Leventemozgalom ...1943...

„Akié az ifjúság, azé a jelen és a jövő!” mondja a közmondás.
Mindenkori uralkodó rendszer sok áldozatot hoz arra, hogy eszméinek megnyerje az ifjúságot, lélekben és testben átitatódjon az uralkodó rendszer tanaival, és ha kell, áldozatot is tudjon hozni a honért. Legnagyobb állami ifjúsági szervezet ekkoriban a „Levente intézmény” volt. Ahogyan Rábakovácsiban már ezt a munkakört betöltöttem, itt is csakhamar megbízatást kaptam levente csapat parancsnoksági tisztségre. A csapatot alkotta: Alsószeleste, Felsőszeleste, és Pósfa ifjúsága, létszámban, ha jól emlékszem százon felül lehettek.
Később megkaptam Ölbő község Levente cspatát is, így bizony nagy volt a munkaköröm. Hetenként egy délutánt kellett minden leventének foglalkozáson eltölteni, kb. három, négy, öt óra volt a foglalkozási idő.
Főleg a szabadban volt a foglalkozás, a levente gyakorlótéren, ahol egyben sportolni is lehetett. Minden faluban volt leventepálya...
A foglalkozáson segítségemre voltak a levente segédoktatók, akik főleg leszerelt katonákból tevődött össze. A foglalkozásoknak kiadott tematikája volt, amit fel kellett bontani havi, heti foglalkozásokra. Valóságos tanmenetet kellett készíteni, napra és órára. Ebben a tantervben aztán szerepelt elsősorban katonai alapkiképzés, a vigyázzállástól kezdve, a kispuska lövészetig, harcászati gyakorlatokig, rajlánc, stb. Komoly tornagyakorlatok,

a Sportnak minden ága, versenye, aztán az elméleti tantantárgyak, történelem téli időszakban, amikor tantermi foglalkozásra voltunk utalva, irodalom, számtan, illik tudni, mi illik, színdarabok tanulása, énekkar, katonai nóták tanulása, egyszóval nagyon széles skálán mozgott a kiképzés, művelt nemzedéknek a kialakítása volt a cél.
Ennek a leventenevelésnek az eredménye meg is mutatkozott több oldalról. Maga az egyéniség nemesedett jellemében, erkölcsi munkamorálban, viselkedésben, huligánság, trehányság, nagyzolás, durvaság, tiszteletlenség igazán elenyésző százalékot mutatott ki, hiszen mindenkor lebegett előttük az idealista ifjúsági eszme, mint iránytű mutatta a helyes utat, és ezt követte, ebbe segített a sajtó, rádió, levente otthonok, a hivatali személyek.
Nem vagyok arra hivatva, hogy most én értekezést írjak a leventeizmus pozitív és negatív oldaláról (mai szemlélet szögből nézve elítélendő intézménynek minősül, ismétlem a mai szemszögállásból), habár én már adtam és mertem hangot adni, hogy milyen jó volna, ha mai KISZ ifik kevesebb gondot okoznának közrendészetnek, a társadalmi szerveknek, tisztelet a kivételnek. Tehát nem összességében mondom ezt, csak sok van, akik kerékkötői a szebbnek, a jobbnak, a nemesebbnek és így általánosítanak, ami nem mindig így van.
Talán csak annyit, hogy a maga idejében, a maga korában volt egy olyan ifjúsági törvény, ami egybe terelte hetenként a 12-évtől egészen a katonai bevonulásig érő ifjút, tehát majd 20-21-évig... akik három korcsoportba voltak beosztva, ebben a szervezetben magkapták azokat az instrukciókat, szellemi javakat, legyen az katonai, politikai, társadalmi, tudományi terén… Szóval egy továbbképzés folyt, nem züllött szét ez az ifjúság, nem volt magára hagyatva, volt egy szervezet, amely biztosította a testi és lelki harmóniának egyensúlyát. Meg kell jegyeznem, az intézményen belül nem nácikat, nem imperialistákat neveltünk, elsősorban hazafiakat, akik szeressék a hazájukat, ha kell meg is védjék. Na persze aztán lehetne vitatkozni ennek a mondatnak a valódiságán, azaz meg lehet támadni, ha valaki akarja, mert azt is be kell vallani, hogy nem minden ifinek volt mennyország a leventeség. Ez természetes is, hiszen mikor volt mindenki egységes rendszer uralkodói szemlélet fölött törhetetlen, ahogyan a nappalnak ellentéte az éjszaka, a virradatnak az alkony, így ezen az alapon lehet mindig találni valamiben ellentétes felfogást és ki az, aki lándzsát fog, hogy csak ez az igazi út, ami teljes emberi boldoguláshoz vezet.
Hiába hozom nappali fényre a vakondot, igyekszik visszabújni a sötétbe, vagy hiába ébresztgetem a szárnyas denevért dél tájban, jó lesz már felébredni, őneki nem kell a nappali világosság, megvárja az estnek a szürkületét, amikor majd útra kél. Mindig volt és lesz, akinek más élettér kell, mint amiben, a jelenben él. Sokan vádolják és vádolták ezt az intézményt, tán voltak is túlkapásai, amikor fiatal leventéket vittek ki a frontra, vagy idegenbe, de amíg

csak személyekben gondolkodunk, és nem ügyekben, addig minden halalmi rendszerben lesznek vezetők, akik egykor felelősségre vonhatók, vagy ezért vagy azért... Bizony úgy kezelték sokáig a volt levente parancsnokokat, mint háborús bűnösöket. Hogy ki, mikor minek, vagy kinek az ellensége ez aztán nagyon viszonylagos történelmi állapot, láttam már oroszlán szájában emberi fejet bedugni, és íme nem bántotta a vadállat az embert, már nem ellenség többé, e kettő fenevad, megférnek egymás mellett is békésen. Szabadság és a szabadosság nagyon eltérő egymástól, és sokan beleesnek ebbe a tényálladékba, szabadság után vágyakozik, azaz állandóan vét a szabadság ellen, hogy mettől nagyobb szabadosságot élvezhessen.
Nem emlékszem soha arra, hogy uszított volna valaki az orosz ellen, azaz kommunista világ ellen. Meg kell vallani, nagy hiba volt, hogy nem tanították ezt a tant, ezt kihagyták az órarendből, irodalma sem volt igen kapható, tán amit az egyház néha, itt, ott elejtett szavakat csak azok uralkodtak az agyban, elveszik az Istent, templomokat... stb., de hogy mit ad a kommunizmus, azaz a szocializmus, erről sohasem tanultunk, sőt nem is igen hallottunk, így nem is tudtunk ártani, amit nem ismerünk, arról nem is tudunk beszélni, vagy ellenpropagandát kifejteni. Amikor tudtuk a mérges gáznak a tulajdonságait, ki kellett találni a gázálarcot, védekezni kellett meg tanulni, ha esetleg gáztámadásban lesz részünk. Nagy kár volt, hogy az egyház teljesen elzárkózott a kommunista ideológiának az ismertetésétől, teológián sem tanították, csak felületesen. Prhászka püspök habár 1926-27 tájban felhívta a papok figyelmét, a szocializmust meg fogják oldani, de jaj, ha nélkületek fogják megoldani. A nagyhatalmi egyház ma már lesántult, mankón járó, döcögő intézménnyé vált, nincsen utánpótlás papokból, az öregek meg lassan kihalnak... Az ifjúság, pedig nem ismeri ezt az idealizált ideológiát.
Utólag sem marasztalom el teljes egészében a levente intézményt, mert korának, haladó ifjúsági szervezete volt, és itt is úgy vagyunk, ki fogja a kormány kerekét, hiszen egy legszebb Mercédeszt is árokba lehet juttatni, ha a sofőr alkalmatlan a vezetésre, balkezes.
Ha valaki csak úgy nézi ezt az intézményt, mint akkori kornak feudális, fasiszta bölcsőjét, akkor téves utakon jár, mert ezt legalább a magam részéről el kell mondani, ilyen témám nem volt, de volt Petőfi, Arany, Kossuth stb. ideál, akit igyekeztünk megközelíteni eszméikben. Ma sem kerültek le a volt nemzeti nagyjaink a porondról.
„Hogyan válik valaki halhatatlanná? Nemesíti és neveli nemzetét!” Egy nemzet pedig, nemcsak az élők seregéből áll, hanem a halottakból is, a halhatatlanok seregéből, a nemzet halhatatlan nagyjaiból is!
„Van, aki 100 évet é1 és nincsen mondanivalója az emberiséghez. Van, aki 100 éve élt, és még mindig van mondanivalója!”
Több évtizedek elmúltával nem nekik kell minket felkeresni, mi zarándokolunk

el hozzájuk bölcsességért."
Ezen az alapon állottam én akkoriban is, és ez a valóság, ha ezért valaki vádolni mer, akkor nem ismeri a történelmet, a jelen mindig a történeten épül, bontakozik ki. Nagyon sok derék leventéből, igen komoly pártmunkás lett, akiket nem zavart meg az eszmék halmaza, inkább közelebb vitte az ott szerzett ismeretei az igazság felismeréséhez.
„Ha igaz az a mondás, hogy egy igazi kommunistának jó papnak kell lenni, akkor igaz az is, hogy egy jó papnak jó kommunistának kell lennie!”
Látszólag tűz és víz ellentétet rejt ez a közmondás, de mégis van benne igazság, habár én mindig kétkedve fogadtam a színek öltözetének váltakozását, elképzelhető, de egy kicsit kétkedő is, amikor tudok azokról, akik valaha felszentelt papok voltak, és most elvakult kommunisták lettek, azaz tán csak párttagok. Abban sem kételkedem, ha az eltévedt vándor megtalálja az igazi utat, amely kivezeti az ősi bizonytalanságból, ne álljon rá az igazi útra, de azért mindaddig kételkedik, amíg célba nem ér az újabb útváltoztatással. Mindenki által ismeretes Erdélyi Béla, aki felszentelt pap, mint plébános szolgálta az egyházat. Egyszer rádöbbent a tévelyedettségére, elhajtotta a fekete reverendát, piros könyvet váltott, lettek is sikerei a politikai staféta útjában, eljutott megyei tanácselnök helyettes rangig, sokáig élvezte ezt a magas tisztséget, majd valami oknál fogva alkalmatlannak találták erre a posztra, jó lett középiskolai igazgatónak, eredeti fizetésének meghagyása mellett...
Kérdem, ha… nem változtatna az ilyen ember ismét színt, ha szorulna a cipő a lábán? Nem vagyok hivatott arra hogy ítéljek, ítéljen az utókor.