Sopronból hívnak S A S behívóval...1944. aug...

Onnan indultam el, hogy kb. 1944. aug. körül Sopronban vagyok ugyancsak tiszti fejtágító, főtiszti tanfolyamon. Tartalékos tisztekből jött össze egy századnyi erő és velünk ismét tanfolyamszerűen, de teljes katonai fegyelemmel oktattak tanítottak. Sopronban a volt sőgerejben voltunk elhelyezve, gyönyörű parkosított épület volt. Szerettem nagyon katona lenni, hiszen a fiatalságom, mindenben megedzett, munkában nőttem fel, apám is nagyon katonás, roppant törvény tiszttelő vasúti munkás volt, nagy tiszteletben tartotta a fellebbvalóit, valamiképpen nekem is tetszett a kaszárnyai, emberséges emberré való nevelés. Múltban is a jelenben a befektetett pénzt, energiát egykor kamatoztatni kívánja az állam a kiképzett szakemberében, orvosában, mérnökében, tisztjében, hiszen az automata is ekképpen szolgál, a bedobott pénzemért követelem a megérdemelt árút. Na ez nem is váratott magára sokáig, mert ez egyik napon jön violaszín pecsét alatt... a S A S behívó, azonnal vonuljak be Szombathelyre a huszárlaktanyába (most orosz alakulat van benne) és a frontra induló zászlóaljnak leszek a zászlóalj segédtisztje... Na fene, még csak ez hiányzott az életemből, de ilyen gyorsan?...
Katona voltam, azonnal távirat Szelestére anyunak, várjon a soproni vonattal Acsádon, jöjjön ki elibém kocsival.
Így is volt... már esteledett, amikor a vonatom beérkezett Acsádra, ez a táj valamiképpen még ismeretlen volt előttem... Anyu várt kocsival... Kondor Gyulával jött elibém... Kérdések halmazával, hát mi van?... Miért olyan sürgős?... Parancs, a parancsot pedig meg...nem lehet… Bizony fiatal házasok voltunk, ez valamiképpen nem volt jó, hiszen már több hete szolgálok Sopronban, a családtól a családi tüzhe1ytő1 távol... és még egy napot sem hagynak idehaza... na jól van… Szép nyári éjszakában ügettek a lovak... majd végig beszélgettük az utat, mi van a fiammal?, Endrével... odahaza.... bizony repült az idő, és csakhamar Szelestére is értünk... Nagy boldogság volt ismét, hogy együtt lehettünk, tavaszunk mámorában megfürödve ébredtünk reggelre.

A családi édes otthonának minden zamatával megtelve, valami borzalmas érzés támadt bennem, most kell elmennem? Frontra? Hát jó ez így?... Kavargott bennem minden emberi elégedetlenség a sorssal, mint vulkán a kitörés előtt nagy erővel igyekeztem időt nyerni, maradni.
Reggel indultam a laktanyába, ahol már nagy a sürgés, kavarodás, vezényszavak harsogják végig az udvart, puskák csattogása, szereléseknek csörömpölése, egy-egy őrmesternek szarvasbőgése, gyere már te marha, itt pokróc, a bakancs... csajka, vidd már a fenébe innen, jöhet a másik... Sok-sok tiszt és beosztottak sürögtek, forogtak az udvaron magalakuló menet zászlóalj körül... Lovak nyerítettek, hü a fene enné meg ez aztán már igazi harci felkészülődés, nekem ide kell besorolnom?...
Jelenetkezem a zászlóalj pk.-mál. Szirmai százados... volt, jó hogy jössz már délután rakodunk és indulunk is a frontra.... Egy pillanatra megállítom a szavát.... De kérem én ezideig Sopronban szolgáltam, az éjszaka jötten meg, pár napot kérek szabadságul, hiszen a családomtól még búcsút sem tudok venni... Erre a szds. meghökkent –család? –búcsúzás?... na jó, menj az ezred pk-hoz, ha az engedélyezi, akkor pár napot maradhatsz, és majd jössz utánunk...
Reménykedve, álltam meg az ezredes úr előtt, akivel közlöm a kérésemet... Rám néz… Látja bennem az igazat, a fiatalt, az otthon szeretőt, nem lehet ennyire gonosz, hogy ezt a kérésiemet ne teljesítse. Egy pillanatra megáll, és mondja, rendben van főhadnagy úr, adok négynapi szabadságot... Úgyis akkor megy a gyalogos zál. után a nehézgéppuskást szakasz egy hdgy. parancsnoksága alatt, na meg a tábori lelkész is Kómár József, majd azzal az alakulattal utána megy a zlj-nak. Addig pedig, Dr. Bánsági István volt vasvári ügyvéd, (Jelenben Fonyódon laknak, Kovács Bözsi a felesége) az lesz a segédtiszt...
Napsugaras ragyogásban virultam a boldogságban, azonnal motoromra, hiszen megvolt a 200-as Méray-Puch motorom, indulás Szelestére. Mily hosszú négy nap, és mégis milyen rövid volt, igyekeztem mindent elrendezni, búcsúzni a szülőktől, hiszen nem lakodalomba megyek, harcra háborúra, gyilkos-golyók tüzébe, bizony ez nem valami mennyei gyönyör, igazi szimfónia, benne van a kisgolyónak éles hangja mellett a bömbölő aknáknak visítása, majd az a sztalin orgonának poklok disszonánciája, ugató ágyúk bömbölése. Kell nekem ez a szimfónia? Ki hallgatja...? De menni kell, na most kellett volna okosnak lennem, elbújni, megtagadni a S A S behívót, legalább is ezt kívánták 1956 után az összeült katonai igazoltató bizottság okosai. Lehetett volna ezt megcsinálni? Volt erre lehetőség? Tán igen, egy-két hétre, hónapra, de véglegesen, nagyon kevésnek sikerült ez mellékes „I B U S Z- K 0 P T U R I S Z T” legtöbben magkapták a kegyelmi döfést, golyóval, vagy kötéllel... Lehetett választani-melyik jobb, melyiket.

Szökni, menekülni, S A S behívót széttépni? Partizánkodni, Kádár Gyula írja, oly kicsi ez az ország, hogyha recsivel felszállok a magasba, akkor látom a nyugati Alpoktól, a debreceni Hortobágyot, itt partizánkodni? Mint pl Brjanszki erdő, hol volt itt lehetőség erre. Hát persze hogy akadtak fene legények, akik nem elvből, tán gyávaságból szöktek egy darabig, aztán elérte őket is az elfogatási parancs –érdemes?
Úgy igen, ha el nem kötelezett ország fiává fogad –Dóra jelenti– és akkor élvezem a békének biztonságát, sőt még fenegyereket is megjátszhatom, adó-vevő rádióval, stb.
Tévedés ne essék, én nem vagyok háborús párti, sőt már két háborút végig éltem, ismerem annak minden böjtjét, kínját, szenvedését, és egyik háború se hozott számomra főnyereményt, csak maradtam az, ami voltam, munkás, nem vártak kibontott zászlókkal, nem tűztek a mellemre arany medáliákat, de a haza iránti szeretetemet nem lehet belőlem kiirtani. Ha van valakinek leszámolni valója a másikkal, hagyjanak ki belőle, mi kára származott abból, hogy voltak országok akik kívül maradtak a nagy világégésből, mekkora káruk származott abból, hogy nem volt lehetőségük falvanként márványtáblát szegezni a templom falára, kik érted haltak... a nagy világháborúban... Fájlalják az üszkös romokat, bombatölcséreket, tömegsírokat, én sem kívántam ezeket sohasem kellett a másé, de a mienket se hagyjuk, ha a rablók hada nyirbálni kívánják az országunk testét. Vagy már ez elavult nézet, újabbakat kell hímezni a nemzet zászlajára?... Örömmel töltöttem volna el a bekövetkezendő véres napoknak perceit munkában, vagy szórakozásban, nem hiányzott a célbalövés, az aknamező, a gettó, de az árvák hada se tudott karban énekelni, dicshimnuszt szavalni a hozzátartozóinak teteme felett.
Tehát a kezembe a S A S behívó, négy nap szabadság, és aztán?... Mily rövid idő egy hadbavonulónak, akinek van otthona, felesége, gyermeke, szülei, barátai, munkasikerei, mindezeket sutba kell vágni, búcsút, utolsó Isten hozzádot susogni, remegő ajakkal, ki tudja, lesz e még valaha is viszontlátás. „Mors tua, vita mea” a te életed az én halálom, a te halálod az én életem tartja a közmondás, igen ám elég hosszú lesz e kardom ahhoz, hogy én maradhassak életben. „Ha rövid a kardod, told meg egy lépéssel!” de ebben a háborúban már nem kell kard, itt föld alatt és föld felett folyik a harc, nem is látja az áldozatát a célbalövő, csak lő, na és kit talál? Hogy vagyon ez megírva az élet nagy könyvében...
Ily szerelmi kapcsolatban még nem voltam a halállal, mint most, mert kacagott felém, puska, ágyúcsővel farkasszemet nézni nem szerelmi kacérkodás. Nekem rangot, vagyont, nem hoz a háború, hát akkor kinek jó ez? Hamar elmúlt a négy nap, hiába minden ellenvetés, menni kell... Édesanyu is elkísér Szombathelyre, tán így könnyebb, vagy tán még nehezebb lesz a búcsú pillanata.

Ekkor írtak kb. 1944. aug.-szept. valahány napját. A politikai nagy üstjében már nagyon forró-gőzölgő történeti recepteknek főztje sisteregve gőzölt, tán már kozmásodott is, sőt nagyon sok nagyságot a csalódások miatt hűtőbe tettek. Ki tudta ennek a forrongó drámai -véres eseményeknek a napi felvonulását végignézni, hallgatni, „mindig így volt, ez a világi élet, egyszer fázott, máskor lánggal égett"... Nekem most nem az feladatom, hogy leírjam azt már amit a kor történészei összegyűjtöttek, sajtó alá helyeztek, de mégis pár lépést teszek visszafelé, hogy tényleg mi is volt már ekkoriban a politika, a hadszíntér berkeiben.
Megalakult a "Lakatos kormány... a románok átálltak, ez azt jelenti, hogy a déli és délkeleti védőbástyáinkon átvezető utak egy része máról holnapra meglepetésszerűen az ellenség kezébe került, amivel szemben erőviszonyaink és másutt való lekötöttségünk folytán csak korlátolt mértékű ellenszabályokat tehettünk...
Sztójai kormány már hat hónapja van uralmon. Lakatos kormány kijelenti: nem nyílik számunkra más út, mint a magyar határok elszánt védelme. (Nem is Donnál van a magyar határ...) Szept. 21-én Diósgyőrött 2000 munkás tüntet...
1944. aug. 26-án megkezdték a németek a visszavonulást Franciaország északkeleti részén, irány: Siegfrid-vonala... Augusztus végén már elérték az angol-amerikai csapatok Aachen környékét, kijutottak a Siegfrid-vonalhoz. A keleti front 1944. szept. elején elérték a Kárpátok előhegyeit... A magyar kormány három hadsereget vonultatott fel a szovjet-német arcvonalon. A szovjet csapatok az uzsgorodi, a budapesti és a belgrádi irányban törtek előre. Átkarolással fenyegették az Észak-Erdélyben harcoló Déli hadseregcsoport fő erőit.
1944. júl. 27-én, Budapesten a zugligeti Nagy-cukrászdában hősi halált halt Ságvári Endre. Ez év március 21-én kb. a német hadsereg a magyar hazaárulók segítségével megszállta hazánkat.
1944. szept. 23-án a Vörös hadsereg csapatai Királyhegyesnél és Apátfalvánál átlépték a magyar határt és három nappal később, szeptember 26-án felszabadították az első várost Makót.
1944. okt. 6-án halálának nyolcadik évfordulóján felrobbantják G ö m b ö s szobrát a Döbröntei téren...
1944. okt. 9-re virradó éjszaka Molotov, a Szovunió külügyminisztere a magyar küldöttség elé terjesztette a szövetséges hatalmak által elkészített fegyverszüneti szerződés tervezetétét. A három nagyhatalom: Anglia, az USA és Szovjetunió Pontjai ismeretesek: a magyar csapatoknak vissza kell vonulnia az 1937. dec. 31-én érvényben volt határok mögé...
Ekkor már harmadaik napja folyt a szovjet csapatok magyarországi offenzívája. A front elérte Hódmezővásárhely, Szentes, Öcsöd, Mezőtúr, Püspökladány, Hajdúszoboszló vonalát...
1944. okt. 11-én este 7 óra 57 perckor a Kremlben aláírták az egyezményt.

Ha az utókornak maradványai közül, fiam, vagy unokám, vagy tán dédunokám elolvassa ezeket a történeti tényeket, azt kell neki következtetni, hát tényleg kátyúba ragadt itt minden akarat, és miért nem maradtam le a frontnak a színpadjáról, miért vállaltam ott statisztai beosztást. Mindjárt megnyugtatóul azt is elárulom, mindezekről 1944.aug.-szept. havában nem volt ilyen éles meglátásom, sőt még tán értesítésem sem volt, azaz éppen mivel valami kis résen át kiszivárgott a fény, mint a zsiványok tanyáján kiszivárgott valamicske fény János vitéz felé, de arra nem voltunk teljesen beállítva, na most aztán mit is kell csinálni? Azaz ha tudtam is, itt idegen érdekek miatt kell vérezni, de mit tehet az a szerencsétlen, aki a kocsmai verekedés közepette ő maga is a vérontók centrumába kerül, és bizony akarva, nem akarva meglékelik közben. Annak dacára, csak békéltetni szerette volna a viszálykodókat.
Ezeket a felsorolt tényeket már a hadtörténelemnek irodalma nagy betűkkel ismerteti és magam is elszörnyűlködve olvasom a véres majálisnak vérözönét.
Mindenesetre azt kell vallanom, hogy bizony valahogyan éreztem a hóhér gyilkos kezét a torkomon, csak bíztam abban, hogy véglegesen nem tudja úgy elszorítani a torkomat, hogy egy csipetnyi oxigént ne kapjak az életbemaradásra. De éreztem, nem tudtam teljes öntudattal, de valamiképpen ez a S A S nem madárt jelent, csak behívót, de hová szól a behívó?
Mi is történt tehát az indulás napján. Mindenkitől búcsút vettem, hiszen érdekes a magyar népben a katona iránt mindig valami megkülönböztetett tisztelet sugárzott ki, a mundér tekintélyt kivárt, de egyben, ha siratta is a bevonulót, azért a szíve alatt a haza iránti szeretetnek a szikrája ott ragyogott, mint a briliáns a gyűrűben...
Mindenki adott egy-egy vigaszt –csak vigyázz magadra... ne érjen valami gyilkos golyó... aztán mielőbb gyere haza...
Kedves búcsúszavak, a falunak teljes tisztelete kísért az utamra, ahogy mentem az állomásra, mindenki egy-egy nyájas szóval, igazi szeretetből fakadó barátsásos „pát” intett felém, aztán jó egészségben lássuk viszont... Nehéz percek, hiszen a vének, akik már az első világháborúnak minden kínját végigélték, tudták mi várhat rám, legnagyobb adomány: csak a halál...
Tábori öltözéket nettem magamra, Édesanyu finom süteménnyel rakta meg a bőröndömet, majd finom szilvapálinkát tett bele, apáék főztét, jó lesz majd az úton...
Szombathelyen a laktanyában jelentkeztem, majd felszereltem magamat, pisztolyt, távcső... kapca... alsónemű... B-zárt tájoló... Teljes menet készültségi állapotba kerültem, csajka, kanál...stb. Ami egy tisztnek kijár. Itt találkoztam Kómár József ezred lelkészével, na meg a nehézgéppuskás szakasz Pk.-val hdgy.-vel akinek a nevét végleg elfelejtettem.

Búcsúzás a Dallas kávéházban / Németh Sándor és anyu ...1944. aug./

Nekem különös dolgom nem volt, kijelöltem a csicskásomat, aki a csomagomat magához vette. A berakodás majd estefelé lesz a szombathelyi teherpályaudvaron. Indulás pedig, majd éjfél után kb. 03 órakor... Tehát időnk van, anyuval barangoltunk a városban, rokonoknál, majd találkoztunk Németh Sándor, igen kedves barátommal, valaha rőfös kereskedő volt, nagyon gavallér ember, mindenkor nagy szeretettel fogadott és beszélgetett velünk. Így született meg a gondolta, vonatindulásig tartunk egy búcsúestet, a P a l l a s kávéházban, ez a kávéház volt Szombathely osztályonfelüli, igen fényes kávéháza, ott állott a jelenlegi Bajcsy út elején, hatalmas üvegablakokkal, fénnyel, tisztek törzshelye, gyülekezője volt. (Bombatámadáskor porrá omlott, helyébe épült a jelenben több bolt)
Itt töltöttük édes hármasban az estet, szinte olyan halotti torszerű volt az egész, hiszen ez igazán igazságosabb búcsú és emlékezés, mint mikor már az embert kiteszik a férgek asztalára. Jót mulattunk, nevetgéltünk, Sándor nagyon gavallér ember volt, jólmenő üzlete volt, csak úgy mellékesen: két cigarettatárcája volt, az egyik saját használatra, a másik ellenben színezüst, aranyvégű reprezentációs cigarettákkal megtöltve, ekkor még én is pöfékeltem, mindig ebből a tárcából kellett vennem a drága cigarettát.
„Minden elmúlik egyszer..." mondja a dal, bizony elmúlt az éjfél... a pezsgős poharak ismét összekoccantak, pedig ekkor pezsgőt inni nem megszokott jelenség volt, ismeretlen volt a nagyközönség előtt a pezsgőnek karátja és főleg nagy ára volt. Elmúlt éjfél, Sándornak megköszöntük a vendéglátását, remélem még találkozunk egykor, ha nem itt lenn a földön, tán az égben, búcsú, könny, az utcán még integetés... majd az éjszaka ellopta Sándort a láthatárról...
Anyuval pedig: irány az állomás ...A rakodópályán már teljesen készre állt a szerelvény, mindenki a maga helyén, katonák, lovak, szekerek...
Tiszti kocsiban pedig a pap, hdgy., majd jó magam, na meg a tiszti legények. Édes anyu is megnézte a kocsi belsejét, kikkel megyek, stb., majd még egy kicsit sétálgattunk a rakparton, élőhalottnak éreztem magamat, mily érdekes, mintha tényleg koporsóba volnék zárva, s hallom a körülállók sírását, fájdalmas szövegű éneklésüket, de én nem tudok kiszabadulni a bezártságomból, tudom, hogy élek és mégis halott vagyok. Éreztem erről a kiinduló állomásról elérkezem egy másik állomásra, ahol ez van kiírva: a halál országa... Féltem? –igen… miért féltem? Talán azt kell mondanom, hogy az az érzés övezett és szorított, hogy na végre az élethajónk csendes révbe ért, mindenünk megvan, amit az élet ekkor adhat... most jön a marcangoló kegyetlen sakál, aki nem nézi mijét tépi szét az áldozatában, azt a nemes részét amiért tán egész életében büszke volt... most a porban cafatokban fogvicsorgatás közepette nyeldesi el...

Általában, mindenkor meghat engem mindennemű búcsúzkodás, azért nem szeretek menni diák találkozókra se, mert ravatalt látok magam előtt, csak ki lesz közülünk a legközelebbi, aki már többet nem jöhet a földi találkozóra?
Ez a búcsú is nagyon mélyre szántotta a bánat berkeit bennem, bizony, amikor a vasúti tiszt jelezte a sípszóval az indulást, zokogva tudtam csak utolsó csókot adni. Szó nem jött ki a számon, de a könnyek cseppjei patakká folytak össze arcomon, mert bizony, amikor az utolsó ködfátyol is eltűnt előttem édesanyunak az alakjában, nem mentem be a szakaszba, az ott levő társakhoz, titokban, a mellékhelyiségben húzódtam meg és olyan jó volt sírni-sírni...
Hogy mennyim idő tellett el könnyek hullatásával, tán amikor már kiapadtak a könnyzacskók, amikor eltűntek a bánat ráncai, szédelegtem be a társakhoz. Csendesen, némám ültem...nem tudtam napirendre térni...és bizony emlékszem...valamelyik, állomáson ismét leszálltam, és azon tanakodtam, engedem a szerelvényt nélkülem futni... Összefacsarodott ismét bennem az a tudat, kinek kell ez vérpad, ez az akasztófa? Nem megyek tovább... El is indult már a vonat, amikor mégis csak valahogyan erőt kaptam, nem szabad gyengének lenni, hiszen tiszt vagyok, a többiek bennem látják az erőt... A példát... Egy tiszt sír?... Valamiképpen így kavargott bennem a történelem érthetetlensége.
Bizony, nagyon sokáig zötyögött a vonat kerekei, míg végre magamra találtam és nemileg újra katona lettem. De kérdem most, szöktem volna meg, maradjak le a vonatról? Jöjjek vissza, vessem le az uniformist? –lehetett volna okosan tenni valamit, igen már most utólag minden világosabbá vált, a nyereség is meg a veszteség is.