|
|
|
|
BELPOLITIKA
Egy magyar-zsidó, zsidó-magyar levele
Mit szólna ehhez Scheiber Sándor?
Dr. Feldmájer Péter úrnak,
a MAZSIHISZ elnökének
Mélyen tisztelt Elnök Úr!
Megdöbbenéssel és kétségekkel nyomasztva olvastam a Heti Magyarország 1993. február 28-i számának belpolitikai rovatában Zoltai Gusztáv úrral, a MAZSIHISZ ügyvezető igazgatójával és dr. Landeszmann György vezető főrabbi úrral való beszélgetést Ományi Kaló Gyöngyi újságírónő tollából.
Bölcs István bölcs műsorát sajnos nem hallgattam a rádió március 7-ei délelőtti Gondolatjel című műsorában, de erről a rádióműsorról, illetve Székely Gábor főpolgármester-helyettes úr megnyilatkozásáról és dr. Singer Ödön budai főtisztelendő úr, valamint más nagy tudású és nagytekintélyű vezető zsidó tudós – velem egyetértő – véleményéről már eddig is hallottam, olvastam.
A cikket – amely az elmúlt év karácsonya előtt az IGEN című lap fent nevezett munkatársával készült, ám a lap nyilvánvalóan tapintatból nem közölte le a Szeretet Ünnepe előtt –, újra meg újra elolvastam. El vagyok képedve, hogy a maradék magyar zsidóság felelős vezetői szájából ilyen minősíthetetlen, gyalázatos szavak elhangozhattak! Hogyan merészeli egy volt színházi ember, aki csak néhány éve vette végre észre zsidósághoz való tartozását, akinek külső megnyilvánulásai is nagyon megkérdőjelezhetők (fejfedőt kizárólag hivatalos helyen hord, ha a Váci utcában sétál, már nem olyan öntudatos, hogy ott is a fején legyen), hogy kijelentse azt, ami az asszimilációról vagy magáról a zsidóságról mondott.
Tiltakozom, hogy egy felelős vezető (bár nem tudom, hogy mi az, hogy „ügyvezető igazgató”!) azt merészelje mondani az emancipált, bevett és elismert (1849 kossuthi törvény) ,törvény előtti egyenlőségről” (az 1867. dec. 22-i XVII. törvénycikk, és az 1895. október 1-jei XLII. törvénycikk), amelyek vallásként, hitfelekezetként ismerték el zsidó hitünket, megadván ezzel a más vallásokéval való teljes egyenjogúságot, „életformának” minősítse a zsidó vallást.
Vajon Zoltai úr a zsidó élettorma szerint él és dolgozik! Nem látszik az igazgató magatartásán, hogy ez lenne az „életformája”. Önmagunkat „rekesztik” ki a magyar társadalomból ennek a két úrnak a szégyenteljes megnyilvánulásai.
Hogyan merészeltek a hitükhöz hű zsidó-magyaroknak a nevében beszélni, nyilatkozni, ideológiát kreálni, felműveltségüket mutatva fel, s ezzel muníciót szolgáltatva az egyre erősödő nacionalista fajelmélet talaján gyűlölködő, „kirekesztő” (ez most nagyon divatos szó) honfitársainknak. Hogyan merészelte egy magát vezető főpapnak tartó ember kimondani azt a szót, „gyűlölöm”. Ez a főpap annak az iskolának volt a hallgatója, amely abból a pénzből épült fel, amelyet Haynau beszedett a pesti zsidóság számarányát felülmúló „1848-as támogatás miatt, és amelyet Ferenc József Rabbiképző felépítésére visszaadott.
Az sem igaz, hogy nem történt meg a hivatalos bocsánatkérés. Rosszul ismeri a történelmet a főpap, mert már az 1946. évi XXV. törvény is megbélyegzi a magyar zsidóságot ért üldözést, és amelyet Nagy Ferenc akkori miniszterelnök és Tildy Zoltán köztársasági elnök írt alá, azonkívül minden, 1990 óta kelt „kárpótlási határozat” ezzel a megkövető mondattal kezdődik.
A magyar zsidóságot ért holocaust miatt az ekkor éppen beteg dr. Antall József miniszterelnök akkori helyettese 1991. október 15-én a pesti Duna-parton, az Újpesti rakparton, a Dunába lőttek emlékművének felavatásán, dr. Horváth Balázs belügyminiszter őszinte megindultsággal megkövette! Ezen jelen voltam. De jelen voltam a Dohány utcai Főtemplomban ugyanebben az évben a gettó felszabadulási emlékünnepségen. Itt a római katolikus egyház és a kálvinista egyházak vezető püspökei ünnepélyesen bocsánatot kértek a jelenlévő hívektől. Ugyanezt tette Glatz Ferenc, az akkori kormány kulturális minisztere, a kiváló történész.
Zoltai úr és a főrabbi úr arra a provokatív újságírói kérdésre, amely valóban nagyon kényes, nem voltak képesek kulturáltan és történelmileg bizonyított módon választ adni: Kun Béla, Szamuely, Rákosi, Farkas, Gerő, Péter Gábor legalább olyan galád ellenségei voltak a magyar zsidó értelmiségnek, nagy és kispolgárságnak, munkásságnak és földművelőknek, mint a nácik és a nyilasok. Dr. Landeszmann György erre a kérdésre adott válasza egyszerűen elképesztő! (Inkvizícióval való példálózás.) Nem idéztem, mert Ön nagyon jól ismeri a szöveget...
Az is vitatható dr. Landeszmann György nyilatkozatában, hogy neki teljesen mindegy, hogy 600 000 embert, vagy egyet gyilkoltak meg ártatlanul zsidó hite (volta) miatt. A statisztikát azonban a vezető főrabbi úrnak nem „gyűlölni”, hanem ismernie kell. Elvárható tehát, hogy egy egzakt kérdésre egzakt választ adjon a főpap. Erre pontos és nem gyűlölendő statisztika van a hitközség birtokában.
Dr. Landeszmannak ideges válasza helyett nyugodtan kellett volna megmondani a kérdezőnek, hogy pontosan 618 007 élő embert deportáltak
1944-ben az akkori megnagyobbított országból. Ebből az irtózatos számból 1945 végéig Budapestre 20 000, vidékre 45 000, az újra elcsatolt területekre 65 500, tehát összesen 121 500 tért „haza”...
Így a teljes veszteség: 496 507 + 63 000 = 559 507 az ártatlanul meggyilkolt magyar zsidó „alattvaló”! Ebből budapesti illetőségű: 105 453. (Ferenczy csendőralezredes, a deportáltak magyar irányítójának feletteseihez, Endre és Baky belügyi államtitkárokhoz intézett összefoglaló jelentésében 434 351 vidéki deportáltat jelentett.)
Ehhez a szörnyű statisztikához jön még az 1941 nyarán lebonyolított ún. KEOK-deportálás: Kapanyec Podolszkyba kb. 20 ezer, az újvidéki katonai pogrom 1942 januárjában kb. 1000, a munkaszolgálatosok harctéri és hátországi pusztulása: 42 000 fő.
A legfelháborítóbb dr. Landeszmann úr azon válasza, illetve mondata, mely szerint a magyar kultúrából való zsidó értékkivonás esetében csak a „bőgatya és a fütyülős barack maradna”! (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a kecskeméti „fütyülős barack” is véletlenül a zsidó Fleischmann „találmánya”.) Ez is dr. Landeszmann úr hézagos tudását bizonyítja! Ez ellen a kultúrával kapcsolatos durva, főpaphoz méltatlan mondat ellen erélyesen tiltakozom, azt súlyosan elítélem!
Messzemenően egyetértek a nagyszerű Bodor Pál (Diurnusz) március 12-i Népszabadságban megjelent írásával: Zoltai és Landeszmann urak nem egy forró hangulatú népgyűlésen, hanem a Síp utca 12. szám alatti székházunkban, megfelelő nyugodt körülmények között beszélgethettek a riporternővel, és nyilvánították ki, illetve „nyilatkoztatták ki” mondanivalójukat. Nem lehet tehát „idegességre” hivatkozni!
Ha a feltett kérdésektől idegesek lettek, akkor kellő és elvárható önfegyelemmel a szájukat sem lett volna szabad kinyitni!
Mérhetetlen és felbecsülhetetlen károkat okoztak mindazoknak, akik becsületes munkájukkal, keservesen megszerzett tudásukkal, jóindulatukkal, türelmükkel, embertársaik megbecsülésével bizonyítják nap mint nap, hogy hűséges polgárai ennek a szerencsétlen kis országnak, azzal együtt, hogy eközben és minden szörnyűség ellenére, ami itt az elmúlt hosszú évtizedeken keresztül történt, megőrizték zsidó identitásukat.
Zoltai és dr. Landeszmann urak nemcsak a nem zsidó vallású, hanem a zsidó vallású magyarokat is súlyosan megsértették! A szólásszabadsággal élni, de nem visszaélni kell! Ez pedig visszaélés volt!
Egy formális „bocsánatkérés” nem menti fel dr. Landeszmann György főrabbit attól, hogy ez nemcsak bűn, hanem több, súlyos hiba is volt. Elemi kötelessége lett volna a MAZSIHISZ-nek, de főleg Zoltai és dr. Landeszmann uraknak az OS (Országos Sajtószolgálat) útján valamennyi országos napilapban, vastagon szedett betűkkel, őszintén megkövetni mindazokat, akiket felelőtlenül és szégyenteljesen, gyűlöletet szítva, önmaguk nevében nyilatkozva mélyen megsértettek.
Egy ilyen kiélezett belpolitikai helyzetben megbocsáthatatlan hiba volt megvárni, amíg dr. Antall József miniszterelnök úr levelet ír ebben az ügyben David Krausz izraeli nagykövet úrnak. Ez nem külügy, ez magyar zsidó belügy! Ez a felelőtlenség egyetlen módon hozható helyre: le kell vonni a konzekvenciákat, le kell mondani Zoltai Gusztávnak az ügyvezető igazgatói is dr. Landeszmann Györgynek a vezető főrabbi státusukról!
Nem lehetnek ezek után a maradék magyar zsidóság társadalmi és vallási vezetői olyan emberek, akik ilyen kellően el nem ítélhető módon intoleránsak.
Nem akartam levelemben személyes dolgokba belemenni, de nem hallgathatom el – és halálomig büszke leszek rá –, hogy Scheiber Sándor személyes jó barátom volt. Ez az óriás, Arany János szerelmese, vajon mit szólna, ha élne, ezekhez a mérhetetlen károkat okozó, minősíthetetlen megnyilvánulásokhoz? Nem illendő zsidó mondat ez, de leírom: ha tudná, hát megfordulna Arany János kőbe vésett verse alatt nyugvó sírjában.
Mit szólnának ehhez Ady, József Attila, Bródy, Füst Milán, Jászi Oszkár, Kner Izidor, Osvát Ernő, Szabó Ervin, Szomori Dezső, Szép Ernő, Vázsonyi Vilmos és János, Reményi Ede, Rózsavölgyi Márk, Sióagárdi Zöld Márton, Lipót és vaskoronarendes tábornok, báró Hazai Samu, a Hevesiek, Bajcsi (Bienesstock) Fülöp vaskoronarendes százados, Domokos Miksa vitézségi érmes százados, Karinthy Frigyes, Kemény Simon, Pap Károly, Szerb Antal, Ámos Imre, Hermann Lipót, Fényes Adolf, Kodályné Schleisinger Emília, Sándor Pál, Vámbéri Ármin és Rusztem, Déri Tibor, Zelk Zoltán, az olimpiai bajnokok, '45 hősei és mártírjai?
Még oldalakon keresztül sorolhatnám. De mit szólna a számos hadikitüntetéssel rendelkező néhai hadirokkant orvoshadnagy apósom és ugyanazokkal rendelkező, 4 év hadifogságot szenvedett imádott édesapám és '48-as honvéd dédapám.
Mély tisztelettel: Fábri György (zsidó vallású magyar, magyar zsidó, zsidó magyar 50%-os hadirokkant)
Az újságcikkre úgy észlelem, hogy maga a zsidó bölcsek-okosok is elitélően nyilatkoznak az illető zsidónak a megnyilatkozása ellen. Senki sem kényszeríthet arra, hogy pedig már csak itt élhetsz és nem máshol, ha egy albérlő, de lehet főbérlő is nincsen megelégedve bérleményével, hát szedje össze a holmiját fészkelje be oda ahol megelégedettebben tudja napi életét élni. De hogy a bérlő ócsárolja a bérbeadóját, ez pedig aljasság.
Soha nem tudtam a „besenyők ellen gyűlöletet érezni /magyart magyartól elválasztani, ki a nagy magyar, vagy ki az, aki több a másiknál származása után ítélve, de ha egy kicsikét is vissza lapozunk az elmúlt évtizedekre, akkor megdöbbenve látjuk azt a névsort és a névsorban szereplőknek a magyarsághoz, az országról való kapcsolatát, nézzük csak a névsor: Kun Béla, Szamuel Tibor... Rákosi, Gerő, Péter, Gábor... és a többi akikről hiányzik egy kis pörcöcske, mert a „rabi” rituális szertartás közepette levágott a férfiasságának jelképéből valamit. Ezekhez és társaikhoz fűződő vérengzések nem erősítették meg a zsidósághoz való imádásunkat. És csodálatos a legnagyobb vérengzéseknek a történelme mindig valamelyik zsidóhoz vezet.
Természetesen az éremnek két oldala van, nem szabd elfelejteni igen is voltak zsidó származású magyarnak vallottak közül, akik az ipar, kereskedelem, pénzügy, művészet és a tudományban világis érdemeket értek el, és ez volt a nagy baj, hogy amikor bokrosan verték a nyulat, nem figyeltek fel erre a tényre, és sok ártatlan zsidót vittek, azaz segítették másvilágra küldeni. Nem szabadott volna nem a zsidóság, ismétlem hanem egyes zsidókról van szó nem szabadott volna magyar vért szívó piócává válni, hogy magyarságot, akár kereskedelmi, vagy pénzügyi főleg politikai síkon jégre tegyék. Ha a sok közül kiemeljük a volt ÁVÓ létrehozatalát, annak vezetőit, politikai nagyságát, belügy, honvédség, sajtó, rádió, tévé... színház, ha sejtjeire bontjuk ezeknek az összetételét. Acél György, aki a kultúrának megtestesült vasökle volt, de nem akarok itt, most nevekkel egérharcot vívni, csak megdöbbenve latjuk utólag, jé hiszen ezek,... milyen emlőn nőttek fel!!! És gyűjtőnevükön foglalják egybe: zsidók.... Érdekes ez a sajtócikk egy ilyen megbokrosodott zsidó főpap, miért kell neki olajat önteni a zsidóság elleni gyűlölet parazsára, hogy fellobbanjon jobban égjen... lángoljon?... Ne emeljünk válaszfalakat, fogjuk meg egymás kezét... ne eresszük el, mert ez vétek, egymásra boruló kezek tartják fenn a világot. /szombathely, 1995. okt. 30./
„Hitleri, majd a szovjet megszállástól megszabadulva a jelenlegi törvények végre megengedik mindenkinek, hogy szabadon értékelje a valóságot. Márpedig a valóság része, hogy a zsidó nép fiai közül kerül ki a legtöbb bankár és pénzügyi szakember, akinek áldásos tevékenysége emberek tömegeinek jelent visszafordíthatatlan tragédiát.
Ebbe a sorba illeszkedik a zsidók aktív politika és a közélet minden részére kiterjedő szerepvállalása is.
Mindez együttesen, ez a sátáni kapzsiság volt az oka, a kommunizmus létrejöttének, sőt a történelem legnagyobb vérontásának a második világháború kirobbantásának is.
„Emberek ébredjetek fel! Nem tűrhetjük tovább, hogy olyan emberek vezessenek bennünket, kik nem mondtak meg, hogy Moszkvából vagy Izraelből származnak”. Ezekért a szavakért a fél világ zsidósága megmozdult... ám akkor senki sem tiltakozik, amikor e faj fiai ezrek vérét ontotta ki… /lengyel Zielinski plébános szavai....
1993. NOVEMBER 23. KEDD FÓKUSZ
„Az antiszemitizmushoz nem kellenek zsidók”
Szombathelyi találkozás dr. Menachem Meronnal
A budapesti rabbiképző vendégtanára Szombathelyen született, de negyvenhárom éve Izraelben él. Annak idején cionistaként menekülnie kellett a kommunisták elől, úgyhogy csak pár évtized távollét után térhetett vissza kedves városába, ahol még ma is messziről felismeri a házakat. A múlt héten az MMIK-ban A nő helyzete a zsidó vallásban címmel tartott előadást.
– Előadása végén egy keresztény gyülekezet fiatal tagjai valósággal elárasztották kérdésekkel.
– Nem lepett meg a dolog. Mostanában sokat beszélek keresztény közösség előtt. Mindig azt tartottam – már fiatal koromban is –, hogy az emberi gyűlölködés alapja nem más, mint az ismeretek hiánya. Nagyon nem ismerjük egymást, nagyon nem… Ha tudni akarunk a másikról, egyből oldódnak a görcsök, figyelje csak meg.
ZSIDÓK ÉS KERESZTÉNYEK
– Egyik legutóbbi előadásának címe: Mit várnak a zsidók a keresztényektől?
– Ez a gödöllői agráregyetemen hangzott el, ugyancsak keresztény közösség előtt. Egyébként a címet egyből kijavítottam magamnak: Mit várnak a zsidók a hívő keresztényektől? – így szól az igazi cím. Aki ugyanis csak attól keresztény, hogy meg van keresztelve, attól sokszor nem várhatok mást, mint amit az ösztönei diktálnak.
– Mi lehetne ön szerint a keresztény-zsidó párbeszéd alapja?
– Sokszor kérdezik tőlem: mit várhatnánk el – mi zsidók – a keresztényektől? Mi az, hogy mi zsidók? Először is emberek vagyunk, aztán keresztények meg zsidók meg muzulmánok. A kereszténység a szeretet vallása. Mi zsidók csak annyit várhatunk el a keresztényektől, mint amennyit az emberek általában.
– A világ azonban politizál, s határokat húz, melynek következtében sok helyen a zsidók és keresztények lassan két gettó ablakából néznek egymásra.
– Abból kell kiindulnunk, hogy egység soha nem lesz. Ez a feltételezés szerényebbé és türelmesebbé tesz bennünket. Isten az emberiséget úgy teremtette, hogy vannak különbözőségek. A maximális siker azt jelenti: tisztelem a tőlem különbözőt, tisztelem a mást. A nácik regéltek egységről, miközben ki akarták irtani a világot.
– Mi lehet mégis az alapja az ön által említett tiszteletnek?
– Azt hiszem, hogy az egyistenhit. Sokáig azt hirdették a vallások, hogy az én Istenem, meg a te Istened, közben meg elfelejtkeztek arról, amit a próféták tanítottak, vagyis, hogy a világnak van egy Istene, és nem egy népnek. Erre nem jönnek rá most a volt Jugoszláviában sem. Egész egyszerűen az emberek nem bírják elviselni a másságot.
– Kicsit megváltoztatva az előadás címét: Mit vár el – ha ugyan elvár valamit –Magyarországtól Izrael, ahol 250 ezer magyar ajkú él?
– Nagyon erős kapcsolataink vannak Magyarországgal, a gazdaság is élénkülni látszik, miniszterek jönnek-mennek...
– Ezt hívják diplomáciai kapcsolatnak...
– Az is embereken alapszik, nem igaz? Aztán, hogy hány emberen alapszik, az már egy más lapra tartozik.
– Hogyan reagál a zsidó állam a közép-kelet-európai rasszista megnyilvánulásokra?
– Egységes álláspont nincs. Én azt vallom: hogy ha mindenkinek tele lenne a hasa Magyarországon, akkor nem lehetne még csak elővezetni sem ezt a témát. Az ember ha éhes (vagy elégedetlen, mert munkanélküli vagy egyszerűen csak dühös valamiért), akkor rendszerint át akarja hárítani a felelősséget. Mivel lehetőleg minél gyorsabban akarja ezt megtenni, ott vannak mindjárt a kisebbségek, hát az ő nyakukba varrja. Mivel ennek vannak hagyományai is ebben a térségben, az emberek nem szoktak sokat gondolkozni az áthárítás mikéntjén.
– Hogyan dolgozzák fel ezt a folyamatot a hazai zsidók?
– Tudni kell, hogy a mai magyar zsidóság egy töredék. „Nagy-Magyarországon” élt 600 ezer zsidó, ma talán van 60-70 ezer, s ők is majdnem mind Pesten élnek. 99 százalékuk nem hogy magyarnak érzi magát, hanem teljes mértékben hű Magyarországhoz. Aztán azok, akik kivándoroltak, sem feltétlenül az antiszemitizmus miatt vándoroltak ki. Vannak antiszemita jelenségek Magyarországon – hol nincsenek? –, de ezt kutatni elég nehéz. Lengyelországban nincsenek zsidók, mégis van zsidógyűlölet. Kevesen hiszik el, de az antiszemitizmushoz nem kellenek zsidók. Meg ki tudja, ki az antiszemita? Jönnek velem szemben emberek az utcán, a jó ég tudja megmondani, melyikük gyűlöli a zsidókat. Nincs az arcukra írva.
,„CIONISTA VAGYOK”
– Előbb említette: a magyarországi zsidók nem feltétlenül az antiszemitizmus miatt vándoroltak ki. Sokan kérdezik: akkor meg miért?
– Én gyermekkoromtól fogva cionista vagyok, ez azt jelentette és jelenti a számomra, hogy a XX. század kezdi megérlelni a prófétai jövendölést a visszatérésről. E jövendölésből egyébként egy magyar ember Herzl Tivadar formált politikai ideológiát. Ő azt is mondta: ellenségeink tesznek bennünket néppé. Nem volt igaza, hiszen azért a zsidóságnak az antiszemitizmus előtt is volt múltja.
– Antiszemita publikációkban egyesek a cionizmus kifejezést úgyszólván káromkodásként használják. Szerintük a cionizmus a legveszélyesebb nacionalizmus.
– Ezt a kommunisták találták ki, úgyhogy van ennek is hagyománya. Ez egy hatalmas tévedés. Rengeteg arab vándorolt be akkor is, amikor a zsidó telepesek már ott voltak és lecsapolták a mocsarakat. A cionizmus egy országalkotó filozófia, a bibliai jövendölés beteljesítése. A cionizmus első hirdetői keresztények voltak, akik nem nemzeti, hanem kizárólag bibliai alapokon agitáltak a zsidók visszatérése mellett. Ezeket az embereket minden jelzővel lehet illetni, de hogy zsidó nacionalisták nem voltak, az biztos. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy az arabok legnagyobb része ugyanolyan bevándorló, mint a zsidók. Végül egy személyes megjegyzés: engem az ÁVÓ ötvenben életre-halálra keresett mint cionistát, ezért menekültem Izraelbe. Negyedórával tudtam őket megelőzni.
– Rendelkeznek kettős identitással azok a magyarok, akik kivándoroltak Izraelbe?
– Nehéz kérdés. A második generáció, nem is beszélve a harmadikról, lassan elfelejt magyarul. Ez Izraelben nem kérdés. A lányom beszél még, elég rossz kiejtéssel, a fiam csak érti, az unokám nem is érti. Én magyarul beszéltem az előadáson, de a jegyzeteim, nézze, héberül készültek. De magyarul számolok. Ez egy természetes folyamat. Persze ez nem jelenti azt, hogy elvágtuk volna a köldökzsinórt Magyarországtól. Nincsen olyan magyar, de más nemzetiségű sem Izraelben, aki ne kívánná Magyarország boldogulását. Rengeteg barátom érkezik Budapestről, legutóbb éppen katolikus jó barátaim voltak nálunk. De Pesten is összejárunk háromhavonta. Az anyanyelvet, az itthoni ízeket, meg a szombathelyi iskolát, ahová jártam, a vasi utcákat nem lehet elfelejteni sohasem.
Prieger Zsolt
Fotó: K. Z.
1993. OKTÓBER 9. Ludas Matyi
KÉRI KÁLMÁN
vezérezredessel, az MDF országgyűlési képviselőjével
Csendes budai utcácska. Ken Kálmán házikabátban nyit ajtót.
– Bocsássatok meg, hogy nem egyenruhában fogadlak benneteket!
Megbocsátunk. Ha nem tennénk, minden eddigi riportalanyunkra neheztelnünk kellene, mert egyikük sem egyenruhában fogadott.
– Vezérezredes úr, ha igaz a közhely, melyszerit minden ember élete kész regény, az öné egy sok kötetes regényfolyam. Ön csaknem egyidős századunkkal, az elmúlt kilenc évtizedet nem csupán végigélte. Tevékeny résztvevője volt, alakítójaként a szenvedőjeként egyaránt. A kadettiskolába Ferenc József uralkodása idején iratkozott be, volt vöröskatona, Horthy idején avatták tisztté s lett szokatlanul fiatalon vezérkari ezredes, igen jelentős vezető beosztásban. A háború után részt vett az új honvédség megalapításában, aztán félretették, megaláztak, Recskre száműzték... Most pedig országgyűlési képviselő, s alighanem a világ legidősebb vezérezredese.
– No, ez nem olyan biztos. Magyarországon is van egy nálam idősebb volt katona. Már talán a századik évét tapossa.
– Hogyan indult ez a hosszú pálya?
– Szüleim cipszerek, szepességi németek voltak. Apám katonaidejét a Székelyföldön töltötte, a méneskarnál. Onnan mint sovén magyar tért vissza. Attól kezdve otthon csak magyar szó hangozhatott el. Amikor bekerültem a kadettiskolába, ahol a tanítási nyelv természetesen német volt, magához rendelt az iskolaparancsnok: „Nem értem. A papírjain az áll, hogy anyanyelve német. S alatta, hogy nyelvi nehézségei vannak.” No, akkor elszégyelltem magam, igyekeztem tökéletesíteni német tudásomat. Ez olyannyira sikerült, hogy amikor átkerültem a magyar tannyelvű Ludovikara, már nem tudtam magyarul számolni, csak németül... Nem is beszelve a katonai kifejezésekről. A Ludovikan persze érettségiznünk is kellett, mert egy Ludovikás csak érettségivel lehetett valaki. Tartottak ezért nekünk egy tanfolyamot, hogy valamit mégis tudjunk a magyar irodalomról, történelemről. Az érettségin magyar tételt is kaptunk, én Kazinczyt húztam ki. Jó németesen elkezdtem mondani: „kacinci...” – mert hát megszoktam, hogy a németben a z az cé, vagyis cett... Kiigazít a tanár: „Kazinzcy!” – Mondom: „Igenis, tudom. Kacinci!”
– Hogyan lett vöröskatona?
– Egyszerűen. Stromfeld parancsára odavezényeltek minket. Parancs az parancs. Egy hadosztálynál szolgáltam, nagyon jó volt. A kommün után persze igazoló bizottság elé citáltak emiatt. Meg voltam győződve, hogy kirúgnak, ami nagyon fájt volna. Egy elnök volt ott és két ülnök. Az egyik szegedi, a másik traiskircheni, akinek ott a tanítványa voltam. Felállt a szegedi, és az eltávolításomat követelte. Meg se mukkantam, de nem is kérdeztek. De megszólalt traiskircheni: „Alezredes úr – ez volt az elnök –, alázatosan jelentem, ezt Traiskirchenben neveltük, és mire? Arra, hogy a parancsot teljesíteni kell. Mit teljesített? Stromfeld ezredes úr parancsát. Tehát én tiltakozom az eltávolítása ellen!” Maradtam. Ilyen furcsa az élet. Ha nincs ott az a tiszt, aki nevelt, és nem szólal meg, én nem leszek katona. Ezt a Traiskirchent azért emlegetem, mert egész életemre befolyással volt. Igazi janicsáriskola volt, kemény fegyelemmel. De szerettük a tanárainkat. Ha kellett, ők este is bejöttek ismétlési órákat tartani, és addig verték a tüzértudományt a fejünkbe, amíg meg nem értettük. De aki nem értette meg, az is végre tudta hajtani. Traiskircheni neveltetésemet későbbi tanáraim – még a vezérkari iskolában is – érezték.
– Ön szegény családból származik. A Ludovika viszont nem volt olcsó iskola...
– Nagy szerencsémre elnyertem a Buttler alapítvány támogatását. Ők láttak el minden szükségessel. Egyenruhával, felszereléssel, mindennel. No, de menjünk tovább, mert sosem jutunk a végére. A Ludovikáról, immár hadnagyként Miskolcra kerültem. Ahogy belépek a parancsnokság épületébe, lezúdul a lépcsőn és nyakamba borul egy Polyák nevű tiszthelyettes, akit meg Traiskirchenből ismertem. Amolyan segédnevelő volt ott, kutya egy fráter. Azt mondja nagy lelkendezve: „A hadnagy úr szakaszparancsnok lesz a harmadik ütegnél, én meg a helyettese!” No hiszen. Pont ő, akit már Traiskirchenben is szívből utáltam... Rögtön másnap azzal áll elő, hogy „este átvesszük az anyagot, amit a hadnagy úr oktatni fog!” Újonckiképzésről volt szó, kisujjamban volt az egész, de megadtam magam a sorsomnak. Azt mondja Polyák: „A hadnagy úr fegyverfogásokat fog oktatni. Én a legénység előtt bemutatom, amit a hadnagy úr magyaráz, aztán a hadnagy úr kifogást emel.” Kérdem, ez mire jó? Miért úgy mutatja be, hogy kifogást kelljen emelnem? „Mert a hadnagy úr tekintélyét növelni kell!” – No, egyszer aztán jött a parancs: riadó, bevagonírozunk. Még az éjszaka. Megérkezünk a vonattal Hatvanba, reggel pihenő. A legénység a mozgókonyháról kapott reggelit, mi, tisztek a restiben étkeztünk. Addigra már suttogva terjedt a hír: Budaörsre megyünk, mert visszajött a király, és fegyveres csetepaté van az ő, no meg Horthy emberei között. Kérdi tőlem két zupás, akiket nagyon kedveltem, hogy mi milyen pártiak vagyunk? A király mellett állunk, vagy Horthy mellett? Nem tudtam felelni, megkérdeztem nagyon alázatosan és nagyon halkan a parancsfokomat: „Százados úr, alázatosan kérdem, milyen pártiak vagyunk?” – Rámnéz, elvörösödik, aztán nagyot ordít: „A hadnagy úrnak nem az a dolga, hogy kíváncsiskodjon, hanem az, hogy teljesítse a parancsot! Lelépni!” – Hát így mentünk tovább Budaörsre...
– De a csatát lekésték. Úgyhogy tulajdonképpen mindmáig nem tudta meg, melyik oldalon kellett volna harcolnia...
– Engem arra neveltek, hogy az eskü szent. Márpedig én akkor már Horthy Miklósra tettem esküt, ezért nem lettem volna képes harcolni ellene. De a király ellen sem – hiszen magyar állampolgár voltam, és a király mégiscsak a király... Ez a történelem helyzetkomikuma... De a kérdésemnek mégis következménye lett: röviddel utána áthelyeztek Kaposvárra, mint „karlistát” – vagyis mint olyan renitenst, aki Károly király pártján áll... De ezzel a „büntetéssel” tulajdonképpen jól jártam. Egy kitűnő tüzértiszt keze alá kerültem, aki ugyan kemény, szigorú ember volt, de nagyon sokat tanultam tőle.
– Ugorjunk egy nagyot az időben. Recsk.
– Hát az komisz hely volt. De jó társaság. Különösen a büntetőbrigádban. Köztünk nem volt besúgó. Összefogtunk, megtanultuk becsapni az ávós munkavezetőket. Egy idő után már tudtuk, hogyan lehet úgy megpakolni a csillét, hogy fele annyival megteljen, hogyan lehet csalni a norma teljesítésénél... A legszörnyűbb az éhezés volt. De megtanultuk: az is ehető, amiről soha sem hittük volna. Ha a disznó kedveli a makkot, miért ne kóstolhatná meg az ember is? Keserű volt. De két-három nap után már nem volt olyan keserű... Kinevettek. Pedig talán ez mentette meg az életemet. Ha még egy évig tart, nem bírtam volna ki. Mert az éhínség az borzalmas. Kisétkű ember voltam világéletemben, de én is kegyetlenül szenvedtem a tudattól, hogy kilátásom sincs arra, hogy egyszer jóllakjam. Sok évvel később, amikor film készült Recskről, felmentünk oda Gyarmathy Líviával. Odahivatott négy ávóst is. Az egyik kijelentette: „Maguk nem éheztek. Fejadagot kaptak.” – „De hiszen maga azt mondta, nem a Erizsnél volt, hanem a faluban teljesített szolgálatot.” – „Én azt onnan láttam!” Ő a faluból látott föl oda... De ott volt egy doktor, aki tudta, mit loptak össze ők... Disznóság. De nem baj. Jó volt ez. Emberismeretnek.
– Álmodott akkor arról, hogy egyszer meg vezérezredes lesz?
– Nem, semmiképp sem. De éjszakánként nem álmodoztam: aludtam. Mindig jó idegzetű ember voltam.
– Ezt igazolja az is, hogy még a borzalmakról is képes derűvel beszélni.
– Nekem élvezet volt végigcsinálni mindent. Igen, az életem egy regény volt. Így könnyen is vettem.
– És voltaképpen a jó isten kárpótolta önt.
– Jobban is, mint gondoltam. Velem mindig a véletlenek játszanak. Vezérezredes is véletlenül lettem. A vezérőrnagyi rang engem megilletett. Mikor a háború után felállítottam a minisztériumot, elő is akartak léptetni, de lemondtam róla, arra hivatkozva, hogy amíg idegen csapatok vannak az országban, a magyar államfő nem szuverén... Annak alapján, amit később csináltam, meg egy rendfokozat előléptetés is járt. Tehát az altábornagyság. Meg is voltam elégedve vele. Igenám, csakhogy közben Király Bélát kinevezték vezérezredessé. És akkor azt mondták: „Ez így nem megy, akkor ki kell nevezni a Kent is.” Így lettem vezérezredes. Tehát nem érdem alapján...
– Ön most is szívesen hordja az egyenruhát.
– Szeretem az életet, a katonaságot. Mindig volt egy belső mosolyom, csak ezt nem mutattam, mert félreértették volna.
– Nem fáradt?
– Nem. Sokat tanulok. Ha a parlamentben olyasmiről beszélnek, amit már hallottam, én újságot olvasok. Nincs kihasználatlan percem. Minden időt ügyesen ki kell használni. A katonaságnál is. Hogy a fiatalember más legyen amikor a katonaságtól visszatér, mint volt, amikor bevonul, akkor elbúcsúzott az anyjától. Az új honvédelmi törvénynek ebben is segítenie kell: adjanak hatalmat a századparancsnokoknak, azok majd megnevelik a fiúkat.
A kilencvenkét éves katonaember valósaggal tűzbe jön, amikor a mai fiatalokról beszél. Vajon köztük lesz olyan, aki ebben a korban ilyen lelkesedéssel beszél majd a katonaságról?
Azzal búcsúzunk, hogy még sok, jól kihasználható időt kívánunk Kéri Kálmánnak. Hogy még sokáig éljen köztünk erőben, egészségben. Tiszteletreméltó rang a vezérezredesség – de szeretnénk akkor is beszélgetni Kéri Kálmánnal, amikor korban is szép rangot ér el: százados lesz.
Budapest II., Érmelléki u. 9.sz. alatt lakott Erzsi unokatestvére Geiger Vilmos, felesége a Kati. Vilmos kellemes, rokonszenves rokon volt, nagyon tiszteltük, becsültük egymást, mindig találtunk valami újat egymásban, kellemes volt az együttlét, mindkét család boldog volt az együttlétben. Sokszor mentünk fel Vilmoshoz, amikor lett autónk „Zastava” 750-es ekkor a benzin 3 Ft volt a nyugdíjam pedig 2100 Ft. könnyedén autózgattunk fel B.pestre ez volt, kb. 1972-73 utáni időszakban és később is… Majd a rokoni kapcsolatról, máskor krónikázok, rátérek Kéri Kálmánra, hogyan is, ismerkedtem meg Kéri Kálmánnal, mi volt a megismerésnek a története?
Azt tudni kell, hogy az Érmelléki u. 9. sz. alatti egy emeletes házban lakott Kári, mégpedig az első emeleten… úgy tudom…
Amikor a nem kívánatos elemmé vált a Kéri, a nagy lakásából is elvettek egy részt, leválasztották, így kapott Vilmos az ő házrészéből egy teljes összkomfortos, egy szobás, konyhás, gyönyörű teraszt, itt szoktam aludni az erkélyen ha felmentem hozzájuk... Kálmán is örült, hogy egy volt katonatiszt kapta meg a szomszédságot, Kálmánnak még maradt nagyon kényelmes lakosztályrész, ahol élte a sokszor megdézsmált életét.
Szóval, kb. 1973-75 között ismét B.pesten vagyok „Komáéknál”, mert a Katiból lett „Koma asszony” ,Vilmosból meg lett a „Koma”.
Na jó bemutat Kéri Kálmánnak, a Koma bement Kálmánékhoz, a szomszédságban lévő lakásban laktak, és kérte Kálmánt mikor jöhetnénk át, bemutatkozásra... elbeszélgetésre.
Kéri a maga fegyelmezett, úgymond katonás határozottságával örömmel közölte, hogy de. 11 órakor...
Magam is vártam ezt a pillanatot, amikor találkozhatok olyan emberrel aki már megjárta a „Recski internálót” volt pincemester, volt a Gellért szállóban portás... mert hiszen a kommunista rendszernek teljes ellenségét látták benne, valahogyan el kellene hallgatatni, jégre tenni... minden nyugdíj nélkül kirúgták a katonai körökből, leprás és fertőző emberként kezelték...
Kálmán volt ezredes, több honv. miniszternek, azaz katonaságnak volt vezető szárnysegédje. Erről nem akarok most írni, mert már helyettem ezt megírták szakavatottabbak, csak a találkozásnak a lényegét akarom megörökíteni.
Kopogtunk az ajtón... Kálmán fogadott bennünket, katonai kellő hangsúllyal elegyedetünk párbeszédbe... Végtelenül udvarias, készséges volt hozzánk, örült a találkozásnak, felesége szintén barátságos, szívélyes volt hozzánk.
| |
|