Rátaláltunk az igazi zászló anyára...1943. máj-jún.

Nagyon eltértem más vágányra, azonnal vissza kell kanyarodnom, a zászlóanyai kiválasztásra, hiszen az idő sürget. Nekem az a szokásom, amint az elvetett mag is pár napi pihenő után jut csak sírba, úgy nálam is van egy bizonyos lappangási, várakozási időszak, amikor várom a tisztább látásnak, szinte vallási szempontból, kinyilatkozatásnak szent zsikráját, amikor a gondolatok és nézetek dzsungeljában megtalálom a kivezető utat, napokon keresztül mérlegeltem a helyzetet, na mi lesz? Mindig a csend, a magány szüli a nagyszerű gondolatokat. Hogyan mondja az írás „a világ zajában érlelődik a jellem, a magányban a bölcsesség”. Ekkor sem tudtam már jól aludni, és ha éjszakánként, bele bámultam a nagyvilágban, hirtelen, mint mikor a nagy gomolyfelhők hirtelen szétoszlanak, és egy nyílás támad, ahol az éltető napsugarak ragyogva töltik be, a volt viharos földet... Magam is így jártam. Elkezdtem gondolkodni. –Mi is lesz? Zászlószentelés? Kiknek lesz ez a zászló? Leventéknek. Leventéknek? ... Hát akkor kinek van a legtöbb érdekeltsége ehhez a zászlóhoz?... Bárónak? Gazdag Kondoréknak?... Vagy kinek? ... Na, kinek van a legtöbb levente fia ebben a faluban?... Megvan! Szele Györgynének van 12-13 gyereke, csak ez lehet a zászlóanya, senki más. Így tán végleg eldőlt a keresztanyai gond... Csak a Mári néni lehet a keresztanya...

A kereszt anya megszületett az én agyamban, mérlegeltem a helyzetet. Igen, más nem lehet e zászlónak anyja, a legméltóbb édesanya a faluban, aki a legtöbb gyermeket szülte e világra, akit legtöbb gyerek vesz körül zászlószenteléskor. Merész és korának nagyon is meglepő gondolat volt, hiszen ekkor még nagyon messze volt a szocializmusnak ezen politikai sugallata, a nagy nemzeti politikában.
Anyuval is közöltem mindjárt reggel az agyamban megszületett kinyilatkoztatást, még ő sem igen lelkesedett ezen proletárizmus ízű gondolatnak, de bennem mindjobban megerősödött Mári néninek hivatottsága a zászlóanyaságra.
A legközelebbi leventefoglalkozáskor magam köré gyűjtöttem a hadnépét, ismertettem a zászlószentelés újabb fejleményeit, ide is három „P”" kell: pénz és pénz és megint pénz... S szinte várták már az én gondolati állásfoglalásomat is, hiszen biztosan csak a báróék felé visz a határozatom, vagy a Kondérnéhoz, ahol szintén várható nagyobb adomány e nevezetes ünnepi aktusra.
Gyerekek!– megvan a zászlóanya, szinte láttam az arcokon... merre is mutat az iránytű... Hamarosan kifejtem a hajnali határozatomat, mit gondoltok kire gondoltam...? Már az ismert neveket találgatták... Majd egy darabig vártam és a következőket mondtam. Milyen zászlóavatás lesz?... Kinek a zászlója lesz? Leventéknek.... Kinek van legtöbb köze a zászlóhoz? Annak az anyának a faluban, aki a legtöbb leventét szülte: na és ki ez az édesanya?... Egy pillanatra megállt az eszűk... Majd megadtam a feleltet. Szele Györgyné, a Mári néni, 12 gyereknek az édesanyja, ki is lehetne legméltóbb erre a tisztségre? Csak a Mári néni.
Na mintha valami csalódás érte volna a fiúkat, hiszen akkor hol lesz a kiadásra a pénz? Erről is gondoskodtam már, csináltatunk bőven zászlószegeket, amiket névre állíttatunk, azaz vésetünk Pesten, azokat megvetetjük a gazdákkal... Már nem emlékszem pontosan, 5-10-20Ft-os címlettel és már itt sokat nyerünk a költségekre.
Hamarosan egy hangulattal magunkévá tettük ezt a nagyon is szociális telítettségű elhatározást, erre nincs példa hamarosan a történelemben... Kijelöltem pár leventét, akik velem jönnek el Szele Mári nénihez és tisztelettel meghívjuk a zászlóanyai tisztségre.
Ha valaki már látott meghatódott édesanyát, könnyekbe borult síró szemeket, hát Mári néni bizony sírt és sírt és csak azt hajtogatta, nincsen nekem pénzem, nem tudok én adni pénzt... nem tudom elvállalni ezt a szép megtiszteltetést.
Nem is kell Mári néni, nem kell adni egy krajcárt sem... Még a keresztanyai szalagot is megcsináltatjuk saját nevével, csak álljon oda a zászlóhoz, amikor azt felszenteljük... Remegő ajakkal rebegte –jó.

Na már ezen is túl vagyunk, azonnal levél Budapestre a megrendelőkhöz, mekkora legyen a zászló? Milyen színnel, továbbá, mi legyen hímezve a zászló mindkét oldalára, majd a szép zászlóanyai szalagnak a kihímzése... Ebben nagyon gyorsan tudtam eljárni, majd megrendeltem jócskán, a zászlószegeket, nem hagytam ki most már Báróékat, Kondorékat, de egyetlen családot sem a faluból, egy családdá egyesült az egész falu a zászlórúdon...
A keresztanyai kiválasztásra egy csipetnyi rossz nem hangzott el, mindenki nagyon meglepődött elsősorban, majd teljes megelégedéssel nyugtázta el az egész falu, ez aztán igazi fogás volt, erre még nem volt példa. Lenyugodtak a kedélyek... Vártuk a nagy napnak az ünnepiességét.
Kb. május végére, vagy június elejére lett minden kész. Megjött a zászló, a szalag, a rúd, gyönyörű munkát végeztek rajta a gondos kezek, készek a zászlószegek is.
Elkészítettem az ünnepnek a programját... Ilyenkor szónoknak ismét valakit, valami nagyságot kell felkérni szónoklásra... Ki is lehetne más: Országgyűlési képviselőnk: Korponay Endre, remek szónok, jó kiállású nagy magyar –fiával, Miklóssal, aki később vezérkari tiszt lett, együtt szolgáltam a katonaságnál– nagyon szívesen vállalta Korponay Endre bácsi a felkérést... Meghívók, tábori mise... leventék fegyelmezett felvonulása, díszmenet a zászló előtt... Pódium... Ebéd... Nagyon sokoldalúan kellett előre mindent jól átgondolni, ebben pedig, én nagyon jó1 éreztem magamat mindig...
Elérkezett a szentelés napja. Gyönyörű vasárnapra ébredtünk, ragyogott a falu a tisztaságtól, háromszor is elseperték a házlejét... Ünnepi hangulata, ünnepi arcok, gyerekek és felnőttek között, sokan kaptak új ruhát erre a napra, na aztán jöttek a rokonok, ismerősök, hiszen ez nemcsak falunak volt ünnepnapja, a többi környező falvaknak is, hiszen ilyenkor valóságos búcsúi járás, vendégeskedés uralkodott a faluban. A tábori mise után, emlékezetem szerint a volt major udvarán gyülekezett az ünneplők hada, ünnepi pódium, díszkapu... Székek sora, zöld gallyak dísze mindenütt... Majd elfoglalták a helyüket az előkelőségek, középen a legünnepeltebb: Mári néni... aki majd mindig könnyezett a maghatottságtól, tán egy kicsit félt is, hiszen mikor volt ekkora főszereplése az a életben. Ma ő lett a főszereplő, akire több száz szem szegeződik, százan lesik a mozdulatát, ruháját, egyszerűségét.
Természetesen az egyház, Kóbor plébános szentelte meg szentelt vízzel a ragyogó, lobogó selyemzászlót, majd Korponay Endre, orszgy. képviselő lépett a szónoki emelvényre.

A falu notabilitásai, báróék is képviseltették magukat, ott ültek a székeken. Kezdte a beszédét, Mári néni pedig az egész szentelési és szónoki beszéd alatt fogta és simogatta a gyönyörű fénylő, selymes zászlót.
Így kezdte a szónok a beszédét: járom az országot, sokszor, már zászlószentelésen, sok ilyen ünneplésben volt részem, hiszen az idő felettem is több évgyűrűt font már körül, de a sok zászlószentelés közül egy sem volt még ilyen ragyogó és igazán meglepő, elragadó, mint itt Szelestén. Soha nem láttam még életemben egy zászlóavatásnál sem, hogy egy fejkendős, tizenkét gyerekes, egyszerű édesanya állt volna a zászló mellett, megeredtek Mári néni könnyei, de sírtak a gyerekei is, és mindenkit elöntött valami nagy szeretet, ezeknek a szavaknak a hallatára... igazán büszke vagyok magam is, erre a szerencsés kiválasztásra, hiszen, ha van valakinek köze ehhez a zászlóhoz, akkor Mári néninek van a legtöbb joga ahhoz, hogy képviselje a zászlóanyai hivatottságot. Erre még nem volt példa az országban, nem találkoztam ekkora és méltó igazság szolgáltatásra. Nagyon szerencsés volt a választásnak a gondolata, ehhez csak gratulálni tudok mindazoknak, akik így döntöttek a zászlóanyai kiválasztásban. A tizenkettő gyermek a legszebb kitüntetés egy anyának, és ez az anyaiasság tette Mári nénit méltóvá, hogy ennek a zászlónak ő legyen a keresztanyja. „Őrizzük meg ennek a zászlónak tisztaságát, ennek a zászlónak a tisztasága legyen szimbólum az ifjúság életében, sohase legyen hűtlen a zászló kötelességei iránt, és hiszem, hogy ez az ifjúság nem is hagyja cserben sohasem hazájának színeit, mindig kész érte dolgozni, és ha kell vérével is megvédeni...
A meghatottságtól alig tudtunk felocsúdni, érzelmekkel dúsított beszédnek hallatára mindenkiben csak a nemesebb és szebb érzelmek magvait ültette el a szónok, gyémántragyogásban csillogtak a szemek, mint üstököscsillagra úgy néztek fel a szent zászlójukra, de maga az egész falu lelkesedett a szent zászlónak évszázados hagyományainak történelmi hivatottságában.

Zászlószegek beverése...

Majd következett a zászlószegeknek a beverése, mindenki a saját zászlószegét maga verte be már az előre elkészített, kifúrt kis lyukba, pár szót mondott, amíg a csillogó réz-plakettjét elhelyezte. Számomra felejthetetlen ünnepség maradt a lelkemben, ma is elevenen él bennem, de é1 a faluban is, azokba, akik akkor még ifik voltak, ma meg öregedő leventék, de szívükben é1 e napnak szépsége, amit mindig keresnek azóta is, hiszen oly kevés ma a boldogság, az igazi öröm... S talán a legnagyobb boldogság számomra pedig az, hogy Endre fiam aki mindig csak hallgatódzik, ha mesélem a múltat, annak üdeségét, egy alkalommal hív magához ki a Derkovics lakására, és majd összerogytam a meglepetéstől, a szobájában díszeleg az a történelmi gyönyörű levente zászló. Méltó helyre került, apai örökségen legyen méltóbb megőrzője, ne kerüljön a kukába, mint régi, „sokan reakciósnak vélt” bűnnek.

Ma: 1979. márc. 4-én írom a visszaemlékezésemet, azóta ennek az ünneplő közönségnek nagy százaléka, maga a keresztanya, a felszentelő Kóbor plébános, a nagy szónok: Korponay Endre és még sokan mások, már nem élnek földi életben, elköltöztek az örökös hazába, már talán egyiknek-másiknak csak ruhafoszlányai vannak meg az anyai földbe. Én, aki e sorokat íróm, aki az egész mozgalomnak, a szülője, bábája, pedagógusa voltam, még marad annyi időm, tán így is van rendelve, hogy ezeket a történelmi helyi dolgokat valaki meg is örökítse az utódok számára. Mert hiszen minden akár, milyen szépen ragyog, a sorsa a szivárványsors, hogy szeretnénk, ha megmaradhatna az égen a maga színpompájában, de csak Tisza virág életet élhet, mint mi, és mi marad meg belőlünk, semmi egy darab csont, amit ha megtalálnak tovább rúgnak, vagy dobnak. Ki elmélkedik azon, kit hordozott ez a csontkolosszus, milyen Adonisz szépséggel büszkélkedett itt a földön, vagy mivel ajándékozta meg az utókort. Mindezek már csak korhadó fejfával adják tudtul az utódoknak, születtek, dolgoztak, meghaltak... de ez a zászló túlélte mindnyájukat, magam után sem marad semmi, tán egy könnycsepp, és ezzel szintén az elmúlásnak a raktárába kerülök, de az írás megmarad fiaim számára, akik ha majd időt találnak rá, elolvasnak, visszaidézik apjuknak tetteit, ne csak a szigorú, büntető apa jusson az eszükbe. Lássák bennem az akarni való, a szebbet alkotó a közösségért dolgozó apát is, aki ha sokat vétett is, de szeretni is tudott, vagy alkotott maradandót és most ezért vagyok boldog a sok közül, egy tárgyi bizonyíték van a fiam birtokában, amit az apja alkotott, amiben nekem annyi örömem volt.
E sorok remélem sokáig megmaradnak a családi könyvtárban, és ha majd valamikor 2050-es időkben, amikor az unokáim már elhagyják az ötven évet, és ballagnak az élet alkonya felé. Ha az arcomat el is felejtették, nem baj, ha nem emlékeznek rám, mint nagyapjukra, nem tudják az alakomat maguk elé varázsolni, de itt lesz lelkemnek egy darabja-életem folyásának egy gyöngyszeme, amiben élek és élni fogok, amíg az enyészet ezeket a sorokat is el nem nyeli.
Boldogan lapozok a múltnak a porosodó magazinjában, az agyamban: igyekszem megmenteni mindazokat, mik mellett sokan elmennek, nem találják meg benne az értéket, vagy már rég el is felejtették, nekem az a hivatottságom, hogy ha még marad időm, rendezzem emlékezéseimet. Nem mintha valami nagyon nagy étéket képviselne, de ez már az enyészet bozótjába vannak, és ha nem sietek a történteket megmenteni, végkép ellepi a feledés örök homálya, amivel egy szikrányit vesztene a múlt, főleg az én életem. Nagy örömmel rovom e sorokat, és tán az a kár, nem volt akkor annyi eszem, hogy naponta jegyeztem volna a napi eseményeket, mennyire gazdagabb volna most e visszaemlékezés, e gyémántcsiszolás.

Ahogyan a nyári napsütötte estre belopódzik az alkony és bevonja az ég kupoláját, a nap pedig lebukik a nyugati égen, és jön a sötétség, valamiképpen az ünnepfényét is így nyelte el a következő hétköznapoknak szürkesége, munkás percei, csak mint emlék maradt meg e gyönyörű élménydús ünnepségnek a zamata, mint finom íz, egy nagyszerű étel, vagy ital évekig kísér, nem lehet elfelejteni, nem lehet a porosodó emlékezet polcára elhelyezni.
Az ünnep hangulatát felváltotta a mindennapi gondoknak a munkássága, de dokumentumként ma is emlékeztet e szép zászló a tiszta, és nemes gondolatnak a megvalósítására, eszményi szimbólumára.
Ahogyan forgatom agyamban az elmúlt évek naptárának a lapjait, ha egy kicsit elmosódtak is a nyomok, de itt-ott még élnek bennem a további munkálatoknak, neveléseknek a tényei, mindig azon fáradozni: ma többet a kultúráért, mint tegnap, ma már nem elég, amit tegnap tettem, ma többet kell és holnap? Még többet.

Markó bácsi csinálja a leventeotthon bútorait 1943.

Minden közösségnek az összetartó kapcsa egy meleg otthon, ahová összegyűlnek az ifik, és véleményt mondhatnak a napi, egyéni gondjaikra, munkájukra, ahol nemesebb szórakoztatással töltik ki üres járatú idejüket. Ennek a gondolatnak a tudatában igyekeztem valami leventeotthonra szert tenni, hiszen Rábakovácsiban a volt hullaház mekkora örvendetes eseménynek számított. Egy öreg néni, Lempek néni lakta sokáig ezt a kis lakosztályt és mily szépre sikerült azt varázsolni, közös munkával.
Itt a jelenben egyedüli lehetőség csak egy van pillanatra, az iskola nagyterme mellett lévő kis szoba, az emeleten. Nagyszerű is lesz, hiszen az iskola terem is egyben mellette van, nagyobb e1őadásokra azt is fel lehet használni, klubéletre pedig méreteiben is megfelelő lesz a kis terem.
Bútorok isi kellenének! Na a faluban élt egy kiváló asztalos mester, de egyben ezermester, mindenhez értő értékes ember: Markó bácsi, Markó Józsi apja, Misi öregapja. A sok jó tulajdonsága mellett volt egy gyenge oldala, az ital. Ha dolgozott valahol valamit, a kapott pénzt csak a kocsmáig tartotta meg, ott már beváltotta italért. Bizony sokat volt részegecske a Markó bácsi. Ettől eltekintve nagyszerű szakember volt, vele kezdetem egyezkedni, hogy csináljon nekünk strapa képes nagy asztalokat. Az egyezség úgy szólt, hogy nálunk az iskola udvarán lévő helyiségben fogja megcsinálni az asztalokat, mert ha kiengedem az utcára, nem jön vissza, máshová hívják munkára, és akkor már aznap nem dolgozik, mert ha bevehette a napi szeszadagot, akkor már teljesen hasznavehetetlen volt.
Én akként oldottam meg a szesz problémáját, reggel már odakészítettem az egy liter borát a munkahelyre, azzal a feltétellel, hogy csak este, munka után ihatja meg. Az a tudat, hogy ott a liter bor, este az övé lesz, nem volt semmi akadálya a munkában, szívesen dolgozott.
Nagyon erős és szép asztalokat készített a kis otthonba, bizony remekelt

a Markó bácsi ezekkel az asztalokkal. Szépen polérozta őket, majd a helyükre kerültek. Na most már csak pár darab kép kell, na meg aztán egy rádió. Mindezt megszereztem, hogy hogyan azt már nem is tudom... Tán színdarabok bevételéből? Lehet... Szóval ez nagy szó volt, ekkor még.
Ami talán a legnagyobb esemény volt ezen időben, hogy a faluban egyedü1 a báró úrnak volt csak saját fejlesztésű villanya, ami a kastélyt bevilágította. Hogyan lehetne ebből a villanyból valahogyan a leventeotthonba is kapni. Beszéltem a báró úrral, amikor a kérésemet előadtam neki, nem zárkózott e1 a kérésem elől, egy égőre valót, kb. 25-40 Watt erejéig engedélyezte is a villany bevezetését. Szekeres bácsi, aki a bárónak fejlesztette a villanyt, vezette be a kis otthonunkba, bizony óriási élmény és gyönyörködés a kormos, büdös nyolcas petróleumlámpa helyett „villany” –óriási lépés előre. Százalékértékben nem lehet kifejezni, de az akkori ifjúságnak rettenetes nagy élmény volt, villany, fény, rádió... (kb. 1943)
Itt aztán meg kell gyónnom nekem is a bűnömet, magunknál is petrol Maxim lámpa adta a fényt, bizony kedvet kaptam a villanyra, egy szép napon átfúrtam a mennyezetet, és csak vezeték kellett, és már égett egy 25W-os égő az ágyam mellett.
Leírhatatlan öröm, csak egy kapcsolás, nem kell cilindert tisztogatni, nem büdös, mint a petrol... mivel ehhez nem kaptam engedélyt, azaz nem kértem meg a báró urat... mondván hátha sokallja a kérésemet, később besúgták neki a Szekeresék,… de nem szólt a báró úr, továbbra is égett a villany... Könyvek, újságok voltak az otthonban, játékoknak özöne, nagyon szívesen jöttek a fiúk ebbe a szép kulturált környezetbe. Megválasztottuk az otthon vezetőségét, az egyes funkcionálisokat, rádió, újság, szórakozató vezetőket, elkészítettük a „Házirendet”, hiszen ha rendetlen volt valaki, akkor a bizottság azt egy időre kizárhatta az otthon látogatásától. Ez volt talán a legnagyobb büntetés az ifik számára, hiszen ekkor még nagyobb fiúnak a szálláshelye az istállóban volt, ott aludt, a széna kutyóban, fészerben, ez a megszokott gyerekszoba ekkoriban még falun, általános vo1t. Központi fűtés volt, a marhák melengették az egész istállót, nem volt hideg még télen sem. Hát csak szebb volt a leventeotthon és kulturáltabb életet lehetett itt élni, mint az istállóban, a marhák közt...