A Szent Korona kálváriája

Fél évszázada történt – egyik állomás Kőszeg

Ötven évvel ezelőtt, 1945. március 27-én az éjszakai órákban a Szent Koronát, a koronázási jelvényeket, palástot és a Szent Jobbot nyolcfőnyi koronaőrség az országhatárt átlépve ausztriai Mattseeba szállította. A történelmi ereklyéink utolsó magyar állomáshelye Kőszeg, március 18-ától itt, a Kálvária-hegy alatti bunkerban őrizték. A Szent Jobb 1945. augusztus 19-én visszakerült Magyarországra. A magyarság legősibb szimbólumait 33 évi távollét után 1978. január 6-án Jimmy Carter amerikai elnök adta vissza. A történelmi évforduló kapcsán dr. Bakay Kornélt, a Kőszegi Városi Múzeum igazgatóját kérdeztük a történelmi tényekről.
– Horthy Miklós kormányzó 1944. október 15-ei proklamációját követően vette kezdetét a koronázási jelvények keserves kálváriája. November 4-én a Magyar Nemzeti Bank 34 tonna aranyával együtt Veszprémbe szállították, és az ottani sziklabarlangban rejtették el. A koronázási palástot Borbély János koronaőr-alhadnagy Pannonhalmára vitte. A koronázási ékszerek december 6-án érkeztek egy „Hangya” tehergépkocsin Kőszegre, a Gyurátz Ferenc evangélikus leánylíceum tornatermébe (ma: Mezőgazdasági Szakközépiskola). A front közelsége, a szombathelyi bombázások miatt Pajtás Ernő koronaőr-ezredes két nappal később úgy határozott, hogy a biztonságosabb Velembe szállítják a rájuk bízott értékeket. Az egykori Stierling-villa kertjében, egy földbe ásott bunkerba helyezték a nemzet ereklyéit tartalmazó vasládát.
– Miért kerültek vissza Kőszegre?
– Még 1944 novemberében a Kálvária-hegy alatt megkezdték a biztonságos elhelyezésre alkalmas bunker építését. A munkákban kőszegi mesterek és katonák is részt vettek. Az építmény március 18-ra készült el, így ekkor Velemből Kőszegre kerültek a nemzeti ereklyék.
– A kőszegiek is csak a bunker külső részét ismerik.
– Két bejárata volt. A kevésbé ismert az I. Stációval szembeni, amely évekkel ezelőtt beomlott. A másik a főbejárat, felette található az emléktábla. Mindkettőre bombabiztos vasajtót szereltek. Az egyik ajtó meg a nyolcvanas évek közepén látható volt. A két bejárat Y alakban csatlakozott a lefelé lejtő folyosóhoz. Ennek végén található a 6x9 méteres terem. Falait téglából, a mennyezetét vasbeton gerendából építették. A felette lévő 9-10 méteres földrétegen keresztül szellőzőnyílást is kialakítottak. Az építményt az 1992. augusztus 20-ai korona ünnepségek előtt tártuk fel, illetve tisztítottuk ki. A teljes munkálatokat nem végezhettük el, hiszen a biztonság érdekében statikai vizsgálatokra is szükség lenne.
– Március 18-án kerültek ide a féltve őrzött kincsek.
– A koronaőrség pedig teljesítette feladatát, éjjel-nappal vigyázta a nemzettől elválaszthatatlan értékeket. A koronázási palástot és a Szent Jobbot a mellette lévő Küttel-villában őrizték. Ebben a jelentős feladatban a katonaság is a segítségükre volt, hiszen a front ekkor már egyre jobban közeledett.
– Hol szállásolták el a koronaőrséget?
– Egyrészt a bunker melletti Küttel-villában, másreszt pedig az egykori Frigyes-laktanyában ma: határőrlaktanya). A koronaőrség 24 főből állt. Ekkor a 240 fős testőrség is Kőszegen tartózkodott, akiket ugyanebben a laktanyában szállásoltak el. A két testület többsége – taktikai okokból – csak 29-én lépte át az országhatárt. A felszerelésük többsége, okiratok, díszegyenruhák a Frigyes-laktanyában maradtak. A történelmi viharok nem kímélték ezeket az értékeket. A város múzeumába egy koronaőrségi vibárd, és két testőrségi sisak került. Ez utóbbiak Wächter Antal segítségével.
– Mikor és ki döntött a koronázási jelvények továbbszállításáról?
– Pajtás Ernő koronaőr-ezredes. A határátlépést megelőző napokban már egyértelművé vált, hogy a továbbiakban a biztonság nem garantálható. A „Hangya” teherautó éjszaka 11 órakor érkezett. A gyors rakodás után nyolc kiválasztott koronaőrrel együtt indultak Ausztria felé. A Salzburg melletti Mattseeban, április 26-án éjszaka a Szent Koronát elásták a földbe. A teljes biztonság érdekében még gyeptéglákat is elhelyezték a felszínre. A takarás olyan jól sikerült, hogy július 25-én, az amerikai katonák jelenlétében is csak hosszas keresgélés után találták meg. A koronázási jelvényeket, palástot, és a Szent Koronát 1946-ban az USA-ba szállították. A Szent Jobbot 1945. augusztus 19-én visszaadták Magyarországnak.
– Harminchárom évi távollét után kerültek ismét a magyar nemzethez.
– A Magyar Nemzeti Múzeumban pedig egy „közönséges” kiállítási tárgy lett. Először egy egészen alkalmatlan teremben mutatták be a látogatóknak. Gondoljuk csak el, hogy a koronázási palástban az állandó megvilágítás, a levegő nedvességtartalma mekkora károkat okoz. A későbbiekben új termet alakítottak ki az ezeregyszáz éves magyarság történelmi és jogi jelkepének bemutatására. A Szent Korona semmiképpen sem kiállítási tárgy. Méltó helyet az Országházban kaphatna, felállítva mellé a koronaőrséget. Múzeumi bemutatásra csak a jogar és az országalma alkalmas. A Himnusz költője, Kölcsey Ferenc így fogalmazott: „A Szent Korona a magyar államnak megszentelt jelvénye, jelenti azt a közhatalmat, amely a népben van, jelenti az alkotmányos uralmat, az alkotmányosan megosztott közhatalmat, jelenti a Szent Korona ennek a nemzetnek az életét, az életének folytonosságát.”

Csodálatos, hogy ennyi évszázad, ennyi viszály bel és külháború után is ismét itthon ragyoghatnak a szent erkélyék, magam is eredetiben láttam a Nemzeti múzeumban erre kijelölt termében... Csodálatos mint ékszer, fenséges mint jelkép, a királyi hatalomnak Szent jelvényei, korona, a jogar és az alma... Úgy hírlik, vannak akik ezen hatalmi jelvényekben nem muzeális erőt látnak képviselni, azaz nem múzeumba valók, erre külön objektumot kellene építeni, ami külsőleg és belsőleg harmonizálna a jelvények történelmi hagyatékával, hatalmival... Lehetséges, hogy eljön majd az az idő, amikor erre is lesz pénz, lesz akarat, megoldás...

Ötven év

Március 30-án ünnepelte házasságkötésének ötvenedik évfordulóját Peresznyén Huller József nyugalmazott tanító és felesége. A házasságot megerősítő hálaadó szentmisén – melyet a lakásuk közelében lévő Időskorúak Otthonának kápolnájában tartottak – részt vettek a családtagok, a népes rokonság és a falu lakossága is. Az igen megható, bensőséges ünnepségen sokan köszöntötték szeretettel a jubiláló házaspárt.
Gratulálunk!

EREDMÉNYEK

Az 1994. évi országgyűlési képviselő-választás május 29-i második fordulójában a szavazásra jogosult állampolgárok 55,3 százaléka vett részt. Ez több mint 4 300 000 szavazatot jelent. Az előző fordulóban leadott területi és országos lista adatai, valamint a mostani szavazás eredményei alapján a mandátumok az alábbi módon oszlanak meg:

MSZP 209
SZDSZ 70
MDF 37
FKGP 26
KDNP 22
Fidesz 20
Agrárszövetség 1
LPSZ–VP 1

MAGYARORSZÁG 1994. június 3.

Huller József nevét olvasom az 1926-27 a Pápai Magyar Királyi állami Tanítóképző Intézet 1926-27-es XVII. Értesítőjében. A III. osztály névsorában, aki 1907. november 7. Peresznye r. k. születésű. Amint nézem az évvégi osztályozó számokat, hát bizony Jóska nem tudott a III. osztályban megkapaszkodni, így lemaradva hozzánk került a következő tanévben. Künnlakó volt - internátust nem kaphatott - így nem is voltunk együtt annyi ideig, mint a bennlakó társaimmal. Jóska kedves és szerény fiú volt. Úgy emlékszem tudott horvát nyelven, így került aztán a határmentére horvát ajkú iskolához. Egy alkalommal voltam is nála, esti előadást tartottam a falu dolgozóinak, igen kedves fogadtatásban részesültem.
A közönség hálás hallgatónak bizonyult, beszélgettünk erről is, arról is, … mivel tudott dolog, hogy a horvátok igen muzikálid emberek - már két horvát ember az egy kórus, - kértem őket, hogy énekeljenek nekem egy horvát dalt. Boldogan teljesítették a kérésemet, nagyon tetszett a népi daluk, melyek megőrizték a horvát dalok ízét, zamatát, ősi dallamát. Jóskáékkal elbeszélgettem. Most jut eszembe ez tán 1966. elején történhetett, mert ekkor találkoztam Bertók Lacival, aki már ekkor közölte velem, hogy Kovács Frigyes lesz az új igazgató Söptén. Huller nyugdíj után Peresznyén telepedett le családjával, időközben találkoztunk is, ők is jöttek, mi is látogattuk Peresznyén. De ahogyan idővel megmásolunk, megőszülünk, nagyot hallunk, rosszul hallunk, amikor legutoljára meglátogattam Jóskáékat, nagyon lehetett érezni, hogy Jóska is veszített a régi fényéből, jelentkeztek az elmúlással járó tünetek. Nem találkoztam már évek elteltével sem Jóskával, de az ”Aranylakodalma” alkalmával újságon át kívánok nekik testi és lelki békét, nyugalmat.

A Honfoglalás című híres képét Munkácsy Mihály az ezredévi készülődés lázában, 1893-ban festette. Most száz éve. A megrendelés az akkor épült Országházba való elhelyezésre, valamint tizennégy és fél méter hosszú, négy és fél méter magas – lehetetlen – méretre szólt. Ezt Munkácsy sajátosan oldotta meg. Műve körül nagy vihar támadt.

Közeledünk a honfoglalás 1100. Évfordulójához. Felkerestük a korszak igen tekintélyes értőjét, László Gyula régészprofesszort.
– Mit szól ehhez a Munkácsy-festményhez?
– Egy négyzetcentimétere sem hiteles! - mondta. - Csak az egész hiteles!
Az elnyújtott képméretet a falfelület szabta meg, végül is Munkácsy páratlan komponáló készsége úrrá lett rajta. Jobb oldalra helyezte Árpád fejedelem alakját, megemelten. A fehér ló jól növeli a hangsúlyt. A fő alak mögött látjuk vezéreit, egyikükben felismerhetően Jókai Mórt. A kép bal széle felől nagy tömeg jő Árpáddal szemközt: ez nagyjából szürkébe tartott, hatalmas mozgással telített festői izgalom. Nem is a kompozíciós megoldással lett a baj. A megfestett tömeg nem a leigázottak, nem a rabigába döntöttek benyomását keltette. A fölemelt kezekben, köszöntő hódolatul szablyák s fokosok lendülnek magasba. Ki látott már ilyet?! Szablyát s fokost azoknál, akik – mint hagyományosan állították róluk – rabokká lettek? Mert ez a másik kép élt a megrendelőkben. Ők miért ne látták volna ugyanazt, mint Vörösmarty Mihály 1825-ben, a Zalán futása című hőskölteményben: „Párducos Árpádot s hadrontó népe hatalmát?” Ezt kérték számon Munkácsytól. Ezt várták tőle.
– Mert mit is látunk ezen a képen? – mondta beszélgetésünk során ennek folytatásául a professzor úr. – A legyőzöttekkel, ha nem is éppen egyenrangú, de majdnem munkatársi viszonyban levő fejedelem bölcsességét. Szent István is azt mondta, hogy annál erősebb az ország, minél többféle népesség alkotja. Ez a több tudásnak is forrása. Jó nyerget csinál az egyik népbeli. Jó lovat nevel a másik. Földműves a harmadik. Dzsingisz kán udvarában, úgyszólván, az egész Eurázsia tudása jelen volt.
– Professzor úr! Ön ezért a felfogásért tekinti a Munkácsy-kép „egészét” hitelesnek?
– Árpád ilyen nagyformátumú fejedelem volt. Nem mindennapi ember. Jól átlátta a diplomácia összefüggéseit. S kiválóan hasznosította. Ezen az alapon értett meg mindent, s ítélt.
– Milyen szerepet játszott Árpád életében a ló? – tértem át a részletekre.
– A nomád fejedelmek, vezérek el sem tudták képzelni életüket ló nélkül. Állítólag még aludni is lovon aludtak. Nem leültek megbeszélni a dolgokat, hanem tanácskozni is lóháton tanácskoztak. Szent István édesanyja pedig éppenséggel úgy ülte meg a lovat, mint a férfiak.
– Árpádnak olyan volt a sisakja, amilyen lovon ültében, ezen a képen? A régészprofesszor ekkor vette észre, hogy javában a részleteknél tartunk.
– Tehát mégis? – kérdezte. – Hiába mondtam, hogy csak az egész a hiteles? Érdemes feszegetni a részleteket?
– Mégis, milyenek lehettek a hiteles, a valódi részletek?
– A koraközépkor magyarországi emlékeit vizsgáló művében Hampel József külön fejezetet szentelt a honfoglalásnak, de ez az összefoglaló mű csak 1905-ben jelent meg. A Munkácsy-festmény elkészülte idején a magyar régészet még nem ismerte a részleteket a honfoglalás koráról. A török hódoltság koráról azonban, a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött egykorú tárgyi emlékek nyomán is, sokat tudtak. Nem szabad meglepődnünk, hogy ezen a festményen minden részlet törökkori. Nem beszélve arról, hogy a vezérek díszmagyart viselnek. Törökkori a pajzs, a szablya. Törökkori a sátor, erről ma már tudjuk, hogy a honfoglalóké inkább emlékeztet a mongol jurtára. Árpád sisakja sem lehetett ilyen, a kard csapását levezető formájú. Inkább kúpos és alul prémes, amilyet az egykorú kijevi orosz fejedelmek hordtak.
– Milyen volt Árpád ruházata?
– A legpompásabb, legdrágább. Bizáncból kapott selyemből, brokátból készült, és nem elől gombolódott, hanem övvel összefogott kaftán volt. Teljes félreértés Munkácsy festményén a szoknya. Soha! A kaftán, igen. Olyan, mint a Képes Krónikában a Nagy Lajos oldalán megjelenő keleti uraké.
– Kaftánban lehetett tartósan lovon ülni?
– Hogyne. Szétnyílt.
– Milyen volt az öv?
– Nem tudom! – felelte erre a régészprofesszor. – Nem találtuk meg Árpád sírját! – Aztán belement mégis, hogy elmondja: – Árpád övén állatábrázolás lehetett. Gondoljunk arra, hogy a Turul-nemzetségből származtatták. S ezt ő jól tudta. Mint ahogy tudta később Anonymus is.
– Professzor úr! Mikor látta először a Munkácsy alkotta képet, a Honfoglalást?
– Elég korán. Először reprodukcióban. S tízévesen, 1920-ban, mint Erdélyből kiutasított, Kőhalomról Pestre kerültem. Próbáltam „kenyeret keresni”. Megrajzoltam a honfoglalást, Munkácsy erős hatása alatt. Kitettem az Erdélyből hozott őskori cserepeim közé, és letakartam. Tessék elképzelni! Tíz fillérért meg lehetett nézni.

Simon Gy. Ferenc