetén, hogy mit kíván egy háború, mekkora csapás az országra, a családra, a vesztes félnek… A II. világháború kezdete és vége valójában nem pontosítható tankönyvekbe illően, szoros dátumok szerint. Kiváltó okai régebbi, sok évtizeddel korábbi keletűek, árnyéka előrevetődött a Saar-vidék visszacsatolásakor 1935-ben, Ausztria annektálásakor 1938-ban, valójában a hadiesemények is már Csehszlovákia szétdarabolásakor, 1938-39-ben megkezdődtek. Mivel Lengyelország megtámadását nem előzte meg hadüzenet, bár a harcok már folytak, Varsót bombázták, a háború deklarálása tulajdonképpen szeptember 3-án történt csak meg, amikor Anglia, majd néhány óra múltán Franciaország, a lengyelekkel fennálló szerződéseik értelmében, hadat üzentek Németországnak. Ugyanígy a háború vége sem a kapituláció közzététele után, egyik óráról a másikra következett be, automatikusan. Az Észak-Olaszországban állomásozó német erők, felismerve reménytelen helyzetüket, már április 29-én fegyverszünetet kérnek, és május másodikával beszűntették az ellenállást. Az Olaszországtól északra lévő „G”-hadseregcsoport május ötödikén döntött a fegyverletétel mellett. Április 30-án a Norvégiában rekedt németek jelezték megadási szándékukat. Május 4-én Friedeburg tengernagy jelentkezett Montgomery parancsnokságán fegyverletételi kérelmével, és a Hamburg környékén, valamint Hollandiában és Dániában még fegyverben álló német csapatok is korábban, 5-én reggel kapituláltak. Németország feltétel nélküli kapitulációjának okmányát egy reimsi iskolaépületben, május 7-én 2 óra 41 perckor nemet oldalról Alfred Jodl tábornagy írta alá, szövetséges részről Walter Bedel-Smith, Eisenhower vezérkari főnöke, Morgan angol, Savez francia és Szuszlaparov szovjet tábornokok ellenjegyezték. A szöveg első bekezdése a következőket tartalmazta: „Mi, alulírottak a német főparancsnokság felhatalmazásából, ezennel feltétel nélkül megadjuk magunkat, jelenleg német ellenőrzés alatt álló valamennyi szárazföldi, tengeri és légi erőnkkel, a Szövetséges Erők Legfelsőbb Parancsnokának és egyidejűleg a Szovjet Főparancsnokságnak.” A fegyverletétel 8-án éjfélkor lépett életbe, és feltételei szerint a német fegyveres erők vezetőinek 9-én meg kellett jelenniük Berlinben, a szovjet parancsnokságon, az okmány ratifikálásának céljából. A kapituláció aláírásának ellenére a Schörner tábornok vezényelte „Közép” hadseregcsoport 9-én még harcban állt, megkísérelte leverni a prágaiak felkelését, és csak 14-én szün… …fegyverletétel előírásai ekkor már hatályba léptek. Inkább a propagatív hatás növelése lehetett a szovjet diktátor célja, az, hogy ne ismeretlen tábornokok, hanem történelmi jelentőségű személyek szerepeljenek a Szovjetunió kül- és belpolitikájában, a későbbiek során oly sokszor és előnyösen felhasznált eseményen. Eisenhower, a szövetséges erők főparancsnoka is, aki nem jelent meg az aktusnál, ebben az értelemben nyilatkozott emlékirataiban: „... én azonban nem tartottam helyénvalónak, hogy elmenjek. A németek már megjelentek a szövetséges főparancsnokságon, hogy feltétel nélkül kapituláljanak, és én úgy gondoltam, hogy a berlini ratifikációnak szovjet ügynek kell lennie.” Így azután Berlinben, a karshorsti tiszti iskola éttermében… …tervein dolgoztak. 1943 ősze Teheránban pedig Roosewel Churchill és Sztálin a háború utáni politikai rendezést vitatta meg. Annak reménye, hogy erre sor kerülhet, csak az Afrika majd a sztálingrádi hadműveletek után derengett fel az emberek tudatában. A háború végső kimenetele hamarabb vált nyilvánvalóvá, mint befejezésébe remélhető időpontja. A szövetséges hatalmak vezetőinek magabiztossága a háború alakulását illetően, csak azok számára volt nehezen érthető, akik nem ismerhették a két hadban álló tábor, a németek és a velük önkéntes vagy kényszerű szövetségben állók, valamint az ellenük egységbe tömörülő több mint két tucat ország gazdaságának mutatóit. Ezek az adatok, jóval a harctéri események előtt, igen pontosan jelez-… | |
