„Kár siettetni az életet”

VAS NÉPE 1995. szeptember 9. SZOMBAT

A huszonötödik tanév a tanárképző főiskolán

A szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola huszonötödik tanéve kezdődött meg tegnap – ünnepélyes körülmények között – a Művelődési és Sportházban.
A Szombathelyi Szimfonikusok hangversenye után dr. Gál László főigazgató-helyettes, az ünnepi tanácsülés elnöke üdvözölte az MKM közigazgatási államtitkárát, a megye, a város, az intézmények vezetőit, a megjelent országgyűlési képviselőket, köszöntötte a főiskolai tanács tagjait, az oktatókat, az arany, gyémánt, illetve vas diploma átvételére megjelent idős pedagógusokat – és az elsőéveseket. Honti Mária államtitkár (akit személyes szálak fűznek a megyéhez: Szombathelyen töltötte gyermekkorát, a kőszegi tanítóképző intézetben szerzett diplomát), a tanácsülés ünnepi szónoka először az elsőéves hallgatókhoz fordult – az idén nyolcszáznál többen kezdik meg tanulmányaikat a szombathelyi tanárképzőn –, azokhoz, akik a főiskolán a folytonosságot képviselik, akik létalapot adnak az intézménynek. Aztán a politikai döntéshozók figyelmébe ajánlotta azt a belső, szellemi tartalékot, amely a főiskolákon – köztük Szombathelyen – halmozódott fel. A szombathelyi tanárképző azonban – ahogy Honti Mária megerősítette – mégsem egy a sok közül: az intézményben évtizedek óta tartó belső építkezést modell-értékűnek nevezte az államtitkár. Kijelentette azt is, hogy egyes tanszékeken mind az igény, mind a produktum eléri az egyetemi oktatás színvonalát. És bár az egyetem szót egyszer sem mondta ki, megjegyezte: reméli, hogy a folyamatos fejlődés hamarosan „intézményesülő lépésben is testet ölt”, és a 25. tanév korszakzáró és nyitány lesz egyben. Leszögezte, hogy a minisztériumnak semmiképp nem célja elsorvasztani felsőoktatási intézményeket.
Dr. Pusztay János főigazgató – miután dr. Gadányi Károly főigazgató-helyettessel együtt kézfogással fogadták főiskolai polgárrá a megjelent elsőéveseket –elmondta többek között: a felsőoktatási intézmények várható integrációja reményekre jogosítja a szombathelyi főiskolát. Hozzátette azt is, hogy rendkívül nehéz korszakban lépték át az elsőévesek a főiskola küszöbét. Aztán arra figyelmeztetett, hogy kár siettetni az életet: úgyhogy, ha kezet fogunk valakivel, álljunk meg egy pillanatra, és nézzünk a szemébe.
Ölbei L.

A képen látottak a jövő nemzedéknek titánjai, lámpásai, akik majd formáljak, tervezik, a szebb jövőbe vetett hittel a nemzetnek ifjúságát Amint elmennek előttem egyenként ezek a hölgyemények, csak úgy látás, egyik másiknak a külleme, bizony nem ígér valami nagy jövőt… az öltözködése… a kiállása valami hiányosságot takar… persze ezt csak magam felé mondom… de úgy érzem, ha annak idején ilyen kiállással jelentek volna meg a fiatal kolléganők a faluban, hát egybő kimondták volna „mi nem kurvát akarunk a faluba, hanem tanítót”. Talán kemény a meghatározásom, ez a szemlélet már a múlté, de ekkoriban ez volt a felszínen, még a nóta is így szólt körülbelül: hát ez a sok nyírott hajú micsoda, az Isten is kurvának teremtette… ez a felfogás már elsorvadt, más a megítélés, de azért nem lehet mindent ami ízléses, volt azt szemétdombra kell dobni… és jöjjön a „ma” dala. Nem vagyok bíró, hogy ítélkezzem… ízlések és pofonok különbözők… voltak köztük megnyerő külsővel kiálló nők… tán hazulról hozta magával a modort, a divatot, a fellépést… de kevés volt a tömegben ilyeneknek a száma…
Az tény, hogy az én fiatalságom és az öregedés korszaka közt eltelt pár évtized átszabta a mai életfelfogásunkat, szemléletbeli különbségek alakultak ki, mi nem tudunk hozzájuk alakulni, ami nekünk megvető, az számukra természetes és helyénvaló. Mi már leléptünk az élet színpadáról, a szereplésünk véget ért, ők lesznek a jövőnek formálói, társadalom, ország talpkövei.
Lehetséges, hogy a szemléletünk erősen korlátozódott, de volt benne tisztelet, megbecsülés, fejlődés, alakulás és főleg a hivatástudatnak erősítése, felnézzenek ránk, akiket ránk bíztak, /a fenti nótából eszembe jut: hát az a sok nyírotthajú micsoda? Kék a szeme, szemöldöke fekete… az Isten is kurvának teremtettel, ez volt az akkori morál. Hiszen a rábakovácsi plébános a templomban a szószékről megnevezte azokat a lányokat, akik bicikliztek, főleg ha fiú vitte őket biciklin, az óriási bűn volt… meg kellett gyónni… Valószínű a Jézus sem szamárháton utazgatna, ha ma élne… hanem úgy mint a pápa, repülőn, helikopteren, páncélautón. Ennyire változik a szemlélet 1920-1995-ig, és hogy mit hoz a következő század?… Na jó biztosan megoldják a maguk problémáját, legfeljebb más módszerrel, mint mi annak idején…
Egy tény: ez az időszak tele van bűntelítettségben: lopás, betörés, gyilkolás, csalás, burjánzik ezektől a társadalom.

Ezt a beszédet mondottam el a szombathelyi Tanárképző Főiskola hallgatóinak tanévnyitás ünnepélyén, Szombathelyen a Sportpalota nagy termében,
1995. szept. 8-án de.

Igen tisztelt Főigazgató Úr és Tisztelt Tanárikar!
Kedves Hölgyeim és Uraim!


Szép hagyománya a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolának, hogy évről-évre ilyen ünnepélyes keretek között erősíti meg az 50-60 éves 15 évvel ezelőtt szerzett diplomáinkat, nagyon köszönjük az elhangzott méltató szavakat, gondolatokat, s halával gondolunk mindazokra, akik munkájukkal hozzájárultak a mai nap ünnepélyességéhez!

Kedves Főiskolai hallgatók!

Szeretetre méltó és felemelő érzés, hogy szeptember elején tanévkezdéskor ifjúi kisugárzásuk körébe vonják idős kollégájukat, hogy ezen a napon a „a jelen, a jövő... és a múlt” megláthassa egymást, s egymás tükrében, a szeretet fényénél önmagukat is jobban megismerjék, hiszen minek is tagadnám, titkolnám: Önök a jelen és a jövő és mi vagyunk a MÚLT, mert ahogyan a költő mondja: „Kinek nincs messze az élet határa, nem előre szeret nézni, hanem hátra!”
A mi életünk ami már történelem, egyaránt bővelkedik vidám, keserű, vért izzadó, valóságos reményteli percekkel, órákkal és napokkal. A mi korosztályunk beleszületett az első négy éves világháborúba, a mai napig a nyolcadik politikai rendszert élem. 1930-ban végeztem Pápán az öt éves állami tanítóképzőben, mint pályakezdőnek állást találni, az akkori gazdasági válság közepette szinte lehetetlen volt.
Így történhetett meg, hogy 1930-ban 54-en pályáztunk egy kis falusi tanítói állásra, Rábakovácsiban, zenei tudás, kántori oklevél szükséges volt, magam is orgonán, zongorán, hegedűn játszom.
De sorkötelesek lévén, hamarosan a katonai mundért is fel kellett húznom, a háború előszelét érezvén, aztán egyre többször kellett katonai szolgálatra, továbbképzésre bevonulnom, főtiszti kiképzésre, Sopron, Jutas Rákóczi tábornok parancsnoksága alá, utolérhetetlen, katonai- pedagógiai talentummal volt megáldva... az idők folyamán a karpaszományos honvédből lettem őrvezető, majd hadapródőrmester, zászlós, hadnagy, főhadnagy, s végül százados.
Felejthetetlen élmény marad az 1940. év aug. 30-án megszületett bécsi döntést követő erdélyi bevonulásom, ölelkezés, örömkönnyek, virágszirom hullámzása özönében vonultunk be az 5/l zlj-al Nagyváradra, Kolozsvárra.

De a mámoros, örömteli napok után 1942-ben már a brianszki erdő orosz partizán darázsfészkében éltem át borzalmas tűzpárbajt... éjszaka volt a vonat lépésben vánszorgott, a mozdony előtt kettő-három teherkocsi megrakva kővel, az esetleges aknarobbanás veszélyére gondolva, lőtték a vagonunkat. „Élő koporsónak neveztem el a vonatot”, a mi szerelvényünk csak puskalövéseket szenvedett, sebesült volt. A vasúti vagonban hason fekve hallani a lövéseket, majd a vagon oldalát a lövedék átfúrva távozott... majd következett, Kijev, Karkov, Bjelgorod... itt rakodtunk ki s majd kettő hét gyaloglás után érkeztem meg a századommal /fegyenc század/ a Don kanyarba, a VII. hadosztályhoz, itt fogadott Zeteleki vezérkari százados magából kiborulva...
A harcok közepett láttam a magyar hadsereg szívszorító tragikus küzdelmét „A Tél tábornokkal” szemben több ezer katonának ontotta ki az életét.
Saját sorsomat követve: 1944-ben már a magyar harctereken, Temesvártól kezdve az alföldi-dunántúli harctereken éltem állandó tűzharcban, a „pokol, halál torkában” majd 1945. áprl. havában a MURA mentén kerültem orosz hadifogságba..
Szibériába vittek ki mint hadifoglyot, erős fizikai munkában, erdőirtás, vasúttöltés építése, kőbányában dolgoztam, mint jóvátételi munkás, 1947 nyarán hoztak vissza 42 kg testsúllyal, betegen érkeztem a családomhoz, Szelestére.
Alighogy összeszedtem magamat testileg és lelkileg, pár hónap múlva, koholt vádak alapján az ÁVÓ börtönében, majd internáló táboraiban /Buda-Dél volt Károly laktanya, Kistarcsa/ vendégeskedtem 17 hónapot, hozzáteszem nem egyedül: több ezer magyarnak lett ez a sorsa.
Rengeteg szenvedés, mellőzés, megalázás, zaklatás jutott ennek a korosztálynak, sokunkat a tanítói, tanári állásból, szolgálati lakásból is kirúgta. Igen sok tanítót, tanárt tettek ki az útszélre.
Ekkor kerestem állast, munkát, három éven át mint üzemi, zsákoló munkás dolgoztam a sárvári magtisztító üzemben, három éven át jártam kerékpárral Szelestéről Sárvárra...
1952 szept. havában rehabilitáltak, visszakerültem a tanítói állásba, Söptére.
De hogyan i s töltöttük be annak idején a pedagógusi hivatásunkat mi, akkori tanítók.
Mi a nagyterem szemléletében éltünk, nem az a 6x8 m-es tanterem volt a munkaterünk, hanem az egyik faluvégtől a másik faluvégig terjedt ki.
Állandóan falun tanítottam, teljesen osztatlan vagy, részben osztott iskolában. Így kerülhetett elő az az állapot, amikor 1942-ben megválasztottak kántortanítónak egy tanerős iskola volt itt, hat osztály volt egyben, 1-6-ig 80 tanuló volt a hat osztályban és csodák csodája, az első osztályos tanulók már karácsonykor

tudtak olvasni, írni, számolni az előirt szinten.
Mécs Lászlóval vallottam:
Vadócba is rózsát oltok, hogy szebb legyen a Föld!
Szelestéről 1952-ben Söptére kerültem /üzemi munkás élet után/ rehabilitáció után. Itt már részben osztott tanítás folyt, hamarosan a felső tagozatban /5. 6. 7. 8 osztályt tanítottam irodalmat, fizikát, éneket, de állandóan képeztem magamat, olvastam, utaztam, nyelvet tanultam, s ennek köszönhetően, hogy a pécsi tanárképző főiskolán irodalomból, ének-zenéből sikeres felvételit nyertem /kb. 1960/.
Munkámról, ténykedéseimről csak röviden...
Évente legalább kettő színdarabot tanítottam be, iskolai énekkart, nyolc tagú vonós zenekart szerveztem, évente legalább egy nagyobb 4-5 napos kirándulást csináltam a felsős tanulókkal, hol B.pestre, hol a Balatonra. Így jutottak be korán Ismerd meg hazánk mozgalmába. Akkor meg nem volt „Videó”, de volt színes diafilm, a felvételekhez megírtam a forgatókönyvet, magnó segítségével hangos filmet készítettem és ezt levetítettem a kultúrházban a szülőknek, a falu dolgozóinak. Volt nagy csodálkozás,... Parlament!!! A gyerekeiket látják a képviselőszékekben... miniszteri páholyokban... a szülők közül addig még B.pesten sem voltak... Mátyás templom... megszólalt az orgona.. harangszó, magnóról. Gellérthegy... élménydúsak voltak ezek a kirándulások.
Mivel már sok szülő a Tsz-ben dolgozott, délután sem voltak odahaza a gyermekeiknek megszerveztem a s délutáni „tanulószobát”
1960 táján már kötelező volt egyes állasok betöltésénél a nyolc ált. isk. végzettség... de ez bizony hiányzott sokaknál. Tanácselnökök, tsz. Elnökök, párttitkárok nem rendelkeztek ilyen végbizonyítvánnyal, ezért megszervezetem a „Dolgozók Esti Iskoláját” vizsgabizottság előtt vizsgáztak a megfelelő osztályokból.
Kultúrigazgató is voltam...
Gazdag műsorral töltöttük meg a kultúrházat, csak párat a sok közül: Dr. István Lajos orvos, Dr. Buga László orvos... Dr Bence orvos... Történelem előadásra: Dr. Karsai Eleket hívtam meg, sport előadásra Szepesi Györgyöt láttuk vendégül... Mindig telt ház fogadta az előadókat, nagy volt az öröm mindenki részéről.
Könyvtáros is voltam, mondván ha hegy nem megy Mohamedhez, akkor majd Mohamed megy a hegyhez. Kosarakban vittük a házakhoz a könyveket, így szoktattuk olvasásra a falu dolgozóit, erre tanúm Dr. Tóth Gyula tanszékvezető tanár úr! Mindezt nagy elhivatottsággal tudtam teljesíteni.

Talán az eddigi elmondottakból is érezhetik Önök, hogy teljes embert kivan a pedagógusi pálya. Egy néptanító nem az anyagi tőke megszerzésének sugarában éli le az életét, nem az anyagiak gyarapítására fordítja testi és szellemi kincsestárát, hanem a műveltebb ember kiművelésének a nemzet napszámosa.
Kedves Párom a feleségem vállalta a teljes háztartási vezetést és én csak így tudtam oly sok időt fordítani a közművelődésre.
Senki sem születik pedagógusnak, tán csak azzá válhat, ám ehhez nagy önfegyelemre, önismeretre, önképzésre, nyelvtanulásra, olvasásra, utazásra, nagy akaraterőre van szüksége. Mi több: erényekre, mint erkölcsi feddhetetlenség, jellemesség, emberi érzékenység, szakmai nyitottság. A pedagógusnak /alsó-közép-felszinten/ önmagát kell nevelnie ahhoz, hogy másokat is tudjon nevelni, tudjon hatni a környezetére, és mindenek előtt szeretni kell a tanítványait.
Amikor Benedek Elek a nagy meseíró birtokán jártam Kisbaconban, a sírfeliratán ezt hagyta ránk örökül:
„Jézus tanítványa voltam,
Gyermekekhez lehajoltam,
Szívemhez felemeltem,
Szeretetre így neveltem!”
Gárdonyi Géza is tanítóként kezdte a munkáját, a következő testamentumot hagyta ránk:
„Amikor először lépsz az iskolába,
Legyen arcodon Jézus nyájassága,
Szólítsd köréd a kis gyermekeket,
És simogasd meg fejecskéjüket.
Ha látsz közöttük rútat, csúnyát, rongyosat,
Gyermeki arccal búbánatosat,
Ismerd meg benne a korán szenvedőt
Öleld magadhoz s csókold meg őt!”
Dióhéjban, vagy tán csak borsóhéjban ennyi a tanítói, tanári hitvallásrom: nem sok... de tán nem is kevés!
Ennyi a múltunk amiben volt sok-sok öröm-napsugár, de árny is, tisztelet, öröm övezett bennünket, de ne feledjük, ezernyi megpróbáltatás.

Talán meg is mosolyogják ennek a vasdiplomásnak az életútját, emlékezéseit, de aki nem ismeri, nem becsüli a múltat, nem építheti fel a jövőt sem. Aki nem ismeri saját történelmét, hiányzik az önismerete, annak a nemzetnek nincsen jövője sem.
Tiszta szívből kívánom a jelenlévő jelenlegi és a jövendőbeli pedagógusoknak, hogy munkájukat öröm, tisztelet, megbecsülés övezze, és adja meg a sors, hogy senkinek ne legyen öröme mások könnye árán… hogy egykor ne legyen se könny, se könny, se fájdalom, s ÖNÖK is a boldogabb szebb JÖVŐBE vetett hittel érhessék meg:
az ARANY,
A GYÉMÁNT
a VASDIPLOMÁT
Adja Isten hogy így legyen!

A beszédemet lelkes taps köszöntötte a nézőtérről, és ez nagyszerű érzés volt, majd Dr. Pusztai János főigazgató úr is meleg kézfogással mondott köszönetet az elhangzott beszédemért, és ugyancsak a jelenlévő Honti Mária a Művelődési és Közoktatási Minisztérium közgazdasági államtitkára, öleléssel és csókkal jutalmazta az elhangzott szavaimat. Majd Dr. Tóth Gyula tanszékvezető volt megyei könyvtáros boldogan ölelt át és forrón gratulált, mondván ezt a szónoklatot tanítani kellene a főiskolán. Válaszom: hát miért nem tanítjátok?... hívjatok meg a főiskolába és majd erről elbeszélgetünk a hallgatókkal.
Videofelvétel is készült az ünnepélyről, teljes terjedelmével felvették a beszédemet, azóta már láttam is Endre fiamnál, aki megszerezte a videó kazettát. Jó volt látni.
Nagyon sokan gratuláltak szóban, levélben, sajtóban.
Ami a legmaradandóbb, hogy a két fiam: Endre és Attila vendégül látott a Gól vendéglőben, kedves családi ünneplés volt. Ezt külön is megköszönöm nekik, hogy édesapjuknak ekkora anyagi áldozatot hoztak. Annyira vártam ezt a napot, megjött, s jöttek utána a szürke napok, s mikor lesz a vég, az utolsó lobbanás, teljesen titok. Szép ünnepélyes volt számunkra ez a nap, sokszor visszatérünk még rá.

De kevésnek jutott ebből az örömből,… hogy megkaphassa a „VASoklevelét”. Hatvanöt év a diplomaosztástól, ebben a hatvanöt évben de sok megpróbáltatásnak volt tanúja, hiszen csak ha magam életét boncolgatom, csoda hogy még élek, aknatűz, tüzérségi tűz, géppisztoly sorozat... repülőtámadás, és még élek annyi lövöldözés után... na meg a többi... amit úgyis már megírtam.
Tán e napnak legszebb emléke marad rám, hogy én köszönthettem az évnyitón a jövő pedagógusi gárdát.
Mi is lehet még ezek után?... csak a fakereszt…