|
|
|
|
Megtizedelt ország
Fél évszázaddal a második világháború után még mindig nincs megbízható veszteség-kimutatása Magyarországnak a háború áldozatainak számáról. Nem tudjuk pontosan meghatározni, hol, hányan és kik vesztették életüket. Nem magyar sajátossága ez a világégésnek. Sok más európai ország küszködik hasonló gondokkal. Azok, amelyeket bombáztak, amelyek földjén harcok dúltak. A rendelkezésre álló adatok gyakran roppant eltérőek. Drezda 1945. február 13-14-ei bombázása áldozatainak számát a források 35000 halottól egészen 200000-ig adják meg.
Vagy nézzünk egy magyar példát. Sopront 1945. március 4-én érte pusztító erejű amerikai bombatámadás. Amerikai forrásokból – mivel mindent pontosan könyveltek – úgy tudjuk, hogy a városra 372 db 500 és 1000 fontos romboló bombát vetettek le. Az áldozatok számáról viszont már eltérnek az adatok. Vannak iratok, amelyek 220, mások 1800 és némelyek 3000 lélek kihunytáról beszélnek. Valószínűleg már sohasem fogunk teljesen hiteles képet kapni a tényleges számról. Sopron lélekszáma 1945 tavaszára sokszorosára duzzadt az eredetinek. Rengetegen menekültek a városba a nyugat felé nyomuló szovjet csapatok elől. Szálasi több kormányhivatalt telepített át a fővárosból Sopronba. S lehetne még a sort folytatni. A városi hatóságok, pedig a támadás után elsősorban a helyi lakosokat, polgárokat anyakönyvezték, a menekültekkel kevésbé foglalkoztak. Feljegyezték, hogy a halottakat három nagy tömegsírba temették. Mekkora volt hát valójában Magyarország embervesztesége a háború alatt? Beszámítva mindenkit, az elesetteket, az eltűnteket, a hadifoglyokat, a koncentrációs táborokban elpusztultakat, a lemészároltakat, a Dunába lőtteket. Még a háború miatt betegségekben elhunytakat is. Jeles történészek egész sora kereste a választ a kérdésre. Adataik eltérőek. A háború utáni első kutatók még nem ismerték a hadifogságba hurcoltakat, a Romániában, Jugoszláviában lemészároltak adatait. Számításaikat a háború utáni ország területén végezték. A teljes magyarországi emberveszteséghez hozzátartoznak az 194 évi párizsi békeszerződéssel ismét elcsatolt területeken lakók adatai is, mivel magyar állampolgárokként vesztették életüket. Az összes eddig feltárt esetet figyelembe véve az áldozatok száma feltehetően a következő:
minimum: maximum:
- a m. kir. honvédség háborús vesztesége 240 000 260 000
- a magyarországi zsidóság áldozatainak száma 550 000 569 600
- a hadifogságban, munkatáborokban elhunyt katonák és civilek száma 95 000 200 000 *
- a nem zsidó polgári lakosság vesztesége, beleértve az erdélyi, bácskai és kárpátaljai áldozatokat is 300 000 350 000
Összesen 1 185 000 1 379 600 lélek
(* Megjegyzés: egyesek szerint még ennél is több.)
1944 elején hazánk lakossága – a visszacsatolt területeken élőkkel együtt – 14 és fél millió volt. Ha ezt a számot összevetjük a veszteséggel, kijelenthetjük: a háború megtizedelte az országot. Amíg az első világháborúban ezer lakosra 36 halott jutott, a másodikban már csaknem 100 örökre kihunyt lélek. Rettenetes szám! Hazánk véráldozatának nagysága arányaiban azonos a Szovjetunióéval, Németországéval és Jugoszláviáéval, csak Lengyelországé jóval nagyobb. És ehhez számítsuk még hozzá: csaknem ötmillió állampolgárunk – tehát minden harmadik ember – volt kénytelen elhagyni otthonát úgy, hogy jelentős részüknek új életet kellett kezdenie.
Közülük mintegy millióan végleg elszakadtak szülőföldjüktől és az országtól. Nem véletlen tehát több magyar szakértő megállapítása, hogy a két világháború emberveszteségei nélkül ma a Kárpát-medencében jóval több mint húszmillió magyar élhetne.
Dr. Pataky Iván, a hadtudományok kandidátusa
A háborús veszteségi statisztika sohasem lesz hiteles, mert nagyon nehéz arra választ kapni, hát hányan is vannak azok közül, akik elmentek és sohasem térhettek haza. Magam is, aki majd három évet töltöttem orosz hadifogságban - ahogyan hullnak az őszi falevelek le a fáról, ki számolja meg mennyi esett le a fáról – szemem láttára haltak meg a táborban honfitársaim. Elgyengült, jajszó nélkül átszellemült. Nincs többé. Nem volt, aki vezesse a meghaltak névsorát. Na és Szibériában télen nincs temetés, a fagyos föld nem engedi magába zárni a kihűlt emberi testet. Ahogy aztán májusban, június elején, amikor a fagytól megengedett a szibériai föld, akkor ástak valahol egy nagy sírt. Ruha nélkül, tán meszes vízzel leöntve a hullákat eltemették örökre. Hol? Ki? Merre vannak? Örökre bezárult felettük az enyészet. És most kérdem: ezeket a szegény nyomorultakat, hogy fogják majd a végítélet napján kérdőre vonni? Vagy ha van lélekvándorlás, kibe fog bebújni ez vesztett hős testének a lelke?
Szombathelyi diákpolgármester kalkulátorral
Két polgármestere van Szombathelynek, miután a város tizenhárom középiskolájának tanulói március 14-én diákpolgármestert választottak Iskolánként tíz elektor hallgatta meg a jelöltek kortes beszédét, majd kétfordulós, titkos voksolással választották meg polgármesternek Czeglédy Csabát, az Orlay Fürst Károly Kereskedelmi, Vendéglátó-ipari és Idegenforgalmi Szakközépiskola harmadéves külkereskedelmi szakos hallgatóját. Másnap a város önkormányzata nevében maga a polgármester, Wagner András ünnepi külsőségek között iktatta be hivatalába a diákpolgármestert, átadva neki a város kulcsát, amit kenyértésztából sütöttek. Ettől a pillanattól minden komolyra fordult, ami addig csak játék, szórakozás volt. Czeglédy Csaba, Szombathely első diákpolgármestere érzi a felelősséget. Ahogy sorolja a terveit, úgy tűnik, talán sokat akar egyszerre, hiszen még nem tudja pontosan, kik segítenek majd neki a két megválasztott diák-alpolgármesteren kívül.
- Semmiképpen sem szeretnék olyan lenni, mint a politikusok, nem ígérgetek, hanem cselekszem – mondja határozottan. – Nekem talán könnyebb is, hiszen párt-semleges vagyok. A programbeszédemet két lényeges kérdésre építettem: a végzős szakmunkástanulók elhelyezkedési gondjainak enyhítését, a kulturált szórakozási és sportolási lehetőségek bővítését szorgalmaztam. A beiktatástól eltelt egy hónap a kapcsolatépítés ideje volt, legutóbb Debrecenben vett részt a diákönkormányzatok vezetőinek országos találkozóján. Azt már megtanulta, hogy a cím, a hivatal kevés, ha nincs mögötte valamilyen szervezet. Ezért azt tervezi, kezdeményezni fogja a szombathelyi diákönkormányzatok szövetségének megalakítását. Ezután lehet szó arról, hogy – ugyancsak választott tagokkal – összeül a városi diákközgyűlés. Ezzel a háttérrel már komolyabban lehet dolgozni.
- Csak elég legyen ez az egy év mindenre! – sóhajt a diákpolgármester, majd sorolja tovább az elképzeléseit. – Május 4-én megyei diákfórumot tartunk, ahová meghívjuk valamennyi középiskola igazgatóját és a parlamenti pártok képviselőit. Szeretnénk elérni – érvényt szerezve minden iskolában jogainknak -, hogy nem szabad kifüggeszteni a házirendet mindaddig, amíg a diákönkormányzatok egyet nem értenek azzal. Titokban abban is reménykedik, hogy ősztől, amikor betölti 18. életévét, szavazati jogot kap a város közgyűlésében. Addigra alaposan tájékozódik azokban a kérdésekben, amelyek valamilyen formában érintik Szombathely ifjúságát. Legelőbb ahhoz szeretné adni a szavazatát, hogy épüljön gördeszka pálya a városban, és nyissanak végre egy alkoholmentes szórakozóhelyet. Tisztában van azzal is, hogy pénzre is szükség lesz. A diákpolgármesternek van már elkülönített számlája, amelyre elsőként Wagner András utalt át tízezer forintot a saját, polgármesteri keretéből.
- Tudom, hogy ez az összeg jelképes, de azt talán kifejezi, hogy támogatom a kollégámat – mondja Szombathely polgármestere. – Természetesen a továbbiakban is hozzájárulnak minden olyan rendezvényhez, ami a város hatezer középiskolását valamilyen módon megmozgatja. A diákpolgármestert a közgyűlés oktatási bizottsága tanácskozási joggal ruházta fel, amely szintén azt mutatja: fontosnak tartjuk a diákság képviseletét a döntések előkészítésében. Egyelőre még nem volt hivatalos találkozó a diákpolgármester és köztem, úgy gondolom, elsőként ezt neki kellene kezdeményeznie. Dallos Gyula, az Orlay szakközépiskola igazgatója nem titkolja büszkeségét amiatt, hogy iskolája adta Szombathely első diákpolgármesterét:
- Öt éve minden esztendőben megrendezzük az Orlayban a diákigazgató-választást, aminek talán nem az a lényeg, hogy néhány napra valamelyik tanuló átveszi a hatalmat, hanem a korteskedés, a szavazás, a választás, a demokrácia játékszabályainak elsajátítása. Félig játékosan, félig komolyan. Az elmúlt évek tapasztalatait ismerve, számítottunk arra, hogy Csaba eséllyel indul a polgármester-választáson. Becsülettel felkészült, győzött, így az iskola mindent megtesz azért, hogy sikeres legyen a működése. Az sem riaszt vissza bennünket, hogy ez néha pénzbe kerül, és nem is lesz mindig konfliktusmentes. Csaba elkéri a névjegykártyámat, tudni szeretné, hol keressen, ha sajtótájékoztatót tart. Kalkulátort vesz elő, és beírja a telefonszámomat. Elnézést kér, neki még nincs névjegykártyája. Aztán hamiskásan mosolyog: azt kellene valahogy elintézni, hogy a jövő évi érettségin már lehessen használni kalkulátort. Ez minden bizonnyal nem elérhető, de reméljük, többi terve sikeres lesz.
Burkon László
Népszabadság, 1994. április 26., kedd
Mindnyájan örömmel nyugtáztuk, hogy a Csaba lett a diákpolgármester. Valami nagy erkölcsi jutalom a fiúnak, öröm a szülőknek, de öröm volt a nagyszülőknek is. Csabát nem tudnám teljes egészében jellemezni, összességében kiegyensúlyozott ifi. Külleme, fellépési adottsága mellett sokat vállal a közre. A tanulástól, az elmélyült tanulástól, olvasástól megfossza magát. Az iskola és az iskolán kívüli szereplései lévén szerzett sok barátot, de egyben, ahogyan szokott lenni sok ellenséget is. Még a tanári karban is akadt tanár-tanárnő, aki nem mindig osztozkodott sikereinek örömeiben. Erre én már korábban figyelmeztettem, amikor az iskola igazgatójának a további meghosszabbításáról volt szó, azaz a további évekre is elnyerje a megbízatást. Ekkor mellette a diáktársai segítségével aláírásokat gyűjtött, s ekkor szóltam Csabának: Te fiam! Mit gondolsz a tanári kar egyhangúlag tapsol a te agitálásodhoz? S ami a szomorú tény, amikor sikerült az igazgatót állásában megerősíteni – az ő agitálása is hozzá segítette -, de amikor volt Csabának egy bukásra álló tantárgyi állása – németből félévkor – hát aztán a diákpolgármesterrel ezt a csapást nem lehet elszenvedni. Bizony nem jött a segítség. Jó más időket élünk, más a világi szemlélet, más a hasonulás. Csabának, mint ifjúnak is megvannak a maga eszmei futtatásai, s mint ”Titán” csak az övé lehet a helyes dogma. Szép tőle, ha már ilyen fiatalon vannak sikerei, s vele vall kudarcot is. Talán az én megítélésemben van a hiba, s mind ezt el is fogadnám, ha tényleg Csaba elmélete a sikerhez vitte volna az elmúlt időszakban. Például sikerült volna az egyetemi felvétele. Régi költői megfogalmazás: „Úttörőnek bukni is érdem!”, tán így acélosodik meg, így tudja magát lemérni, mivel bír, és mennyit követelnek meg tőle az ilyen felvételek. Az észjárása gyorsütemű. Duma, szóbőség áradozik benne. Kíváncsi vagyok, hogy a jelen állásában mennyire találkozik majd ismét jó, vagy rossz úttal. Szerintem szép a történelem szak, de nagyon meg kell spékelni irodalommal, sokoldalú olvasottsággal, amire ismételten az idejéből nem sok marad, mert úgy hallom diákokat korrepetál. Ami a legrosszabb neki kell elmenni a diák lakására. Mennyi időveszteség, de állítólag a pénzt nagyon szereti és a szüleit nem akarja a végsőkig kiapasztani. Ez szép és megtisztelendő felfogás, de van egy régi mondás: „Amit nyer a réven, elveszti a vámon!” Néha magamba nézek, s akkor veszem észre, hogy a hiba az én készülékemben van. Ugyanis összevetem azt az utat, amely engem a diplomám megszerzéséhez vezetett, mennyi és milyen nehézségek mellett juthattam el a diplomához. Vasváron laktunk a 71-es vasúti őrházban, a villany ismeretlen álom volt, a kihordott vasúti jelzőkhöz rendszeresített petrolos lámpákból megmaradt petrollal világítottunk nyolcas-cilinderes lámpával. Ma? A nagyobbik testvér által kinőtt ruhát örökölte a kisebbik testvér. Apám vasúti nagykabátját egy kicsit átszabva indultam a pápai tanítóképzőbe. Jó édesanyám korán meghalt – 43 éves volt 1927-ben -, apám nem tanítatott. Gerencsér Ferenc édesanyám testvére kölcsönözte a tandíjat az állami vizsgára, képesítőre. Karácsonykor a szünetben a mostohám nem engedett be a szobába, pokrócokba és meleg holmikba burkolódzva a ház padlásán tanultam a képesítési tételeket. Óriási akaratomnak a birtokában tudtam csak ekkora mostoha körülmények közepette elérni a célomat, az oklevelet elnyerni. Szóval a mai generáció nem ebben a cipőben jár. Ne is járjon. Nem kell idáig lesüllyedni. Azért tudna jobb sikereket is elérni. Az idő majd ad rá feleletet, de én ezt már nem érem meg. Azért bízom az unokáimnak egészséges tenni akarásukban.
Magyar ünnep Fülesen
Somogyváry Gyulára, az író-politikusra, a Magyar Rádió igazgatójára emlékeztek születésének 100. évfordulóján szülőfalujában, a burgenlandi Fülesen az elmúlt szombaton. Ez alkalomból a helyi Zichy-kastély kertjében emléktáblát leplezett le a család, valamint a Centenáriumi Bizottság és a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület. A horvát falucskában kiállítást is nyitottak Somogyváry hagyatékából, valamint horvát és magyar nyelvű misével emlékeztek rá. Számos regényt, színművet jelentetett meg, hazafias verseit egy időben az egész ország ismerte. Jelenleg a szigetszentmiklósi cserkészcsapat viseli a nevét. Somogyváry Gyula emlékének ápolásában jelentős szerepet vállalt Galambos Ireneusz atya csakúgy, mint Nemeskürthy István, Sinkovits Imre és Szokolay Sándor. Részletes helyszíni beszámolónk a 7. oldalon.
1895. április 21-én született. Volt újságíró, az I. világháborúban főhadnagyként szerelt le, a rádió irodalmi igazgatója. Tiltakozott a második zsidótörvény ellen. 1944. március 21-én a németek letartóztatták és a mauthauseni koncentrációs táborba vitték. 1950. november 5-én internálták és itt is halt meg a táborban. Egy kicsit elfelejtett író lett, nem szerepelt a tanulók irodalmi könyveiben. Egy-két cím: Gyújtogatás (1920), Hűség (1934), A Rajna ködbe vész (1935), Ne sárgulj fűzfa (1939), A holtest hű marad (1942) és a többi. Szerettem olvasni a regényeit, de valahogyan ha lehetett, mellőzték.
„Jó nép ez, uram”
A tisztességről, hazafiságról – Fülesen a Zichy kastélyban
Az elmúlt hétvégi, májusi vihar a burgenlandi Fülesen egészen lenyugodott. A közeli Sopron zord felhői sem értek el a hangulatos horvát faluig, a Zichyek ősi családi fészkéig. A kastély ma is áll, akár az egykoron csodálatos őspark. A jelenlegi gazda, Zichy Michel gróf nem szívesen veszi a látogatókat, tán kedvét szegte a lassú anyagi romlás. Ami a kastélyon és a parkon is egyre inkább látható. A főépület kopottságában is pazar, a családi címer sem omlott le még. A néhai sáncárok főkapuját erősen kikezdte az idő, az őrtorony vakolatlan. Leginkább a park sínyli meg a gondozatlanságot. Buja az aljnövényzet, fűbe fulladnak hársak, fenyők, tölgyek. Amíg a keleti diktatúrákban az önkény, addig a nyugati demokráciákban az érdektelenség írta le az arisztokráciát. Rebesgetik, hogy Zichy Michel is árulja a kastély… Amely műemlék ugyan, de a családnak kellene fenntartani. Nos, e máig sejtelmes, történelmet idéző környezetben született 1895-ben Somogyváry Gyula író, a Magyar Rádió egykori igazgatója. Füles – németül Nikitsch, horvátul Filezu – rá emlékezett a szeles és hűvös szombaton. Köszönhetően a szigetszentmiklósi cserkészeknek, akik a jeles személyiség nevét vették fel. Az íróra emlékező táblaavatást nagy erővel szervezte a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület, a helyi önkormányzat és a Centenáriumi Emlékbizottság. A magyar-horvát nyelvű szentmisére gyülekezők között ott láttuk számos magyar település, köztük a vasi önkormányzat képviselőit. Somogyváry Gyula nem volt tananyag, a mai generációk többsége nem ismeri a nevét. Pedig munkássága, emberi helytállása és tisztessége példaértékű. Minderről szó esett a fülesi polgármesteri hivatalban, amikor is kiállítást nyitottak a rendkívül változatos életpályát befutott férfiú munkásságából. Tallózva a gazdag anyagban, egy helyütt azt olvashatjuk: „A soproni hűség legelhivatottabb lantosa vagy”. Ezt 1936-ban vetette papírra a város polgármestere, reagálva Somogyváry És mégis élünk című könyvére, amelyben az író a Trianon utáni gyászos időknek, valamint az elhíresült népszavazásnak állított emléket. Sokoldalú személyiség volt: aktívan részt vett templomépítésben csakúgy, mint frontharcos katonák vigasztalásában, segítésében. Horvát menyasszonyának fényképe mellett ott látjuk a szintén horvát dadájának emléket állító művét: „Jó nép ez uram. Akiket szeret, azokhoz holtáig hű” – írja, s valóban. Amikor Fülesről Pestre került, dadája oda is követte. Egy időben álnéven írt. V. S. G. Young-Mill: ViharBetsaidában – jegyezte ily módon egyik művét és később még számosat. Színművei, hazafias és történelmi tárgyú könyvei, leírásai széles körben váltak ismertté. S amint az lenni szokott, a sokoldalú embert egyik hatalom sem szereti. Somogyváry Gyulát, aki a rádió igazgatójaként rengeteget tett az intézmény felemeléséért – a fasizálódó rádió kárörvendő gúnykacaja közepette vitték Mauthausenbe, a lágerbe. Túlélte. Amint túlélte a vörös rákosista poklot, Kistarcsát is. Saját bőrén tapasztalhatta, hogy a diktatúrák lényege azonos: az egyéniség, majd az egyén megsemmisítése. Fülesen találkoztunk Németh Istvánnal, azzal a szigetszentmiklósi cserkészvezetővel, akinek döntő része van a Somogyváry-emlékezésben. „Nemeskürthy tanár úrral, valamint Szoklay Sándorral és Sinkovits Imrével közösen határoztuk el, hogy nem hagyjuk feledésbe merülni” – mondta. „Ezért is vette fel nevét a cserkészcsapat és szerveztük meg az emlékbizottságot. Majd ezt az ünnepséget, elsősorban Galambos Irenesusz atyával és a családdal közösen. Tizenhét évig élt Szigetszentmiklóson Somogyváry, legjelentősebb műveit nálunk írta. Mondhatnám, addig volt a településen, amíg a tél be nem kergette Pestre.” Németh István megjegyezte még, azok a gyerekek, akik olvassák verseit, tanulják színműveit, értelmezik könyveit, nagyban ragaszkodnak hozzá. „Azt mondhatom, hogy beleszerettek az íróba, a tisztességes emberbe. Úgy vélem, nagyon kellenek manapság a példaképek, az igaz életű emberek. Azok, akiknek nem hivalkodó, de mégis kiteljesedő, karizmatikus magyarsága jótékonyan hat az ifjakra” – így Németh István. A fülesi polgármesteri hivatalban már a nyitónapon is sokan nézték meg a Somogyváry-kiállítást, de az igazi eseményt az emléktábla leleplezése jelentette. A táblát a Zichy-kastély épen maradt, falu felöli oldalán helyezték el. „Ezt is megértük… Azt csak üdvözölni lehet, ha több nemzet fiai emlékeznek kiválóságaikra, mint volt Somogyváry Gyula” – hallottuk az egyik résztvevőtől, Benyovszky Móricnétól. Bizonyára nem csak ő örökítette meg a táblát, hanem a szépszámú emlékező sereg mindenik tagja. Hiszen az író-politikus valamennyiünké; magyaroké, németeké, osztrákoké, horvátoké. Tengernyi kudarc, siker, megaláztatás, börtön és rehabilitálás után. Mert, mint annyi nagy magyar hazafinak, Somogyváry Gyulának is a 301-es parcella jutott. De nem a felejtés.
Kozma Gábor
| |
|