 |
    |
 |
Jusuf herceg Talán egy kicsit most mégis menjünk napsütöttéb helyre, hiszen ekkor írtak 1943-at, lezajlott a szép leventezászló szentelés, na aztán; jött a Jutas, a magasabb fokú, egyetemi módszertani kiképzésével, így aztán közben csak civil is voltam. Ezzel a herceggel személyesen nem találkozhattam, de anyu emlékezetében úgy él, hogy igen látta egy alkalommal. Tömzsi, hasas pitykés mellényben, fehér ingben látta a faluban. Na erről a nagyúrról élt több legenda, amit most egy csokorba kötök össze. A báró úrnak nagyon gazdag vadállománya volt az erdőkben, amiért is Jusuf herceg nagy pénzeket hagyott a bárónál. Kimondottan csak passzióból vadászott itt a herceg, soha egy vadat nem evett meg, de minden meglőtt vadért, 3 pengőt hagyott a báró kasszájába. Évente egyszer jött meg a faluba, nagy sleppel, kísérettel. Ahogyan mondom már 1942 után nem igen jött, talán egyszer-kétszer, hiszen akkor már a háború sok akadályt adott a látogatásra. Amikor jött a herceg, kísérte a főinasa, a főinasnak volt inasa, és az inasok inasai, mint mikor a püspököt kísérik a ceremóniához, úgy lepték el a herceget is kísérő személyzete. Na aztán meg itt is voltak helybeli inasai, akik állandóan itt laktak és tatarozták a herceg rezidenciát. Kezdetben a báró úr adott lakosztályt a herceg részére, jelenben az általános iskola telepedett bele a kastélyba, nem a kiskastélyról van szó, mert abban meg a Plessing báró lakott, a hercegnek számadótisztje, pénzügyi szakreferense. A kiskastélyban, jelenben mi is laktunk, amikor állásomtól megfosztottak, majd Szalaiék azaz Németék (Juliska, Markó, Varga, Szár Erzsi, és még mások) a jelenben Tsz. iroda helységei vannak az épületben. Természetesen a herceg is autóval, a főinas szintén autóval jöttek. A herceg nagyon szerette a magyar néptáncokat. A ruhakölcsönzőből hozatott ki a lányok és fiúk részére magyarruhát és a kastély előtti téren kellett táncolni a szelestei fiataloknak, enni és inni bőven volt, hercegi pedig gyönyörködött az ifjúságnak ropogós, feszes, ritmusos mozgásában. Amikor jött a herceg, akkor már tudták a faluban, na megint lesz tánc, vigalom, hegyen-völgyön lakodalom. Nem sajnálta a pénzt, egyébként is fogalma sem volt a magyar pénzről, angol fontban gondolkodott, így a magyar pénznek a reális vásárlóerejét nem ismerte. Úgy hírlett ekkoriban a hercegről, hogy akkora vagyona van, hogy magyar pénzben napi h a r m i n c e z e r pengő a jövedelme. Mekkora pénz volt ez ekkoriban? Egy pár cipő 10-15 pengő, egy liter bor kb. 20-25 fillér, egy jó ing nyolc pengő, hát borzasztó nagy pénz ez, nem is merem kiszámítani egy hónapra, egy évre eső jövedelmét... Hogy ernyi lehetett a jövedelme, sok jel mutatott erre, hiszen a következő történetek nem szegénységről árulkodnak. Megunta a bérelt kastélyt építtetett magának egy nagy lakosztályt... a falu végén, Felsőszeleste felé, a dombra. Hatalmas épület külsőleg is, na meg belsőleg is, hiszen a személyzetnek is kellett valahol tartózkodni. Ebben az épületben jártam. Ekkoriban, mint idegen állampolgárnak csak úgy engedtek építkezni, ha huszonöt év után magyar honpolgárok lesznek az örökösök, vagy az állam... Így emlékezetem szerint három szelestei emberre, akik egyben inasok is voltak nála, azok nevére íratta a házat, azaz 25 év után ők lesznek az örökösök. Vele volt Csorba nevű szelestei fiú is, aki állandóan vele ment a herceggel, mint inas. Á1talában a herceg mindig kereste a magyaros motívumokat, magyaros hagyományokat, ezért változtatta a palotájának a tetőzetét. Elsőben volt nádfedelű, hamarosan leszedette, majd követte zsindely, majd kis zsindely... A szobákban kandallók, azaz búbos kemencék foglalták, sosem fűtöttek benne, hiszen általában jó időben szokott itt tartózkodni nem télen, de azért búbos kemence kellett. Főúri módra volt a sok szoba bebútorozva, az utólsó lepedőtől, törülközőig, puskáktól, kiskanáltól, nagykanálig itt minden volt... Soha semmit nem kellett hozni magukkal, csak a testüket, mert itt várta őket egy főrangú kastély, teljes kényelemmel. A bejárathoz építtetett egy őrbódét, na meg aztán nagy komondor kutyáknak elegáns kutyaházat. Az őrnek subában kellett ott állni az ajtóban, a kutyáknak pedig szintén éven át a kapuban ugatni. Ha nem volt itt a herceg, akkor is. Évi ellátásban részesültek a kutyák és subában álló kapus is. A pénz nem érdekelte, egyébként is Plessing báró utalványozta a kiadásokat. Vizet nehezen lehetett szerezni a dombon, azért kellett egy teljes gőzgépet napokon, heteken átüzemeltetni, hogy vizet tudjanak kapni, amikor már volt víz is, akkor menni kellett a gőzgépnek, teljes fizetés mellett, semmi munkavégzés nélkül. Felsőszelestei Rozmán mesélte nekem ezt a történetet már maga röstellte a dolgot, régen le kellett volna állítani a gőzgépet, de a fenséges hercegnek tetszett a gőzgép zakatolása, hát menni kellett a masinának ha kellett, ha nem, nagyon jó kereset volt ebben az időben. Itt láttam először keleti WC-ét. Bizony nem volt ülőke, két lábnyom, guggolás, lyuk és nincs tovább. Keleten ma sincsen ülőkés WC, csak guggolni kell. Nagyon furcsa volt számomra, de nem is találtam kit kényelmesnek, hogy természetesebb volt az ürítés mint az ülőkés angol WC-nél az biztos, de öreg csontos ember hogyan tud ebből a guggolás helyzetből felegyenesedni? Azt találtam nagyon furcsának és kényelmetlennek. De így van. Roppant együgyűség is jellemezte a herceget, legalábbis a mi szemünkben, mert a László István, mint állomásfőnök mesélte el a következőket. Amikor megérkezett a herceg, akkor tudódott ki, hogy Párizsba maradt a vesekötője, hát ugye csak ezt a vesekötőt szabad a hercegnek hordani, gyorsvonattal oda-vissza, hozni kell a vesekötőt, mert itt nem lehet olyant készíteni... Egy másik alkalommal szintén utazik az első inas, de repülővel, miért? Londonban maradt egy kis szekrény kulcsa, azt kell elhozni... Itt a falusi kovács is kinyitná a szekrényt, de nem szabad, csak azzal a szekrény kulccsal szabad nyitni... Hát csak azzal, ami Londonban maradt... Ismeretes volt a hercegről, hogy mennyire szereti a mellényeknek különböző variációját, volt is vagy egyszázötven mellénye... Volt abban a szavasbőrtől kezdve, ezüstgombostól, zsinórostól, és ki tudná elsorolni a ruhatárát. Azon kívül még nagyon sok öltönye is volt, amiket legtöbbször Londonban, vagy Párizsban varratta meg, és mire Szelestére került, akkora már valami hibát észlelt őfelsége az öltönyön. Ki tudná ezt megjavítani itt hamarosan, Szelestén? Hát ki? Van ugyan itt egy szabó, Kovács János, aki a faluvégén dolgozgatott, de hát hogyan jöhet egy párizsi és egy londoni szalonnal egy szintre? –A fenség ragaszkodott hozzá, hát elhívatják a Kovács bácsit a fenséghez. Így meséli el nekem a történteket kovács János a szabó: Hát bizony elsősorban nem is akartam hinni a fülemnek, amikor megjelent az inas nálam, hogy a Plessing báró hivat a kastélyba, mert valami ruhákat kell igazítania fenséges úrnak... Ne bolondozzon uram, nem vagyok én úri szabó, csak egyszerű falusi szabó, hiszen olyan ruhát még nem is fogdoztam, amilyen a fenséges úrnak van... Nem akartam menni, de az inas nagyon kért, tessék csak eljönni, nagyon várja a Plessing méltóságos úr... De hát minek is szólítsam a nagyurat? Na meg aztán, nekem annyi a munkám itt ebben a kis varrodában, nem tudok elmenni. A sok-sok kérés után mégis engedtem a kérésnek, felöltöztem és mentünk a kastélyba, a fenséges úrhoz, azaz a Plessing báróhoz... A kastély előrészében fogadott a Plessing báró, akit ugyan már ismertem és mindjárt mondja, üljek csak le nyugodtan... Majd szólunk, hogy mikor kell munkába lépni, azaz várni kell még egy kicsit a fenséges úrra... Leültem. Tájolódtam a szememmel, bizony volt itt mit megcsodálni való, de mégis olyan egyszerűnek tűnt fel minden, de mégis előkelő volt. A takarók igazi teveszőrből valók, a ruhák anyaga valódi gyapjúból... vagy szarvasbőrből..., de rengeteg... Mit akarok én itt, amikor annyi ruhája van a fenséges úrnak?... Így elmélkedem magamban, de egyben az idő meg tellett, hát meddig kell nekem itt ülni? –mennyit tudtam volna már odahaza dolgozni, itt meg lopom a napot... Majd egy óra múlva jön a Plessing báró, látja rajtam, hogy idegeskedek, és nagy tisztelettel kérdem, hát mikor lehet már próbálni?... Hiszen már több mint egy órája itt ülök, otthon meg várnak a zakóimnak a varrása. Ne tessék nyugtalankodni Kovács úr, mondja a báró... Menyit kereshet odahaza egy óra alatt?... Hirtelen megrökönyödtem és kimondtam egy számot..., majd egy heti keresetemet... Na rendben van... Ahány órát itt elüldögél, szorozza majd be a végén és kifizetjük, mondta a báró. Ja ha így állunk, ....akkor biz én estig is elüldögélek, megéri és bizony nagyon megérte, emlékszik vissza Kovács bácsi. Több órai várakozás után jelzést kapok, a fenséges úr vár. Mélytisztelettel meghajtom magamat, majd a tolmács tolmácsolja, hogy próbálni jöttem, a fenséges úr és az inasok azonnal ráadták a zakót, amit a párizsi szalonban készítettek számára, de valahogyan nem tetszik... Remek volt ez az öltöny, mondja Kovács úr magában, bár én tudnék ilyet variálni, remek kiállítása van, varrása, szabása, kidolgozása valami művészi kezeknek az alkotására vall, de mégsem jó... Próbálgatom, a fenséges úr fordul, perdül, kérdem, mi a panasza, akkor mondja a herceg, itt szűk, itt egy kicsit bő, egy kicsit húz... és főleg az ujja nem egyenlő. Ühüm– mondottam magamban, ha már tudom a panaszokat, könnyebb a dolgom... igen itt egy kicsit lehetne bevenni, itt egy kicsikét kiereszteni... stb. játszom a nagy „okost” és így próbálgatok, amíg a türelme tart a herceg úrnak... eddig rendben is van... de ezeken csak a műhelyben tudok javítani... Rendben van, vigye el, s hozza majd el, kitűzött időre... Na most jön az igazi szenzáció, persze ismét várok kettő órát, remek órabérben üldögélek, türelmesen.... Majd következik a színre-színre való látás... A fenséges úr felveszi az öltönyt, az első mozdulattal azonnal kinyújtja a két karját, s figyeli, hogy a zakó ujja milliméterrel egyenlő hosszú, ha eltérést tapasztalt, akkor már fogta is az asztalra készített nagy ollót, és úgy ahogyan volt, ketté vágta, és abban a pillanatban a nyitott ablakon át kidobta az udvarra... a szemfüles mellékinasok már tudták ezt a módszert, titokban lesték is a fenséges urat, mint a fészekben ülő kis madárkák, mikorra hozza az anyjuk a jó kis hernyócskát, és amikor észrevették a kettévágott zakó kirepülését, már kaptak is érte, még földet sem érhetett, volt gazdája a remek angol szövetből készült ö1tönynek, zakónak... Ez a ceremónia többször ismétlődött meg, mindig akadt egy-egy nem tetsző zakó, ami évekig szolgálta az inasok ruházatát... Nagyon jó kereset volt a Kovács úrnak ez az időszak, ő is minden évben várta a fenségnek való megérkezését... Repülőgéppel hozatta a primőröket, így sohasem tudta, mikor van tél, vagy nyár, mert akár tél volt, akár nyár, az asztalán mindig ott díszelgett a delikáteszek garmada. Érdekes összetételűek voltak ezek a nagyurak. Borzalmasan hiúk és egyben egymás iránt valami túlérzékenység is tombolt. P1. egy alkalommal, amikor ismét vadászatra érkezett Szelestére a herceg, habár a báró sohasem volt aktív vadász, tán elnézte a véres áldozatú passziót, de egyben sajnálta is a védtelen kis vadakat, inkább gyönyörködött bennük, de nem vadászta őket, mégis egy alkalommal, amikor látta a báró a herceg úrnak a ritka szép vadászpuskáját, csak annyit mondott a báró, de szép puskád van!... Tetszik, kérdezte a herceg. Igen, mondta a báró. Erre fel azonnal odaajándékozta a puskát a bárónak a herceg, habár a báró szabadkozott ekkora jó szándékú gesztuson... A hercegnek több országban volt vadászkastélya, teljes felszereléssel, Párizs, London, Svájc, továbbá Egyiptom, ahová tartozott is. Szenvedéllyel gyűjtötte a kanászostorokat, na meg a pipákat. Amikor ennek híre ment a környéken, egymás után hordták a karikás ostorokat, meg a pipákat... Minden üzletet a Plessing báró bonyolított le... Hát mit kérnek érte? kérdez a báró... Mit ad érte a méltóságos úr... Hát...adok érte húsz forintot, ekkor egy remek öltönyt lehetett érte kapni...nem lehet többet? –kérdezte az ostoros. Na adok érte ötvenet. Rettenetes pénz volt ez akkoriban, de a hercegnek fogalma sem volt; a forintról, jól járt itt mind a három, a báró is, az eladó is, na meg a herceg is… Múzeum volt már ekkoriban a hercegnek a nyaralója, szenvedélyes, mániákus volt a régiségek gyűjtésére. A gondolkodásmódjukban is van valami érdekesség. Valahogyan érzik, azaz felmerül bennük az látomás... ha egyszer nem leszek ilyen gazdag... ha egyszer nem lesz pénzem, ha egyszer nem inasok szolgálnak ki... A Bajch báró mesélte el a következőket. Amint egy alkalommal párbeszédben voltak, akkor kérte a herceg a báró urat –Te Misi, ha egyszer majd látsz az ajtód előtt egy szegény, kopott embert és bekopogok hozzád, az én leszek, ugye majd segítesz nekem? A báró elnevette magát... ne beszél ilyen bolondokat, hát persze hogy segíteni fogok rajtad... Hát kérem nem a herceg jutott erre a sorsra, hanem a báró, szintén a báró mesélte el a következőket. Háború után, amikor még ínséges idők voltak, nem volt dohánya... Tudva török Jusuf herceg élvezi a nagy gazdagságát, ott nem volt háború, megmaradt a magánvagyon… Írt neki egy levelet, amiben vázolta a helyzetét... és arra kérte a herceget, küldjön neki valami jó török dohányt, mert itt aztán híre, hamva sincsen a jó dohánynak és úgy szeretne valami jó cigarettát szívni... Jött is a válasz, csak ennyit írt a jószívű herceg: Nagyon sajnállak Miska, de egy szem dohányt sem küldött a nikotinéhségben szenvedő barátjának. Valami borzalmas fukarság él azokban az emberekben, akik milliomosok lesznek. Nem érzik a nyomort, nem érzik az éhséget. Amikor Mária Teréznek, a nagy királynőnek panaszkodnak, hogy éhezik a paraszt, nincsen kenyere... Erre feleli a bölcs királyné: Egyenek kalácsot. Igen így vannak a jólakottak. Arankának él, azaz már csak élt Bécsben egy igen kedves nagybácsija. Vagy hatvanmillió schilling vagyona volt.... Egyszer kérdeztem a Pista bácsit, hogyan lehet ekkora vagyonra szert tenni? Édes öcsém, könnyebb volt megszerezni, mint megtartani... De ő sem tudta, ha jött Bécsből, mit kellene hozni, nem volt érzéke semmi iránt... Nekem maradt egy drága emlékem, a Jusuf hercegnek az elefántcsont-faragású sakkom, amit az egyik inastól kaptam, de a háború elvitte. Na azért maradt valami tárgyi emlék nálunk. Említettem, volt, hogy huszonöt évre kapott a magyar államtól engedélyt az építkezésre, de úgy, hogy az idő elteltével három inasa (szelesteiek voltak) öröklik a kastélyt, ingatlanát és ingóságát. Kb. 1948 után le is járt, vagy még előbb? Nem tudom, a huszonöt év, Jusuf herceg nem jöhetett többet, megszűnt a vadászat, megszűnt a báró magántulajdon, így a szerződés értelmében a három inasa osztozkodott az összes Jusuf vagyon felett. Nagy értéket képviselt összességében a kastély és annak felszerelése, ekkor liciten vettem kettő szekrényt, az egyik a jelenlegi előszobában van, kis álló szekrényecske, a másik pedig, a speizban van, színre mindkettő sárgára festett. Legtöbbet Markó bácsi és az ölbői asztalosok készítették. Herceg asztalos, nem stil bútorzat volt a berendezés, közönséges falusi formák. Ezek a tárgyak még annak az emléke. | |
