Búcsúbeszéd

Búcsúbeszéd Czeglédy Gyula, a kántortanító, néptanító teteme felett
Szombathely……….. év………. hónap…… nap a Jáki úti köztemető ravatalozójában


Kedves Gyula, kolléga, barátom, osztálytársam!

Porhüvelyedet, itt a koporsóban körül álljuk, szeretteid, feleséged, gyermekeid, unokáid, barátaid, volt tanítványaid, tisztelőid sorfala közt, hogy végtisztelet, részvétadásban búcsút vegyünk tőled majd. (Kilenc évtizeden át élt, dolgozott, szenvedett itt a siralomvölgyében. Ez a kilenc évtized tele volt gyötrelemmel, örömmel, megpróbáltatással, felmagasztalásban és megalázásban, hiszen egy nagy politikai színjátszásnak a színpadán akarva-akaratlanul kellett a rád osztott szerepet, jól vagy rosszul eljátszani.)
Búcsúzni és temetni, nem sírni jöttünk. Nagy tisztelettel és fájdalommal akarunk elköszönni tőled, aki elhagytad az élők, a földi küzdők földi pályáját. Elköltöztél a holtak birodalmába, hogy felkutasd a nagy titkot e birodalomban. 1910-ben születtél itt Szombathelyen a Kisfaludy S. utcában. Édesapád akkoriban vasúti hordár volt, édesanyád a meleg családi fészek lángoló őre. Édesanyád porpáci születésű parasztlány volt, édesapád pedig Bögöt község szintén paraszti származású fia volt. Beleszülettél egy évtizedes véres történelmi korszakba, az első világháborúnak embertelen időszakába, majd a szomorú Trianoninak gyászos végzetébe, döntésébe, amely feldarabolta szent hazánk testét. Iskoláidat Vasváron kezdted, az elemi és a polgári iskola elvégzése után a pápai állami tanítóképzőbe nyertélt felvételt 1925-ben. Itt szereztél kántortanítói oklevelet 1930-ban. 1927-ben nagy csapás ért, mert édesanyádat elrabolta a halál és árván maradtál 17 évesen. A nagy bánat idején melléd állt szerető nagybácsid Gerencsér Ferenc, édesanyád fiútestvére – oszkói állomásfőnök vala abban az időben – és ő vállalta a további pénzbeli segítséget, a tandíjat, ami havi ötven forint volt. Akkoriban a havi köztartási díj 45 forint volt (internátus, koszt, fűtés, világítás) egy jó cipőnek az ára 5 forint, egy jó ing 6-8 forint, egy liter bor 16 fillér volt. Az árvák Istene nem engedte el a kezedet. 1930-ban sikeresen elvégezted az öt éves tanítóképzőt, majd a kántori oklevelet is megszerezted és ezeknek a birtokában indultatok el a nevezett nagybácsival tanító pályai utatokra Rábakovácsiba. Egy tanítói állásra akkoriban 54-en pályáztak. Az 54 pályázó közül téged választott meg az egykori egyházközösségi képviselet, akik 12 főből álltak, a 13. maga a plébános volt, hogy egy esetleges egyenlő szavazás után ő döntse el a mérleget. Óriási öröm ez a siker, az állásnyerés. Ettől a perctől kezdve igyekeztél az igaz néptanítói hivatásodnak minden erejével helytállni, bizonyítani a bizalom előlegezésének megfelelően. Igyekeztél teljes odaadással, meleg szívvel a közösség lakóinak kulturális, művelődési tőkéjét gyarapítani különböző tanfolyamokon át, hiszen nem az a pár négyzetméteres tanterem volt a munkaterületed, hanem a nagytanterem fogalma élt benned, az egyik faluvégtől a másik falu végig. Pezsdülő élet folyt a faluban. Akkoriban a létező legnagyobb ifjúsági mozgalom, a levente mozgalom volt, 140 fős leventecsapattal. Három község leventéinek voltál főparancsnoka. Hogy tudjál magadból adni, másokat művelni elsősorban önmagadat művelted. Sokat olvastál, nyelvet tanultál, beutaztad hazánkat, majd nagyon sok európai országban folytattál tanulmányi utat. Mindig gazdag tapasztalatokkal tértél haza, s mint magvető úgy osztottad szét a megszerzett külföldi kulturális ismereteket. Csak így tudtad felmérni azokat a hiányosságokat, amik hiányoztak a magyar falvakból a nyugati kulturális szinthez képest. Három faluban tanítottál huzamosabb időben – Rábakovácsi, Alsószeleste, majd Söpte, mindenütt a legnagyobb megtiszteltetést, megbecsülést érdemelted ki munkáddal. Szeretted az embert, és ezért szerettek téged is. Vallottad Gárdonyi szavait: „Mikor először lépsz iskolába, legyen arcodon Jézus nyájassága. Szólítsd köréd a kis gyermekeket és simogasd meg fejecskéjüket. Ha látsz közöttük rútat, rongyosat, gyermeki arccal búbánatosat, ismerd meg benne a korán szenvedőt, öleld magadhoz és csókold meg őt!” Ez volt az alapállásod a tanítói munkaterületén és bizonyítja ezt az a szeretet, amit annyi év után a volt tanítványaid kifejeznek. Hatványozott szeretettel emlegetnek, és ha néha-néha találkozol egy-egy volt tanítványoddal, csak tisztelet, hála és öröm sugárzik le az arcukról, tisztelettel ölelnek magukhoz és emlegetik a szép és felemelő tanítási órákat. De nincsen rózsa tövis nélkül, a te életed sem zajlott le oly simán, zajtalanul. 1942 telén a Don kanyarba vezényeltek, ekkor már mint főhadnagy rendfokozattal bírtál, majd később léptettek századossá. Itt a Don kanyarban láttad azt a sok-sok szenvedést, amit rád mért a sors, de ezt a harctéri vezénylést épen és egészségben letöltötted. Majd ismét tanítani kezdtél Szelestén, miközben behívtak katonai szolgálatra, majd 1944 elején a magyarországi harctereken szolgáltál Temesvártól kezdve az Alföldön és a Dunántúlon - ekkor már nős volt, 1940-ben nősült meg és egy fia is volt, aki Endre névre hallgatott. Sokszor újságolták a feleségének a szabadságra érkezett katonák, igen ők látták, hogy a főhadnagy urat az oroszok szájon lőtték és már nem él. Felesége nem hitt a híreknek, érezte hogy férjének élni kell és haza fog egykor jönni. Magyarországi harcok befejeztével 1945. április havában orosz hadifogságba esett - az orosz hadifogság nyomora, éhezése, betegsége tizedelte a hadifoglyokat -, három évet dolgozott le Szibériában különböző munkálatok közepette – 43 kilogrammal érkezett haza családjához. Pár hónapi itthonlét után 1948-ban koncepciós, alaptalan vádak után börtönbe zárták, majd internálták Kistarcsára. 17 hónap után került ismét szabadlábra, hazajövetele után állásából kirúgták, a lakásából kilakoltatták. Az akkori politikai rendszernek üldözöttje három éven át, mint üzemi munkás, zsákoló Sárvárott dolgozott három műszakban. 1952 év szeptemberében visszakapta a tanítói munkakörét, de az akkori sárvári járás párttitkára - Koromcai elvtárs – kitiltotta a sárvári járásból, így került a szombathelyi járásba, Söptére osztálytanítónak. Itt 16 éven át tanított. Az itt kifejtett kulturális munkásságáért járási, majd megyei és országos kitüntetéseket kapott. Kezdte a munkát reggel hét órakor és végzett este 10 órakor. Színdarabokat, vonós zenekart, különböző tanfolyamokat, a dolgozók esti iskoláját, délutáni tanulószobát szervezett és még számos tevékenységet, ami nagy örömöt szerzett neki. 1950-ben sikeres felvételit nyert a pécsi tanári főiskola irodalom és ének-zene szakára. A nagy társadalmi munkát csak úgy tudta elvégezni, hogy mindenben nagy támasza volt felesége, aki mindenkor nagy szeretettel karolta fel az iskolai és az iskolán kívüli tevékenységeket, továbbá meleg hajlékot teremtett a családnak. A házasságból két fiú született – Endre és Attila – akiket nagy fegyelemmel, atyai segítséggel készített elő az életre.
Mi a halál? Egy könnycsepp a tengerben. Hogy e koporsó kit zár magába a végleges búcsú előtt, pillantsunk vissza az elmúlt majd kilenc évtizedre, földi életére. Lassan kihal az a pedagógusi generáció, akiket Gárdonyi méltán nevezett a falu lámpásának, a nemzet napszámosának. Móricz Zsigmond mondotta: „A tanító sem nem úr, sem nem paraszt.” Nem féltél a munkától, mindig osztatlan iskolában tanítottál – volt amikor hat osztályt egyben 86 tanulóval -, nyitogattad az agyuk kis ablakait, hogy megismerjék az élet-labirintus bölcsességét. Írni, olvasni, számolni mintaszerűen tudtak, megszeretetted velük a könyvet. Tudták mi illik és mi nem, tudtak nagy tisztelettel viselkedni szülői környezetben, valamint az utcákon és társadalomban. Kiművelted bennük a kulturális művelt ember. A legnemesebb értelemben igaz Néptanító voltál, nem féltél a munkától.
„Szeretni az embert és küzdeni érte,
Meglátni a gyermekekben a korán szenvedőt,
És hőn megállni Isten és ember előtt!”
Mécs Lászlóval vallottad: „Vadócba is rózsát oltok, hogy szebb legyen a Föld!”
Alig múltál 85 éves, de ha igaz és hinni lehet a népi mondának, már alig van sok hátra. Építs fel egy házat, neveld fel gyermekeidet, ültess fát és a többit bízd rá a gondviselésre, ennél többet ezen a szélességi és hosszúsági fokon nem fér bele egy magad fajta ember életébe. Tudtál szeretni, és ezért tudtak Téged is szeretni. Mindig mosolygós arccal jártál-keltél, vallottad Petőfi szavait: „Arcom víg a bánat idejében, nem akarom, hogy sajnáljatok.” Már ekkor élt benned a ”nagytanterem szemlélete”. Egy okos ül szemben a tömeggel, világosságot gyújt a fejekben, hiszen a népet fel kell emelni. Tantermed az egyik faluvégtől húzódott el a másik faluvégig. Nagy volt benned a hivatástudat, hivatásszeretet, néptanítói elkötelezettség, hivatottság. Sohasem fáradtál el, pedig volt elfoglaltságod iskolán belül és kívül sok-sok kulturális rendezvény, népművelési előadások megszervezése, különböző tanfolyamok létesítése, énekkar és zenekar vezetése és még mi minden megszületett az agyadban. Nagy örömmel szervezted meg a Dolgozók esti iskoláját, ahol a volt tanácselnökök, TSZ elnökök, párttitkárok elvégezték az általános iskola 7. és 8. osztályát. Tudtál szeretni, és ezért tudtak Téged is szeretni. Ennek a sok feladatnak csak úgy tudtál eleget tenni, hogy melletted mindenben nagy segítségedre volt édes Párod, aki minden háztartásbeli munkát elvégzett és jó tanácsokkal ellátott. E szent frigyből két fiú született – Endre és Attila – valamint öt unoka mosolygott rád. A sok-sok öröm mellett nagy volt a megmérettetés. 1942-ben, mint századparancsnok, főhadnagyi rendfokozattal megjárta a doni kanyart, szembetalálta magát a ”tél tábornokkal”, megvívta a maga harcát, de állta a vihart. Borzalmas és kegyetlen sorsot kellett neki elviselni, sok-sok elpusztult a kegyetlen orosz télnek áldozatai láttán. A Don után rövid ideig élhetett családjának körében, mert 1944-ben ismét a magyar harctereknek lett lakója. Kezdte Temesvárnál az orosz ellentámadást, nem lehetett megállítani a nagy orosz harctéri ellenfelet. Így délről kezdve, végig az Alföldön Kecskeméten át, állandó visszavonulásban kellett meghátrálni, majd az ország nyugati harctereire kellet harcálláspontját áthelyezni. Mint zászlóalj segédtisztje élte át a háborúnak könnyeket árasztó, vérrel telített napjait. 1945. április havában került a Mura vidékére orosz hadifogságba. Sok-sok napi davajozás közepette Intapusztán fogták egybe a magyar hadifoglyokat. Már itt kapott ízelítőt a hadifogolynak kínjáról, szenvedéseiről - a nagy zsúfoltság, vízhiány. Hűvös éjszakában az ott lévő trágyadomb közepébe fészkelte be magát – ott legalább meleg volt. Hamarosan ledrótozott marhavagonba zsúfolták be – egy-egy vagonba 94 főt -, és gördült a vonat. Robogott a vonat ismeretlen tájakon át… De hová?
„… napi egyszeri etetés és itatás mellett, minden higiénia nélkül érkeztünk meg Romániába Fogsány gyűjtőtáborba, ahol 20-25 ezer hadifogoly szorongott a román szaharában. Mintha forró kemencében lettünk volna, olyan melegek voltak ezekben a napokban. Itt már a leírhatatlan nyomor, éjség, szomjúság a fekhely és a piszok nagy próbára fogta már a hadifoglyot. Hullottak is a foglyok, mint ősszel a legyek. Ki marad meg? Ki éli át ezt a haláltáncot? Kegyetlen sanyargatás mellett aratott a halál kaszása. Majd hamarosan kb. 1945 júliusában ismét, mint a hering az olajos dobozban, bepréselve a marhavagonba. A vagonok emeletes priccsekkel felszerelve, bedrótozott ablakokkal, lakattal az ajtón, a vagon tetején géppisztolyos orosz katonákkal. Könyörögtek egy korty vizéért, egy kis kenyérért. A gőzős pedig ment Moszkva vasútján át, majd jött a nótában jól ismert Volga folyó, az Ural hegyláncának emelkedő vonulata. Itt már három mozdony is nagy erővel vonszolta a szerelvényt előre. Amit itt a vagonban át kellett élni szomjasan, éhesen, a tetvek vérszívó hadjáratában… pokoli szenvedés. Hová visznek bennünket? – volt a nagy kérdés. Mikor lesz vége ennek a golgotai turizmus útnak? A halál árnyékában éltünk. A kis WC lyukon 94 ember végezte a biológiai anyagcseréjét… bűz, levegőtlenség. Egy közülünk megőrült. Szerdlovszk lett a végállomás. A két hetes vagoni kínzó utazás alatt az izmok elernyedtek, nem bírtunk felállni, menni, amikor kivonszoltuk magunkat a vagonokból a szabadban összerogytunk. Holokauszt?” Ennek a történetét részletesebben már leírtam…
„… Három évig tartott az orosz hadifogság és a legváltozatosabb munkakörökben dolgoztam ez idő alatt. Erdőt irtottam, vasúti töltést építettem, kőműveskedtem, voltam villanyszerelő, kőbányász, kubikus, szarmerő stb. E sokévi megpróbáltatás után 43 kilogrammal ismét (1947 nyarán) hazakerültem Szelestére a családom körébe. Alighogy erőre kaptam 1947 karácsonyán koncepciós vádak alapján elvitt az ÁVÓ… börtön, internálótábor – a budaörsi Károly laktanya vált az internálótáborrá. Itt találkoztam Bersztóczi pappal, aki később esztergomi kanonok lett. Ő vállalta az ÁVÓ igényét, ”békepappá” vedlett, mondván nem bírna ki egy megismételendő ÁVÓ zaklatást, kínzatást. Innen került ki Kistarcsára. 19 hónap után szabadlábra helyeztek, szigorú rendőri felügyelet alá helyeztek, hetenként kellett a szelestei bírónál jelentkezni.”
Mozgási szabadságát erősen korlátozták a rendőr állandóan ellenőrizte mozgásában. Börtön és internáló időszakában jött a legnagyobb egyiptomi csapás. Tanítói állásából, tanítói lakásából kirúgták. Ekkor lett zsákoló munkás Sárváron a magtisztító üzemben. Három műszakban dolgozott, naponta járta az utat Ölbő és Rábasömjénen át az üzembe (13 kilométer oda-vissza).
„… Éjszakai viharban való közlekedés sokszor elszomorított, elkeserített… Mint kántortanító kántorizálhattam Szelestén és Ölbőn, ha nem tudtam szabadulni az üzemből, akkor édes párom végezte el a kántori teendőket. Saját bőrömön kellett tapasztalni, hogy a diktatórikus apparátusnak az emberi megsemmisítés és szelektálás a célja. Tengernyi kudarc, fájdalom, megalázás, kitaszítottság érzete, könny és fájdalom stb. Végre elérkezett 1952 szeptember hava, amikorra ismét visszakerülhettem az iskolába és taníthattam. Persze voltak károgó kuvikok, akik igyekeztek már jó előre elhintani rólam, hogy börtönben is voltam. ”Vaj van a fején” – mondotta Bozzay Miklós, az igazgató Söptén.”
1952 őszén került Söptére, ahol majd 17 éven át tanított. Igyekezett Gárdonyi intelmeinek vonalára állni. Gyermeki mosoly tartotta benned az életet, vigaszt, örömet. Igazi lámpás voltál a faludnak, amelynek fényénél százak szívták magukba az emberi tisztességet, műveltséget a kultúrának minden szépségét. Kultúrházadnak vendégei országos hírű agrár, politikai, irodalmi, sport, egészségügyi tudorok voltak. Dr. Buga László orvos, Dezséri László püspök, Dr. Szepesi sport riporter, Dr. Bencze orvos, Szabó Dezsőné tanár stb. Minden alkalommal zsúfolásig megtelt a kultúrház hallgatókkal. Egész életedben szívósan dolgoztál, fáradságot nem ismertél.

„Meghalt és itt hagyott minket,
Ismertük Őt, nem volt nagy és kiváló…
Meleg szív, a mi szívünkhöz hasonló…”


Az ember visszatér a porba, amelyből vétetett, a hű szívektől elszakad. Nem kelti fel se könny, se szó, se vegyszer. Örök válás, búcsúzkodás az élet, minden elmúlik az ég alatt. Mily magányos az ember, egyedül bukkan fel a végtelenségből e világra. Egyedül örül, szenved, tépelődik, végül egyedül indul útjára, hogy felkutassa a nagy titkot, az árnyat a holtak szent birodalmában. Megtanultál keresztek közt is mosolyogva járni, bármit is hoz a jövő. A te akaratod legyen az enyém is, Szent végzetedben megnyugodjam én is. Te legyél a célom, hitem, reményem. Kereszted tövében leljem menedékem. Add Uram, hogy ilyképpen dicsérjelek Téged. Benned Bízva mondjam: Istenem nem félek!

Kedves Gyula, kedves barátom!

Imádkozzatok érettünk, kik már mennybe tértetek, kik pedig még szenvednétek, mi könyörgünk értetek. Nem azok halnak meg akiket eltemetnek, hanem azok, akiket elfelejtenek. Te élni fogsz szeretteid, édes párod, gyermekeid, menyeid, unokáid, barátaid, tanítványaid, rokonaid szívében. Amíg ők élnek, addig Te is élni fogsz bennük. Mi, akik most itt könnyes szemmel, sajgó-fájó szívvel körülállunk, végbúcsút veszünk tőled, kívánjuk, hogy legyen könnyű e sok vértől áztatott szent magyar föld.
Aludjál… szépeket álmodjál…!

Czeglédy Gyula vasdiplomás néptanító, kántortanító, százados, volt orosz hadifogoly, üzemi zsákoló munkás, kedves barátunk Isten Veled!
(Czeglédy Gyula: mint férj, édesapa, nagyapa, após, rokon, barát, vasdiplomás néptanító, kántortanító, orosz-magyar harctereken küzdő katona, főhadnagy – a jelenben mint százados -, volt három éven át szibériai hadifogoly, tanítói állásától megfosztott, majd három évig volt üzemi zsákoló munkás, a harcokat megvívtad, búcsúzunk: Isten Veled!

Szombathely, 1995. július 17.

Isten Veled Czeglédy Gyula: mint férj, édesapa, testvér, após, rokon, barát. Volt: néptanító, kántortanító, vasdiplomás tanító, doni harctereken, majd magyar harctereken harcoló katona, főhadnagy, majd százados, három éven át szibériai hadifogoly, állásából, lakásából kirúgott állásnélküli ember, börtön és internálótábor lakója – Kistarcsán -, három éven át, mint üzemi zsákoló munkás. A harcokat megvívtad, legyőzted a megvetést, megvívtad a magad harcát. Búcsúzunk: Isten Veled!