 |
    |
 |
Jutasi emlékeim 1943. július 14- aug. 9. A visszaemlékezés most ismét csak 1943-ra esik. A háború lármája ugyan még nem hallatszott ide Szelestére, de napról napra közeledett a front... „A béke arra való, hogy a háborúra felkészüljünk” Tartja a közhiedelem. Engem sem hagyott ki szintén a behívó, mert a nyár folyamán ismételten katonai gúnyába kellett bújnom, ugyan nem a frontra mentem, nem éles harci élvonalba vezényeltek, hanem egy olyan helyre, olyan kiképző iskolának lettem a hallgatója ami az utódoknak a szemléletében valami borzalmas szigornak a csúcspontja, a kiképzésnek a hátborzongató emlékeit emlegetik, főleg azok, akik ott sem voltak, soha nem ismerték ennek az iskolának a belső pedagógiai nagyságrendjét... Csak hallották... „J u t a s”... Igen, engemet is idehívtak be, főtiszti kiképzésre. Nem akarom magának a laktanyának a lefényképezését, ez nem is szükséges, hiszen nem igen különbözött a többitől külsőleg, amiben különbözött, a belső tartalomtól. Mert aztán ha el lehet mondani, hogy van az általános iskolának folytatása, gimnáziuma, és van egyeteme, akkor a katonai kiképzés itt a legmagasabb szintjén, egyetemi szinten mozgott. Minden kis mozzanatában, szellemi, erkölcsi, nevelési, bátorsági, kiállási, jellembeli és még sorolhatnám oldalakon keresztül, hogy mit kapott itt a katona, hogyan alakították ki benne az igazi altisztet, aki aztán visszakerülve a zlj.-hoz, vagy századához, vezérkari tisztnek megfelelő haditudománynak volt a doktora. Ma is csodálattal gondolok vissza arra a pár hétre, mint katona, amíg ott szolgáltam, mily igazi humanitással, de a legnagyobb fegyelemmel, parancsteljesítésre tudták nevelni az itteni jövő altiszteket. Az igaz, voltak és vannak most is, akik nem bírják még a közepes katonai fegyelmet sem, idegbajt kapnak, megbetegesznek, hát az ilyeneknek persze itt semmi helyük nem volt. Ha ma, több ezerből, rettenetes sok testi, s lelki megpróbáltatások mellett azokból választják ki a légi utasokat, holdra utazókat, hát ha most ez nem vet senki szemében megbotránkozást, forgatják a jelöltet kerékben... Éheztetik, szomjúhoztatják, súlytalan állapotba hozzák.... Felgyorsult sebességnek teszik ki, és mindezt azért kell megcsinálni már itt a földön, hogy esetleg, ha fent a magasban valami külső behatás érné az űrhajóst, hát íme nem ijed meg, hiszen már ezeken a próbákon átesett, és ha nem bírja ki felvételezésnek a kitűzött megpróbáltatásait, hát nem mehet az űrhajóval a nagyvilágban. De még senki sem mondotta: szegényeknek ki kell kibírni, pedig mondhatom, majd felér valami emberi kínzásnak is, hiszen borzalmaz fizikai megterhelést kell nekik kiegyensúlyozottan elviselnie.., Aki nem bírja, kiesik a jelöltek köréből... És most szidja a kiképzőket? Nem... Ő ezt a lelki és testi megterhelést nem tudta kibírni, de nem fenyegeti próbát végrehajtó parancsnokokat... Önkéntes a jelentkezés, minden ilyen vállalkozásra. A hajmeresztő és hátborzongató produkciók láttán szinte felkiáltunk, elég volt ebből, ne tovább, de csinálja a légtornász továbbra is a közönség rémítő nézése után is, neki tán már nagyon begyakorolt műve1et, a nézőnek tán már nem is művészet, hanem emberkínzás.... Igen, itt Jutason se bírta ki sok katona, összeesett, beteg lett, elhagyta Jutast... Most tán kiabálja a kiképzésnek a kibírhatatlanságát, ő nem bírta, de bírta más és nagyon sokan bírták. Kérdem civil szemszögből, hányan bírnák ki a szigorú egyházi rendeknek a szerzetesi szigorú, testi és lelki sanyargatással együtt járó aszkétizmusát, és mégis mily sokáig éltek ezek a szerzetesek... Ma is előfordul, hogy gyakorlat közben a gázálarcban meghal a kiskatona, vagy éles lövészet alkalmával egy eltévedt golyó kilyukassza a testét..., vagy éppen a harckocsi csinál belőle palacsinta lepényt... És ki beszél arról, hogy pedig nem vonulok be katonának ilyen rossz hírek hallatára. 1943-ban nyertem sok-sok katonai és pedagógiai tapasztalatot itt Jutason. Az iskolának a motorja, atomja, lüktető szíve, észkombájnja az iskola parancsnoka volt, vitéz Markóczy vezérőrnagy, tábornoki rangban. Olyan volt, mint a többi ember, ruhája ugyan elárulta, hogy honvéd tábornok, tehát úgy mint tán az egyetemi rektornak a talárja elárulja hogy ő a rektor... Itt is egyenlőre csak ezt lehetett, piros a pantallójának az oldalcsíkja, jó külső felépítésű, katonanézésében is öntudatot szikrázik a szeme, a neve fogalom a jutasi iskolában, a kikerült tanítványai közt, akire mindenkor csak felnéztek, soha nem szidták, hiszen aki nem bírja az egyetemet, az ne szidja rektort, veszi a sátorfáját és tovább áll. Itt is mód volt arra, aki nem bírja elhelyezteti magát más katonai alakulathoz, de aki marad és maradt, annak bírni kellett a precíz, pontos, katonai kiképzést... Megalkuvás nincsen... (Csak mellékesen, ma is vannak igazgatók üzemekben, akik fogalommá válnak szigorukkal, fegyelmezett üzemi munkamoráljával és nem nézi hogy mi a beosztása, csak azt látja nem él a kötelességtudással, és már kérheti is a munkakönyvét) Lásd: Horváth Ede MÁVAG igazgatóját. Aki bírja ezt az üzemi munkafegyelmet, az csak jól vár év végén, hiszen vastagabb lesz borítéka, több kerül az asztalra, de csinálni és főleg tenni kell, amit az üzemi munkamorál diktál. Valahogyan a múltban is voltak ilyen szigorú, de humánus vezetők, akiket a gyenge idegzetűek nem bírtak, vagy nem tudtak a követelményeknek megfelelni, bizony helyet kellett változtatni, mert henyéléssel nem vehet részt az üzemeltetésben, mások kárára, az ő hasznára. Csak dicsérni tudom ezt a szellemi ideált, bár sok volna belőle. Szóval „Jutas”. Valami vörös posztó vérforraló reakciós darázsfészekként könyvelték el, ahol emberfeletti követelményekkel párosítva katonai szaktudásban, jellemben, fellépésben, hazájához hű, feletteseinek feltételen engedelmeskedő, a parancsot végrehajtó, a cél szerkezetű tiszthelyetteseket formáltak ki, akik a munkahelyeken messze kimagaslottak a nem Jutason végzett tiszthelyettesektől. Ezt tudta mindenki, és tudja ma is az utókor, a katonai kiképzésnek a története. Nem voltam tényleges tiszt, de mint pedagógusnak fogalmam sem volt, mennyi pedagógiai, didaktikai felkészülést kíván egy tiszthelyettestől ez az iskola. Pannonhalmai látogatásnak élményei… Hargitai-né szólama Kb. 1965-táján, amikor úgy határozott a pártbizottság és a közvetlen felettes szervek, hogy nekem kell lenni igazgatónak Söptén, hiszen mindenki lemaradt munkában, vezetésben utánam, nem jöhet senki sem elém (habár volt benne valami más érdek is, de majd erről később). Szóval nagy dirrel-durral kineveztek igazgatónak és így kerültem egyszer a járás igazgatóival, velünk tartó pártbizottsági taggal: Hargitai-né elvtársasszonnyal egyetemben Pannonhalmára, a jelenleg is működő bencés gimnázium megtekintésére és vele egyetemben az ottani világhírű könyvtárat és a művészi értékeit is megnéztük. Az ősi történelmi, a tudás fellegvárának a légköre valósággal átivódott a lelkünkbe, csodálattal néztük az itteni gimnazistáknak, fegyelmezett, jelesre vizsgázott intelligenciájukat, kalauzolásukat, az iskola belső és külső rendjét. Ezek a diákok valóságos kis bölcsek, akik a papi tanári vezetés mellett a maximumot kapják meg az érettségivel, és az egyetemi felvételnél kenterbe verik a többi gimnazistát... Telítettek lettünk a szemléletnek a sok-sok érétkével, amikor majd egy fél napot sétálgattunk az ősi fellegvárban, mindenütt csak gimnazisták voltak a kalauzok, de rettenetes magabiztossággal tudtak minden kérdésre felelni, évszám..., esztétika, kultúrpolitika... azt is megtudtuk, hogy akik itt tanulnak, azokból nem lesznek papok, elvétve akad, a templomba való járás is, csak úgy emlékszem, vasárnap kötelező, szigorú napirend uralkodik, állandó prefektusi felügyelet van a szilencium alatt a tanulók közt. S ami nem is közömbös, amíg a többi állami gimnázium ingyenes, vagy csak csekély valamit kell fizetni... itt bizony havonta legalább nyolcszáz forint az internátusi díj... és még a pluszok... tehát nem is olcsó, és mégis jönnek pestről nagy pártembereknek a gyerekei, más városokból is, ahol van gimi..., mert gyermeküket szeretnék valami megfoszthatatlan nagy értékkel, tudással, normális erkölcsi értékkel az élet sínére tenni. És bizony van jelentkező bőven, több elsőévesnek írnak vissza: sajnáljuk. Persze itt is van káderezések, mielőtt valakit felvesznek, de vannak kimondottan, párttagok gyermekei is, akik szívesen vetik magukat a nagy tudású papi tanárok dialektikus nevelésének és tanításának. Most nem is ez a témám, tán majd visszatérek később erre az iskolára. Szóval amikor befejeztük a szemlélődést, gyülekeztünk a kolostor bejárata e1őtti téren. Az igazgatók a meghatottságtól?, vagy a meglepetéseknek a sok élményétől vagy azon elmélkedtek ez valóság?.... Szóval nagy csend... Várakozás időszakában. Ezt a nagy csendet mégis csak megtörte egy asszonyi hang. Hargitainé pártbizottság tagja: miért engedi meg a szocializmus ezt a fekélyt a testén? Kemény hangok, ki hallgatja? Ránéztek az igazgatók, magam is felforrtam, ezen hülye kijelentésre, majd így válaszoltam: nem jobb volna, ha a szombathelyi Nagy Lajos gimnázium is ide felzárkózna?... A hallgatásból hamarosan gyors reagálás hallatszott, itt is, ott is... Hát bizony... Le kellene kopérozni, fénymásolatot kellene készíteni a többi gimnáziumoknak is, tisztelet a kivételnek Na valahogyan így állok most Jutassal, amikor ennek a visszaemlékezésnek az egyéni élményeit akarom megörökíteni.... Ismétlem, ami meglepett és meglepő volt számomra, nem a kúszás, hogyan tud kúszni egy őrmester? Hogyan tudja a díszlépést kiverni... Milyen gyorsan tud tüzelni... Na ezek sem elhanyagolható szempontok, de ami meglepett a következők voltak... Vitéz Markócy vezérőrnagy, mint iskola parancsnok, pontos volt, mint az óra. Gyönyörű lovon jelent meg mindig, főleg ha a gyakorlótérre mentünk. Lova is viselte urának a rangját, valamiképpen gyönyörű és felemelő kantározással volt ellátva, ami nagyon meglepett, hogy a lónak szügye előtt aranyszínű alma-gömb csüngött, ami nagyon szépen dekorálta a lónak a küllemét... Mindent szemléltetett Markócy, ami a legnagyobb pedagógiai érték még ma is. Pl. egy délelőtt gyülekezünk az udvaron... S mondja a tábornok úr. Most figyeljenek, bemutatom, hogyan mennek haza a henye, laza, fegyelmetlen katonák, akikkel nem törődik a parancsnoka... Kb. tíz, tizenöt katona mindenféle papírba csomagolt, szakadt külsővel, kigombolt inggel..., piszkos bakanccsal, ferde sapkával..., szóval amit el lehet képzelni a trehány külsőről, az mind képviselve volt ebben a csoportban. Maga a menetelés is cigányok kalandozásnak a külsőjére emlékeztetett, mint katonákra. Kiabáltak egymás közt, ordított az egyik a másiknak... Bizony ez nem katonához illő magatartás és főleg nem szabadságra induló katonákhoz illő magatartás, hiszen otthon, a faluban erről az egy katonáról, a Jóskáról ítélik meg az egész laktanyai katonai életet, fegyelmet, rendet... és ez nem lehet közömbös a honvédséghez. Megdöbbentő képet kaptunk a fejvesztettséggel induló szabadságos katonáról. Figyeljenek, hamarosan szintén kb. l0- 20 katona jön, akik szintén szabadságra mennek haza. Bogárfekete bakancs, vasalt pantalló, vasalt zubbony, remek sapka, fényes bajonett, derékszíj... tiszta ing... mindenki kezében remekszabású bőrönd... kettesével, vagy hármasával meneteltek el előttünk, mintha az utcán mennének, feszes tisztelléssel. Nem kellett kommentálni, melyik kép volt a szebb, melyiket kell követni...? Ilyent még nem láttam...hol van az az iskola, aki ott tanítanak egyszer is bemutassák az utcai diákot...? Őrségbe való menetelés. Mi tisztek is álltunk őrséget... De hogyan is volt? –Őrségbe való indulás előtt a szabóhoz elvitték a zubbonyainkat, pantallóinkat, a szabóhoz, remekül kivasalva hozták vissza... A bakancs, bogárháttal fénylett... A puska ragyogott a tisztaságtól... A sapka is kivasalva... Valóságos főpróbát tartattak velünk... Mint a színészeknél kellékpróba, igazítás... Szabályos őrségváltás, pontosan, centire, egy kopatásra átadom-átveszem a szolgálatot: feladatom, felállítási helyem, mozgási körletem ettől-addig... Jelszó, jelhang... Ami egy őrségváltásnál minden laktanyában lezajlik naponta... Az őrségben álló őrszemnek még a jobb lábának a helye is cementibe volt megjelölve, hol kell tartani, egy centivel sem előbb, sem hátrább... Hogyan kiáltok: Fegyverbe!... A néző számára ünnepi hangulat egy ilyen őrségváltás (Budapesten is van, ma is)... A csatolt egyik emléklapom erről tanúskodik, hogy „őrszolgálatban katonás és kemény magatartást tanúsított és öltözete kifogástalan volt, iskola parancsnoki dicséretben részesítem!!" 1943.aug. 9. J u t a s ... vitéz Markócy vőrngy. Hol vannak ezek a jelszavak a mai életnek a gyakorlásában, amit ez az emléklap hirdet és élnek is ebben a hitben ezek a tiszhelyettesek...Én nem tudom, hogy ma hol tart a katonai kiképzés, de jó volna, ha erre a magaslatra már elérkezett volna, vagy már túl is szárnyalta volna mindenben, ami nemesbíti a magyarság történeti példaképeit. Kemény fegyelmezett napirendben kellett nekünk is élni, ilyenkor a rang nem számított, a kiképzők altisztek voltak, de feltétlen engedelmességgel tartoztunk nekik, szolgálati, gyakorlati idő alatt, utána nem... A harcászati gyakorlatok minden ágazatában kellet szerepelni, bizony a halálfélelmet is lehetett csökkenteni, amikor a harckocsi felettünk elment, úgy kellett meglapulni a puszta földön, hogy az a roppant súlyú vaskolosszus dübörgő repesztő, lánctalpának recsegését át kellett élni... Hiszen ha most békében nem gyakoroltatják ennek a szörnynek a félelmét, akkor háború esetén még borzalmasabb, veszedelmesebbnek tűnik a harcos előtt az erkölcsi hatása. Borzalmas volt elsőben ezt a helyzetet végigélni, de kibírtuk. Be is ültünk a gyomrába a harckocsinak. Rettenetesen kényelmetlen volt benne lenni, a nagy dübörgés, a folytonos nagy rázás, ugrálás, bizony ekkor láttuk, hogy a célzás mennyire bizonytalan, hiszen itt a puska és ágyúcső állandóan mozgásban van... Harci élmény volt... sőt akna felett át kellett menni, ami ugyan robbant alattunk, de kicsi hatásfokkal, de észleltük az akna erejét, ha az nagyobb lenne... Jutasi pedagógiának ereje, hatása, példaképe Markócy vezérőrnagy mint pedagógus... (1943) A kiképzésben nincsen aluszékonyság, az összes idegek, izmok állandó összhangból álló állóképességnek a fokozásában harmonizál, bizony egy-egy gyakorlat, egy-egy harcászati feladat, teljes erőt kívánt, még kilókat is, hiszen sokszor vízben álltunk az izzadságtól, mint a szapu úgy eláztunk, ha pedig tényleg megeredt az eső gyakorlat közben, bizony nem volt megállás, gyakorlat állj, hanem mintha gyönyörű napsütés volna, ment tovább a gyakorlat... Persze a laktanyában várt a zuhany... a tiszta ruha... A katonai parancsteljesítésnek soha nem tapasztalt és nem ismert példáját tapasztaltam ebben a katonai rendházban. Egy harcászatai gyakorlatot akart bemutatni a vezérőrnagy úr, amit megbeszélt a szolgálati és raktárosi őrmesterrel, milyen nehéz fegyvereket készítsen ki kedd reggelén, a hét órakor kezdődő harcászati gyakorlathoz... Eljött a kedd reggele, mi katonás menetben nótaszóval indultunk a gyakorlótérre, ahol majd harcászati nehézfegyvereket és azoknak átütő erejét bemutatja a vezérőrnagy... Alig érkeztünk meg a gyakorlótérre, vágtat ám pej paripáján a parancsnok úr, fegyelmezett fogadtatás... Jelentés, hány fő van együtt a gyakorlatra, a gyakorlat tárgya –de a tábornok arcán valami színjátszás volt észlelhető... Hiszen itt nem látja azokat a nehéz fegyvereket, amiket a gyakorlathoz ki kellett volna készíteni a raktárosnak... Amint a jelentések elhangzottak, megszólal, szól a raktároshoz: Őrmester, mire kapott tegnap parancsot? Az őrmester a szivárvány minden színében játszadozott, majd hebegve jelenti: a raktárkulcsot nem találta meg, azért nem tudta kihozni a raktárépületéből a fegyvereket... Igen? –kérdezte a tábornok. Nincsen kulcs, rendben van, mi volt a parancs? Ki kell hozni ma reggelre a fegyvereket... –remegve mondta az őrmester... Itt vannak? –kérdezte a tábornok... Egy kulcs miatt nem lehetett a fegyvereket kihozni a raktárból? –kiszedte, kitörte a raktár falát? –kérdezte a tábornok az őrmestertől, nem felelte az őrmester... Kitörte a raktár ajtaját? –kérdezte a tábornok... Nem... –felelte az őrmester... Na lássa. Folytatta a tábornok úr. Ha maga azt jelenti nekem hogy a raktár kulcsa elveszett és a fegyvereket csak a falon át, kitörött ajtón keresztül tudtam csak kihozni, akkor most kétheti szabadságra küldeném, de mivel a parancsot nem teljesítette, nem tudta az akadályt legyőzni, így kap most kettő heti fogdát és ott lesz ideje azon gondolkodni: „Erős akarat, minden akadályt legyőz!” Igazat adtunk a tábornok úrnak, nem lehet egy kulcs akadálya a parancsteljesítésnek. Jó volna ezt az iskolákban is tudatosítani, a munka terepen. – Mindig emlékezetes marad számomra a tábornok remek pedagógiája, határozott katonai szemlélete. Másnap újra kezdtük az elmaradt gyakorlatot. Mily erős bástyaként állnak a mai gyerekek egy kis akadály mögé, és mentik magukat a kötelesség teljesítése alól… Tudtommal a szocialista rendszerünkben is szívesen alkalmazták a jutasi őrmestereket, főleg akik áttértek, sőt tábornoki rangig is vitték a szerepüket, mint ahogyan szívesen alkalmazták a volt ludovikás tiszteket, akik közül pk. mint a Csikor Kálmán, aki a szombathelyi gp. század pk. volt, később tábornok lett belőle. Nem kaptak itt immunitást a szocializmus ellen, vagy a Lenini eszmék ellen, itt mindazokat a jellembeli emberi jó tulajdonságokat fejlesztették ki az emberekben, amire szüksége van színre, vallásra, politikai hovatartozandóságra való tekintet nélkül minden ember számára, legalább én úgy láttam... Szeresd a hazádat, gyűlöld az ellenségedet... Aki nincs velünk, ellenünk van... Örök törvénynek a társadalmi keresztmetszetének évgyűrűjében, visszatérő fogalmak, ismétlések. „Erős akarat, csak erős hitből fakad!” ez ma sem vesztette el patináját, ma is fundamentuma a szocialista tábor építőinek, ha van eszméjének olyan forrása, aminek hitéből tudja eszméjének szomját oltani. Több hitforrás van, ahogyan több fajta bor is van, több forrásvíz, gyógyvíz van, ki-ki melyiket tarja érdemesnek arra, hogy testi, vagy lelki gyógyulást remél belőle. Csodálkozva álltam és állok meg mindig Pesten a Rudas fürdő közelében lévő gyógykutak, források pavilonjában és figyelem a gyógyulni vágyódó, embereknek a szomjúságát az egyes forrásvizek iránt, ki-ki kiválasztja a maga betegségének a gyógyítására való forrásvizet, és hisz benne. Hoz gyógyulást? –Ez hit kérdése, vagy szemlélet dolga, de sokszor reklám ereje is lehet... Nem egyforma bajokkal sorakoznak fel a gyógypalivonban az ivókúrát tartó betegek... Ki a szívére, ki a veséjére, ki reomájára és annak meggyógyulására issza ki fenékig a liter forrás vizet, hisz a forrásvízben rejlő ásványi sóknak, összetételének, gyógyító hatásában... Tehát issza… Mert hisz benne, és ez így van. Minél többen gyógyulnak meg az ivókúrások, attól nagyobb lesz az értéke a forrásvíznek, annál nagyobb lesz a hite, a hitelesége a forrásvíznek... Markócy tábornok /1943. aug. Jutas/ Markócy tábornok úr nagyon vallásos ember volt, aki kápolnát is építetett, erről szól egy csatolt emlékirat. Igen, a katonákat meg kellett tanítani arra is, hogyan kell a templomba való menetel előtt felöltözni, sorakozni, hogyan kell a szent helyre bemenni, és ott viselkedni, énekelni, stb. Felemelő látvány volt egy vasárnapi felvonulás, templomba való menetelés, de nemcsak a legénység, minden ott szolgált tiszt, nem tiszt, ott volt a vasárnapi istentiszteleten... Jó volt hallgatni a komoly, férfias éneklést, szívből és lélekből fakadó hitfohászt. Ez is pedagógia, hogyan viselkedünk a közhelyeken... Mindenféle civil rangú ember volt közöttünk, akik a civil pályán hol itt, hol ott tevékenykedtek. Sok volt köztünk a tanító, a kántor, így hamarosan megalakítottuk önképzőkör formájában az énekkart. Remek orgánumok szabadultak fel a kórus együttesben. Így jutottunk el ahhoz a gondolathoz, hogy szerenádot adunk a tábornok úrnak, és családjának. Fel is készültünk szerenádi dalokkal, Schubert, Mozart szerepelt a repertoárban.... Szépen hangzott a kar, a tábornok úr ablaka előtt, majd a homályból bizony csakhamar fény szüremlett ki, majd a tábornok úr jött ki hozzánk személyesen és egy pohár itókára behívott a rezidenciájába. Családjával együtt kellemesen fogadtak bennünket, elbeszélgettünk, majd ismét megköszönte a kedves meglepetést, nyugovóra tértünk. Az igazi katonai kohó, Jutas Nekem csak kedves emlékeim maradtak fenn Jutasról, a következetesség, a katonai rend és fegyelem, a kiképzésnek magas foka, a tréning alapos kivitelezése, bizony teljes embert követel, és ha most követ dobnak illetéktelenek illetéktelenül, csak azt mondhatom, mint egykor a pannonhalmai pedagógiai szemléletünk befejeztével. Bár másutt is és most is ilyen szintre kellene emelni az ifjúsági, nevelési, tanulmányi mércének a fokát, a laktanyai életben ennyi élményt kellene nyújtani annak a fiatal katonának. Halálfélemet is kellett tanulni, hiszen robogó vonat alá kellett feküdni, durrogó-robogó páncélkocsi alatt kellet meglapulni, de ezek a kiképzésnek magasabb fokú követelménye volt, ami a katonai tantervben szerepelt. Dokumentáljanak az utókor számára, fiaimnak, unokáimnak, tudom, ha ezt a visszaemlékezésemet majd kettőezer valahány évében forgatják, bizony Verne kalandos romantikájának tűnik fel, egy-egy részlete. „Nem csalás, nem ámítás, valóság!” Sokat írok a katonai életemről, pedig igazán elsősorban tanító, „néptanító” vagyok, ahogyan Gárdonyi sem tagadta meg sohasem a néptanítói mivoltát, igazából nem kinevezés útján kaptunk állást, a község dolgozóinak szavazatának többségének az elnyerése útján juthattunk álláshoz. Mi igazán elmondhatjuk: „Néppel és népért”... Ami most következik, szintén az 1943-as időszakba nyúlik vissza. Gárdonyi, az örök mester, az örök néptanító példaképe volt a mindenkori volt falusi tanítónak, csak volt... Mert ma már elhomályosodott ennek a nagy pedagógusnak a breviáriumi örök példaképe... Hiszen ma nincsenek néptanítók, ma kinevezett tanítók, tanárok vannak, akik közül bizony sokan fogalmuk sincsen a pedagógiáról, Gárdonyi eszmékről... Hivatalnokok lettek a lelkek berkeiben... De maguk háza táján is ismeretlen a polgári, volt erkölcsi norma, sem a viselkedésben, sem a magatartásban, sem a tanításban. Hivatal lett az iskola, hivatalnok lett tömegében a pedagógus és iskola, és ügyfélszerűség uralkodik ma az iskola falain belül, tisztelet a kivételnek. „És lámpást adott kezembe az Úr!” mondja Gárdonyi. Igen az akkori időszakban minden tanító, tanár, lámpás volt, akik a lelkekben uralkodó sötétséget igyekeztek fényben ragyogtatni, tanításukkal, hétköznapi munkájukkal, társadalmi magatartásukkal, szellemi tudásukkal... Külső és belső rend uralkodott az iskola terén, hiszen mi volt ami példaképpen állt a faluban: a paplak, templom, iskola, esetleg a jegyzői lakás. Ezekben a végvárakban kellett elsősorban rendet tenni, példamutatóan lakni, parkérozni... stb. | |
