Első lövést kaptam a tiszti kocsiban

Váratlan pillanatban az ülésem melletti ablaküveg hirtelen nagyot koppant, és követte egy nagy ütésforma és már jött a másik is, vagy három lyuk támadt az ablaküvegén, valami térképszerű repedésekkel. Nekem se kellett ám több... lehúzódtam a padozatra, vártam még a következő jelzésekre, nem kaptam további díszlövéseket, na ha otthon nem is kapok majd annak idején a temetőben díszlövést, már nekem előlegezték brjánszki erdőben... így panaszom sem lehet az utókorra, hogy nem becsülte meg bennem az igazi hazafit… munkást...
Mit is csináljak? A vonat vánszorgott... ha kilépek a kocsiból nyomban eltalálhatnak, itt fogok a kavicsba harapni, azaz a hóba, mert mindenütt fehérre meszelte a tél a terepet, azért is lehetett jobban látni, mint hó nélkül. De itt sem maradhatok a személykocsiba, mert továbbra is célpont vagyok a partizánok szemében...le kell szállni, és megkeresem a századom kocsi részlegét...ami tőlem kb. nyolc-tíz kocsira voltak.

Magam voltam a kocsiban, én voltam a szerelvény parancsnok is, ki kell szállnom ebből a kelepcéből, már rám találtak ezek az erdőrémei, lesz ami lesz... kinyitottam a kocsi ajtaját, nézegettem előre, hátra, oldalt, csend honol a nagy erdő környékén ...leléptem a lépcsőről, vártam valahonnan a lövést, nem jött, a vonat meg lépésben haladt, a szívem jobban vert, mint máskor...hiszen jó célpont voltam a hóban.

A halál torkában - az ütközőn állva vártam a halált

Most jött aztán a végzetnek majd a fináléja. Amint lépegetek a vonat mellett, hogy megvárjam, a vagonaimnak az érkezését, ahol a katonáim már javában szunyókáltak, hiszen éjfél felé járt az idő... hogy-hogy a szerelvény mintha csak megunta volna hangya csigalassúságot, hirtelen nagyobb mozgást vett fel, bizony alig tudtam felugrani az ütközők közé. A két vagon közt fogódzkodtam, a vagon végén van valami kapcs, rajta álltam a rugós nagy tányér ütközőn...zubbonyban, kesztyű nélkül, huzatban, fagyban. Hogy miért indult meg ily gyorsan a vonat máig sem tudom, de bizony az én állóképességem fogyott ebben a nagy hidegben, remegtem, fáztam, vacogtam, de a kerekek megszokott tikk-takk zenéje csak ment, a vonat nem csökkentette a sebességét. Minden pillanatban már úgy éreztem most esem le, hiszen a kezemmel már fogni sem tudtam, a hideg vas fogásában teljesen elvesztettem izmaim rugalmát, a kis zubbonyom áteresztette a fagyos szélrohamot, leesek...leesek... éreztem már az utolsó erőmnek az elhagyását is, itt hiába ordítok, nem hallja meg senki, ma meg a rohanó vonat zakatolás minden hangomat elnyelte volna. Mind jobban éreztem, hogy erőm már nincsen, közelebb állok a túlvilághoz, mint a földihez... szörnyű így kimúlni.
A fájdalmak kínjait nem tudom már úgy szavakba önteni, mint ahogyan akkor éreztem, azért ha most is vonatot látok télen, mindig ránézek az ütközőnek tárcsájára, majd ott leltem a síromat…
Nincs tovább… leesek, de borzalmasan megnő a veszélyben az ember élni akarásnak minden porcikája…
És mit tesz Isten...valami állomás közeledett, az én vonatom lelassult, megállt. Megszabadultam a Brjánszki sírtól, sem lettem nyírfák humusza.
Valahogyan lemásztam az ütközőről, megmacskásodott, megmerevedett lábakkal, kék-zöld, remegő szájjal kopogtatok az egyik vagonom ajtajánál, hamarosan kinyitják, látják rajtam az élőnek és halottnak vonásait, felsegítenek a vagonba, ahol jó büdös meleg volt, majd elmeséltem nekik a történteket...
Magam is hamarosan felengedtem a fagyosságból a jó szalmán végignyújtózkodtam, ki aludt, ki álmodott, ki nézegetett.
Érdekes egy ilyen vagoni élet, mennyi élmény, mennyi türelem különféle embereknek a szekatúráját elviselni.

Hát szóval, itt vagyunk a partizánok eldorádójában, ahol naponta ismétlődnek a legkülönbözőbb hátországi balsikerek, amikkel borzalmasan megnehezítik a németeknek a sikeres utánpótlást. Amint elképzelem, szegény Ávár Jóskának a sorsát, de vele együtt a szerelvénynek a szétroncsolását, s egyben a vasúti síneknek eltűnését, bizony a helyreállítás nem kis időbe kerül, az anyagiakról és az emberi életről meg nem is beszélek.
Az ütközőn való utazásom még ma is megborsóztat, hiszen ily körülmények közt utazni a télben, amikor már a csontvelő is majd megfagyott bennem, egy pillanat, a kerekek alá esem, soha többé még csak híremet sem tudják meg idehaza. Éreztem ebben a borzalmas tragikus helyzetben mennyire fogy az erőm, remegek, didergek, a vonat robogása nagy huzatot okozott, tehát jobban fáztam még, leszállni nem volt mód rá, hogy miért futott oly gyorsan a szerelvény, tán ez a szakaszrésze jobban volt biztosítva, tán itt sűrűbb volt az éjjeli járőrszolgálat. De egymagában, hogy a vonat egy sűrű erdő ösvényén vonul, ahol semmit sem lehet látni, mint csak az erdőnek a homályát a fehér hóban, mikor és hol leselkedik egy elszánt partizáncsoport, mikor húzza meg a ravaszt a puskáján, ez mind-mind kiszámíthatatlan és előre nem látható.
A vagonban összemelegedtem a katonáimmal, akik nagyon sajnáltak, majd pokróccal takargattak be, látták rajtam hogy a fagy kiszívta belőlem testemnek minden kalóriáját, majd beszélgetésbe eredtünk, hol vagyunk, merre járunk... stb. Téma-témát váltott, hiszen időben milliomosok voltunk, ki tudja mire érünk a célponthoz, mikor lesz ismét a kirakodás.
Borzalmasan szerettem vagonban feküdni, valamiképpen a vonatnak a sín ütemessége s a velejáró zörejek, kattogások nyugtatótag hatottak rám, jól tudtam aludni-, azaz pihenni. Az alom, a szalma ami adta az epedát, rugalmasan engedett egy nagyobb zökkenőben, nem volt oly kemény a vagon padlója, s valamiképpen a vagonnak a belső harmóniája, tele katonával, a különböző ingerek, szagok, a ritmusok, megy a vonat... megy a vonat...tam-tam-ja szimfóniába harmonizált és ez engem nagyon elringatott.