Alsószelestén vagyunk… (1942. szept.)

...felrakták a volt kollégámnak a bútorzatait. Az tény, ekkoriban kevés tanítónak volt ilyen gazdag és divatos berendezése, mint nekünk.
Csak körülbelül raktuk le a holmikat, majd úgyis a következő napokban meg kell találni mindennek a helyét és akkor lesz a végleges elrakodás. Valami romkerthez hasonlított a három szoba, feldúlás képét kölcsönözte, tán valami háborúnak a szele vonult tán itt, mert biz halom mellett, halom volt.
Majd következett az Antalnak a búcsúzása, hiszen neki haza kell menni, végleg magunk maradtunk, árva a ház, nincs kacagás... nem is tudom, hogy miért kezdtünk sírni, de sírtunk és az olyan jól esett....
Pár nap után kezdődött a magunkba való térés és anyu kezdte a maga hivatását betölteni, minden a helyére. Majd megérkeztek apáék vasárnap, nagy örömmel és boldogsággal, amint jöttek a falun keresztül nagy kalap lengetés közben köszöntötték a Kozák urat, az apóst, feleségem szüleit, majd a gyermekeim nagyapját.
Ők nagyon örültek az új helynek, egy ugrás és már itt lehetnek, vagy fordítva, mi mehetünk haza. Ez tény és nekünk is igen jó volt a közelség.

Alsószeleste rövid ismertetése:

A vármegye északi részen, alacsony dombvidékén, a szombathely-csornai vasútvonala mentén fekvő kis magyar község. Régi lakóhely. Eredetileg a vármeggye legrégibb családjának egyike: Szelestének származási helye, első birtokosa a szentgyörgyi Horváth család volt. Majd Festetics Andor tulajdonába került, ki a gyönyörű fekvésű tornyos kastély körül remek tarraszos parkot létesít, amely európai hírre tesz szert. A kastélyban sok műkincs volt /a háború alatt és utána mindenki lopta és annyit lopott amennyihez hozzáférhetett/. Később Baich Mihály báró vásárolta meg a kastélyt kb. kettőezer hold, rét, legelő, főleg erdőrészleggel.
Lakossága nagyobbrészt kis és törpebirtokos, szorgalmas hazafias nép lakja a falut. Az uradalomban villany ég, kezelője: Szekeres József. Az első világháborúban kb. hatvan lakos vett részt. Tizenöt hősi halott lett. A földbirtokrendezés folytán az igénylők közt kilenc kath. házhelyet és hatvannyolc kh. mezőgazdasági ingatlant osztottak ki.
Lakóság száma az 1930-as népszámlálás szerint 519 lélek. Magyar 517, német 2, római kath. 436, ágh. ev. 73, izr. 9. Házak száma 80.
Egyházilag Ölbőhöz tartozik, ugyancsak körjegyzőség.
A faluban van a községi bíró, majd a posta.: özv. Rengei Ottóné.
Az iskolák zöme ekkor egyházi kezelésben volt, mindenben a papság volt az uralkodó réteg, kevés helyen volt községi /Balozsameggyesi Pavlicsék pl./ nagyon kevés állami iskola volt. A középfokú iskolákat valamilyen szerzet kebelében működött, mint pl. bencések, premontreiek, piaristák stb. Így az alsószelestei iskola is felekezeti, azaz róm. kath iskola volt, az igazgató az ölbői plébános. Ölbő volt a plébánia székhelye, Alsószeleste meg oda volt, mint "fára", talán úgy mondhatnám, fiókegyház voltunk mi és oda voltunk várások. Tehát mi voltunk a filia: fiókegyház.
Az ölbői plébános tartozott időnként átjönni, azaz átfáradni Szelestére és ott tartott egyházi szertartást, de csak misére, emlékezetem szerint két, vagy háromhetenként volt köteles átjönni. Mindenkor a szelestei hívek küldtek érte kocsit és hozták át misézni. A választási jegyzőkönyvben pontosan lefektették a kántor kötelességeit, már, mint a templomi szolgálattal kapcsolatban.
Minden vasár és ünnepnap délutánján, továbbá májusi litániák, nagyböjti könyörgések, imák, valamint októberi litániák, temetések stb. Ez mind a kántori teendőkbe estek. Bizony sokat kellett imádkoznom, könyörögnöm a Mindenhatóhoz, hallgassa meg a könyörgésünket, bizony megtörtént, hogy valami oknál fogva süket fülekre találtunk, tán éppen nagytakarítás vagy egyéb elfoglaltság miatt nem jutott el könyörgésünknek rezdülése az Úrhoz, vagy valami adminisztráció folytán elsikkadt a sok-sok fohászunk. De szüntelenül ostromoltuk az eget, vagy esőért, vagy már szüntesse meg az sok esőzést, hiszen minden elrohad, békéért, ne gyilkolják egymást az emberek, betegek meggyógyulásáért, az árvák megvigasztalásáért, özvegyek vigasztalásáért, a megholtak örök mennyországba való bejutásáért, szóval se szeri se száma a könyörgéseknek, valami cím mindig akadt amiért imára nyílott meg ajkunk.
Sok, buzgó ájtatosságot tartottam a templomban, hiszen más szórakoztatás nem is igen volt, szomjazott a lélek, éhezett a test, "… szegénynek drága kincs a hit, törni és remélni megtanít…" mondja a költő, s bizony mindenkor szép számú vezeklő gyülekezett össze a templomba. Természetesen a z iskolás gyerekeknek kötelező volt, főleg az ünnepnapi litániákon való részvétel.
"Kíséri az orgonaszó, mikor a nép boldogságát kéri…Bizony az egyházi dalokban sokszor megtalálta a buzgó hívő, lelkének harmatozó gyógyírját, s mindenkor buzgóság ájtatával könyörgött Istenéhez. Bús magyarok imádkoznak...Boldogasszony Anyánk...
Nagyon irredentai színezettel telitett egyházi ének volt, aminek dallama, szövege teljesen kielégítette a fohászkodónak belső óhaját.
Ezeket az énekeket bizony teletorokkal énekelte, hiszen egyedüli utat csak felülről várhatott, a szegénység és a nyomor megszüntetésére.

Kántori teendők…

Jól összeállított énekműsorszám után, valósággal felélénkültek a hívők, valamiképpen „könnyebb a panasz, ha kidalolom" vallomásával, úgy érezték, mint a teherhordó öszvér, amikor a sótartalmú zsákokkal belefeküdt a vízbe és a só elolvadt, könnyebben vette az útját tovább. Hogy egy jót énekelhetnek jelszóval, ez magában csalogató propaganda volt az egyháznak és főleg akkori kántoroknak. Nagyon is kellett vigyázni, hogy mikor, milyen misei dalokat énekeljünk.
Az egyház is vigyázott erre, mert az egyes nagy ünnepkörök öröme, pl. húsvét, vagy karácsony, teljesen elütő volt a böjti dallamoktól, az erős dúr hangok helyett mol összhangzottan csendült ki a dallamból. A keresztfához megyek... mily elütő egy húsvéti daltól.
De tán jó is volt ez így, hiszen valahogyan úgy voltunk, mint aki gyászban van, hordja-hordja a fekete színű ruhákat, de biz alig várja, hogy a színesebb öltözékekkel cserélhesse fel a gyászos szint.
Nagyobb ünnepnapok, pl. húsvét, karácsony, ezeknek az egyházi színei is nagyon gazdag volt, a miséző pap is drága és nagyon színes, gazdagon arannyal hímzett, -remek csipke ingeket, stólát öltöttek magukra.
A színek gazdagsága mellett, a tömjénfüstbe itatott hívőknek kellett, sőt igényelték ezeknek az ünnepeknek kiemelkedő orgona megszólaltatását is. Kellett a karácsonyi éjféli miséken úgy orgonálnom. Legyen abban harsona, pikula, duda, kürt, amit máskor nem lehet, csak karácsonykor lehet megszólaltatni, de ekkor kell, ha ez elmarad, nem volt duda legtöbbször a „burdon" a mély regiszterrel igyekeztem valahogyan morogtatni, a dudát utánozni, majd jöttek sorba a többi csilingelő hangok, -fuvola, szalicional, lágy kedves hang az orgonában. Angyalok karát lehet vele utánozni, erre igényt tartottak a hívők, elvárták ezeknek a különleges hangzatoknak a megszólaltatását, ha ez elmaradt volna, biz nem is volt karácsonyi mise...
Nekünk kántoroknak erre nagyon kellett figyelni, a hagyományokat őrizni és megtartani, nincs szebb és felemelőbb érzés, amikor kb. kettő-háromszáz emberi torokból, a legszebb orgonából előtörnek a hangszálak megrezegtetésével az örömök rezonanciája. Ilyenkor ebben nagy lélekfinomításban csak örülhet a kántor, énekel a nép, dalol az ifjúság, ahol pedig dalolnak, ott vígan letelepedhetsz, mondja a költő, rossz emberek nem lehetnek e helyen.
Nagyon szerettem orgonálni, a legnagyobb orgonával Vasváron találkoztam, három manuális hangszer, ahol aztán kell zenei tudás, máskülönben a hangszer nem engedelmeskedik, nem szolgálja a hivatását, csak halmaz lesz, de nem hangszer. Sokat játszottam valaha Vasváron, akkoriban jól is gyakoroltam, amiből később már megéltem a további kántorizálás terén. Most is ha valahol van rá lehetőség, boldogan teszem a kezemet, ujjaimat az orgona billentyűire.
Ebben a szolgálatban talán a tél volt igen kegyetlen, vagy talán az egyház, azaz maga a plébános? Ekkoriban teljesen ismeretlen fogalom volt a templomok fűtése, fűtse be a hívők forró áhítata, s bizony hideg téli napokon, különösen a hajnali rorátékon, miséken, majd a billentyűkre fagyott a kezem, azaz az ujjaimnak a vége. Lángoló gyertya lángjában igyekeztem egy kis melegséget találni, de ez nagyon kevés a felmelegedéshez. Minden nagyon hideg volt, hideg volt a légkör, a szenteltvíz tartóban befagyott a víz, lehelet 404-es mozdonygőzeként kóválygott köröttem, hideg volt az ülőke, ezek az emlékek bizony nem hagytak kellemes visszaemlékezést.
Érdekes az egyház ezt a fejlődést, azaz civilizáció alapkörülményét teljesen kitörölte a feladatköréből, kérdem, ki menne el manapság olyan kultúrhelységbe, klubba, ahol befagy a víz a teremben.
Pedig ekkor a templom volt a legdíszesebb klub és a legértékesebb szórakozási hely. A fűtésre pedig lett volna megoldás, csak azt hiszem ez az adás egy kicsit csökkentette volna a templom, azaz a plébánia jövedelmét, így sohasem merült fel a hívők részéről ez az igény. A plébániának több helyen volt erdeje, pl. a rábakovácsi plébánosnak csak erdőből volt harminc kat. holdja, amiből minden évben kitermelt nagy értéket, de az a pénz a maga jólétét biztosította. Gondoltam is azóta rá, ha vasárnaponként csak egy méter fát égetnek el a templomban, a fűtési főidőszak kb. öt hónap, kb. húsz méter fáról lett volna szó, ami kitesz kb. öt öl fa mennyiséget. Nem, nem is születhetett meg a gondolat a hívők agyában, mert a vakbuzgósága mellett csökkent volna Isten előtt az ájtatosság meleg templomban.
Nagyon sokára merült fel az a kívánság, hogy a sok térdepelés a hideg kövezeten izületi meghűléseket okozhat és okozott is, ekkor deszkából valami pótpadlót ácsoltak össze. Majd később szőnyeg váltotta fel, ezt a nagy hangot adó, porfogó padlózatot, de nagyon ízléstelen is volt. Sok időnek kellett eltelni, már lehetett hallani, hogy idősebb plébánosok a sekrestyében fűttetnek, ami valami kis meleget adott kifelé is. Ahol pedig villany lett később a templomokban, megjelent a hősugárzó, ami a közvetlen környéket langyossá varázsolta. De bíz az én kántorizálásom idejében még erről szó sem lehetett. Ma pedig már legtöbb helyen fűtenek is templomban, pl. Szhelyen a nagy püspöki templomot ugyan nem fűtik, de mellette van egy kisebb kápolnácska, ott bizony már fűtenek, és nagyon szívesen mennek oda a hívek, de maguk a papok is örömmel miséznek ebben a langyos légkörben.
A gazdagabbak jó melegen felöltözve jöttek az Isten házába, ők nem fázhattak annyira, na meg legtöbb templomnak maga az ottani uraság volt a patronálója, kegyura, hát csak nem lesz saját magának ellensége, ő hát nem sürgeti a templom fűtését, hiszen akkor neki is kell adni pár öl fát.
A szegényebbje meg magára öltötte az összes szoknyáját, pargetjét, nagy a kendőjét, szóval rétegesen öltözött és valamiképpen a padban begubózva

Kántori javadalmak…

összehúzódva, csak kibírta az istenhidegét, tán ez a vezeklés is értékesebbé tette Isten előtti áhítatát, gondolta magában. Nem volt ekkoriban annyi puhány, kényes ember, mint ma, jobban bírta a hideget, hiszen egész héten a szabadban dolgozgatott, nem fázott úgy mint a szobában ténykedők. A miséző pap is nagyon rétegesen öltözött, alsónadrág, télen melegebb flanel gatya, majd civil nadrág, reverenda, néha egy téli bunda, majd erre a karing, miséző ruha, öt-hat rétegből állott a ruházata, ő is jobban tudott védekezni a hideg ellen.
Idősebbek a hideg padra behoztak már egy kis vánkost, amit mindig megtalált, ha templomba ment. Valamelyik tél után Répceszentgyörgyre mentünk gyász misére, nagyapáért, nagyanyáért. Nem volt már fagy, de hűvös, hideg idők jártak ekkor. A templomok még magukba szívták a télnek minden hidegségét, a falakról ömlik a hideg hullám, a padok majdhogy nem fagyosak, bizony-bizony az. Alsórészem, a hólyagom csak jelentkezett, hát nem ülhetnék melegebb helyre, abból baj lesz! -mondván, csak-csak húztam magamat a padban, örültem, ha olyan miserészlethez érkeztünk, hogy fel kell állni, de utána ismét csak a hideg pad fagyasztott, már majdnem mirelitté. Mit csináljak? Okos ember ilyenkor feláll és kimegy a templomból, na ezt meg is lehet tenni idegenben, ahol nem ismerik az embert, de itt, akik csak minket figyelnek, nem lehet botrányt csinálni, hát még ezt is?! Jönne a megjegyzés, mise alatt kiment a templomból. Nahát ez szégyen, mennyire puhány, vagy beteg? Nem volt szigetelő kis vánkos a fenekem alatt, bizony azóta mindig felkészülök a hidegre. De amint láttam a miséző pap ugyancsak jól meghízott többrétegű ruháktól, az ő húgyhólyagja nem fázhatott meg, na ha leült is közben, bársonyszék kárpitja melengette a hólyagját.
Talán nem mindenki szemében él ez a kérdés, nem egyformán reagálunk a hidegre, de én nem szeretem se a hideget, se a túl meleget. Azért csak télen is az a normális állapot, ha a munkahelyen legalább húsz fok körül van a hőmérséklet.
A kántortanító több volt a falu szemében, mint csak a tanító. A tanító, már amelyik jobban csak az iskolában, persze volt kivétel is, aki munkát fejtett ki és találkozási érdekszféra csak az iskola volt, amíg a kántortanító mindezek mellett az egyházi fungálással egyetemben többször találkozott a falu dolgozóival. Ha már a kántoriaknál tartok, akkor most említettem, megtaláltam az Alsószelestei Vas vármegye közig. Bizottságától 1425/1943. kib. szám Róm. kat. Iskolaszéknek címzett Alsószeleste kántori és tanítói javadalmi járandóságot magába foglaló okmányt, amely szerint pontosan feltünteti, hogy a kántori javakhoz tartozik 9 kh. 626 öl föld

Élet az új iskolámban

Ami 14 értékegységnek felel meg, 11 értékegység pedig termény szolgálatában, így összesen a kántori értékegység 25.
Tanítói javadalmak pedig 4 kat. 1158 nő-terményszolgálmány pedig 5 értékegységben, összesen 12 értékegység. A kántori és a tanítói értékegység összesen 37. Nem tudok már pontosan visszaemlékezni ezekre a javadalmakra, de az tény, nem kaptam teljes fizetést már mint készpénzt, mindkettő állásnak megfelelő értékösszeg az értékegységnek megfelelően csökkentette annak egészét, de arra emlékszem, ha valamivel többre is jött ki a kántortanítói fizetés, a rendes osztálytanítói fizetéstől, ez legtöbbször a helyi adottságok adtak rá feleletet, ki lehetett-e adni bérletbe a földeket és mennyiért.
Emlékezetem szerint a földeket kiadtuk árendába, a bérletet aztán vagy gabonában, vagy készpénzben kértem, de terményjárandóságot, azt karcban terményben hozták meg a hívek. Ebből aztán lehetett baromfikat tartani, disznót hizlalni és talán itt jelentkezett a plusz.
A kántorokra majd még visszatérek, de most mégis kell foglalkoznom magával az iskolával, annak létesítményével, adottságaival.
Az iskola, mint objektum, egymagában impozáns külsőt kölcsönzött a szemlélőnek, mert amint mondottam emeletes iskola kevés helyen volt. Na nálunk emléktábla hirdette, ezt az iskolát gróf Festetics építette, nem is volt szűkmarkú annak kivitelezésében. Az emeletre falépcső vezette fel a látogatót, majd menetközben találkozott a kályha külső ajtajával, nagyon praktikus tüzelési mód volt, kívülről lehetett fűteni a nagy vaskályhát, nem volt piszok utána és nem zavarta a tüzeléssel senki sem a tanítást. Majd a lépcső végeztével kb. 10-7-es tanterembe léptünk. Hat üléses padok fogadták a látogatót, az első sorokban kisebbek, azaz alacsonyabb padok voltak, itt ültek az elsőosztályosok, majd fokozatosan nőttek a padoknak a nagysága, hiszen ebbe tanteremben hat osztály, osztatlanul tanul, mégpedig amikor odamentem nyolcvanhat tanuló volt a hat osztályban. Ez magában véve is szép szám, de főleg szép a hat osztálynak az együttléte. Tanítottam már egyben négy-három osztályt, de hatot egyben még sohasem. Ismételten nagyobb energiát követelt az új helyem, hiszen bizonyítani kell itt is a falu előtt, íme nem választottak rosszul.
A nagy tanterem végében volt még egy kis szobácska, valamiképpen szertárnak megfelelő szobácska, amiből később levente klub lett.
Észak és kelet irányában feküdt az épület. A nyugati ablakokból gyönyörű kilátás, nem mindennapi panorámának a gyönyörét látta az ember. Baich báró tizenöt holdas arborétuma pompázott előttünk. Nyugalmat és békét sugárzott a szemlélődés is.
Keletre volt az udvarunk és a nagy gyümölcsöskertünk.
Ha az ablakból kinéztem, akkor anyut láttam, majd később a fiamat, Endrét.
A tanterembe való bejárás az utcáról történt, így engem nem zavartak a tanulók a jövetelükkel. Igaz a WC az udvaron volt, így oda be kellet menni. Amilyen szép volt a kilátás a báró parkjára, olyan rossz képet adott az udvarom, borzalmas elhagyottan állott, szemét hátán szemét.
Na majd erre is sor kerül, lesz itt rend olyan, még ma is azt emlegeti a falu népe. Sohasem volt olyan csinos virágos, tiszta a tanítói udvar, mint a Czeglédy idejében. Bizony ez tény, magam is megállapítottam, azóta.
Az iskolapadlóját ekkor olajoztuk, ez annyiban volt jó, hogy a bolha és tetű petéit megölte, annyiban volt rossz, talán egy darabig erős olajszag volt a tanteremben.
„Amikor belépsz az iskolába, legyen arcodon Jézus nyájassága" -mondotta a tanítónk, Gárdonyi. Valamiképpen igyekeztem ezt a gondolatot erősen megvalósítani, erre talán megint ne én adjam meg a választ, talán az utókor legyen a tanúm, jó és szép munkát végeztem ittlétem alatt is.
A gyermekek is, magam is nagy várakozással vártam azt a pillanatot, amikor nyolcvanhat szempár gyémánt ragyogása sugárzik majd felém, az új tanító felé, na meg nekem sem közömbös a gyermeklélek összetétele. Nagyon jó gyermekanyagot kaptam, tisztaság, ruházkodás, jó kondíciót illetőleg, habár volt egy-két éhes száj /Böndicék sokan voltak testvérek, ezekre külön felfigyeltem és igyekeztem nekik akciós tejből juttatni egy-egy pohárral./
Új seprű jól seper, mondja a közmondás. Mindjárt az elején kellett lenyirbálni azokat a külső tényezőket, ajtódurrogtatás, csapkodása a lépcsőházban való ugrálás, köszöntés, óra előtti munkába való állás, és még ki tudná elsorolni mindazt, amire meg kellett tanítani ezt a sok gyermeket, hat osztályt, hogy a légkör alkalmas legyen a tanításra.
Nagyon sokat gyakoroltuk a feljövetelt a lépcsőházban, egyesével csoportosan, majd az ajtóbetevést, lábujjhegyén való közlekedést, olyan finomkodó japán tipegést. Az iskolai, utcai köszöntést, hamarosan megérezte a falu dolgozói, itt az iskolában komoly fegyelmezett munka folyhat, mert a gyerekek bizony magatartásukkal ezt bizonyították.
Az első napon példás sorakozásban hazakísértem a tanulókat. Gyakorolták az illedelmes, de nem kiabáló köszöntést, ami ekkor csak: „Dicsértessék a Jézus Krisztus" lehetett másféle köszöntési formulát nem ismeretek a tanulók, ez volt az egyházi hivatalos köszöntés mindenütt. Ha például a papnak valaki másképpen köszöntött, akkor is "Mindörökké. Ámen." feleletet adott rá, éreztetvén, hogy katolikus ember csak egyféleképpen köszönhet. Ezek a formaságok, amelyek nem is formaságok, lényeges nevelési adottságok, hamarosan rneggyökeresedtek a tanulókban, bizony úgy jöttek be a tanterembe reggelenként, senki sem

Egyetemes végzettségünk

vette észre, aki a földszinten tartózkodott. Volt eset rá, hogy vendégek voltak nálunk és reggel nyolc óra felé kérdezték tőlem: ma nem lesz tanítás? Miért ne lenne. Mondom, de hiszen a gyerekek nincsenek fent a tanteremben, de igen ott vannak, ez hihetetlen, hogy ekkora fegyelemmel tudjanak együtt lenni, nyolcvanhatan. Meg is nézték többször a vendégek, és íme csodálkozásukra dolgoztak, ki mivel, főleg azzal, mi aznap tantárgy volt.
Amikor a tanulók is megérezték ennek a rendnek a szépségét, mind jobban értékelték a durvaságnál, maguk voltak a legnagyobb vigyázók önönmagukra. Nekem vigyázóm nem volt sohasem, minek, nem szerettem a spicliskedőket, vagy az uralkodni vágyókat, a vigyázó nem mindig volt jó, legyen mindenki önmagának a vigyázója, ez a végső cél, és a nevelésnek legmagasabb foka, a tanuló is tudja magát figyelni, hogy mikor tesz jót, vagy mikor vét a társadalmi rend ellen. /Hol vagyunk ma? Hol tartunk ebben?/
Egy mai szülő, akinek iskolás gyermeke van, és pl. a helybeli nagy iskolák valamelyikébe jár, szemlélgeti, kóstolgatja, ízlelgeti az iskolát, amibe csemetéje jár, teljesen osztott iskolába, magnó, Tv, epidiaszkópvetítő, fizikai szertár, kémiai laboratórium, és még anyám tyúkja.... hogyan tudná elképzelni gyermekét egy teljesen osztatlan iskolába, mindezeknek a szemléltető eszközöknek a hiányában. Pedig azt kell mondanom, hogy nem így van, na persze egy teljesen osztott iskolában tanító nevelő sem tudna egy tanteremben hat osztályt összevonva tanítani. Egyszerűen elképzelhetetlen, nem tartaná magát erre képesnek. Úgy járna, mint én az idén /1978-ban, volt egy korrepetált lányom, aki érettségi előtt félévkor elbukott irodalomból. Félév után kértek, korrepetáljam az Évikét, nehogy megbukjon évvégén.
Minden erőt beleadtam a munkába, de egyik nap hozott egy dolgozat címet, költeményt kellett verstanilag, stilisztikailag elemezni. Na, nem mintha én ezt nem tudnám megcsinálni, de miért akarjak én ennyi idő távlatából okos lenni, gondoltam egy nagyot. A szomszédban vannak többen is, akik középiskolában tanítanak irodalmat. Gyerünk...átmegyek, kopogok az egyik ajtón, ahol tudtam a névtábla után, hogy itt irodalmat tanító, egyetemet végzett, jelenben gimnáziumban tanít, hát mi sem könnyebb, majd ő pillanatok alatt felel a kérésekre. Amikor tájékoztatom, hogy miről van szó, igen meglepődött a kérdés felett, s igen savanyúan nézte a tételt, s nagy meglepetésemre kijelenti, ő még csak a második osztályig tanított, ez pedig negyedikes anyag, nem tudja megcsinálni. Na, több sem kellett nekem, ezek a mai pedagógusok, egyetemet végeztek és nincsenek benne az anyagban?
Mérgemben nekiálltam, és bizony egyetem nélkül is megoldottam a kérdést, ha nem is lett ötös, de hármast kapott rá Évi.
Hát szóval mi itt tartottunk, nekünk lehetett bármelyik osztály, egytől-hatig, majd később nyolcig, ott azonnal otthon kellett magunkat érezni,
bármelyik tantárgyat kellett tanítani, így volt ez nálam is, aki éveken keresztül a felső tagozatban irodalmat, fizikát, zenét tanítottam, nem kis dicsérettel. Bizony nem hitték el a Kanizsai Gimn-ban, amikor pl. a Muci elsős lett, a tanárnője bekérette a volt irodalmi irkáit, mert nem akarta elhinni, hogy ily magas szinten tanulták Söptén az irodalmat. Az igaz, hogy főiskolai felvételt is nyertem irodalomból és ének-zenéből. Majd még, erre visszatérek annak idején.
A mostani gyereket sajnálom jobban, mert a volt szelestei gyerekeknek volt gyermekkoruk, ha labdázni akartak, maguknak kellett labdát kreálni, bőrlabda, gumilabda ismeretlen volt, talán a leventéknek volt csapatonként egy-egy bőrlabda, de később csak. Nem kellett mindig a gyerek nyakán ülni, önállóságra lett szoktatva azáltal ,hogy amíg más-más osztályokkal foglalkoztam, a csendes órákat maguknak kellett kitölteni, magukra voltak hagyatva és csinálták maguk, egymaguk a példák megoldását, tán csak óra végére jutott egy-két perc, na mit is csináltak csendes foglalkozásuk alatt? Ez az önálló foglalkozásban eltöltött idő kinevelte az akkori tanulóban az önállóságot, nem várta mindig a mankót a tanítójától, egyedül is kellett neki dolgozni, gondolkodott, később is a gyakorlatban meghozta a maga gyümölcsét, amikor magára hagyva az életben magának kellett gondolkodni. Nagyon nevelik a mai gyermeket, agyon dédelgetik, elveszik a gyermekségüket, felnőttek lesznek azonnal, de az unalom majd megöli őket, ha magukra vannak hagyatva, nem tudja, mit kezdjen szabadidejében, megszokta, hogy minden percét irányítják, tervezik, mások aktivizálják, de csak addig létezik, amíg a nevelő, vagy a szülő kezét fogva programozza az idejét.
Nem akarom a mai pedagógiát lebecsülni, de amennyire több idejük, kevesebb gyermekük van az iskolában, nem domborodik ki úgy az eredmény, olyan hatványozottan, mint az a korábbi esethez viszonyítva, ki kellene emelkedni. Valahol elsiklik az anyag eredmény, minek meg kellene mutatkozni ekkora előny mellett. Igaz a mai civilizáció mellett sok mindenre másra kell az idő, de mondhatom általánosságban szegényebb lett a gyermekkor kevesebb élménygazdagsága van azokkal szemben, akik hajdan nem autóval, de még csak nem is kerékpárral közlekedtek, de közlekedtek ha kettő taligát összekötöttek és a dombról leereszkedve indultak a völgybe.
A mai gyerek felébred, ha szülőknek sietni kell a munkahelyre, hamar a kocsiba a gyereket és az iskola, vagy a bölcsődéig meg sem állnak. Na, aztán jön a napi élet. Ha tanítás délelőtt van, akkor még csak természetes valami, de jön a délután, napközi, ülni, kiabálni, nyugtalan a gyerek, a napközis nevelő-mozgási lehetőség igen korlátolt, nevelőtől függő, majd estefelé ismét jön az autó és gyerünk haza, aztán jön a Tv, mesehallgatás, fekvés, csend legyen,
a család minden tagja kíván, ideges, hiszen egész nap őtet is csak mérgesítették a munkahelyen. Kérdem mikor fut egyet igazábul az ilyen gyerek. A mi volt tanulóink, akár milyen messze laktak az iskolától se nyáron, se télen nem kaptak kedvezményt a seggük alá. Egy futás az iskoláig, de közben volt ideje nézelődni, hol fészkel a vércse, a szarka, melyik fa mikor fakad, virágzik, melyik kutya ugat jobban, és még sorolhatnám az útba eső élmények gazdagságát, tehát nem kellett tanítani a környezetet, ő maga figyelhette meg napról-napra, sőt az otthoni munkáknak részesei is voltak.
Az ilyen gyermek kifutotta, mozogta magát, nem kellett annyit fegyelmezni‚ hiszen izmai mindig rugalmasak voltak.
Arról nem is beszélve, aztán ha valahol meg lehet tanulni a számtant, hát itt aztán nagyszerűen megtanulhatta a gyermek, hiszen éveken át hallhatta a másik osztályokból az egyszeregyet, a köbszámítást, az alsóbbak felfelé is figyelhettek, de a felsőbbek hallhatták az alsóbbaktól azt, amit annak idején tán nem tudott jól az agyba vésni.
Számtan, írás, olvasás ezek a főtantárgyak, remekül végeztek a gyerekek, akik ilyen iskolából mentek a gimnáziumba, bizony nem érezték a falusi osztatlan iskolának a hátrányos helyzetét. Nagyon sok kiválóságunk ilyen cipőben járt, híres emberré válhatott.
Az iskolám nagyon ideális volt, amit tudtam, magam beszereztem, szemléltettem, akkor még nem volt szemléltető eszközök boltja, mindent a tanítónak kellett előállítani.
Teljesen átalakítottam az iskolai, valamint a házirendet, amit mindenkor ellenőriztem is. Szorgalmasan tanultak a gyerekek, ekkor még a segédtanerő a pálca is szükséges volt, bizony kellett az akkori állapotoknak megfelelően. A szülők sohasem jöttek panaszra, ha valamelyik gyermek a fenekére kapott párat, de az biz úgy volt, abban az időben, ez is besegített az eredmény eléréséhez. Ez legyen rend, fegyelem vagy tanulmányi eredmény, együttható volt mindenhez.
Nagy örömömet találtam az iskolában, persze ezt már mondtam, de megismétlem, teljes anyagi függetlenségben éltünk, hazulról jött az után pótlás, így bizony nem kellett más munkaterületet választani, hogy a háztartásnak a rendje fel ne boruljon. Egyensúlyban volt minden, anyunak a háztartás vezetése, ide is besegítettek az asszonyok, később cselédlányok, nekik sem kellett igen elfáradni a napi munkában. Hamarosan kezdtünk egyszagúakká lenni a falu dolgozóival.