 |
    |
 |
Magyarországot megosztotta az újratemetés Magyarországot megosztotta Horthy Miklós újratemetésének megítélése. A temetés állami jellegét cáfolni igyekvő nyilatkozatok ellenére az eseménynek mégis volt némi hivatalos felhangja. Így foglalható össze az egykori államfő újratemetésével kapcsolatos nemzetközi visszhang, amely mind a nyugati lapokban, mind a hírügynökségi jelentésekben meglehetősen nagy teret kapott. A nyugati hírügynökség tudósításai egyaránt kiemelték: több miniszter, köztük a védelmi és a belügyi tárca vezetője magánszemélyként részt vett a szertartáson, és ez tovább szította a vitát arról, vajon Horthy hivatalos elismerést érdemel-e vagy inkább elítélést. Az AP amerikai hírügynökség idézte Für Lajost, aki – mint elmondta – azért jött el a temetésre, hogy állampolgárként, történészként és politikusként vegyen végső búcsút Horthytól. A miniszter a nyilatkozatában reményét fejezte ki: az esemény körüli hisztéria el fog csendesedni. Az ITAR-TASZSZ orosz hírügynökség ugyancsak arra mutatott rá, hogy a volt kormányzó szerepét eltérően ítélik meg Magyarországon. Sokan fasiszta diktátort látnak benne, aki háborúba taszította Magyarországot a hitleri Németország oldalán a Szovjetunió ellen, és közvetlenül felelős a 2. hadsereg tragikus doni pusztulásáért. Az antiszemita politikát állami szintre emelte, és feudális gondolkodású reakciós volt. Mások viszont, köztük Antall József, Horthyt igazi hazafinak tekintik – írta a hírügynökség. Az ITAR-TASZSZ szerint minden „nemzeti hazafinak” – akik közül sokan elmentek Kenderesre – imponál az, hogy Horthy tengernagy életcélja a trianoni határok revíziója volt. Az újratemetés szertartás és vizsga Magyarország számára – írta vasárnap a The New York Times. Ködös emlékezet vagy antidemokratikus hagyomány? – tette fel a kérdést a cikkíró, kiemelve, hogy a Hitlerrel együttműködő és Magyarország terjeszkedését szorgalmazó Horthy újratemetésén tízezrek jelentek meg, és név szerint megemlítette Balsai igazság- és Boross belügyminisztert. „Sokak számára a szertartás egyben vizsga is, vajon az antidemokratikus, jó néhány vélemény szerint antiszemita korszak mennyire kötődik a jelenhez”. A beszámoló – mint washingtoni tudósítónk jelentette – utalt arra, hogy Antall miniszterelnök „interjúk sorozatában” dicsérte Horthyt, és arra is, hogy pénteken este Budapesten tiltakozó gyűlést tartottak, száz értelmiség pedig levélben követelte a tévéközvetítésről hozott döntés visszavonását, azzal érvelve, hogy a néhai kormányzó az akkori Európa egyik legkonzervatívabb és legantidemokratikusabb rendszerének a jelképe. A londoni The Guardian azzal kezdte Magyar miniszterek Hitler szövetségesének újratemetésén című tudósítását, hogy Horthy temetése keserűséget és ellentmondást keltett Magyarországon, és aggasztja a szomszédos országokat. A tekintélyes brit lap tudósítója idézte Antall Józsefet, aki magyar hazafinak nevezte az ellentmondásos személyiséget, és azt írta, hogy a jobbközép kormány aktív szerepet játszott a kenderesi visszatérésben. Hasonló hangnemben írt a The Daily Telegraph is, rámutatva, hogy negyvenévnyi politikai kegyvesztettség után Horthy most új ellentmondások fókuszában van: a magyar zsidók tiltakoznak, a szomszéd országokban növekszik az aggodalom. A bécsi lapok szerint az újratemetésnek minden ellenkező jelzés ellenére hivatalos jelleget kölcsönzött az a tény, hogy több miniszter jelen volt a szertartáson, továbbá az élő televíziós közvetítés, az Állami Pénzverde által kiadott emlékérem, valamint ahogyan Antall József a televízióban igyekezett Horthy szerepét igazolni. A Die Presse részletesen idézte a magyar miniszterelnököt, kiemelve, hogy Antall nagy hazafinak nevezte Horthyt, s egyedül az iránt fejezte ki kételyeit, hogy nem túl korán vitte-e bele Magyarországot a háborúba. A lap arról is tudósított, hogy Jeszenszky Géza intenzív erőfeszítéseket tett a szomszédos országok megnyugtatására, arra hivatkozva, hogy családi eseményről van szó. A Der Standard beszámolt arról, hogy mintegy száz vezető értelmiségi nyílt levélben tiltakozott a televíziós közvetítés ellen. A katolikus irányzatú francia La Croix „bonyolult és ellentmondásos személyiségnek” nevezte az egykori kormányzót. A francia lap rámutatott: „Az egykori államfő hamvainak hazahozatala olyasfajta politikai betegséget váltott ki Budapesten, mint ami Franciaországban jelentkezett annak kapcsán, hogy Mitterand koszorút küldött Pétain sírjára.” A La Libre Belgique című brüsszeli napilap arról írt: Horthy újratemetése egyáltalán nem javítja az egyébként is meglehetősen feszült szlovák-magyar viszonyt. A tudósító szerint Horthy az a németbarát vezető volt, aki a jelenlegi Szlovákia egy részének magyar bekebelezéséért is felelős volt. A védelmi és a belügyminiszter részvétele a temetésen csak élezi a két ország közötti kapcsolatokat, amelyek Csehszlovákia kettészakadása óta romlottak meg. A Die Welt szerint a Horthyra való emlékezés megosztja a magyarokat, és a hamvak hazahozatala a konzervatív kormány belpolitikai bajait is feltárta. A politikai színkép jobbszélét nagymagyar jelszavakkal elfoglaló Csurka István körül csoportosuló nemzeti érzelmi erők megváltak a kormánypárttól. Antallnak ezeket a választói rétegeket vissza kell szerezni. Tisztelgése Horthy előtt fejbiccentés jobbra – írta a tekintélyes német lap. A DPA német hírügynökség azt emelte ki, hogy az unoka, ifj. Horthy István nagy feltűnést keltett beszédében arra buzdította a politikusokat, hogy ne a múltba nézzenek, hanem együtt munkálkodjanak a jövőért. Pietsch Magyar Nemzet, szeptember 6. Légy a tejben Ha én liberális volnék, Horthy Miklós hamvainak hazahozatala ellen nem dudognék. Hogy jönnék én hozzá? Magánügy. És amennyiben nem az, megnézném, sért-e a dolog akármilyen emberi törvényt. Ha nem, nem. Persze ha vatrás volnék, dudognék. Vagy ha szlovák soviniszta vagy csetnik vagy usztasa volnék. Modern, balról jött nemzetszocialista. Akkor bizony sajogna. Az újratemetésnél jobban, hogyha a néhai kormányzóról kiderülne, nem volt vérszopó fasiszta vadállat, hanem. Hanem ómódi lovag, aki biz’ erkölcsileg kiemelkedett környékbeli kartásai közül. A Harmadik Birodalmat ugyan, ha akarta volna, sem tudta volna szétverni, de a nácikat egészségesen utálta, legkivált Szálasiékat. Esendő volt, ügyetlen, öreg is a roppant feladathoz, de üldözöttek százezrei köszönhetik neki életüket. Sok zsidó haláláig köszönte is. A magyaroknak nem kell őt úgy szégyellniük, ahogy a szlovákoknak illene Tisót vagy a románoknak Antonescut. És ez fájna nekem odaátról: a magyar, e bozgor, fasiszta csürhe, megint emeli a fejét, hogy mégsem volt az, aminek évtizedeken át rágalmaztuk. Nota bene, még a vezére sem. Ha szomszéd országi liberális volnék, pláne nem dudognék. Megérteném a Horthy család kívánságát is, és a magyarokat is, akik elmennek Kenderesre, aztán lapoznék, mint a történelem. A pesti dudogáson viszont csodálkoznék. Az átöltözött kommunistákét megérteném. Nem a fehérterror miatt: Kun Béláék eltakarításában Héjjas és Prónay kismiska volt hozzájuk képest. Ők szovjet ügynökként rühellték a magyarokat. Nyírták őket, ahol érték, önbecsülésüket sarabolták, múltjuk forrásába köpködtek. Hanem akik most ebben a kampányban hozzájuk csatlakoztak, azok vajon kinek a tüzét szítják? A szomszédokét vagy csak a magyargyűlölőkét? Ugyan miért? Czakó Gábor Új Magyarország, szeptember 2. Sine ira et studio Vérlázító cinizmussal és arroganciával, szokatlan hevességgel támadja a liberális baloldal a Horthy Miklós kormányzó hamvainak magyar földbe helyezésére készülőket. Szinte felfoghatatlan módon izzott fel hisztérikus kampánnyá az a gyűlöletkórus, amely már arra sem figyel, hogy saját ellentmondásait elfödje. Gadó György a tegnapi Népszabadságban felindulásában odáig megy, hogy a cikke alcímében „ellenforradalmi erők előnyomulásáról” beszél. Gadó úrtól senki sem várja el, hogy elfogulatlanul és higgadtan szóljon, no de már a Népszabadság dörzsölt szerkesztőinek illett volna észrevenniük, hogy ez a szóhasználat utoljára akkor volt honos a magyar sajtóban, amikor éppen Gadó úr intézett történetesen ugyanebben a lapban heves kirohanásokat kétségkívül más „ellenforradalmárok” ellen… Alapjában véve örülnünk kell annak, hogy a Horthy Miklós újratemetésétől való baloldali rettegés leíratta nevezett szerzővel: „az MDF és a kormánykoalíció a Horthy-rendszerrel vállal folytonosságát..” Igen, örülnünk kell, mert soha senki sem a liberálisok, sem a baloldaliak részéről nem nehezményezte, hogy a kormánykoalíció a Kádár-rendszerrel is folytonosságot vállalt, amikor elfogadta az utolsó Kádár-parlament által kiírt választás feltételeit, a tőlük átörökölt államadósságokat, amikor egyetlen kommunista vagy pártvezető ellen nem indított jogi eljárást, sőt tudomásul vette, hogy éppen a liberálisok és a baloldal ellenállása miatt még a legenyhébb számonkérésre, elégtételre sincs jogi lehetőség. Innentől fogva válik erkölcsi értelemben hihetetlenné, sőt kifejezetten károssá ez az ügyesen összehangolt zümmögőkórus. Mert akinek nem volt bátorsága politikai vagy üzleti megfontolásokból szembefordulni a kommunizmus rémtetteivel, annak nincs erkölcsi alapja, hogy a Horthy-korszaktól rettegjen. Ha ugyan attól retteg. És nem pedig attól, hogy a magyarságot évtizedeken át elvakító média elvesztheti egyeduralmát a lelkek fölött, s befolyásától függetlenedve végre saját magára ismer a nemzet. Ráismer saját múltjára, s innentől fogva nem a fürge tollú skriblerek, sem a ravaszul számító ellendemokraták ellentüntetése, sem a tragikusan elbolondított zsidóság ugyanaznapi félelemgyülekezése irányítja gondolatait, hanem saját akarata és jóérzése. A hatás ugyanis mindig ellenhatást vált ki, ezt az ízléstelen Charta-fesztivál szervezőinek tudniuk kéne. S elgondolkodniuk azon, hogy nem lehet az idők végezetéig büntetlenül egy nappal előbb ellentüntetést szervezni minden jelentős nemzeti ünnepen, mert egy ideig még el lehet hitetni az emberekkel, hogy alkalmanként mindig van valami „aktuális rettegnivaló” (mely később soha nem igazolódik be), de egy idő után láthatóvá válik, e rendezvényeknek egyetlen közös motívuma: mindig akkor ellentüntetnek, amikor a nemzetnek lehetősége nyílik arra, hogy önmagát, nemzeti múltját ünnepelje, vagy legalább befolyásolástól mentesen szembenézzen vele. Amikor a nemzet önmagára ismerhet. Egyre erősebb az a benyomásom, hogy az önmagukat liberálisnak vallók valami csúf játékot játszanak velünk, de erősödik az a meggyőződésem is, hogy ezúttal sem lesznek sikeresek. Mert a magyar nemzeti mentalitást ismerve, ezek a hisztérikus támadások és műrettegések olyanokat is felbőszítenek s rábírnak arra, hogy személyesen is ott legyenek Horthy Miklós kormányzó temetésén, akik egyébként éppen mértékletességüknél fogva nem mentek volna el. Azt tartja a mondás, ki mint él, úgy ítél. Nos a jelek szerint aggasztóan sokaknak a fejében képződik meg egy lehetséges terror képe. S bár nem szokatlan, előbb-utóbb magyarázatot igényel, hogy e gondolat miért mindig a baloldali liberálisok rémlátásaiban képződik valami torz freudi effektus révén. De ez legyen az ő gondjuk. Az viszont egyre inkább ügye lesz minden magyarnak, hogy az európai keresztény-demokrata pártelnökök budapesti konferenciájának idején, amikor inkább arról kéne legalább ilyen hars hangon szólni, hogy a magyar alkotmányosságnak és demokráciának pártatlan diadalát ünnepelhetjük olyan országok gyűrűjében, amelyek elbuktak a demokrácia vizsgáján, a hisztérikus műrettegők hangjánál erőteljesebben szóljon a magyarság hangja: a saját hazájában a saját múltját vállalva méltósággal és tisztességgel kíván élni. Magyarország rá fog ismerni önmagára. Ma már nincs hatalom, amely megakadályozhatná ebben, s úgy érzem, minden bukdácsolásával együtt, talán éppen e minősíthetetlen támadások tüze alatt kovácsolódik ki az a konzervatív erő, amely akarja és tudja is kézenfogni és vezetni a nemzetet. Demokratikusan, de magyarul. Sine ira et studio. Harag és elfogultság nélkül. Bencsik András Új Magyarország, szeptember 2. Aki ott lehetne EDU-konferencia nyílik Budapesten, számos nagy tekintélyű politikus látogat a héten hazánkba, ám a kiemelkedő jelentőségű eseményt – ha nem is beárnyékolja vagy felülmúlja, de a vihar előtti csendjével – kétségtelenül némileg elhomályosítja vitéz nagybányai Horthy Miklós szombati újratemetése. A kenderesi szertartás hónapok óta látens feszültségű és a társadalmat érzékenyen érintő esemény, annak ellenére, hogy a család szigorúan zártkörű aktust képzelt el. El lehet gondolkodni e szándék tisztességén, ugyanakkor nem hallgatható el ennek naivitása sem. Hogyan lehet egy száműzetésben elhunyt magyar állampolgárt, aki több mint két évtizeden keresztül az ország első embere, kormányzója és legfőbb hadura volt, egyszerű magánemberként, szák körben eltemetni? Egyetlen megoldás a teljes nemzetközi és hazai hírzárlat lett volna, ám ez kivitelezhetetlen. Ha csak utólag tudja meg a közvélemény, talán másképp alakulnak a dolgok. Meglepő volt néhány napja, hogy a parlamenti pártok egymástól függetlenül, mégis hasonló tartalmú nyilatkozatokat tettek. Valamennyien egyetértenek a család kérésével, ugyanakkor furcsállják, és nemtetszésüknek adnak hangot a politikai hisztériakeltés miatt. Ha ennyire egységes a nézőpont, akkor ki kelti a feszültséget? Nem nehéz kitalálni, melyik tábor a hangosabb, a temetésen részt vevőké vagy a távolmaradóké. Természetesen mindenkinek szíve joga állást foglalni, történelmi és aktuálpolitikai fejtegetéseit papírra vetni, érzelmeit, netán indulatait kifejteni – meg is tették ezt jó néhányan. Ezen túlmenően a történészek kötelessége is, hogy ennyi évtized után végre elkészüljön a kort és Horthy alakját elfogultságok és politikai mellékzöngék nélkül hitelesen feldolgozó tudományos igényű feldolgozás. Napjainkra csupán az maradt, hogy hosszú elemzéseket, alapos vagy kevésbé nívós írásokat, indulatos kirohanásokat vagy demagóg nosztalgiaáradatokat olvashatunk. Előbbre jutottunk ezzel, megoldott ez valamit? A megoldás kulcs – mint már nem első esetben – most is a köztársasági elnök kezében van/lenne. A pártokon felül álló, érzelemmentes politikai bölcsesség most is megoldaná a kérdést. Hogy nem sikerült, sem az igazságtétel, sem a médiaelnökök esetében – más dolog. Most azonban elvárható lenne egy konstruktív lépés. Nem arról van szó ebben a feszült pillanatban, hogy elnökünk mit gondol és érez, lelkiismerete mit diktál. Egyetlen gesztussal megoldhatná a kérdést, kihúzva ezzel számtalan tényező méregfogát, függetlenül attól, mit írnának az újságok és önjelölt politológusok. Királyi látogatások, elnöki urak, de még egy külügyminiszteri találkozó alkalmával is fontos a tapsrend, a beszédek, a sorállás, az ülésrend pontos betartása. Kivédhetetlen szabályok, rideg protokoll, hagyománytisztelet és intelligencia. Ne feledjük, ez esetben olyan személyről van szó, akinek jogutódja – Tildytől Dobin és Losonczin át Straub F. Brunóig – a mai államelnök. Ha történetesen a franciák most temetnék Napóleont Párizsban, biztos, hogy Giscard d’Estaing vagy Mitterrand ott lenne, a franciák legkisebb megrökönyödése nélkül és függetlenül attól, hogy a nagy császárra vagy a bukott hadvezérre gondolnának. Hogy Habsburg Ottó, aki példásan sokat tesz ma is hazánkért, személyes és családi okokra hivatkozva – miszerint Horthy az apjára lövetett – nem megy el a temetésre, teljesen érthető. Államelnökünknek azonban nem hiszem, hogy ilyen személyes okai lennének. Részvételétől nemhogy nem lenne hivatalos a kenderesi szertartás, de a pártokon felül álló elnök ezzel is megakadályozhatná a jelenlegi anomáliákat, azokat a rámutogatásokat, hogy a kormányból kik és hányan, milyen minőségben és miért lesznek, illetve nem lesznek ott Kenderesen. Ne felejtsük, Horthy azt kérte, csak akkor hozzák haza hamvait, ha az utolsó idegen katona is elhagyja Magyarországot. Ez sokunk örömére megtörtént, s ebből az is következik, hogy elnökünk – ellentétben elődeivel – majd ötven év után egy szabad ország államfője. Ezért is illenék a főhajtás. Ha nem is sorstársnak, de kollégák között. Székely Ádám Pest Megyei Hírlap, augusztus 31. A lidérc Szemérmességből nem beszéltünk róla. Túl merev volt a klisé az iskolában: „Horthy-fasizmus”, „Fehér ló, „Lovas tengerész”, „Hitler utolsó csatlósa”. Szemérmességből nem beszéltünk róla. Meg valahogy olyan távol esett mindez egész akkori, körbefalazott életünktől. Útlevelet akartunk, farmernadrágot, Trabantot, egy kis lakást, több szabadságot, tisztább levegőt, sokkal több szabadságot. Csupa földhözragadt s egyben délibábos dolgot. Ha pedig a keleti határt átléptük, akkor gyereksampont, szappant, cigarettát kért tőlünk az első szembejövő. Szemérmességből nem beszéltünk róla. Róla, mert róla van szó, a Horthy-lidércről. És olyan idegen is volt az egész: évszázadokkal a szappan, a Trabant és a gyereksampon előtti korból. „Cicázó kakastollak”, báli este a lillafüredi Palata Szálló erkélyén, lampionok, hűsítők, Karády… Zsidótörvények. Kiköttetés, munkaszolgálat. Kosztolányi, Karinthy, Bartók, Puszták népe. Háború. Micsoda őrjítő kavargás: áradó színek, fenséges világosság és szalonnazsíros, avas, véres sötétség. Belőlünk árad mindez? Kitől való? Szemérmességből nem beszéltünk róla, mert nem akartunk közös nevezőre kerülni ezekkel, akkor. De azért álljon meg a menet: azt egy percig sem gondoltuk, hogy az ellenségem ellensége a barátom. Nem gondoltuk, hogy Kádárnak Horthy, ez a Horthy legyen az ellenpontja. Nehéz így árnyalt képet rajzolni. Sok minden fáj még, nagyon fáj. És most itt lobog előttünk a Horthy-lidérc. Mit kezdtünk vele? Talán majd kialszik ez is… egyszer. Buják Attila Kurír, augusztus 31. Magánügy… Őfőméltóságát is kiengeszteli a kései kegyelet, s alighanem egész családját, valamennyi barátját, tisztelőjét megnyugtatja majd az újratemetés. Hiszen –ugyan halála után igencsak sokára – teljesül végakarata: a távoli, idegen földből végre hazaiba kerül. Szerettei közé, közös kriptájukba. A legtermészetesebb, hogy így legyen. Ha úgy tetszik: az egyik alapvető emberi jog ez is, talán bárhol a világon. Nálunk még csodálkozást, megütközést, felháborodást, tiltakozást keltett. Miután az elhunyt maradványai nem kizárólag egy embert őriznek. Jócskán vannak, akik bizony a hajdani politikust, államfőt is látják még a koporsó, a sírbolt falai mögött. S ezért vagy azért nem szerették életében úgy, mint a hozzá közelebb állók. Óhatatlan, hogy az egykori „hárommillió koldus”, illetve leszármazottaik, a kivándorolni kényszerült, otthonaikból elsodort, vagy idehaza maradt szerencsétlenek, meg sarjaik szívében ne maradjon máig tüske. Miként az is, hogy másra gondol, más miatt hullat könnyet, akinek a II. világháború véres csatamezein elesett apja, férje, fia csontjait, hamvait mindmáig nem hazahozatni, hanem még megtalálnia sem sikerült. Egyszóval különbözőek az emlékek, s az sem éppen természetellenes, ha nem mindenki egyformán gondol vissza erre, vagy arra, bárki is volt az illető valaha. Ez a másféleség is egyfajta emberi jog. Persze csak annyira, hogy nem jelenthetné, nem jelentheti a kegyeletsértést. Mivel a végtisztesség megadását még az ellenség sem ellenzi a kegyetlen harctéren. Békeidőben, évtizedekkel a halál után pedig kiváltképpen nem szabadna ezt figyelmen kívül hagyni, s az aktust, a végső búcsút már előkészületében megzavarni, sérteni. Főként, ha az hangsúlyozottan családi, baráti ügy. Magánügy. Igaz, a magánügyről általában nemigen tud az avatatlan, mert nem tartozik a nyilvánosságra. Őfőméltósága újratemetését azonban meglehetősen régóta emlegetik ország-világ előtt. Széles körben beszélnek róla, foglalkozik vele a sajtó, a televízió már hetekkel az esemény előtt közvetítését ígérte. Ha nem is hivatalos minőségükben, „magánemberekként” részvételüket latolgatták s jelezték is már államférfiak, pártvezetők, képviselők. Olyanok is, akik véletlenül sem ismerték, vagy ismerhették közelebbről, még életében az elhunytat. S valószínűleg ezt kifogásolták annyira, ez nincs sokak kedvére. Családi, baráti ügy aligha szűrődhet ki ennyire, s válthat ki ekkora mozgolódást – ha tényleg az, úgy kezelik a szervezők, ahogyan állítják. Ha így alakult mégis, mint tapasztalni: talán nemcsak az ellenlábas politikusok meg a „bajkeverő”, sokat szidott „mikiegerek” vétke. Legalább ennyire tehetnek róla a szűk körre tervezett szertartáson meghívás nélkül jelen lenni, felvonulni kívánó közéleti személyiségek is. Akik – miért, miért nem? – elfeledték, hogy nekik ilyenféle temetésen egyszerűen hihetetlen magánemberekként megjelenniük, amíg tisztségeiket viselik… Gyóni Gyula Heves Megyei Hírlap, augusztus 31. Mindenki Antigoné A Horthy-temetés körül fölparázsló vitában egy dolog van, amiben mindenki egyetért: az egykori kormányzó végakarata jogos, mert szülőföldjében nyugodni minden embernek joga van. Amelyből vétetett. Elolvastam minden témába vágó írást, nem volt senki, aki ezt a jogot kétségbe vonta volna. Itt senki sem Kreon, mindenki Antigoné. A másik fő vitakérdés az, mennyire lesz hivatalos vagy mennyire magánjellegű a hazahozott hamvak újratemetése. Látszólag itt is teljes az egyetértés, hiszen a család is, a kormány is minden nyilatkozatában szigorúan magánjellegű temetésről beszél. Azért látszólagos, mert a hivatalos jelleg megítélésében komoly nézeteltérések vannak. Sokan úgy vélik, a deklaráció ellenére sem magánjellegű temetés az, amelyről többórás egyenes közvetítést ad a közszolgálati televízió. Sokak szerint hivatalos jelleget kölcsönöz a temetésnek az, ha magas rangú állami tisztviselők vesznek részt rajta. Akik persze nyomban leszögezik, hogy magánemberként lesznek jelen. Ám nemcsak az illető elhatározásától függ, miniszteri vagy magánemberi-e a jelenléte. Hogy így van, azt éppen a kormányfő elhatározása bizonyítja. Ő nem vesz részt, mert tudja: nem válhat annyira magánemberré, hogy ne tekintse mégis mindenki miniszterelnöknek. Pedig politikai krédóját és édesapja működését ismerve biztosak lehetünk abban, ha nem volna miniszterelnök, ő magánemberként elmenne a temetésre. Ezért választotta az egyetlen lehetséges kompromisszumot: a családja vesz részt a kegyeleti aktuson. Egyes miniszterek viszont fennen hirdetik, hogy elmennek, pedig ők sem mondhatják: nem ér a nevem, nem ér a funkcióm. Hogy ők magukban mit gondolnak, különben sincs sok jelentősége, a lényeg az, minek tekintik őket a választóik és minek a külföld. Az országban kétségkívül sokan vannak olyanok, akiknek rossz emlékeik vannak a Horthy-korszakról és névadójáról, s rossz néven veszik, ha a mai hivatalos Magyarország általuk választott vezetői – az ő nevükben is – jelen vannak, s ezzel épp azt teszik lehetetlenné, amit a Horthy család akar és amit mindenki tiszteletben tart, hogy teljesüljön egy emigrációban meghalt öregember végakarata. Az, és semmi más. A „nemzeti hős” – vagy ”példakép”-avatás sokak emlékeit és érzelmeit sérti. Ők sem az újratemetéstől félnek – hanem a föltámadástól. Tudjuk, hogy aggodalommal töltheti el a temetés hivatalos jellegének még a látszata is a Magyarországból gyarapodott szomszéd államokat, attól tartván, hogy az „országgyarapító” eszméi és vágyai a mai magyar vezetőkben is föléledhetnek. Valószínűleg megérné, ha nem százezer-húszan, csak százezren lennének ott a családi sírboltnál. A jelenlét ugyanis jelenlét. Tudom, primitív ez a tétel, de nehéz megcáfolni. Egyébként a sajtó is „segíthetne” a minisztereknek abban, hogy hivatalosan „minél kevésbé” legyenek jelen. Ha mondjuk látnak ott egy lúdtalpas, szemüveges embert, egy kis köpcöst vagy egy langalétát, s nem fotózzák, nem kérdezgetik, nem számolgatják őket, akkor a hivatalos jelenlét máris jelentősen gyengül. Ám ezt a magyarországi sajtótól nemigen lehet elvárni, mert neki az a dolga, hogy az eseményről hitelesen tudósítson. Meg persze azért sem, mert aki a vitában azt mondta, hogy miniszterek ne menjenek, nem csukhatja be a szemét, ha ott vannak. Ebből pedig egyenesen következik, hogy nem tudnak nem hivatalosan jelen lenni. A vita másik nagy vonulata a Horthy-korszak és benne a kormányzó működésének értékelése. A vitában eszem ágában sincs beleszólni. Ez még csak az újraértékelési folyamat kezdete, annak minden szélsőségével és esetlegességével. Az értékelésnek ebben a laikus „népi” szakaszában az érzelmeké főszerep. Ebben lehet a kormányzó nagy formátumú államférfi és nemzeti hős, meg lehet országvesztő, fasiszta diktátor is. Egyik sem komoly vitaalap. Horthy Miklós hosszú országlása alatt csinált sok jót és sok rosszat. Aki szereti, az a sok jót hangsúlyozza, aki nem szereti, az a sok rosszat. Mindkét félnek joga van a maga érzelmeihez és álláspontjához, miért kéne meggyőzni az egyik vagy a másik felet? Mellesleg nem is lehet: a mérlegelő értelem és a tények ma még leperegnek az érzelmek faláról. Ezért hát, akik tisztelték a kormányzót, menjenek el a temetésre, akik pedig a Horthy-rezsim egyenlegét negatívnak tartják és szeretnék egyszer s mindenkorra eltemetni, azok vegyenek részt a Vérmező szimbolikus korszaktemetésén. Akiknek pedig a kenderesi újratemetésről saját halottaik jutnak eszükbe, azok emlékezzenek rájuk a Wesselényi utcai szobornál. A választás nem történelmi igazság kérdése – hanem a demokrácia és az élet joga. Aztán múljon az idő, jöjjenek a történészek, s majd valamikor a jövő évezredben eldőlhet ez a vita is. Ha eldől. Amit mi az iskolában a Horthy-korszakról tanultunk, az nyilvánvalóan hamis volt. Minden rendszer úgy tudja leggyorsabban és leghatásosabban kifényesíteni magát, ha az előzőt befeketíti. Az a paradox ebben az egészben, hogy amíg van tét, addig indulatok, sérelmek és elfogultságok torzítják a képet, mire ezek elmúlnak, a tanulság talán már nem is aktuális. A Horthy-ügy is azért kelt akkora indulatokat, mert sokan attól félnek, a mai konzervatív kormányzás sok mindent vissza akar hozni, sok mindent folytatni akar a nemzeti tragédiába torkolló Horthy-korszakból. De gondoljuk csak meg, mi mindent akart Horthy is. Akarta a magyarlakta területek visszacsatolását, akarta a háború megnyerését, akarta a kiugrást, akarta a Horthy-dinasztia alatt élő boldog magyarok országát. Ebből semmi sem sikerült. A mai kormány is sok mindent akar, és oly keveset tud megvalósítani. Miért épp az sikerülne, ami különben is lehetetlen? Apám valószínűleg elment volna a temetésre, ha megéri. Én nem. Szále László Magyar Hírlap, szeptember 3. | |
